Mi lesz azokkal az ajándékokkal, amiket megveszel, elkészítesz, és amiket aztán nem adsz át?
Nem azokra az ajándékokra gondolok, amiket másoknak vettél, de annyira a szívedhez nőnek, hogy inkább keresel helyettük valami mást, az eredetit pedig megtartod. Nem, ezek az ajándékok észrevétlenül belesimulnak az életedbe, a többi tárgyad közé, meglesz a helyük, és el is feledkeznek ajándékságukról – vagyis tulajdonképpen ajándékok maradnak, váratlan ajándékok – saját magadnak.
Én azokra az ajándékokra gondolok, amik helyett nem érkezik új, amik igazán senkinek sem lesznek a tulajdonai. Hova kerülnek ezek az ajándékok? Mi lesz a sorsuk?
Elképzelek egy doboz bonbont. Egy kamasz fiú vette egy lánynak. Egy lánynak, aki fontos. Egy lánynak, aki nem is tudja, hogy fontos. Egy lánynak, aki végül mással megy el a suli buliba, és a bonbont nincs kinek adni azon a bizonyos estén. Ez a bonbon nem vész kárba – a szó szoros értelmében. A fiú hazamegy a suli buli után, és bár nem éhes, mert megivott legalább négy doboz sört titokban a vécében bujkálva a többiekkel – hihetetlen, hogy a portás nem szúrta ki, még jó, hogy tél van, és a nagykabát mindent elrejt –, azért mégis feltépi a csomagolást, az sem érdekli, hogy néhány szem a padlóra esik, onnan is megeszi mindet, az utolsó darabig, dühösen tömködi magába az émelyítő csokit, csak hogy aztán annál gyorsabban kelljen a mosdóba szaladnia. Mégis kárba veszett a bonbon.
Egy lány – egy másik lány, nem az, akit elvittek a buliba – borral készül, szárazzal vörössel, mert az férfias, de a fiú nem jön el a második randira, pedig megígérte, de ilyenek ezek – néha – félnek szólni, inkább sunyítanak, és a félelmük csak nagyobb kárt okoz, mint a nyíltságuk tette volna. A bor sem veszik kárba, mert a lány megissza – sosem szokott inni, nem is jó az íze, poros, keserű, de ital, alkohol, ez kell most, ha neki nem, hát a lánynak jó lesz.
Ezek az ajándékok nem vesznek kárba, de nem is esnek jól, de mégis meg kell enni és inni őket, be kell kebelezni, hogy eltüntessük őket a szemünk elől, hogy nekünk igen is jó legyen, igen is jó.
És mi van azokkal az ajándékokkal, amiket azért nem adunk át, mert már nincs kinek?
Azokat az ajándékokat eltesszük, szép papírba, szép dobozba rakjuk, és a szekrény mélyére bújtatjuk, sosem tudnánk kidobni őket, de rájuk nézni sem akarunk többet, csak néha, költözéskor, nagytakarításkor állunk meg kicsit, és leemeljük a doboztetőt, mert nem bírjuk nem leemelni, mert emlékezni akarunk egy kicsit, hogy amikor ezt vettük, akkor még…
És vannak azok az ajándékok, amiket becsomagolva várják, hogy új gazdájuk a kezébe vegye őket, és te is azt hiszed, hogy át fogod adni, de nem vagy benne biztos, hogy a másik is készül valamivel a számodra. Karácsony előtt pár nappal találkoztok, a te táskádban ott lapul a szép csomag, és már-már majdnem oda is adod, de aztán mégsem. Mi lesz, ha kínos lesz? Mi lesz, ha zavarba jön? Ha nem az öröm látszik majd az arcán, hanem a kelletlenség?
Egyáltalán nem is vagytok olyan kapcsolatban, hogy ajándékot vegyetek egymásnak, ugyan mit is képzeltél. Azzal, hogy odaadod neki az ajándékot, kifejezed azt, hogy neked ő sokat jelent. És ha ő nem ad semmit, akkor te maradsz alul, ő pedig lekötelezve érzi majd magát. Hülye ötlet volt az egész, nincs értelme, csak húzza a vállamat ez a csomag, meg kéne szabadulni végre tőle, de most akkor adjam oda vagy…? Vársz, csak vársz, kicsit reménykedsz, hogy talán ő kezdi, talán ő húz elő valamit a saját táskájából… de nem teszi. Karácsony után is találkoztok, te azért elviszed az ajándékot, hátha, de akkor sincs elég merszed, a könnyebb utat választod, hazaviszed a csomagot, pakolgatod ide, pakolgatod oda, beteszed a fiókba, újra előveszed. Aztán – a kudarcodat végleg elfogadva kibontod, és eldöntöd, hogy hát, végül is neked is jó lesz. De sosem fogod igazán szeretni azt a valamit ezek után. Vagy odaadod valaki másnak, de ezt már-már bűnnek érzed, nem helyénvaló, szinte obszcén dolognak.
Mi lesz ezekkel az ajándékokkal? Mi lesz a beteljesületlen „rád gondoltam”-okkal? Adjuk oda – akinek lehet? Merjünk megnyílni? Merjük bevallani, hogy igen, nekem fontos vagy annyira, hogy ajándékot adjak neked? Akkor is, ha te nem készültél nekem semmivel. Nem baj. Nem is vártam. Nem is azért. Csak mert rád gondoltam. Ha tudnám, hogy mi lesz az oda nem adott ajándékokkal, talán könnyebb lenne. Talán bátrabb lennék azokkal a csomagokkal, amik az én táskámban lapulnak néha, azon gondolkodva, hogy vajon beteljesíthetik-e ajándékságukat. :)
