RKAti P értékelései 311
Ritkák azok a könyvek, amik többször is elérik nálam, hogy olvasás közben azt érezzem, hogy …..
Na, ezt soha nem fogalmazom meg értelmesen! :) Hátha mégis valaki érti, érzi majd!?
„Jaj, ez nagyon ….” , eltorzul az arc és mégis nevetsz!
Mert belelép a dolgok közepébe, nem szépít , leírja és rád bízza, értsd ahogy akarod! Ráadásul meg sem tudom mutatni egy idézettel mire gondolok, mert ahhoz az egész történetet kellene idézni. Talán @Ydna idézete a négy fekete ruhás férfiról, talán egy kicsit érzékelteti mire gondolok!?
Vannak könyvek, amiket csak úgy érdemes olvasni, ha sok időnk van. Ha csak egy-egy óra lefekvés előtt, akkor nem érdemes elkezdeni. Ez a könyv tipikusan ilyen. Annyira szövevényes, annyira kiszámíthatatlan a történések sora, hogy csak órákig tartó olvasás során tudja elérni a kellő hatást. Legalábbis nálam……
A „rémbeszél” tette félelmetessé és érthetővé a történetet. Őszintén először nem is akartam elhinni, hogy valóban meggyilkolták az édesapját, ezért utána néztem a világhálón. És tényleg!
Azt hiszem irigylésre méltó eszköz az írás, mint a tragédiák feldolgozásának eszköze. (Bár senkinek ne legyen rá szüksége!!!)
Hogyan lehet elfogadni a haláleseteket? Hogyan lehet túltenni magadat rajta, közben azt érezve, hogy értelmetlen és befolyásolhatatlan? Senki nem tud általános receptet, de azt hiszem Palahniuk így kereste a maga megoldását!
Érdekesek voltak ezek a novellák. Utána fogok nézni Poe mesternek, mert lenyűgöző, hogy milyen tájékozott mindenféle témában. Amikor a léghajóról szóló novellát olvastam, akkor csodálkoztam a szerkezet részletes leírásán – nem is gondolva évszámokra, történelemre, időre –, azon, hogy milyen tájékozott…. Aztán kiderült, hogy mindez a képzelet szüleménye volt. Szóval titokzatos az öreg úr! Nem tudom miért öreg urazom, hiszen csak 40 éves volt amikor meghalt.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hááááát…. ez tényleg beteg!
Elgondolkoztam, hogy miért nem éreztem közönségesnek? Nem finomkodik, nem ír körül semmit, gyakran lemeztelenít, nemcsak testet, de lelket egyaránt. A szexmánia azonban csak körítés, sokkal mélyebb szintjei vannak ennek a történetnek. Anyaság, felelősség, szeretet, céltalanság…
Mellesleg én elhittem dr. Marshall „vonalat”, egy szikra kétségem sem volt. Tökéletes!!
Palahniuk lett a könyvek Almodóvar-ja számomra!
Ez tényleg beteg!!!!
Valamiért nem tudott magával ragadni. Nem azért, mert elítéltem, nem azért mert nem tudom elképzelni, nem azért …… Nem tudom miért! Többször kaptam azon magam, hogy olvasás közben elkalandoznak a gondolataim. Nem Nyúl körül forogtak.
Ami érdekes, hogy mégis kíváncsi vagyok a folytatásra.
Tehát csak annyit írok, ez nem nekem íródott. Vagy csak később érik be?
Tévedésből kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Robi Skynner – John Cleese: Hogyan éljük túl a családot? c. könyve tananyag volt egyszer rég, nagyon szórakoztató volt és olvasmányos, és most valamiért azt hittem, hogy Chapman volt az írója. (Most komolyan miért nem néz utána az ilyen? )
Hamar rájöttem, hogy tévedtem, de akkor már kíváncsi voltam.
Alapvetően nincs baj a tartalommal, de elég mesterkélt. Az emberek nem beszélnek így egymással. Az pedig számomra elég idegen, hogy mindent Isten segítségével oldhatunk csak meg. Nem vagyok hívő ember, de tisztelem mások hitét. (sőt néha irigylem is őket!)
A szeretet öt nyelvének megfogalmazása, összefoglalása igazán hasznára válik mindenkinek, akár van problémája a kapcsolatában, akár nincs.
A példák olvasása pedig kifejezetten hasznos, mert az ember még jobban (hangsúlyozom még!) értékeli a saját kapcsolatát. Legalábbis én így voltam vele!
Amit pedig hiányoltam, sőt kifejezetten rosszallottam, hogy az értő figyelem taglalásánál semmiféle hivatkozás nem történt Carl Rogers munkásságára. Pedig ő már 1940 környékén írt erről. Tudom, hogy előfordul olyan, hogy egy dolgot majdnem egyszerre két különböző ember is „feltalál”, leír (pl: autizmus), de ez pontról-pontra megegyezik, egy kis eltérés sincs benne.
Gary nem illik!!!!!
Hú, ez most nehéz lesz! Csak úgy kavarognak a fejemben a gondolatok!
Az Ötödik gyerek az egyik kedvenc könyvem, ezért nagyon kíváncsi voltam a folytatására. A könyvet három „részben” olvastam el – angolul úgy szeretek olvasni, ha hosszabb nyugalmas időszak áll rendelkezésemre, ami sajnos elér ritka volt manapság :) -.
Az első benyomásom az volt, hogy ez a történet Benről szól ugyan, de mégis egy vadonatúj történet. (kicsit zavaros? bocsánat!)
Persze vannak benne utalások a gyerekkorra, de számomra mégis egy teljesen független történet…. talán azért, mert teljesen másról szól.
Ben ebben a könyvben nem „gonosz”, sőt …. Láthatjuk, hogy képes emberi kapcsolatokra, azokkal akik képesek túllépni neandervölgyi ősöket idéző külsején és képesek elfogadni őt.
Lehet, hogy minden szándékosság nélkül, de Ben saját világa, a látásmódja, a reakciói…. mind, mind az autizmust juttatta eszembe. Az autisták sokszor írják magukról, hogy olyan, mintha ők egy másik bolygóról érkeztek volna, annyira érthetetlen számunkra a világ. Ben számára sem bejósolható környezete reakciója, fenyegető számára a szociális világ, sőt még a különböző érzéki ingerekre való fokozott érzékenységet is felfedezhetjük nála.
A könyv első harmadában mindez érdekes volt, hogyan eshet áldozatául embereknek, akik kihasználják Ben „értetlenségét”. A második harmadot vontatottnak találtam, kicsit sablonosnak – igen, vannak jó és vannak rossz emberek.
Az utolsó harmad viszont ütött erősen. Spoilerezés nélkül nehéz írni róla, de engem felzaklatott és elgondolkoztatott.
(Angolul tanulóknak a középszint közelében ajánlott, élvezhető.)
Hajajaj! Figyelem! Soha ne olvassatok Tar Sándort és Móriczot egymás után! Lelkileg teljesen leépültem. Azért készítenek ki mindketten, mert tudom, hogy a valóságról írnak, hogy ez nem kitaláció, ez megtörtént, és félelmetes, hogy újra megtörténhet!
Ez a novellás kötete Móricznak különösen „kegyetlen”, mivel háborús írások. Egyben sem sütött ki a nap!
Nem, azt hiszem nem vagyok Dosztojevszkijre hangolva. Van ez így, tudom én….
A Karamazov testvérekkel próbálkoztam először, de bevallom nem értem a végére. Bocsánat a rajongóktól, de egy idő után engem kifejezetten idegesített.
Nekem olyan érzés őt olvasni, mintha brazil szappanoperát kellene néznem. Látom magam előtt a mesterkélt mozdulatokat, hallom a hangokat, az eltúlzott reakciók …. Azt hiszem megelőzve korát sikerült papíron megvalósítania ezt a stílust.
De nem akartam feladni, ezért próbálkoztam egy másikkal és rövidebb lélegzetűvel.
Egyébként zseniálisan megjeleníti az önigazolás művészetét ebben a kisregényben, de nem sikerült megszeretnem.
(biztos az én hibám……)
(A férjem és én is Tar Sándort olvasunk.)
Én: „Én már alig várom, hogy vége legyen!” ):
Ő: „?”
Én: „Te nem leszel depressziós az írásaitól?”
Ő: „De…. ”
Mindenesetre 5 ++++ csillag!
Annyira furcsa most értékelést írnom. Ezt a könyvet kifejezetten moly ajánlásra olvastam el. Mert kíváncsivá tett mások értékelése, gondolatai.
Nem voltak elvárásaim, de azt hittem nagyon fog tetszeni. Láttam a sors kegyetlenségét, a kiszolgáltatottságot, de valamiért mégsem érintett meg. Valamiért végig kívülálló tudtam maradni.
Érdekes ez, mitől függ az, hogy mennyire érint meg egy könyv?
Miért van az, hogy egy könyvet fogcsikorgatva, borzongással, átéléssel tudok olvasni és egy másikat nem!
Mert ez egy jó könyv! De nem hozzám szólt!
Kedves Olvasó!
Ha ez az első könyv, amit Ladislav Fukstól a kezedbe veszel, akkor sürgősen tedd vissza a polcra!
Nem, nem azért mert nem jó könyv. Hanem…. miért is?
Az első kisregény könnyen olvasható, de rám olyan hatással volt, hogy fél évig nem tudtam elővenni újra ezt a könyvet. Gyanútlanul olvasva könnyed kezdés és a végén mintha úthengerrel gázoltak volna át rajtam! Összetört, lehangolt, féltem!
A második kisregénye nagyon nehezen olvasható. (számomra) Egy látomás, borzalmas és lélekölő. Haldoklás ………
Annyira letaglózott, hogy ha elsőként ezt a könyvet olvastam volna tőle, akkor nem biztos, hogy szeretném jobban megismerni! Hát ezért tedd vissza a polcra!
Egy kicsit bajban voltam a csillagozásnál. Végül, mint szépirodalom csillagoztam.
Mint „szakirodalom” vagy mondjuk inkább azt, hogy mint az autizmust bemutató mű többet kapott volna.
Picoult tényleg alaposan utánajárt a témának és egy logikai „hiba” kivételével jól oldotta meg, hogy érzékelhető legyen milyen óriási félreértések is adódhatnak. Én nem rónám fel neki, hogy tetten érhetőek az önéletrajzi források a könyvében, gondolom aki történelmi regényt ír, az is elolvassa és felhasználja a történelem könyvek anyagát.
Gyakorlatilag az autizmus az a speciális terület, amiről tényleg csak az érintettek elmondásából és írásaiból lehet információt szerezni. Egyébként honnan tudhatná bárki, hogy mit éreznek, hogyan gondolkodnak…..
Azt pedig becsülöm az írásaiban, hogy itt is érzékelteti, hogy nagyon nehéz egy fogyatékos vagy „eltérő fejlődésű” gyerekkel, és igen ezek a szülők azt kívánják, hogy bárcsak egészséges gyerekük született volna, DE ettől még nagyon szeretik őket és mindent megtesznek a gyerekük érdekében!!!!!
Az volt a furcsa, hogy a könyv olvasása kapcsán csak ritkán éreztem azt, hogy 1800-as évek végét írjuk. Jó, talán a rideg fiú nevelő intézetet már nem nagyon leljük, bár ….
Biztos, hogy nem ez az utolsó könyv, amit olvastam tőle.
Engem is „felidegesített” a szerelmi vonal… most komolyan! egy ilyen nőért? térj már észhez! nem ezt nem hiszem el, már megint?
De aztán egy kicsit elgondolkoztam és türelmesebb lettem. :) Nekem szerencsém volt és nem volt viszonzatlan szerelmem, vagyis ne ítélkezzek olyasmiben amiben nem volt részem, hiszen ki tudja én mire lennék képes!?
Egyébként pedig a mai világ is ilyen. Ha jó helyen, jó időben, megfelelő háttérrel rendelkezel….
Ha pedig nem, akkor nagy az esély rá, hogy meg kell küzdened a mindennapi létért.
Hát csak ennyit változott a világ?
Dickens a szürke összes árnyalatát meg tudja írni. Elég lehangoló olvasmány volt. Igen: nehéz idők, nehéz sorsok, a napsugár csak egy szereplő által tört be a regénybe. Ez valljuk be elég kevés! Viszont ügyesen elérte, hogy oldalakon keresztül szurkoljak, hogy Sparsitnénak véletlenül se legyen igaza Louisával kapcsolatban.
Érdekes könyv. Kényes téma.
Én azt viszont nem értem, hogy az, hogy valaki nagyon szereti a fogyatékos gyermekét, az miért zárja ki azt, hogy ha tudta volna előre, akkor elvetette volna. Nem értem miért kellene ezért bárkit elítélni? Ebben a konkrét esetben (csonttörékenység) én sem szültem volna meg a gyermeket ….. fájdalomra …. az ő fizikai fájdalmára, szenvedésére gondolva.
Zavarban vagyok ettől a könyvtől. Természetesen mint érdeklődő szülő fogtam neki, aki már a könyv elolvasása előtt jól tudta, hogy gyermekei sokkal többet tudnak nála erről a témáról. Olvasmányos és érdekes ez a könyv. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy jó, hogy ennyire részletesen leírja, hogy milyen szert, hogyan kell használni, hol lehet megtalálni ….. Tudom, hogy a fiatalok ha akarják megtalálják ezeket a net-en is, de mégsem érzem szükségét annak, hogy egy ilyen könyvben ennyi konkrétum szerepeljen: nevekkel, felhasználási móddal….
Szóval nem tudom eldönteni, hogy nincs-e így „reklám értéke” a könyvnek?
Hm. Tényleg nagy mesélő ez a fickó! Fantáziában nincs hiány! Nekem ez mégis sok volt.
Nehéz megfogalmazni, hogy miért.
Egy olyan keretet ad a történetének (egy rémálom az egész termézsetesen), ami akár igaz is lehetne. Ha egy kicsit nem figyelek (!), akkor érthetővé válik, hogy miféle erő bír rá valakit például arra, hogy lemészárolja a családját. HIszen a valóságban is történnek megmagyarázhatatlan események. Szomszédok nyilatkoznak, „olyan rendes család volt”. Nem szeretem azokat a könyveket, amik ilyen „hitelesen” és hihetően beillesztik a mindennapokba a rémületet.
Attól még jó a könyv! Vagy ez ellentmondás? :)
Egészen a leszámolásig éreztem ezt. Az a rész viszont nem tetszett, mintha valaki más írta volna, vagy átkerült egy teljesen más lelkiállapotba vagy nem tudom….
Őszintén szólva ez most nem tetszett annyira. Nagyon jó volt, de a Magyarok c. novellás kötete után csak egy erős négyes!
Egyébként riasztóan jól ábrázolja az embereket – minket. Ráadásul igazolva látom magam, amit az erkölcs változásáról tartok. Mindig azt mondják, hogy ma szabadosabbak az emberek, gyakoribbak a házasságtörések, mint régen. Én erre azt szoktam mondani, hogy az emberek nem változnak, csak a körülmények. Ma motel szoba, régen szalmakazal. Régen is inkább csak a nőket ítélték el a házasságtörésért, a férfiakkal kapcsolatban akkor is csak somolygás volt a bajusz alatt… mekkora kujon felkiáltással!
Amiben én változást látok az a kommunikációja a dolognak, ma szabad róla beszélni, nem szégyen! Ma egy nő egyedül is képes fenntartani magát, sőt még gyermekeit is, vagyis ez a visszatartó erő megszűnt,(a lebukástól való félelem), hiszen nincsenek kiszolgáltatva annyira.
Vagyis én azt gondolom, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, nem változott semmi, ma is ugyanúgy (talán ösztönösen) :"És legalább hétszer megkívántam
Más kocsiját, házát, nőjét" (Kispál és a borz)
(Szóval Móricz ebben a regéynében ezt támasztotta alá! Nekem! :) Egyébként @Tíci kedvenc könyve!)
Régóta csücsült már a várólistámon, valójában nem is emlékszem, hogy miért figyeltem fel rá.
Nekem nem lett a kedvencem, őszintén szólva. Valahogy nem ragadott magával. Olvasás közben sokszor elfelejtkeztem róla, hogy most a halál szemszögéből látjuk a dolgokat és meg-meglepődtem amikor újra utalás volt rá. De ez csak „egy apró kis tény”, valahogy olyan szaggatott volt….. végülis nem nagyon tudom tetten érni, hogy mitől, de ez most nekem csak egy hármas.
Egy könyv a gyűlöletről. Egy könyv a mesterségesen keltett gyűlöletről. Egy könyv a csordaszellemről. El sem tudom képzelni, hogy ennyi embert, hogy lehet így befolyásolni. Lehet! Már tudjuk!
Azt is megtudhatjuk, hogy mit gondol Fuks a bosszúállásról. Pontosan azt gondolja amit én, amikor azt olvasom, hogy egy náci börtönőrt 89 évesen akarnak háborús bűnökért elítélni és bírósági tárgyalásnak kitenni.
De nem írom le, mert az spoiler lenne!
Hát én ezt jól elolvastam!
Hát én teljesen másra számítottam!
Mármint első könyvem Voneguttól és annyira, de annyira írták, hogy fekete humor, meg így megy úgy, hogy sokkal elvontabbra számítottam. De ez JÓ volt! :) Mármint ha elvontabb, akkor is lehetett volna jó…..
Hát akkor én befejeztem az értékelést: jó volt és kész!!!
Pinokkió kalandjai a temetőben, ötvözve egy kis kortárs ifjúsági regénnyel…
Lehet, hogy még próbálkozom vele, mert a könyv végén azt írta, hogy az akárhányadik fejezet után csak azért írta tovább, mert a gyermeke kíváncsi volt mi lesz a vége. Lehet, hogy ő is unta?
Melyik könyvét írta élvezettel? Azt még elolvasom. :D
A sírfeliratok, mint „bemutatkozó” szöveg, nagyon tetszett!
Viszont az ízlésőrségem jól dolgozott, mert ők „mondták”, hogy ez a könyv nem fog nekem tetszeni. De akkor már elkezdtem! Máskor szóljatok kicsit hamarabb, kérlek!
