Pável értékelései 1724
Játék a szöveg hatalmával: az írás mágiája, kár hogy máglyát lehetne rakni ezekből a könyvekből, és hát ugye nem minden arany, ami fénylik, pedig küllemre nagyon szép, vonzó, karcsú kötet, a szerzőről is mindenféle jókat írnak a fülön, aki a rá záporozó díjeső miatt el sem indul esernyő nélkül odahaza, a svájci német Alpokban.
Zanzásítva: narrátorunk és a címszereplő egy chicagói könyvtárban talál egymásra, hoppá, máris szerelem, majd elhidegülés egy abortusz után, de ami a lényeg: a pasi írni kezd róluk a lány kérésére, saját, közös történetüket, a pasi meg (aki amúgy író, de nem szép- hanem szak-, ekkoriban éppen a luxusvonatok történetét kutatja), szóval a pasi húzódozik, de aztán belevág, a lány meg néha átíratja, így néha már mi sem tudjuk, beleolvasva a (kurzív) közös életregénybe, mi is a valóság.
Jó lett volna, kár, hogy egészen földhözragadt, prózája meg olyan semmilyen – mintha láthatatlan tintával írta volna a jobb részeket.
Mesélek inkább mást. Nemrégen láttam egy filmet, a kirobbanó tehetségű süldőlány Zoe Kazan írta és főszerepelte (Ruby Sparks / Fejbenjáró bűn)*, az kb. ugyanerről szól, ott is bűvös hatalma van a leírt a szónak, de még mennyire! És kb. ugyanennyi idő abszolválni, de a a film sokkal szórakoztatóbb, szebb és mélyebb – tehetségesebb, na. (Zoe amúgy Nicholas Kazan leánya.)
Regénynek minősíthetetlen (még ha csak humora nem lett volna!), cserébe legalább pillanatképeket kapunk az utolsókat rúgó Monarchiáról, pontosabban Prágáról, a cseh és német osztály- és egyben nemzetiségi feszültségről a mindennapokban.
És mert a monarchia multikulti, a bennszülött bohém(iai) prostik (bordélylakók, színésznőcskék, stb) közt feltűnik egy magyar leányzó is, kissé kiélt és luesz (szifilisz)-hordozó, mint majd' mindenki ebben a korban, de ő is csak nekünk lehetne érdekes, ha érdekes volna egyáltalán.
A felétől már csak azért folytattam, mert hátha felbukkan benne valami jó sörös idézni való, de még hanzlinak is kevés ez a könyv. (Amit összesen megtudtam: ekkoriban még cinkből készült a söröskorsó alátét.)
A címszereplő egyébként egy csóró tutajos fiából lesz leányfelhajtó, majd félig-meddig strici – de ez sem ilyen sima ügy: igazából egy gazdag német fia, akit tutajos (nevelő)apja kimentett egy hajókatasztrófánál a Moldvából, hazavitte a dunyhák közé, ahol a fickó, hálából, fiút csinált a mamának, akit aztán a tutajos nevel fel az ő pénzügyi támogatásával. Aztán kimarad a suliból, szállodai pincérinas lesz (ezek a jelenetek súrolják a hrabali szövegtájakat), majd egy Budapest nevű mulató (és szolid bordély) kisinasa, ahol a színésznőcskék és a férfivendégek közt közvetít.
Jó, hogy kiadták ezt is magyarul az életműből, de minden bizonnyal ez a legtöbb, ami elmondható róla.
Csuda jó kis krimi(kamara)dráma sógoréktól. Présházak, időtlen kis osztrák falu a cseh határon, tősgyökeres – nemzedékekre visszamenő, tradicionális, szinte már kedélyes – utálat a szomszéd falu felé, ám harmónia a falun belül. Ebbe az idillbe rondít bele egy hepciáskodó, békétlenkedő bécsi ingatlanos, aki bevásárolja magát az öreg, iszákos, de aranyos pincebogár urak, bürgerek (és pincéik) közé, elterjeszti a békétlenséget és beviszi a gúnyt – egyáltalán: a tiszteletlenséget – az addigi jó szomszédságba. A dűlők még hangosabbak lesznek a kései rókázásoktól, és a helyi csendőr, a mogorva, borvirágos orrú, mackós, nagypapaszerű (ám agglegény) Simon Polt magánidejében kérdezősködni kezd a közutálatnak örvendő, és látszólag balesetben meghalt A. Hahn ügyében. Nem annyira kopós detektívtörténet ez, inkább faluszociográfia, kollektív kriminalisztika, nincs is igazi nyomozás, csak kedélyes borkóstolások egyik pincéből átbotorkálva a másikba – és nem utolsósorban egy gyönyörű, krúdys dünnyögésű tisztelgés a zöld veltelini előtt.
http://pavelolvas.blog.hu/2013/05/16/alfred_komarek_polt_felugyelo_sirdogal
Bármely sci-fi széria győztese lehetne ez a beszámoló erről a ma is zsizsgő, országnyi laboratóriumról, ahol félállati sorban tart egy rezsim egy egész (egy fél) népet, és a laboron belül külön ketrecekben azokat, akiket talán csak azért tartanak, hogy a ketrecbe még be nem vonszoltakat még legyen mivel presszionálni, hogy vigyázz, járhatsz még rosszabbul. A ketrecben élők nem tudnak semmit a világról, azt sem, hogy létezik – és ez az, amit a könyv után is nehezen képzelünk el fülesfotelünk mélyéből –, őket csak állati sorban kell tartani, a társadalom szadista elemeiből összegyűjtött gárda szívesen „gondozza” őket. (Lásd. a recski őrök munkaszeretetét Faludynál.)
Orwell ezt a világot látva elégette volna a maga mestermunkáját. És persze nem hitte volna el, hogy ilyesmi még létezik majd a 21. században. Egy zárványa ez a 20. század legmocskosabb diktatúráinak, persze Kína hathatós támogatásával, bár van egy olyan érzésem, hogy csak úgy segít neki, mint egy szellemileg fogyatékos, folyton nyígó és véresen nyáladzó gyerekszörnynek a nagyobb testvére, pedig nagyon menne már a grundra verekedni.
stb.: http://pavelolvas.blog.hu/2013/05/14/blaine_harden_menekules_a_14-es_taborbol
Nem első Glauserem, de talán az utolsó, hiába próbálkozom vele, csak untam (bár hegyesre ráspolyozott bicikliküllővel mint halálos fegyverrel még nem találkoztam krimitúráim során), márpedig az unalom a krimi műfajában még veszélyesebb, mint a humorosnak szánt szövegeknél. Lehet persze, hogy kissé szeleburdin olvastam (megint), de mivel nem ez első, állíthatom, döcögős és túl nagy ívekben köröz a tett színhelye körül. Ami magában ugyan nem baj, de az ördög ugye a részletekben (r)ejtőzik, vagyis a próza susnyásaiban, ez pedig irodalmilag egy bozótvágás utáni terep. Ami szóra érdemes még, az a svájci dialektusokat magyar tahó tájnyelven visszaadó fordítás, nem tudom, lehet-e másként, de nem vagyok biztos, hogy ez a mód célravezető itt.
Hát valamit írnom kellett róla, mondta a moly, tessék.
Azért örülnék egy értékelő értékelésnek, mert nem szeretek ilyen könnyen lemondani egy íróról. (A Studer őrmester négy pöttyöt kapott nálam, ugyan már nem tudom miért, de a kiírt részletek még mindig jónak tűnnek, ha belevágsz, talán érdemes azzal kezdened, bár onnantól lejt az életmű, mint egy ródlipálya.)
Eoin Colfer, ez a neve alapján legalábbis mágusiskolai pedellusnak tűnő ír(ó) eddig csupán ifjúsági regényeiről, az Artemis Fowl-sorozatáról volt ismert a nagyérdemű előtt, ám most belecsapott a lecsóba, jó paprikás szaftosan, hogy Dexter is megnyalná a szája sarkát, és egy humoros gengszterkrimivel örvendeztetett meg minket.
Adrenalinmaraton, legalábbis főhősünk Dan – Daniel McEvoy – szempontjából, aki e pár nap alatt vajmi ritkán pihenhet meg, ha mégis, akkor meg azzal kínlódik, ne vakarja ki frissen beültetett hajhagymáit a betörősapkája alatt – nekünk pedig egy kellemes ponyvatúra legföljebb két ülésben, mert bár nem egy Rejtő, egyvégtében befalod, nehéz letenni, mint pókerpartiban a legutolsó lapunkat. (Kiterítenek úgyis. De az még odébb van, egy másik osztásnál. Egy másik kötetben, egy remélhetőleg még meg sem írt McEvoy-kötetben.)
Hősünk, Dan – Daniel McEvoy – fura kevercse a könyörtelen és gyors kezű gengszternek, a drabális mészárosnak és a rossz arcú de vajszívű mackónak. És ír, mindennel együtt, ami ezzel velejár, akárcsak szerzőnk, büszke és dacos, vörös az üstöke és nagy a… Ezt a rímet ő maga befejezte volna, de egy blogger nem engedhet meg magának ennyi mindent. Nagy a szíve is, na.
Több, mint kidobóember: kommandós múltja van, nem akármilyen, Libanon és egyéb gyilkos bevetések, ahol mindent kitanult, ami a túléléshez kell, közelharcban és fegyverismeretben. Péklapát tenyerével és bikanyakával olyan, mint egy nehéztüzérség álcahálóba csomagolva, legalábbis az orvosa utasítására állandóan hordott betörősapkájában úgy néz ki, hogy sokan alábecsülik – vesztükre.
Na és az orvosa! Katonabarátság, és hogy miféle élelmes katonaorvos ez a veszélyes haver, elég, ha a Kelly hősei „élelmes” katonáira utalok, de még 'Csodabogár' (Donald Sutherland, emlékszünk?) pofátlansága is gyerekgügyögés Zeb umbuldáihoz képest, aki faroknövelő műtéteket végez a frontvonalban vagy köz(és ön)veszélyes „koktélokkal” – házi pancsolású drogokkal – kereskedik, sőt durván átértelmezi orvosi esküjében foglaltakat. Pechjére. A balfácán doki balhéjával veszi kezdetét ez a magával sodró, ámokfutásszerű történet, gengszterek és bártáncosnők hulláival szegélyezve a utat, de lesz közben villámgyors szex azzal, aki alig korábban még vallatott minket, majd ugyanőt barátilag elhelyezzük a fagyasztóban, és akkor még nem beszéltem a kötet talán legnagyobb erényéről, a humoráról.
Ahogy az eltűnt doki, Zeb (eltűnt? kivégzett? még ne lőjük le a poént) is inkább ön-, mint közveszélyes, úgy Dan – és írónk – humora is inkább önironikus. Zeb eltűnése után Dan fejében bukkan el, ahol pimasz belső monológokat folytat, és Dan olykor elköveti azt a hibát, hogy fennhangon felelget neki, mellyel gyönyörűen tovább nehezíti saját életét. És még nem számoltunk be kissé flúgos szomszédjáról, aki éppúgy felforgatja Dan életét és ágyát, mint a „kékek” – a rendőrség – egyes alkalmazottai. Meg a lakását a hely maffia.
Szóval megy a kavarás ezerrel, ha mozi lenne, akkor csak a legpörgősebb akciófilmekhez és különösen azok vágástechnikájához tudnám mérni, olyan kissé, mintha egy Jason Statham film lenne, vagy egy újabb Mission Impossible – bár ez utóbbiakra nem annyira jellemző a humor. (Bár itt is döcög néha a szekér, informatikus legyen belőlem, ha értem pl. azt a Windows-os poént a 210-211. oldalon…)
De McEvoy szó szerint más súlycsoport. Kivel tudnám filmen elképzelni? Csakis régi kedvencemmel, játszott már nem egy akciójelenetekben, sőt bérgyilkos is volt az Erőszakik-ban, de én a grimaszaiért imádom: ha filmre viszik, remélem Brendan Gleeson lesz Dan!
És persze nem kell túl komolyan venni, ez csak egy jó ponyva, egy remek üdítő, és ha már végre elérkeztünk a piákhoz: nem egy ócska Bud, a koszos üvegét nyalogatva, hanem egy merész (ujjat)húzás a hagyományokkal, mondjuk egy nyelet Raging Bitch a Repülő kutyáéktól (http://flyingdogales.com/beers/raging-bitch). Mert legalább ilyen pimasz ital illik olyan jelenetek mellé, mint mikor halálos fegyver lesz a szexi tűsarok a bár hátsó, kézimunkázó sarkából, vagy mint mikor visszatoljuk a fagyasztóba azt a nőt, aki a ami szexi életbiztosításunk. Vagy ott az a jelenet, amiben két kőkemény macsó, fegyvert fogva egymásra, megbeszéli hajpótló műtétük árát és várható sikerét.
Máris várom a sorozat következő állomásának „dühöngőjét”: http://www.eoincolfer.com/books/title/screwed/
Márminálunk, babám, csak a pasiknak vannak katonaélményei, ez aztán meg is határozza egész későbbi sorsukat, életre szóló barátságok, de minimum anekdotakör. Na most ez errefelé már pasiknál sincs így, a pasik, lehet, nemsokára kötni-horgolni járnak a közmunka után, de ott a kemény közelvadkeleten, ott még a gimis lányok is bevonulnak pár (másfél?) évre, M16-ossal, faszályosabb esetben M4-essel rohangálnak a vállukon. Mint az előbbi szónál is feltűnhetett, innentől kezdve még elmesélni sem lehet macsósan a dolgokat, minimum fel kell kötni hozzá a bugyit.
De ez csak a legkülső héja ennek a világnak, nincs fecsegés a genderről, meg ezekről a dolgokról, kiképzés van és járőrszolgálat, kötelező – és ellenőrzött! – napi fürdés, és ugyanaz a felszerelés, védőmellény stb. mint a fiúknál. És kamaszlányosan merész húzások, pl. meztelenül napozás a járőrtoronyban az egyiptomi határban, hogy a szomszédban az arab határőr, míg fél kézzel tarja a távcsövét, a másikkal magához nyúl… (Lesz is érte áristom… már a lányoknak. Bocs, de igen huncut egy könyv.) Vagy ott a hőség elleni kacifántos megoldás, a frigóban előhűtött infúzió bekötése és pihenőidőben a laktanya hátsó udvarában egy szál bugyiban a fa alá heveredés vele… Nem alsónemű-fetisizmus ez, de naná hogy előjön ez a téma is, bár többet hallunk az átizzadt férfiatlétákról, amit ezek a lányok is hordanak, míg le nem foszlik róluk.
És korántsem csak a katonaélet kellemes kalandjairól olvashatunk, itt még van tétje a szolgálatnak, nem csak lőkiképzésen lehet szexelni a betonon fiatal fiúbeosztottakkal, de aki nagyon behajol az ellenőrző ponton az idegen kocsikba, annak könnyen elvágják a nyakát, és lesz, aki behajol, zsidónak születni még mindig nem életbiztosítás ezen a vidéken. (Nem mintha palesztinnak, arabnak az lenne… De ez most nem az a regény…)
És nem csak katonaélményekből áll ez a részben önéletrajzi elemekből összeszerkesztett regény (a borítón a szerző maga is egyenruhában domborít, és a címlaplánynál sokkal kislányosabb), de benne van napjaink (az ezredfordulós) Izraele is, mondjuk nem szakad el nagyon a hivatalos cionista politikától, tkp. minden palesztin potenciális terrorista benne, de nem is efféle szociográfiának, társadalmi riportregénynek készült, inkább szórakoztató korrajznak, benne a Tel-Aviv-i éjszakai élettel és az államalapító zsidó anyák küzdelmeivel, és főleg: az obsitos zsidó lányok sorsregénye ez, miként is kerül a dögcédula a bugyis fiók mélyére.
(Akár 4 és fél * is lehetne.)
Csinoska képekkel: http://pavelolvas.blog.hu/2013/05/06/shani_boianjiu_batrake_a_mennyorszag
Hiteles, jól megírt helyszíni jelentés az arab tavaszról, a forrongó Kairóból, ahol 2011 és 2012-ben fejmagasságban szálltak az utcakövek és a golyók (söréttől az acélköpenyesig) és mi szinte érezzük a torkunkban a könnygázt is, jóval nagyobb dózisban, mint 2006 idehaza őszén, napokon át, még az aluljárókban is, ugye.
Az, hogy a forradalmaknak jó ideje nincs szerencséje, és elsinkófálják őket, mint a száradni kitett burkát és tangát a hátsó udvarban, az lassan történelmi közhely, riportkötet második fele erre is kitér, hogy 'csalták el' a nehezen kivívott választásokat, nem mellesleg bevezet minket, ahová magunktól sosem merészkednénk, az iszlám világ szektái közé, a sikátorokba és a történelemszagú események közé.
Mondjuk túl nagyra tartja a spontaneitást ilyesfajta eseményeknél és kevés szót áldoz a külföldi titkosszolgálati szálaknak (sőt többször is megmosolyogja az összeesküvés elméleteket – gyanús…!), amitől nekem kissé felületesnek tűnik.
Persze mint helyszíni riportkötet nagyon ott van, respekt érte (bekapott a bordáiba egy acélmagvas gumilövedéket is, nem egy pesti hotelből tudósított, mint anno Orosz József, fénykorában, ugye.)
Élvezetes fotelútikönyv fotelforradalmárnak. (A szerző remek ff fotóival.)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Tejpálinka és hódszalonna: Szindbád újfent nyomoz.
Feleim, ezt most el kell hinnetek.
Ez a szerző és ez a nagyregény még sok írás, számos metaokoskodás tárgya lesz, most én csak annyit mondok, röviden, hogy futhassatok érte a Szabóba meg akárhová: csodálatos mese ez, s egyben gyönyörűséges és hátborzongató Gulág-regény.
Detektívtörténetekkel tagolva, ugyanis Szindbád, mi mást tehetne, megint nyomoz.*
Ne kérdezzétek, hogyan, de Nyárligetről Szibériába kerül, lágerbe [mely az unikális Krausz Tamás szerint csupán a háborús munkaerő-gazdálkodás sajnálatos, de szükségszerű, ráadásul humánus mellékterméke volt, nem pedig a koncepciózus népirtás kontinensnyi játszóterei, mely nézetek hangoztatásáért bármely civilizált országban bolondokházába csuknák, csak nálunk vezet tanszéket és kiadványsorozatot, épp e témában – pardon], és azért ne kérdezzétek, mert a vak sors ekkoriban és a föld ezen nem kicsiny szegletén úgy hányja, dobálja az egyént, e kis porszemet, hogy ahhoz képest „emberfejekkel labdázni az égre” csak bemelegítés. Szóval a nyárligeti detektívből lágernyik lesz, ám némi szerencsével, meg ne kevés „hazai” sütnivalójával (most nem a zsebben dugdosott maréknyi hajdinalisztre gondolok) „kiemelik”, mikor csak úgy, két padlófelmosás közt megold egy esetet a lágerparancsnokságon, és a városi rendőrség nyomozója lesz. Fejezetről fejezetre a legkülönfélébb bűnügyek kerülnek terítékre (meg sok kvász, vodka, és mindenféle egyszerű, de egészséges és finom szibirják étek), s eközben mi talán mélyebben merítkezünk meg a sztálinizmusban, a (második világ)háború végének és a szovjetizálás bugyraiban mint ameddig a Kolima* elbeszélései eddig kalauzolták a pokolba az olvasót. Karaktereivel, a rettenetben is a szépség megmutatásával kissé olyan, csak hogy a kedves előolvasó elképzelhesse, mint – naná, micsurini módszerrel – Ulickajába oltott Varlam Salamov*, hátul a nagybőgőnél természetesen: Krúdy Gyula.
Apropó, szibirják étkek: ahol a fekete kenyér a püspökfalat, ott ne számítsunk sokra – vagy mégis? Tejpálinka és hódszalonna, nem vicc. Ráadásul előbbinek a technológiáját is elleshetjük, persze csak afféle nomád desztillációs eljárással készül a szemünk előtt kumiszból. Büdös, de a jó hír az, hogy nem üt fejbe másnak reggel.
Minden rettenet és fagyásos sérüléses szépség közt a leginkább hátborzongatóbb a könyv azon fejezete, ahol a Papa: Sztálin szerepel lakájai között, és láss csudát: íróasztalán még Szindbád személyi aktája is megfordul.
Senki se gondolja, hogy itt meglopták az Ezeregyéjszakát és Krúdyt: az arab kalifák évjáradékkal udvari mesélőnek szerződtetnék el Csabait, Nyíregyháza ("Nyárliget") hatalmas mesélőkedvű és ezennel immár harmadik kötetes szerzőjét (melyből legalább kettő egy csoda, de csak mert még ennyit olvastam tőle), Gyula mester pedig egy nagyot hümmentve osztozna meg vele egy kancsó pincehideg Krúdy-fröccsön, aminél nagyobb elismerés, mondanunk sem kel, nemigen létezik a világirodalomban, hacsak azt nem vesszük, amikor Esterházyék lobogó örömmel és ki-kicsorduló féltékenységgel elő- és utószókat írnak az első és sokáig egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas opuszaihoz. (Na jó, nem gonoszkodom, kicsúszott.)
Szóval, feleim, teljes szívből és seggből és bicepszből (mert az is kell a 600 oldalhoz) ajánlom ezt a… ha nem is remekművet, mert azért ráfért volna egy szolid húzás, főleg a vége felé, de ilyen pompás példánya a nagybetűs regénynek ritkán bukkan fel még az amúgy elég erős kortárs magyar irodalomban is (nem a Kukorellykre gondoltam).
(talán még szerk.alatt)
* http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/1650-megkerdeztuek-csabai-laszlot
http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1840
Lásd még az idézeteket!!!
http://pavelolvas.blog.hu/2013/05/03/csabai_laszlo_szindbad_sziberiaban
Andrássy út, 1994 nyara – egy kamaszosan boldog, középkorú pár andalog kézen fogva, egyikük itt nőtt fel, a New York-i születésű férfinak csak félig idegen az európai táj, nemrégiben éppen Bonnban volt az USA nagykövete, és amúgy is, az Andrássy út egy kis Párizs, mely város mindkettőjük szerelme. És Párizs, saját magán kívül, mindenkinek megenged, sőt felír, min t egy patikus, még egy szerelmet. Keveset fognak együtt újra itt, Budapesten tartózkodni, de egy év múlva házasságuk is itt köttetik meg, az amerikai nagykövetség belső kertjében.
Magával ragad a boldogságba és a gyászba ez a memoár.
Egy elegáns, finom asszony gyászmunkája ez a kis kötet, megannyi érdekes, magyar és a világtörténelmet tárgyaló kötete után szerelmeibe (és halálukba) enged bepillantást ez a magyar származású (pardon, magyar) nagyasszony.
De nehogy azt higgyük, maszatos papírzsebkendő minden oldala, egy sem az, méltósággal és eleganciával meséli életét, a legmeghatóbb a számomra az volt, mikor vele együtt szembesülünk a zsidó származásával, valamint ezt őelőle mindvégig titkoló szülei válaszával – a témában jártas olvasóknak nem újdonság az ilyesmi, tucattrauma ez már a rengeteg forrást olvasva, de minden egyes alkalommal megérint, ha csak egyetlen sorssal szembesülünk.
Miközben a svéd hős életrajzát kutattam, tudomást szereztem saját zsidó gyökereimről. Egy asszonnyal készítettem interjút Budapesten, akit Wallenberg mentett meg, és aki szinte mellékesen megjegyezte: >az anyai nagyszüleid esetében sajnos túl későn érkezett<. Szóval zsidók vagyunk. Mivel római katolikusnak neveltek, teljesen elképedtem. Úgy tudtam, hogy a nagyszüleim a szövetségesek egyik bombatámadása során haltak meg. Ahogy sok más magyar is – vagyis semmi okom nem volt kételkedni ebben.
Aznap este felhívtam a szüleimet Budapestről. – Miért nem mondtátok el? – kérdeztem apámat. Hűvösen válaszolt és egyáltalán nem akart a származásunkról beszélni, sem arról, hogy ők maguk hogyan élték túl a háborút, miközben a nagyszüleim nem.
– Úgysem értenél belőle semmit – mondta kurtán. – Te amerikai vagy. Fogalmad sincs róla, min mentünk át. Soha nem voltunk zsidók. Nem voltunk vallásosak. Magyarok voltunk.
(p95.)
Megrendítő. És figyeljünk oda az utolsó szóra is: „Magyarok voltunk.”
A kötet második férje, Richard Holbrooke gyászával kezdődik, majd visszatérünk Kati M. gyerekkorához, s onnan ismét időrendben nézünk vissza életére, az ötvenes évekbeli gyermekkorra az állambiztonsági börtönt megjáró újságíró szülőkkel, az ’56-os emigráció eredményeire: az egyetemi évekre Párizsban (első, sosem múló szerelme a város, itt ünnepel és gyászol, és a kötet legvégén itt rendezi be újra életét az özvegy). Majd ott a tévés újságíró karrier Amerika és Európa közt röpködve, első, afféle szakmai házassága Peter Jenings-szel*, gyermekei apjával, majd a hosszas válási procedúra.
Számos történelmi pillant tanúja: jelen van a teheráni túszok szabadulásánál Frankfurt repterén (vigyázat, Ben Affleck filmje e történetnek csak a mellékszálával foglalkozik, az igazi túszok félszázan sok hónapon át igazi túszok voltak életveszélyben, és csak Carter mandátumának lejártakor engedték el őket LINK pável), de mint riporter szemtanúja az ’56-osok újratemetési aktusának is a Hősök terén 1989 nyarán. A gyerekek érkezésével rohangálós tévés tudósítóból igazi újságíróvá majd író lesz, szakcikkek, majd a könyvek követik a két gyermek születését.
Mindeközben Kati M. mindvégig elegáns: őszinte, de nem magamutogató, és az egész kötetben nem sároz be senkit – pedig egy diplomata feleség bizonyára tudna mit mesélni –, egyedül az USA egy franciaországi diplomatanőjének jellemrajza csípős, de alighanem megérdemelten, ritka egy szarkavaró boszorkány lehetett ez a Pamela Harrison.*
Sosem gondoltam volna, de szívhez szóló, ahogy Holbrooke hosszú udvarlását meséli. Mindig felemás érzésekkel viseltettem a diplomaták iránt, de R.H. talán tényleg a lehető legjobbat akarta kihozni abból a szartengerből, aminek meregetése a hivatása volt… Mint – jó esetben – minden magas rangú személyiség, gazdag jellem lehetett, egy egyéniség, a híradókban mutatott arc mellé most kiteljesedik az olvasóban ez a szikár név, és hangot, múltat, testet kap hozzá, vicces jelenetet éttermekben és kínosakat diplomáciai kerekasztalok mellett, Daytontól Afrika legsötétebb zugáig – utóbbinál talán nem is az AIDS-ben szenvedő gyerekek tábora a legsötétebb zug, hanem egyes afrikai államfők – diktátorok – társasága… Egy ENSZ-nagykövet illetve egy vezető amerikai diplomata feleségének furcsa asztaltársaságokban kellett helyt állni (ülnie), az biztos. (Daytonban egyszer pl. Milosevics és Izetbegovics közé ültette őt a férje, hogy próbálja meg, hátha szóba állnak egymással. – p122.)
„Richard Robert Mugabe elnökkel tárgyal, én egy nemrégiben megkínzott újságíróval, Ray Chotóval találkozom. (Van egy bizonyos szimmetria ezen az úton: Richard a kínzókkal, én a megkínzottakal beszélgetek.)”
(p129.)
Mondtam már, hogy milyen őszinte? Feltárja azt is, hogy bizony ez a tökéletesnek látszó kapcsolat sem volt az, a munkájuk miatt egyre inkább távkapcsolattá vált és lemerült, mint egy aksi, és hogy éppen ő, Kati Marton „rondított bele” még egy megcsalással is… És most jól figyeljenek a Blikk szerkesztőségében, mert egy magyar férfiről van szó, persze név nélkül. De túljutottak ezen is:
„Lehet hogy veszítettünk valamit az ártatlanságunkból, de a következő hét évben közelebb voltunk egymáshoz, mint a megelőző évtizedben. (…) ÉS micsoda megkönnyebbülés fogott el, amikor a következő születésnapomon Richard azt mondta: – Még mindig erősebbek vagyunk, mint a piszok.” (p142.)
A következő idézetet nem is tudom, Kati Marton újságírói pályájának nehézségeit érzékeltetendő mutassam meg, vagy inkább élete szerelmétől, Richardtól köszönjünk el vele, ha nem is diplomáciai protokoll szerint, de igazán emberhez méltó közvetlenséggel:
– Nem hiszed el, mi történt – dühöngtem Richardnak a telefonba, még a liftből. – Amikor elköszöntünk, Henri Cartier-Bresson nekem esett. Nem két puszit adott az arcomra, hanem szabályosan lesmárolt. – És ahelyett., hogy együttérzőn vigasztalni kezdett volna, fölnevetett. – Ez igen! – Elismerés csengett a hangjában. – Remélem, kilencvennégy éves koromban én is ilyen leszek. (p146.)
Nem érte meg – ha még emlékszünk a hírekre: Clinton és Obama elnökök jelenlétében búcsúztatták, miután elvitte a szíve 2010-ben.
Remek társaság lehet Kati asszony, szépen mesél, de sosem csak szívhez szólóan, intelligens, ami – mert smink sem létezik rá – az igazi nők szexepilje. Persze le kell mondanunk platykaéhségünkről,
mégis csak a globális felső tízezer tagja, a politikai elit legfelsőbb köreibe tartozott második férje, Richard Holbrooke oldalán, és tartozik tán oda ma is. Szóval nem az efféle kötetek íratják újra a modern történelemről alkotott képünket, még ha akad is benne egy-két szúrósabb mellékmondat politikusokról Kissengertől a Bush klánig. (A klán szót én mondom, bár szerintem Kati asszonynak még rosszabb a véleménye róluk.)
Mindig sajnáltam, hogy csak bele-belenéztem eddigi köteteibe. Nem tudom, mennyire mély szakmunkák történelmi könyvei, de azt hiszem, pl. a világhíres (zsidó származású) magyarokról írt életrajz-kötete bárkinek ajánlható, kezdetnek.
*
http://hu.wikipedia.org/wiki/Marton_Kati
http://en.wikipedia.org/wiki/Peter_Jennings
http://hu.wikipedia.org/wiki/Richard_Holbrooke
http://en.wikipedia.org/wiki/Pamela_Harriman
Képekkel: http://pavelolvas.blog.hu/2013/05/02/kati_marton_parizs
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Zavarbaejtően finom szövetű regény ez a holland munka, ha elmeséled a történetét, mint mindig, a jó könyvek esetében, kevés, hogy átadd az élményt, mégis elengedhetetlen, ezért fogom most én is, pedig pável (ugye?) nem szokott tartalommesélni.
Helmer egy idős farmer, juhokkal, tehenekkel és pár szamárral, aki munka után magatehetetlen apját ápolja az emeleten, ahová felköltöztette őt, no nem azért mert gyűlöli. Mert gyűlöli, de ne számítsunk arra, hogy a regény átfordul skandináv krimibe, és ezúttal apuka lassú feltrancsírozása és elrejtése lesz a bűnügyi keret. Ehelyett egy gondoskodó fiút kapunk, aki főz és takarít apjára, és maga mosdatja – talán mindannyian akkor nőjük ki végleg a gyermeket magunkban, amikor szüleinket temetjük, vagy még előtte mosdatjuk, etetjük, gondját viseljük, ez nem függ az életkortól, Helmer is lassan nyugdíj közeli korba ér, hiába fekete még a haja és van jó kondiban az örökös munka mellett.
Apja egykor tönkretette az életét azzal, hogy ikertestvére (pár perccel fiatalabb öccse), Henk halálos balesete után visszaparancsolta az egyetemről a farmra és ott is ragadtak, majd magukra maradtak anyja halál után. Az egyetemnek annyi lett, pedig nem is apja fizette, Helmer maga kereste meg rá a pénzt iskola után. De apja nem csak az ő életébe talpalt bele: Henk szép szőke szerelmét durván elűzte a háztól.
Rég volt, Riet férjhez ment, megözvegyült, fiát elvileg egy rokonukról nevezte el, akit úgy hívnak, Henk, de nekünk nem kell magyarázni. Akit most elküld Helmerhez egy kis gyakorlati munkára: állatokat gondozni, fejni stb.. (Túl sokat fecsegek, és még nem is meséltem igazán kettejük elmélyülő, egyszer zavarba ejtően intimmé váló kapcsolatukról, ahogy a múltból visszatérő egykori alkalmazottról sem, akivel hasonlóképpen szoros a kapcsolat, pótapai, de egyszerre intim fiútestvéri is. Azért buzulás nem lesz, mondom a nyers szavak és a másság híveinek, gondolni szabad, bár beleképzelni már túlzás.)
Na de mellébeszélek csak, mint olykor a könyv is, hogy aztán megakasszon egy-egy sorával, ami bogáncsként tapad rád és hurcolod magaddal fejezetről fejezetre.
Meghökkentő mondatok ezek, fel is idézek párat belőlük:
„Felköltöztettem apámat az emeletre.” (első mondat)
„- Lennék már halott – mondja halkan.
– Pont most, amikor ilyen szép tiszta vagy? – kérdem.”
„Fiatalnak és erősnek érzem magam, de amikor kezembe veszem a péniszemet, egyszerre furcsán fölöslegesnek és üresnek érzem magam. Nem állom meg, hogy ne hasonlítsam az apáméhoz. Az enyém nagyobb, és e megállapítás elég hozzá, hogy nőni kezdjen. Mikor azon tűnődöm, hogy vajon mit jelentsen ez, megszólal a csengő. Érzem a kezemen, hogy a heréim felhúzódnak.”
„Miközben a plafont bámulom, rájövök, hogy minden másképp nézne ki, ha volna valakim, ha férj volnék és apa. Ha az embernek családja van, lelkiismeret-furdalás nélkül megszabadulhat az apjától.”
„Kedves Helmer, (…) Megmondom kerek perec, azért írok neked, mert az hiszem, édesapádnak mostanában kellett meghalnia.”
„Anyám nem csupán hallatlanul csúnya volt, hallatlanul jóindulatú is.”
„Hogy megy a haldoklás, Van Woderen bácsi? – kérdezte Henk vidáman.
– Nagyon jól – válaszolta apám, hasonlóképpen derűsen, de halkan.”
Tehenek és szamarak, alom és jászol, karácsonytájt induló történet temetéssel a végén… Csupa kifordított bibliai kép. Születés helyett halál, és a megváltás is késik, de ha egyszer megérett, kitelt az idő, élni kell vele.
A „szamaras ember” története ez, aki apja lassú haldoklása végén megszabadul a farmtól (vagy mégse teljesen?), mindenesetre új életet kezd, kissé későn, már úgy lógnak a heréi, mint ahogy apjának is, látta mindig a mosdatáskor, de ugye sosem késő. Még jó, hogy ezeket a közhelyes konklúziókat meghagyta nekünk, grafomán olvasóknak, a regény szövete tisztán ragyog, mint egy frissen mosott, és egy napfényes, virágos réten száradó lenvászon lepedő.
Van egy jelenet, amikor Hemler a kamrában tesz rendet és egyenként pakolja vissza a szerszámokat a falra, de nem csak szögre akasztja őket, mindnek gondosan körül van rajzolva az alakja a falon ceruzával – és ekkor halljuk a gondolatát, hogy neki is bárcsak lenne egy ilyen helye, mert ez, amit leélt a szüleivel, apja zsarnoksága alatt, egy pisszenés nélkül, az nem volt az övé.
Az utolsó mondat: „Egyedül vagyok”, nem a magány, a vég, a lezárás szavai, hanem az új élet kezdetéé, egy végre saját életé. Nem tudom megmagyarázni, de végtelen bölcsesség, türelem árad a regényből, nincs benne egy hirtelen szó, egyetlen kapkodó, heves mozdulat sem, észrevétlen erővel hömpölyög, mint a dagály, amelyik olyan köveket is elmozdít, amiről azt hinnénk, a vízben is vasmacskaként hever, odaforrasztva a helyére.
Nagyon kíváncsi vagyok, ki mit fog erről írni, mert számos párhuzamos olvasata lehet, olyannyira eltérőek, és amelyek lehet, csak a végtelenben, de mégis találkoznak.
Ilyesmit persze nem nem lehet „kiolvasni”, csak tanulmányozni, kitanulni vagy bemagolni, kirándulgatni a lábjegyzetek forrásvidékére (mennyi-mennyi fincsi utalás; mélyvíz, csak úszóknak!), a fül mögé tett ceruzát rágcsálva minden egyes bekezdésről, oldalról, fejezetről egy-egy véres, cinikus, kietlen, fájó nagyregényt vizionálni. „Hőseink” valának – rövid enumeráció: Bárdossy, Antonescu, Hitler, stb.
Alul már kitettem a kötet „párját”, az immár 2 éve megjelent Ablonczy-könyvet (zömében) ugyane témában, csak más áspektusokból (egy szakkönyv ismertetése se múljék el idegen szó nélkül). Amaz kissé olvasmányosabb, ez jobban rámegy a román szempontokra, Dél-Erdélyre is. Mindkettő kiváló (alapos, tárgyilagos) kézikönyv.
Ez talán egy kissé „szárazabb” – nem véletlenül, Ablonczyék francia konyhát visznek :P
Vérmackó a málnásban
Hősnőnknek a boltban sarkára hág egy férfiú, egy hatalmas plüssmackó, kenetteljesen és hosszan bocsánatozik, majd szorgos unszolására randiznak, és onnantól menthetetlen az ügy, szorul a hurok, a nő eleinte élvezi, hiszen fél éve egyedül, de máris vergődik, a pasi befonja, tapad, cuppan, gabalyít. A nő megelégel, a pasi csak látszólag enged, kiderül, csak a fogóreflexe jó, az elengedés még nem megy neki, vagy csak kimaradt az iskolában, amikor a beszédaktust tanították, nála nincs olyan hogy vége van valaminek, max. a szünetjelet ismeri, legalább muzikális vérmedve.
Nő iszonyodik, iszkolna, de a háló már a családjára és ismerősök világára is kivetve, ügyes, -Miért bántod ezt a kedves férfit, hát mi bajod vele, és miért cirkuszolsz, látod, most is te kezded, örülj inkább, hogy legalább még ő….!, ez megy kórusban, nő már az idegklinikára járogat.
A regény témája nem rossz, de a miként elég gyermeteg, már a legelején feltűnnek fogyatékosságai, úgy ír, jellemez mint egy tollbamondás szövege: nem úgy ábrázol valamit, hogy rájöjj, ilyen vagy olyan a karakter, hanem megírja, hogy ilyen vagy olyan… (A legegyszerűbb módja annak, jó íróval állsz-e szemben, hogy ezt gyorsan bevizsgálod.)
Ím egy remek példa, hogyan is birkózik a szöveggel szegény írónk: „Az első ráébredés a valóság habszivaccsal borított talajára annyira elkeserítette Judithoz, hogy úgy döntött, rögtön visszaalszik, teljes egyetértésben infúziója hatóanyagaival.” (p169.) Ritka szerencsétlen küzdelem ez. Akárcsak olvasni.
A vége egy egyszerű pszichothrillerbe kanyarodik, méltó forgatókönyve lehet bármely másodvonalbeli rendezőnek.
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/30/daniel_glattauer_orokke_tied
„Azoknak a nemzedékéhez tartozott, akiket Tito halála a után vettek fel pionírnak, azokéhoz, akik Slobodan Milošević alatt keféltek először, akik a mindent elborító brutalitás idején értek felnőtté”
– mint regénytől nem hatódtam meg túlságosan, de korrajznak egészen jó. (Az utószóban említett többi regénye, könyve viszont nagyon ínycsiklandozott.)
A gödöllői királyi kastély egérlakójának újabb sajtcetlinaplója (a történetben a 'Sajtcetli' egy képes egérújság), celebszpottinggal (Rudolf lovagolni jár, húga, a kis Mára Valéria leckéket vesz, Erzsébet (Sisi) éppen Angliában utazgat – ezúttal Pálffy grófnő álnéven stb.), mindennapos egérgondokkal és -örömökkel, a szapora egércsalád távoli rokonairól kapott hírekkel, meg Gézával, aki vendégségbe érkezik Elemérhez.
Aki br. Sándorral – a lusta házimacskával – együtt vissza ássák kaparják magukat a Grassalkovich korba, a kastély egykori színháztermét keresve.
Inkább a mesére mentek rá a szerzők, nem a helytörténeti ismeretek gyerekkönyvbe csomagolására, ám a sztori nem olyan érdekes, mint vártam volna, de a képek bájosak. Ami viszont – a báj – hiányzik a szövegből – mint ahogy a humor is.
Ja és megtudtam pl. (mert azért a csepegtetett infók, felteszem, hitelesek), hogy Erzsébet rászokott a kumiszra és ezért kis termetű orosz kancák érkeztek a kecses angol telivérek mellé a lovardába.
A kritikák ellenére azt mondom, ilyesmik miatt (ilyesmikkel felszerelkezve) érdemes múzeumpedagógusnak lenni.
Ez remek volt. Rég nem élveztem ennyire a nyomozás minden fázisát, az más tészta, hogy nem látom esélyét annak hogy az olvasó kitalálja, hacsak nem vezet maga is listákat az összes szereplőről, hogy összevesse, kihúzzon, beírjon. Aki itt azt írja, hogy kitalálta, az azonnal jelentkezzen a kopófőiskolára, mert legalább olyan rendkívül finom szimata van, mint Van Veeterennek.
Szóval a zsaruk körmölnek, radíroznak (bár VV inkább forró fürdőt vesz, kitesz a vécédeszkára egy gyertyát és csutkára tekeri Bachot), míg végül fent marad egyetlenegy név – kár, hogy ezekbe az olvasó nem láthat bele, a számunkra elszórt infók csupán az izgalom fokozására elegendőek, de arra nagyon.
Sajnálom, hogy csak most vágtam bele Håkan Nesser könyveibe (pedig ez már 8 éve is megjelent nálunk, majd rá egy évre, 2008-ban a A Borkmann-elv is), de csak nem régóta vagyok az emberi lélek skandináv éjszakáinak illetve könyvbe préselt verzióinak a rajongója, az utóbbi 2 évben pedig hirtelen elkezdett felhígulni a skandi krimiirodalom, legalábbis hazai kiadásai, szóval aggódtam, de aztán nagyot csalódtam – kellemesen.
Többen emlegetik Nesser humorát, és kopójának ( Van Veeteren főfelügyelő* vagy csak: VV) csudajó karakterét, joggal: nála cinikusabb, szimpatikusan bunkóbb regényalakot nehéz lenne találnunk a világirodalomban – megjegyzem: még nála is szarkasztikusabb a lánya, Jeff, legalábbis ez derül ki haldokló kutyájukkal közös jelenetükben, ahol jól beszól apunak, viccből. (Az eb pedig Bismarck, már a neve sem arra utal, hogy egy tacskó lenne szegény, remélem még viszontlátom más, korábbi könyvében.) Sokat elárul még a zsaruról, hogy fia drogdílerkedésért börtönben ül, de még inkább árulkodó, ahogyan magában a fiára gondol… Zseniális szerep ez a VV, eljátszani nem lehet könnyű, amikor olyan jelenetei vannak, hogy (fejből idézek) „egy pillanati azt hihettük volna, mosolyra húzódik a szája”, de aztán jól odamond inkább valamit a maga bicskanyitogató stílusában.
"…hirtelen hatalmába kerítette egy érzés. A jó közérzeté. Megpróbálta elnyomni, de ott maradt… meleg, makacs és megkérdőjelezhetetlen érzés. Az élet kifürkészhetetlen gazdagsága iránt érzett háláé."
VV néha élni is elfelejt, annyira a munkájának él, amikor mégis eszébe jut, akkor meg felmond, persze nem fogadják el, ő a legjobb a szakmában. Jelen történetben nyaralni készül a napos Ausztráliába, előre megveszi a repjegyet is, va banque-ra játszik: ha nem lenne meg időben a gyilkos, akkor pedig nyugalomba vonul.
Szóval ez a krimi most megközelítette az ötöst, ám sajnos elvette a krimiolvasás legfőbb gyönyörét azzal, hogy – úgy tűnik, ráadásul újraolvastam még azon melegében, hogy ellenőrizzem – földi halandó számára túl kevés nyomot tárt fel előttünk. Hideg nyomon kullogtam a kopók sarkában, de közben nagyon jól szórakoztam.
* http://en.wikipedia.org/wiki/Van_Veeteren
Sven Wollter alakítja: https://www.google.hu/search?q=Sven+Wollter&client=firefox-a&hs=tGH&rls=org.mozilla:hu:official&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=TJl3Uf80o6vgBO-1gLgK&ved=0CEwQsAQ&biw=1208&bih=572
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/25/h_kan_nesser_a_gonosz_arcai
Sci-fi-be hajló disztópia, erősen szexuális beltartalommal és vaskos intellektualitással, már amennyiben ez a képzavar megáll a saját lábán. Houellebecq-nél végül is bármi lehetséges. Okosat nem fogok tudni mondani, és persze ajánlom, de annak aki még csak ismerkedik vele, nem ezzel tanácsolom (ki)kezdeni.
Ami feltűnt az új kötet megjelenése miatt: ez a könyv is tele van Lanzarote szigetének emlegetésével.
Apropó: hol lehet jelentkezni ebbe az elohimiták szektájába egyházába?
Egy könyv, amit szívesen adsz majd kölcsön tovább. Miután kitörölted vele. Mármint a nevedet a barátaidnál a vendéglistán, mert ha „kiolvasva” adod tovább, nem ismernek meg többé. Pedig nem lesz kedved visszakérni. Mert ez olyan, mint a zsebkendő, rágó, szivarszipka vagy guminő esete: egyszer használatos vagy éppen intim/privát dolog. Persze a mai fiatalok gumióvszert húznak át az orrukon*, szóval efféle trash dolgok meg sem kottyannak nekik, lehet belőle vándorkönyv is, csak néha fertőtleníteni kell majd. ("Mai fiatalok", inkább idézőjelben, tisztelet a kivételnek: egyes szociológiai kutatások szerint nyomokban előfordulnak a paleolit szellemiségnél érettebb fiatalkorúak is társadalmunkban.)
Egy fejezetét azért hiányoltam: „Ragaszd ide a nap végén a köldökszöszödet!” Vagy emelt szinten: gyűrd bele a köldökszöszödet a gerincnél a lapok közé, hogy majd a következő olvasó ölébe essen.
(Vagy az arcába, ha a strandon olvassa hanyatt fekve.) Home-made köldöszszöszraszta.
Ha olvasni nem is, de a könyv mint olyan (lapos tégla alakú puha papíralakzat) szeretetére biztos megtanítja a gyereket.
Úgy érzem, a kölcsönkönyvtárak nagy bajban lesznek.
A legjobb, ha mindjárt a selejtezési listára írják fel ezt a nem_könyvet.
Egyébként is, melyik polcra tennék ezt a gyakorlati dekonstrukciós kézikönyvet? Barkács? Gyerek? Humor? Mert jobb egérpadnak, virágalátétnek, ablakkitámasztónak. (P.s.: most jut eszembe, lehetne fizikaórán szemléltető tárgy az antitest tanegységnél: -Íme egy antikönyv, gyerekek.)
Mert azért valljuk be, hülye kis vicc az egész, lehet heherészni rajta, egyszer, ennyi.
* http://www.life.hu/szorakozz/20130416-ovszert-szivnak-az-orrukba-a-tinedzserek-ez-a-legujabb-internetes.html , http://www.buzzfeed.com/ryanhatesthis/people-doing-the-condom-challenge (18+!) Azért jó uptodate-nek lenni a világ dolgaiban, nem? :P
Egy aranyos bohóckodásos marketingvideó: http://www.youtube.com/watch?v=6sxOSZ7wblQ
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/22/kein_buch_wtf_was_zum_teufel
Erdélyi* magyar szociográfia-mélységű dokuregény, egy gyakorló: terepen dolgozó újságíró életéből, a román mindennapokból: Persze ne a magyar-román viszonyra gondoljunk automatikusan, bár ez a szál is bele van fonva ügyesen, hanem az „épülő-szépülő” szocializmus toldozgatott-foltozgatott mindennapjaira: a szerkesztőségi belterjtől a blokkházak zsebnáci gondnokának esetéig, mely jelentős részt foglal el a kötetből, bár erre a tartalomjegyzéket nézve nem is gondolnál. Egy lakossági feljelentés nyomán kiszáll hősünk – a 'blokk tenger fájdalma ellen' – és hosszas debattőrködés végén majdnem őt hurcolják meg, nem az önbíráskodó csalót, de a vége sem szép, egy igazi szocialista Kolhaas Mihály történet kerekedik ki a sajnos kissé elnyújtott fejezetekből. A történet lezárása pedig már egyenesen egy gumiszobára utal.
Kissé vontatott, helyenként modoros, nekünk 'ideátiaknak' meg nehézkes a nyelvezete, tájszavak mellé a lehető legtermészetesebben kever román jövevényszavakat (pl. degernyeg, stb.), szerencsére nem sokat, de jellemzően mégis olyan ízes a regény nyelve, mint egy utolsó bukta a nagymamánál.
Szóval a 4 csillag nem is annyira szövegnek, inkább a 'sorok közt'-nek szól, ilyen fokon társadalomkritikus cucc azt hiszem hogy Kádár rendszerében, ugyanekkor (1983) nem jelenhetet volna meg… Na persze ez sem olyan szép történet: bár megjelent, rögvest be is tiltják, és nem csak a könyvet… A szerző családostul Magyarországra kényszerült áttelepedni. (Erről már az alábbi linkek mögött olvashatsz >> )
* http://hu.wikipedia.org/wiki/Moln%C3%A1r_H._Lajos
** http://lexikon.kriterion.ro/szavak/2902/
http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=1134
http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=2090
http://jenei.esolap.hu/other/view/151
ps.
Fia, Molnár F. Magor (1986-, Marosvásárhely) is író, újságíró lett és pl. @elefes-sel is csinált már interjút! :)
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1199
http://dokk.hu/kolto.php?neve=Moln%C3%A1r%20H.%20Magor
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/23/molnar_h_lajos_falra_hanyt_esztendo
Sűrű, lassan olvasható politikai életrajz és politikatörténet, a gyerekkortól a pártelnöki címig (1990 májusáig, innentől remélhetőleg újabb kötetbe kezd a szerző.) Nem ez lesz P.Á. szakmai karrierjének csúcsa, többször is kilép a történészi szerepből, mikor pl. Oplatkát említi az ő Németh Miklós-írásával, leszimpatizánsozza, miközben őróla magáról az első soroktól kezdve lebőg, hogy ez inkább védőirat Hornról, mint szakmunka. Védőirat a régóta és némelykor igen hevesen érkező támadásokkal szemben, de ne legyünk igazságtalanok: jellemzően higgadt és tárgyilagos (bár néhol gyatrán lábjegyzetelt és nehezen követhető narrációjú) munka. Alig pár esetben fogott el az az érzés, hogy Moldova, befejezve Kádár-apológiáját, történészi munkába fogott Hornról, másik kedvencéről, de ő azért nagyobb adagokban töltötte magát a sorok közé. Szóval Moldovától hihetetlenül objektív lett volna, De Pünköstitől ez inkább egy lektűr.
De beszéljünk kicsit a szerző helyett magáról a témáról is: természetesen jó sokat megtudni „Horngyusziról”, a rettenetes gyerekkoráról, hogy mennyire a semmiből jött és mire vitte egyrészt önerőből, másrészt mennyit köszönhet a pártnak és a mozgalomnak, hogy milyen szívós és ambiciózus volt, és hogy pl. mennyire „plebejus” maradt. (Ezt tapintatból nem fejti ki eléggé Pünkösti, hadd utaljak most csak erre: http://pavelolvas.blog.hu/2012/08/08/szorenyi_laszlo_eljen_kun_bela_suzy_nimfoman és Ctr+F "horn")
Elég érdekes téma pl. máig, ki is volt a határnyitó, Németh Miklós vagy Horn vagy kollektív ötlet és határozat volt a Bem térről? Pünkösti ebben is Horn pártját fogja (de legalább megemlít más nézeteket is.)
Szóval szép nagy téma körbejárni Horn államférfiúi érdemeit, illetve megjósolni, mekkora betűvel is szedik majd egykor (az igazi) történelemkönyvek a nevét. Mondjuk a perspektíva is lényeges: erről nagyban tehetnek utódai is (mind a pártelnöki, mind kormányfői posztján), ugyebár. Nem kell Wittnermáriázni ahhoz, hogy Megyó és Fletó évei után szinte visszasírják az egykor még átkozott „szakértői kormány” fejét. A nagy kérdés az, ez a nosztalgia mennyiben az ő érdeme, mennyiben utódaié. Sejteni vélem a választ – melyet remélhetőleg egy 2. kötet segít majd jobban megfogalmazni, még ha előre láthatólag nem is fogunk egyetérteni mindenben. (Ez is remek alkalom arra, hogy megint felhívjam a figyelmet arra, ez egy apológia. Egy jó történelemkönyvnél nem merül fel, hogy egyetértesz-e vele vagy sem, azt leginkább elfogadod.)
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/15/resztli_201304_a_c_kaszas-elek_sz_kuznyecov_punkosti_a
Brutális, véres és lelkiző. Egyben gyorstalpaló az alapoktól a csúcsokig kriminológiából * és BDSM-ből*.
Annyira nem húznám le, mint drága Katherina hivatásos előolvasó kartársam, de megértem a csalódottságát. Engem néha elszórakoztatott (elképesztett) a szerző fantáziája a horror területén (vagy csak rész vett a csecsen háborúban? mindenestre nem kerülnék a kezei közé), de a lelki nyavalygások és Xenia karaktere, meg az egész krimi-szál (bár valójában nem érzem annak) nem nyűgözött le.
Sajnos tényleg hajaz a Szürke 50-széria együgyűségére (bár itt leginkább csak véres hajcsomók kerülnek elő dildóban végződő hajkefék helyett), de azért nem egy súlycsoport. Széplelkűeknek nem ajánlott a számos igen durva (a sorozatgyilkos szemszögéből mégis szinte már lírai részlet) miatt és ezt a legkomolyabban mondom, ilyen kínzásokról még nem olvastam sehol (pedig…), de összességében mégiscsak egy pszichohorror lektűr.
Visszaemlékszem azért egy elgondoltató elméletére, miszerint régen még nyilvánosak voltak a kivégzések, ma meg a prűd televíziózás korában (mert a látszat ellenére, legyen az bármilyen véres, még mindig vannak tabui) talán nem véletlen vágynak az emberek olyasféle dolgokra, melyek egyben el is borzasztják őket.
Most nem csak hogy nem nyúlsz magadhoz olvasás közben (a Szürke 50 trilógiánál ezt érzésem szerint el is várta a célközönségétől a kiadó – nem is értem a sok metrón olvasót…), itt arra jutsz a végén: egy darabig más se érjen hozzád…
Cserébe viszont az egyik tuti esélyes a 2013-as Év borítója díjra!
* http://hu.wikipedia.org/wiki/Kriminol%C3%B3gia
http://hu.wikipedia.org/wiki/BDSM
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-04-09+12%3A00%3A00/szergej-kuznyecov-pillangobor
http://www.libri-kiado.hu/konyveink/konyv/290/Pillangobor
Viszont magáról a fasziról mutasson valaki egy honlapot, könyörgöm! Biztos létező személy egyáltalán? :)
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/15/resztli_201304_a_c_kaszas-elek_sz_kuznyecov_punkosti_a
Iszonyat, féreglyuk-szűk lelkületű emberi világ tűpontos ábrázolása ez, mikor már lejjebb vagyunk az állati létnél is, és a vegetatív létformát karistoljuk.
Markunkban az örökké ott szorongatott szolgálati pisztollyal, mely egyszerre szőranyánk, vigaszunk, örömünk és szinte második faszunk, ha már az elsőt oly ritkán vesszük csak elő, mégiscsak kollégánk a másik fegyveres őr, nem az asszony, de azokat az alkalmakat elnyomjuk magunkban. "Harry a tenyerébe köp, kétszer, mérges, ezt rögtön érzem. Fájdalmasan érint, de a mérge természetesen nem rám irányul. Már csak néhány nap, ezt dörmögi a fülembe. (…) Mérges, erősen tartanom kell magam, de az őr miatt dühös"
Folyton fegyverellenőrzést tartunk, behunyt szemmel, vaksötétben is szétszereljük, meg össze, meg szét, meg össze, meg ráfogjuk mindenre, ami mozog, persze odalent nem mozog semmi rajtunk kívül, mi is csak mint az árnyék mozgunk, szóval a célt is csak odaképzeljük, lőni meg nem szabad. Ezzel csillapítjuk, de stimuláljuk is magunkat, no meg rengeteg lőszerszámlálással a raktárban, ez már a vallásos rítusok rutinjával megy, pedig tökre felesleges, sosem használjuk el még a tárban lévőt sem, pedig szegény Harry mennyire akart vadászni arra a betévedt légyre is!
Úgy készülünk a váltásra, mint egy végzetes megváltásra, az elitegységben képzeljük el a jövőt, sehol másutt, és minden napunk talán egy újabb vizsga. Bár lent itt nincsenek napok, csak váltások, nincs napfény, a legkisebb légvonat se, már az orrunk sem működik, csak Harrynek van kitartó diószaga, a garázsnak meg kenyér, meg ott a hatodik érzékünk, ezt eddzük minden sarkon és fordulóban, amikor előkapjuk a Flock 28-ast. "Csak egy abszolút bizonyosság van, azt pedig a csípőmön viselem, és a Flock 28-asnak hívják."
Aztán sajnos összezavarodtak a dolgok, pedig minden olyan penge volt, mint a matrac alatt vasalt nadrágunk. Jött ez a harmadik őr, a váltás, és minden kis közös, addig felállított szabályt lerombolt, és még Harry is odalett… Mindennek a lakók az oka, mondjuk jobb magyarázat híján, az is lehet hogy atomháború volt odakint, de lehet hogy csak kitavaszodott, mi nem tudhatjuk, szolgálatban vagyunk. Szóval itt ez a felettünk tornyosuló negyven emelet luxuskéró, a jó édesanyjukba, aztán meg mind hogy elpucolt valamiért… Minden úgy összezavarodott. Pedig eleinte minden egyértelmű volt, néha ugyan kikukucskáltunk a világba a garázsajtó résén át, de azt később jól betömtem. Aztán nem jött az ellátmány, még jó hogy volt nekünk az a kidobott, de még működőképes kenyérsütő gép, meg hogy el-elöblítettük az alsóneműt. És még kenyérbéllel fogat mosni is micsoda öröm, ha megszokja az ember. Hiszen mindent megszokik. Majdnem mindent. "Megmosom az arcomat, mutatóujjammal végigdörzsölöm a fogsoromat. A fogak és a hús találkozásánál összegyűlt lepedéket a körmömmel próbálom eltávolítani. A lepedék egy része már rámeszesedett, a felületét már sohasem sikerül egészen simára varázsolnom. Remélem, hogy az elitegység ellátmányához a fogkefe is hozzátartozik. Nagyon valószínűtlennek érzem, hogy ne kapnának rendszeresen fogkefét. Kemény sörtéset, remélem, a lehető legkeményebb fajtából, amely csiszolja és fényesíti a fogakat. No és fogkrémet is. Koncentrálni próbálok, igyekszem felidézni a fogkrém ízét. Ez segít, főleg, ha hozzá még a régi fogkrémemre nézek, mely őskövületként hever a mosdóasztalon. A nejlon-sörték egészen elvékonyodtak, és tűhegyes tüskékké szálazódtak. Segít, jóllehet ez a tárgy már alig nevezhető fogkefének. Ha valaki nem ismerné a rendeltetését, sohasem találná ki, mire használták."
Egy remek holland írót köszönthetünk a Göncöl kiadó jóvoltából. Persze az olvasottaktól nem örömtűz gyullad az olvasó lelkében. Inkább csak lobban egy utolsót a hamu fenekén valami. Vagy mint mikor a terminátor beszorult a film végén a présgépbe: nyomasztó, na.
Mottó – fejből, de a lényeg benne van, majd helyesbítem:
"-Ha nem vagy leszbi és nem is lövöd magad, akkor mit keresel itt?"
Ha…
annyival lennék idősebb, mint amennyivel ez a történet korábban játszódik (kb. 1969-től indul a memoár), e korosztályra (persze nem általában) jellemzően azt hőbörögném (miközben egy prakker lógna ki a számból) : -Büdöstetves huligánok, olcsó hímringyók és szégyentelen lányanyák, takarodjatok borbélyhó' és keressetek valami tisztességes munkát, a drogról meg majd lenevelünk benneteket a rézbányában, ahová valók vagytok, gecibuzi huligánok, majd adok én nektek hajnalig punkoskodni más ablaka alatt!
Ha pedig nőből volnék….
mármint kortárs husi, nem cekkeres nyanya, úgy járnék-kelnék ebben a meseszerűvé visszaálmodott világban, mint kislány az áruházak masniosztályán: utcalány jelmezben, de a szívemben egy színpadi sztár forróságával pörögnék és csacsognék, együtt simogatnánk a sok ruhát, karkötőt és virágos masnit, ezt teszi Petti is a szöveg majd' harmadában, és amikor olyan jelenetekhez érünk, amiben az aranykor csillagjai éppen zöld szószban tunkolják a rákot a szomszéd asztalnál (ez a könyvből van, és az egész könyvre jellemzően rendkívül informatív részlet ezekről a sztárokról) a bérházunk alján lévő étteremben, hát sikítoznék a meghatottságtól, megállás nélkül. És ezért még csak ki sem vezetnének ebből a világból, itt mindenki extrém, ahogy visszaemlékszem, normális alak elő sem fordul, még a leginkább utcaembere-szerű főbérlőjük is különcködik: többhetes felpuffadt hullaként lép színre búcsúzóul. Viszont tényleg a szomszéd asztalnál eszik pardon iszik pl. Janis Joplin vagy Jimmy Hendrix, és első lemezünk bemutatóján pedig maga a nagy idol, házioltárunk fő szentje, Bob Dylan is eljön egy koncertünkre! (Aztán róla ennyi, nincs több, semmi személyes emlék, azon túl, hogy Pattink sokáig csak azért vásárolta a zenei lapokat, hogy kivágja belőlük Bobot.)
Kedvenc sztorim a kötetből Allen Ginsberggel esik meg: az éppen megint éhező (de nem csak emiatt sovány, eleve fiús kinézetű) Pattink éppen utolsó centjeit tömi egy szendvicsautomatába, de aztán kevésnek bizonyul a pénze és a sorban mögötte álló híres meleg költőfejedelem segíti ki, majd szóba elegyednek, és A.G. nemsokára rákérdez: „-Te nem fiú vagy? Azt hittem.” Aztán volt olyan lovag, hogy Patti megtarthatta a kajáját.)
Én sajnos az vagyok, ráadásul éppen csak a nevét hogy hallottam eddig (szül.) Patricia Lee-nek, csak most fogok ráfülelni a Ytube-on, és aligha fogom már estére fejből dudorászni a nótáit. (Megyek cekkerért.)
A „punk nagyijának” úgy indul az élete, ahogy millió másé is megesik: 18 éves korára már szül de ő a babáját leadja egy gyermektelen családnak majd éveken át nyomorognak szerelmével, az időközben hímringyó bábból (bocs, de a részletekből ez áll össze) bevallottan meleg fotóművésszé átalakuló Robert Mapplethorpe*. (Amíg valaki csak pénzért megy el pasikkal, addig nem buzi valaki, szólt a haverok közt a megállapodás.)
Ami irritált ebben a memoárnak nevezett salátában, az 1. főleg ez a tünciskedés, hogy minden jelenetben leírja, kin milyen masni van és ha betér egy boltba, végigsimogatjuk a teljes kollekciót, ez pedig nem áll jól egy punknak, szerintem, de hát mit tudok én erről, semmit, és az a baj, hogy még ezután a könyv után sem; 2. egy összevissza vagdosott saláta ez a könyv, az első éveiket (úgy ’68 körültől) vontatott lassúsággal és részletességgel írja le, majd úgy begyorsul, hogy máris a hetvenes évek végén találjuk magunkat. Közben megjárjuk Párizst is, ahol egy francia közli vele Jim Morrison sírjánál, miért nem tudjátok ti amcsik megbecsülni saját költőiteket? Mindezt persze az ő Rimbaud-emléktúráján vágják az arcába, ennyit az európaiakról :o)
Tulajdonképpen nem is igazi memoár, inkább tiszteletadás valaki másnak: érezni, hogy saját maga helyett mindvégig Robert áll a középpontban [ahogy aztán körbenéztem: más molyok éppen ellenkezőleg érezték], aki egy emberi ronccsá küzdötte le magát, de mindvégig, válásuk után is magáénak tudhatta Patti végtelen és korlátlan vonzalmát és tiszteletét, respect.
szerk.alatt, de alighanem ennyi.
* http://en.wikipedia.org/wiki/Patti_Smith
http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Mapplethorpe
http://en.wikipedia.org/wiki/Just_Kids
és a jó hír: http://konyves.blog.hu/2012/12/21/patti_smith_a_kolykok_folytatasat_tervezi
Patti kismolyok közt – és éppen nem punkoskodik: http://www.youtube.com/watch?v=Agl4IvNnQPo&list=RD02px__SsVXX_0
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/10/patti_smith_kolykok_414
A patalógia segédtudománya, a tőgytan alaptézisei illusztratív zsebkiadásban.
Csak egy-két tézis, mely segít eligazodni a mindennapokban:
„A marhák osztálytársadalomtudománya megkülönbözteti az alja tehénlepénylesőket és a zsíros tejfölözőket.”
"A tehén kiszela méla, bávatag állat, mindenre tojik. Még a Holstein szeletre is ő tojja a tojást.
Nem összekeverendő a húsvéti nyúllal, mely csokit tojik."*, vö. Amit a nyulakról feltétlenül tudni kell c. opust.
*Elnézést a szerzőpárostól, hogy a szájukba adtam ezt a tudományos felfedezést. Copyright Pável.
És végül az evolúció végállomása:
http://www.gyerekdal.hu/dal/en-vagyok-a-kis-tehen :DDD
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/15/resztli_201304_a_c_kaszas-elek_sz_kuznyecov_punkosti_a
Két éve ("Poirot nyomoz") csak ennyit firkáltam a másik, újabb fordítást olvasva:
"Értékelés helyett egy idézet:
>Poirot igazán igyekezett, hogy szerénynek látsszon, de ez nem nagyon sikerült neki.<"
(Akkor még négyest adtam rá.)
És tényleg, rengeteg pöffeteg idézetet gyűjtöttem Poirot-tól, alighanem maga Lady Agatha is dühös volt a világra, mikor ezeket írta, mert ezek már annyira nagyképűek, hogy az egyébként (már szinte) tényleg elmegyenge Hastingset veszi pártfogásába az olvasó. (Sőt egy ízben magát Japp felügyelőt hülyézi vagy kreténezi le a kis pöffeteg belga.)
Sosem lesznek a kedvenceim a kriminovellák, most is csak hullaszámláltam, no meg lassacskán tuszkolom fel az életművet a KÉM-polcra, mint egy hullát a poggyásztárolóba.
Elég vegyes, és inkább unalmasak, regénypalántáknak sem jók, mert kevés a körítés, és kevés a hulla is, többen csupán rablás zajlik, vagy egyéb vértelen stiklik, amik, ha jól figyeltem meg, azért komplett bűnügyi regénynek nem komplett megoldás.
Valóban bravúros a betegágyból, táviratilag megoldott rejtély, és némileg kellemes darabok is akadnak, de kedvencet nem is tudnék megnevezni a 11 kis történetből. Több közülük ismerős volt, talán betették más válogatásba is, illetve egész filmmé dagadtak a brit tévében, ezek abszolválása jobbára csak a felidézett békebeli miliő okán kellemes időtöltés.
Ha esetleg kakukktojásokra vadászunk az életműben: talán a háborús kémsztorik egyik legkalandosabbja 'Az elrabolt miniszterelnök' c. fotel-jamesbond történetben erős a háborús hisztéria érzete és szinte megcsap a kémek arcszeszének illata (túlzok, inkább az Anglia szent földjére beépült németek savanyúkáposzta bűze – megint túloztam :) ) – Tuppance-ék kalandjaiban szokott még megemlítődni a kémkedés és hírszerzés világa, de csak sejtelmes ködösítésben.
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/15/resztli_201304_a_c_kaszas-elek_sz_kuznyecov_punkosti_a
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ördögi! már ahogy megint megvezet a nagyságos asszony, noha ezt az alapötletet (jelen kötetünk 1938-as, ugye) már elsütötte majd még egyszer elsüti egy (hogy spoiler ne legyen, csak ennyit mondok: 1950-es) kriminovellában (majd újra meg újra feldolgozza), ott még könnyebb eset kitalálni, itt eszembe sem jutott, talán mert ceruzával a fülem mögött csak vártam, vártam a hullákat, hogy megszámoljam őket. (http://moly.hu/kihivasok/agatha-christie-hullaszamlalas )
És azok a bajszok iránti látványos vonzódások Poirot-nál! már azt hittem Lady Agatha feltárja a kis belga látens homoszexuális hajlamait – persze szó sincs róla! és az a rengeteg a kavarás, amivel elvonja a figyelmemet!
Persze egyáltalán nem tökéletes mű, kisebbik bajom vele, hogy a bűntény kivitelezése túlbonyolított, akarom mondani, talán kivitelezhetetlen a valóságban, másrészt pedig, amilyen agyafúrtságról tesz tanúbizonyságot a gyilkos, annyira meggondolatlan és valójában felesleges(en veszélyes) volt a második gyilkosság(i kísérlet).
Agatha az a nő, aki miatt a legtöbbször és legtovább marad fenn éjjelente az embernek fia…. :P
Hm.
Pörköltet csak csonttal főzz, regényt csak pikáns szafttal. Ezt fogadhatta meg magában a Tóth Árpádnál is lógóbb fejű író, aki telezsúfolta idézetekkel és utalásokkal a regényt, amely mellesleg a regényírás gyötrelmeiről szól vala. (Egész regimentnyi írót megidéz, talán csak azt nem, akinek egy kis verse mottója lehetne Möszjő Emlék Bundásnak, aki alighanem erőst írónk alteregója: Meddő órán: Magam vagyok. / Nagyon./ Kicsordul a könnyem./ Hagyom./ Viaszos vászon az asztalomon,/ Faricskálok lomhán egy dalon,/ Vézna, szánalmas figura, én./ Én, én./ S magam vagyok e föld kerekén. Satöbbi.)
Persze hősünk néha feláll a viaszos vászon mellől törzshelyén, a koszos Éden kocsmában ("már majdnem kávézó"), ilyenkor nők és borvidékek nyomában jár, a tökéletes nők elől mindig elmenekül, a majdnem tökéletesek viszont őelőle.
Előrebocsátom, miért csak négy kicsicsillagot kapott: mert ezt a szintet megugrani csak egy Gerlóczymarcink lett volna kihívás (néha azt hittem, őt olvasom, de ez nem dicséret marcikának, inkább kritika Csernának), szóval Csernabanditól nem ez lesz a magnum opus, akkor már inkább az ördögsarkantyú szűzleány vérében párolva tört berbécsszemtokánnyal című receptje, neki ehhez csak annyi kellet talán, hogy kijózanodjon a napi penzum idejére, sőt, az sem, utalok itt a regény második, elcseszettebb felére illetve a kelt avagy hájas tészta testben rétegekben megbúvó, a sztori előrehaladtával egyre ócskább westerntörténetre, amelyet író hősünk a kiadó noszogatására kezd el, majd heveny, tulajdonképpen deliráló önutálkozás keretében megsemmisít. (Hősünk a könyv vége felé egyre erősebben delirál, életébe cormac mccarty-s flegmával ki-be lovagolnak saját westerntörténete koszos suttyói és kurvái, de delirálhatott közben írónk is, olyan zavaros és bő lére eresztett zavaróan bőnyálú az egész, talán több nyálat csorgatott a laptopjára írás közben, mint Baruch, a vén bernáthegyi a szereplők lábára.)
Még agyalok rajta, mert tulajdonképpen dicsérni jöttem, tetszett és mulattatott, remek leendő szállóigék születnek majd e korpuszból (a kötetcím is saját kiaagyalású transzi-punk bandájától ered, a Hamis Csöcsök egyik dalszövegéből [vagy létező csapat lenne? én nem tudom]), csak le kell róluk hámozni a nem egyszer közhelyes (mintha lenyelt végigszívott volna fél kiló füveskönyvet) és slendrián szöveghájat.
egyelőre ennyit így hirtelen első felhorgadásból felindulásból, szerk.alatt
("csúnya szavakat" el nem viselő illetőleg az ilyen és amolyan osztrigák kiszürcsölésétől megtántorodó szende lelkűek ne olvassák, megrontó szövegek ezek! :) )
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/04/cserna-szabo_andras_szived_helyen_epul_mar_a_halalcsillag
Nem találok szavakat. Mivel egy ideje zsinórban falom az Agatha Christie-ket, azt mondom, ez a legeslegjobb AC-kkel mérhető csak. Poirot-ja is van, ő is kövér és bajszos, bár ez most (a bajusz) lefelé csüng, nem peckes, és gazdája sem egy kevély ripacs, inkább egy jámbor bölcs, egy nagycsaládos, huncut kínai Honoluluról. Meg az angol, bulldog szívósságú Duff felügyelő, ők ketten vesznek részt – ha nem is végig, inkább felosztva az utat egymás közt, persze nem jószántukból – egy világ körüli kiránduláson, aminek az lehetne az alcíme: (kb.) Négy halottal a Föld körül.
Csodálatos a stílusa is, ez a humor, meg a sárga detektív szolid iróniája, legalábbis nehéz másként befogadni nekünk, fehéreknek a kínai kopó bölcsességeit, és egyáltalán: a krimi ágas-bogas szálai, belesápadtak a kis szürke agysejtjeim.
Ezért aztán azt tettem, amit szívem szerint minden remek kriminél tennék: megálltam a végső nagy tisztázó jelenet előtt, és most éppen újraolvasom, jegyzetelek, mint Duff felügyelő tette végig és próbálom én magam kitalálni. Belefáradtam abba a kényelembe, hogy Lady Agathatól mindig elfogadom a megoldást (ritkán találom ki.) Most megdolgozom érte, ennél jobban aligha tisztelhetjük meg a szerzőt, mintha szinte már résztvevőként, érintettként agyalunk a megoldáson, mintha az életünk múlna rajta.
Egek, hogy eddig nem is tudtam róla, csak halvány hírből volt némi tudomásom valami kínai nyomozóról, és szerencsétlenségemre nem szántam figyelmet ilyesmikre, mióta az a nyomorult pojáca, Charlie Chan kollégájának nem nevezném, Jackie Chan feltűnt a tévében.
…
Na de végül megtaláltam azokat a szavakat. Elnézést az eddig csillagozóktól, csak most írok úgy, hogy be is fejeztem. És aludtam rá.
Szóval, remekmívű éppen egészen addig, hogy körbeüljük az aktuális okostojást aki elmeséli a hogyvoltat, majd rámutat a gaz gyilkosra. Ha az író követte volna a regény kb. négyötödében lefektetett elveit, miszerint aki figyel, jegyzetel és eleget töpreng, az rátalál a megoldásra. Csakhogy nem így van, hiába Duff lelkiismeretes munkája és Chan minden további agymunkája (persze figyelni kellett ezerrel, de magában ez kevés), egyetlen egy dolog buktatja le a bűnöst, saját meggondolatlansága, ahogy azt valahol a fülszöveg is ígéri: egyetlenegy szava. Én éppen nem figyeltem annyira, átsiklottam felette, nem úgy Chan bácsi, még jó, máskülönben még mindig tartana a regény.
Szóval remekül felépített és jól megírt krimi ez, de szerintem nem elegáns a lezárás, úgy hittem, több apró jelből ki lehet találni, de itt nem lehetett, túl sok Agathat olvastam mostanában és túl keveset más mesterektől, eltorzultak az elvárásaim e műfajban. (Nem is baj, most Cserna-Szabó 2013-as Halálcsillaga úgyis meghozta a kedvet a műfaj többi klasszikusaihoz.)
Mindezek ellenére új személyes kedvencet avatok Biggers személyében. Sajnos alig pár könyvet írt a kínaival, a filmsorozat ennek többszörösét teszi ki, ki tudja, mennyire méltó a szerzőhöz.
Lásd még:
http://en.wikipedia.org/wiki/Earl_Derr_Biggers
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2012-11-19+09%3A00%3A00/e-d-biggers-charlie-chan-folytatja
http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2012/01/e-d-biggers-charlie-chan-konyvei.html
http://www.port.hu/e.d._biggers/pls/pe/person.person?i_pers_id=461571&i_topic_id=
http://www.libri.hu/szerzok/ed_biggers.html
http://bookline.hu/szerzo/e-d–biggers/36457
http://pavelolvas.blog.hu/2013/04/02/e_d_biggers_charlie_chan_folytatja
"-Nem hallgatóztam. Nyilvános helyiségben történt…" – így mentegetőzik Miss Marple, aki korát erősen meghazudtolóan vagány: nem hallgatózik, csak jól odafülel mindenre, ha kell, a táskáját borítja ki, csak hogy infókat szüreteljen a kedves vénkisasszony.
A Bertram szálló jelenetei gyönyörűek (meg az a húzás is, ahogy a turistákat beeteti az igazgatóság), szinte az Edward korba hoppanálunk, ahogy belépünk a szalonba, de csipkefinom regény ez a karaktereivel is (pl. Henry, a karót nyelt főinas; a tökkelütött, a hóbortosságig szórakozott Pennyfather kanonok, stb), vagy azzal, ahogy Lady Agatha majd' minden szereplőt beszitál a gyanú finom porával, mint amiképpen a szálló mélyén a hotelszakács a kuglófot vaníliás porcukorral. (Már ha tartanak ilyet is, mert az ánizsos és a vajas aprósütemény jobban fogy.)
A megoldás felét még a legvége előtt kitaláltam, de nem nagy érdem ez, még idáig is az orromnál fogva vezetett a drága Agatha.
Elég vegyes. Az, hogy örömükben még verset is írtak a magyarok (a századelőtől Karafiáth Orsikáig) az arany, a száztornyú (és az ezerkocsmájú) Prágához és Prágáról, az nem csoda, itthon lassan a Kőbányai világos savanyú bűze ülte meg a Kárpát-medencét, meg ugye a történelem: pl. míg nálunk még reménytelen szövetségeket kötögetnek a török ellen, odakint megnyílik (és történelmet ír) az U Fleků (anno domini 1499.)
De egy-két dologért csuda egy könyv: a régi Prága fotóiért, a szavakba öltött néhai utiképekért – és hogy békésen elfér benne egymással sőt egymás szomszédságában Kertész Ákos és Bayer Zsolt… Az antológiák (meg a jó sör) csodája ez…!
(csak beleolv.)
Olvasni szenvedés a sok gyenge darab miatt, kevés benne a neves „klasszikus” és kevés a kortárs, főleg a 20. szd. első harmadából válogattak, nálunk ez nem lenne baj a Nyugat miatt, de úgy látszik a csehek a New York kávéja helyett csak sörözni jártak, ami persze nem baj, ők jártak jobban. Ráadásul a sört csak isszák, alig írnak róla (legalábbis ebben a válogatásban – bár akad egy darab, amiben a Prazdrojtól végre nyugodni tér az addig minden sörgyári munkásra frászt hozó rendőrszellem…) Nem volt hozzá türelmem, átlapoztam, biztos a legjobbakat hagytam ki…
Klasszikus és örökkön örökké időszerű egyszerre. Bravúrosan szép a magyar fordítás (pl. még életnek mondja a gabonát – van vagy fél tucatnyi magyarra fordítója, de az én e-könyvemben nincs feltüntetve*), és gondolom, hasonlóan remekbe szabott 'eredetiül' is (de a németre sosem fogom azt mondani, hogy szép…)
Eléggé alapvető (szabadságjogi stb.) kérdéseket előmotoszkáló könyvecske (kisregény? pamflet? lázító röpirat?), de a fene sem ír ide házi dolgozatot, tollbamondást**. (Sajnos – úgy értem, idő előtt – kötelező olvasmány lehet, meg is látszik az értékeléseken..)
Bár az önbíráskodásról, pro és kontra, ennek muszáj érzéséről majd szükségszerű kudarcáról számos más remekmű is született már (csak pár pazar film: az Összeomlás Michael Douglas-szel vagy A törvénytisztelő polgár Gerard Butlerrel ), szerencsére rövid, ezért nyugodtan ajánlható (milyen előrelátó is volt Kleist 1810-ben!), itt a molyon úgyis ez a legnagyobb érdem. :P
Hogy mennyire modern: ha ma újrafordítanák (szerencsére nem kell), Parti-Nagy a herceg seregét TEK-nek hívná (a Pinocchioba képes volt beleríni), de (hogy meglegyen a súlyegyen) akár még az Új Színház is előadhatná (ha nem feledkeztek volna meg róla mindenütt), persze nem azért mintha Kleist zsidózna, de remek esettanulmány az egyén és az álságos társadalmi rend összekoccanásairól.
Amit nagyon szeretnék: ha filmre vinnék, de nem ám kosztümös verzióban, hanem a modern mában, ahogy pl. Shakespere Rómóját Baz Luhrmann… Főszerepben? Legyen mondjuk Mark Strong :) Luther pedig csakis Philip Seymour Hoffman lehet!
* a mek.hu variánsa – http://mek.oszk.hu/03600/03653/index.phtml – Kardos Lászlóé, és a szófordulatok is ismerősek is, szóval sanszos, hogy őt dicsértem.
** legyen elég ez: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kohlhaas_Mih%C3%A1ly
Elég szar.
Japán sok mindent jelent, az ősi kultúrától a csúcstechnikán át a neten rendelhető, egyszer használt illatos lánybugyikig magányos és túlórázó férfiak számára. Hát, ez a kötet az első két csoportba biztosan nem tartozik.
S hogy halmozottan hátrányos helyzetű is legyen, afféle krimi ez, amelyiknek a nyomozók a tulajdonképpeni hősei, e csoport csúcsa a Colombo-történetek, a bűntett mindjárt a legelején, a szemünk előtt megtörténik, és azon túl, oldalak százain át a nyomozás (és esetleg a bűnjelek eltüntetése) az, amin belül el kell űznie tőlünk az unalmat a szerzőnek. Hát, Higashino sensei (gúny! – pável) elég nagy tatamiba vágta a kisbaltáját, iszonyatosan nyögvenyelős ez a „krimi”, kínomban folytatom csak, alakjai az egy bűnrészes matematikatanáron kívül mind mint a granulált szójafalatkák, szósz nélkül, de még ennek az említett segédbűnös úrnak a karaktere is (mondom, nem spoiler: az első fejezetben, sőt már a fülszövegben minden kiderül) csak egy szépen odamázolt paca.
Az sem teszi intellektuálisabbá, hogy belesző némi matematikatörténetet, nem kellett hozzá annál nagyobb erőfeszítés, mintha csak a wikiről emelt von át pár sztorit e tudományág történetéből, a „sejtésekből”. No jó, lesz benne egy kis matek, némi logika, de ennyi kell minden krimibe. (Erdős Pál emlegetéséért kapott plusz fél pontot.)
Kínos, hogy ilyesmi bestsellerré válhat, ez a bizonyos Naoki-díj nem lesz valami erős hívószó a továbbiakban.
A molykartársak – fél szemmel utánaolvasgattam – ígérnek itt valami csattanót a legvégén, de (a szerző helyett) én követek el szeppukut, ha meg tudna bármivel is lepni.
…
Hát, khm, azt a fordulatot nevezhetnénk meglepőnek is akár, de sok szakét kellett volna meginnom mellé, hogy elejtsem a könyvet. Az a bizonyos csavar kissé túl lett húzva. Túllogikázta, Keigo san.
stb.
Némi spolier csak a posztban:
http://pavelolvas.blog.hu/2013/03/04/keigo_higashino_x_a_gyilkos_ismeretlen
Zömében jópofa, kedves, humorkás szöszök, versezetek, megjegyzem, rímek és ütemek helyett leginkánbb anzsamb
manók manok teszik ki nála a klapan
ciát.
Könnyed másodkötet, de még gyorsolvasásom közben is feltűntek nagyon klassz szövegek (pl Fegyver c., vagy néhány a Függelék-ből), sajnos nem egy zsenge, gyermeteg vagy okoskodó izé között.
Ám ami egyszer csak elém került a 71. oldalon az 'XY' c. versezetnél: @mate_angi -nak (egy másikat a bloggerfenegyerek Csunderlikpetinek) ajánlja.
Ahogy elnézem a korábbi kötetét (http://moly.hu/konyvek/garai-peter-sandor-fordulatok/idezetek) nem sokat fejlődött változott.
linkek:
http://dokk.hu/kolto.php?neve=garai%20p%C3%A9ter%20s%C3%A1ndor
Úristen, micsoda magán- és középosztályi nyomorúság, megrág és elszopogat , mint egy 'demens' a szájába erőszakolt dilibogyót, és nem, nem rág meg kegyelemből, gyorsan, hanem hosszan nyű el az ínyével, a vaskos kötet végén meg felöklendez, és még ennek örülj, mert máskülönben benne ragadsz.
Nem tökéletes (á, de, persze hogy 5*, néha picit túlírtnak éreztem, de lehet hogy csak már nagyon fájt), de frenetikus hatású regény, hogy valami okosat is mondjak, ahhoz még neki kell futnom. Egyelőre csak pakolok alá néhány hozzá hasonlót, blogban később, talán.
csak beleolvasgatok
(Igyekeztem az interjút „pontozni”, persze, óhatatlanul a személyt is sikerült. Alinda mellesleg nálam örök zömmel 5*)
Baló György: 5* (mérges)
„A pályázatunkat egy MSZP-SZDSZ kormány idején csalta el az ORTT. Összességben úgy látom, hogy az MSZP és kisebb részben az SZDSZ többet ártott nekem, mint az összes többi párt együttvéve.”
Tarr Béla: 4/5* (durcás)
„A legjobb díj a Kossuth-díj. Az legalább visszaadható. Én várom, hogy mikor jönnek érte. Én odaadom.”
John Lukacs: 5* (pedáns)
„anyám anglomán volt”
„…ma az egész világon, de főleg Magyarországon, a konzervatív jelző teljesen pontatlan.”
Sára Sándor: 5* (örök kíváncsi)
„az orosz harckocsikra magyar sebesültek voltak rákötve”
„Amikor [apám] hazatért, le sem vetkőzött anyám előtt. Nyilván jól megverték, és látható nyomai voltak. Nem beszélt. Csendesebb lett és szemlélődőbb.”
„Manapság szívesen csinálnék filmet a bankárok életéről.”
Lányi András: 5* (bölcsész társadalommérnök)
„Úgy láttam , hogy az SZDSZ-be azok mennek, akik nem tudták, hogy hol élnek, az MDF-be meg azok, akik, nem tudják, hogy mikor.”
…Viszont súlyos hiba, hogy hiányoznak a beszélgetések végéről az évszámok. Így csak sejthető, mikor is beszélgettek, mind 2012-es? Netán 2011-ben már? valami még korábban? A számos aktuálpol. téma miatt nem mellékes, és nem válik a kötet előnyére, hogy éppen ezekből következtethető vissza a dátum.
mottónak:
ad1
"Dögölj meg apám!" *
ad2
"A pletyka szerint Révai elvtársnak diplomáciai futár hozta „odaátról” Thomas Mann legújabb regényét, miközben idehaza tűzzel-vasal egyengette a zsdanovi kultúrpolitika útját."
Az ártatlanság kora: minden, ami a 'Papa' életművének mondható (Révai József, 1898–1959, kommunista politikus, író, a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa, a teljhatalmú „négyesfogat” tagja**), mind a szerző 9 éves kora (1956) előtt történik meg. A legboldogabb ártatlanság (ő helyesbít: gyanútlanság) kora ez, Buda legszebb, még csak formálódó káderdűlőjén, ahol egy elkobzott, kisebbfajta kastélyban élnek és száz méterekben mérik a bokros, szinte erdős hátsó kertet, ahol disznót vágnak maguknak az ávós testőrök – és nem mellesleg ők is az igazi dadái, Annus cseléden kívül a férfi példaképek (már már apaképek) a testőrnek kirendelt, egyszerű paraszti sorból sorozott ávósok lesznek. És most éppen ide passzol ez az idézet R.Gábor egyetemista éveiből:
Már a kihallgató tisztemmel való első találkozás megrázó élmény volt. Bekísértek egy kisebb szobába, ahol az íróasztal mögött középkorú férfi ült. Alighogy meglátott, felállt és elvigyorodott, mint akit kellemes meglepetés ért. >Nahát Gábor, tudod, hogy ekkora voltál, amikor utoljára láttalak?<, mutatta lefelé fordított tenyérrel gyerekkori méretemet. Ott álltam leforrázva és mélységesen megszégyenülve. Talán az egyik „mezei” ávós volt, talán apám egyik kísérője az ötvenes években. Nem ismertem fel ugyan, és talán nem is volt igaz, hogy látott gyerekkoromban, e a mondat mégis telibe talált és letaglózott. Egyszerre a napnál is világosabb lett: azt akarja ezzel mondani, hogy mi a barikádnak ugyanazon az oldalán állunk.
Szóval nehéz örökséggel birkózik, de kissé becsületesebben oldja fel a dilemmát, mint ahogy több más (másod-, harmadgenerációs) sorstársa tette azóta. Bár Papázza, nagyon is tisztában van a történtekkel, elég régóta: a neve billogként kíséri a Kádár-korban, egyfajta burokban született, amivel ugyan némi védettség járt, de nem mérték bőven, főleg a Papa halála, 1959 után (a Béla király útról az Orbán térre költöztetik „le” őket, ahol már csak a szomszédságban élő Kállai Gyuláéknak jár testőrség…) az egyetemről ugyanúgy kicsapják, mint többi más renitens cimboráját és évekig fizikai munkásként keresi a kőbányaira valót. (Később segédkönyvtáros lesz, majd a könyvkiadásban helyezkedik el, lektor, műfordító, pl. Süskindé, bővebben lásd itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vai_G%C3%A1bor )
A következő jelenet pikantériáját talán nem értik a fiatalok vagy a félmúltat kevéssé ismerők, de filmkockára illő:
Házibuli valamikor a hetvenes évek elején. Belépek a lakásba, üdvözlöm az ismerősöket. A szoba sarkában, egy hatalmas sarokba süppedve nagydarab, rokonszenves, velem egykorúnak látszó ismeretlen srác ül. Odalépek, kezet nyújtok. „Révai.” "Rajk."
Szóval egy szűk lőrésen át de bepillantást nyerünk nemcsak a korba, de visszapillantást az átkosba is, ám csak egy szűk résen át, és afféle pletyiknél többet nem ad az olvasónak. Durván: ha nem A 'kis révai' lenne, memoárja csak egy lenne a tucatnyi Kádár-kori entellektüel szövegelésből, tán az is.
Persze ettől még gyönyörű találatokra bukkanhatunk, ha jól figyelünk – mennyire „szép”, hogy a nagy József Attila-kultuszépítő (és egyáltalán: irodalomtörténészként őt kutató) Révai József fiának középiskolájáról szól a következő idézet:
Irodalomtanárunk, (gróf) Perényi Miklós utálta nagyon József Attilát, de olyan gyönyörűen beszélt Babitsról, hogy sok mindent megbocsátottunk neki.
De az sem utolsó jelenet, ahogy Aligán, a pártelit üdülőjében, ahol törzsvendég a család (itt is halt meg Révai), családi körben szavalja (a maga módján, tán a túlparton is hallani) a kis Gábor egyik születésnapján a párt hűséges művésze, Major Tamás A walesi bárdokat…
A memoár „langyossága” mellett szemet szúrt, hogy a Horthy-korról szólva (természetesen nagyvonalú általánosítással) egyetlen hivatkozással él, ez pedig Popper Péter, aki hiteles történészként legalább tótumfaktum, mint mondjuk Debreczeni József a néplélektan területén. (Aztán később azt is láttam, hogy szerzőnk Popper után egészen Müller Péterig süllyedt, de ez már legyen azoknak a könyveknek a baja.)
Névtár – akik szóba kerülnek, legalább egy bekezdés erejéig (lehet, elírom, kissé kusza a szöveg én meg emlékezetből írom): a rokonok közül Emma nagynéni és Zoltán férje (nem semmi komancs esettanulmány) és Rezső, a 'nagy Révainál' is vonalasabb nagybácsi. Plusz: Kardos György és fia, Haraszti Miklós, Rudi Dutschke, Krassó Miklós (György testvére), Malgot István, és még szórványosan, akár lábjegyzetben: Elbert István, Péter György.
* a versrészlet a fiatal, még költő oroszlánkörmeit fenő Révai Józseftől származik.
** +linkek:
http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vai_J%C3%B3zsef_%28politikus%29
http://magyarnarancs.hu/belpol/revai_jozsef_palyakepe_-_egy_veszedelmes_elme-71583
http://www.kommunista.net/konyv/politikuspalyak-13-revai-jozsef
http://www.irodalmijelen.hu/node/3650
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC12527/12943.htm
ps.
Akiket nem illő összekeverni „a Révaival”, mert ők voltak is valakik:
(http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vai_J%C3%B3zsef_%28egy%C3%A9rtelm%C5%B1s%C3%ADt%C5%91_lap%29 )
Révai-testvérek ("A lexikon")
http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vai_Testv%C3%A9rek
és
Révay József (1881-1970) klasszika-filológus, író, költő, műfordító, irodalomtörténész
http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vay_J%C3%B3zsef_%28%C3%ADr%C3%B3%29
és
Révay József (1905-1945) filozófus, tudós és olimpikon, az 1945 áprilisában elkövetett Gyömrő-környéki kommunista gyilkosságok egyik áldozata.
http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vay_J%C3%B3zsef_%28filoz%C3%B3fus%29
Ha Bolyai János még keletebbre születik, ő lett volna Lobacsevszkij, ha még később, akkor Einstein.
A történelem meg épp olyan kényes teremtés, mint a nők: a időzítés a lényeg.
álszakállas, iszkolós, erős hollywoodi (és langley-i) önajnározással, a kollégák meg örülhetnek, hogy a 444 éjszakából nem lett 1001.
—–
na jó, ennél bővebben: http://pavelolvas.blog.hu/2013/03/06/tony_mendez_argo
