P_Horváth_Zsuzsi kedvenc

+
>!
Kriszta P

Charlize Theron és Michael Caine az Árvák hercege c. filmben. Caine ezért a filmért 1999-ben megkapta második Oscar-díját.

„Abban, hogy ennyi idős lettem, az a legélvezetesebb, hogy látom a fiatal sztárokat feltörni, és Charlize Theron az egyik legtehetségesebb – és legszebb – színésznő. Öröm volt vele dolgozni az Árvák hercegében. El kellett játszanunk egy potenciálisan kényes jelenetet, amikor orvos karakterem nőgyógyászati vizsgálatot végez rajta, és ott fekszik széttárt, kengyelvasba tett lábbal. Feszülten vártuk, hogyan viselkedik ebben a helyzetben, de jellegzetes Charlize módon oldotta meg. Amikor eljött a vizsgálat ideje, feltette a lábát a kengyelbe, kaján mosolyra húzta ajkát, aztán széttárta a lábát, és feltárult a legrondább férfi alsógatya, amit valaha láttam… de Charlize még abban is szexi volt!”

Kapcsolódó könyvek: Michael Caine: Egy angol úr Hollywoodban

Michael Caine: Egy angol úr Hollywoodban
+
>!
Kriszta P

Amikor néhány éve a neten elkezdtem pasztellfestők után kutatni (tanulás céljából), Pósa Ede volt a legelső, akit felfedeztem magamnak. Leheletfinom, gyönyörűséges pasztelleket készít, és számomra akkor kezdett kinyílni a világ. Szépen lassan rájöttem, hogy ezernyi technika létezik a pasztellen belül is, és én annyira keveset tudok…
Nemrég amikor megláttam ezt a könyvet, egyből landolt a kívánságlistámon, és kedves @Reneé jóvoltából most már van saját példányom.
Számomra hiánypótló ez a könyv. Nagyon jó felépítésű: először a pasztell történetét meséli el röviden, aztán magáról a szerzőről esik pár szó, majd az anyagokról, eszközökről, néhány fontos tudnivalóról, és jó tanácsokat is kapunk. Ezután jön a könyv fő része: a művész saját munkáin keresztül, lépésről-lépésre mutatja be a képek elkészítésének módját. Fantasztikus élmény! Igaz, ez csak egy módja a pasztellezésnek, de rengeteget lehet tanulni belőle. Aztán még a paszpartuzásról, keretezésről is szó esik, valamint Pósa Ede egy mini tárlatvezetést tart, vagyis saját képeit elemzi.
Nagyon hasznos könyv annak, aki meg akar tanulni pasztellezni!

+
>!
dontpanic P

Mi lesz azokkal az ajándékokkal, amiket megveszel, elkészítesz, és amiket aztán nem adsz át?
Nem azokra az ajándékokra gondolok, amiket másoknak vettél, de annyira a szívedhez nőnek, hogy inkább keresel helyettük valami mást, az eredetit pedig megtartod. Nem, ezek az ajándékok észrevétlenül belesimulnak az életedbe, a többi tárgyad közé, meglesz a helyük, és el is feledkeznek ajándékságukról – vagyis tulajdonképpen ajándékok maradnak, váratlan ajándékok – saját magadnak.

Én azokra az ajándékokra gondolok, amik helyett nem érkezik új, amik igazán senkinek sem lesznek a tulajdonai. Hova kerülnek ezek az ajándékok? Mi lesz a sorsuk?

Elképzelek egy doboz bonbont. Egy kamasz fiú vette egy lánynak. Egy lánynak, aki fontos. Egy lánynak, aki nem is tudja, hogy fontos. Egy lánynak, aki végül mással megy el a suli buliba, és a bonbont nincs kinek adni azon a bizonyos estén. Ez a bonbon nem vész kárba – a szó szoros értelmében. A fiú hazamegy a suli buli után, és bár nem éhes, mert megivott legalább négy doboz sört titokban a vécében bujkálva a többiekkel – hihetetlen, hogy a portás nem szúrta ki, még jó, hogy tél van, és a nagykabát mindent elrejt –, azért mégis feltépi a csomagolást, az sem érdekli, hogy néhány szem a padlóra esik, onnan is megeszi mindet, az utolsó darabig, dühösen tömködi magába az émelyítő csokit, csak hogy aztán annál gyorsabban kelljen a mosdóba szaladnia. Mégis kárba veszett a bonbon.

Egy lány – egy másik lány, nem az, akit elvittek a buliba – borral készül, szárazzal vörössel, mert az férfias, de a fiú nem jön el a második randira, pedig megígérte, de ilyenek ezek – néha – félnek szólni, inkább sunyítanak, és a félelmük csak nagyobb kárt okoz, mint a nyíltságuk tette volna. A bor sem veszik kárba, mert a lány megissza – sosem szokott inni, nem is jó az íze, poros, keserű, de ital, alkohol, ez kell most, ha neki nem, hát a lánynak jó lesz.
Ezek az ajándékok nem vesznek kárba, de nem is esnek jól, de mégis meg kell enni és inni őket, be kell kebelezni, hogy eltüntessük őket a szemünk elől, hogy nekünk igen is jó legyen, igen is jó.

És mi van azokkal az ajándékokkal, amiket azért nem adunk át, mert már nincs kinek?
Azokat az ajándékokat eltesszük, szép papírba, szép dobozba rakjuk, és a szekrény mélyére bújtatjuk, sosem tudnánk kidobni őket, de rájuk nézni sem akarunk többet, csak néha, költözéskor, nagytakarításkor állunk meg kicsit, és leemeljük a doboztetőt, mert nem bírjuk nem leemelni, mert emlékezni akarunk egy kicsit, hogy amikor ezt vettük, akkor még…

És vannak azok az ajándékok, amiket becsomagolva várják, hogy új gazdájuk a kezébe vegye őket, és te is azt hiszed, hogy át fogod adni, de nem vagy benne biztos, hogy a másik is készül valamivel a számodra. Karácsony előtt pár nappal találkoztok, a te táskádban ott lapul a szép csomag, és már-már majdnem oda is adod, de aztán mégsem. Mi lesz, ha kínos lesz? Mi lesz, ha zavarba jön? Ha nem az öröm látszik majd az arcán, hanem a kelletlenség?
Egyáltalán nem is vagytok olyan kapcsolatban, hogy ajándékot vegyetek egymásnak, ugyan mit is képzeltél. Azzal, hogy odaadod neki az ajándékot, kifejezed azt, hogy neked ő sokat jelent. És ha ő nem ad semmit, akkor te maradsz alul, ő pedig lekötelezve érzi majd magát. Hülye ötlet volt az egész, nincs értelme, csak húzza a vállamat ez a csomag, meg kéne szabadulni végre tőle, de most akkor adjam oda vagy…? Vársz, csak vársz, kicsit reménykedsz, hogy talán ő kezdi, talán ő húz elő valamit a saját táskájából… de nem teszi. Karácsony után is találkoztok, te azért elviszed az ajándékot, hátha, de akkor sincs elég merszed, a könnyebb utat választod, hazaviszed a csomagot, pakolgatod ide, pakolgatod oda, beteszed a fiókba, újra előveszed. Aztán – a kudarcodat végleg elfogadva kibontod, és eldöntöd, hogy hát, végül is neked is jó lesz. De sosem fogod igazán szeretni azt a valamit ezek után. Vagy odaadod valaki másnak, de ezt már-már bűnnek érzed, nem helyénvaló, szinte obszcén dolognak.

Mi lesz ezekkel az ajándékokkal? Mi lesz a beteljesületlen „rád gondoltam”-okkal? Adjuk oda – akinek lehet? Merjünk megnyílni? Merjük bevallani, hogy igen, nekem fontos vagy annyira, hogy ajándékot adjak neked? Akkor is, ha te nem készültél nekem semmivel. Nem baj. Nem is vártam. Nem is azért. Csak mert rád gondoltam. Ha tudnám, hogy mi lesz az oda nem adott ajándékokkal, talán könnyebb lenne. Talán bátrabb lennék azokkal a csomagokkal, amik az én táskámban lapulnak néha, azon gondolkodva, hogy vajon beteljesíthetik-e ajándékságukat. :)

33 hozzászólás
+
>!
Miamona 

Ennyi emberséget és alázatot még soha életemben nem tanultam, mint ebből a könyvből! Alázatot a természet és az emberi természet iránt; a sors iránt; maga Az Élet iránt, ami halad a saját medrében, hiába tapossuk, tépjük, tereljük foggal-körömmel… Mindössze egyetlen dolgot tehetünk: beleállhatunk, és hagyhatjuk, hogy magával sodorjon, ragadjon. Arra azonban figyeljünk, hogy a szemünket mindig csak addig hunyjuk le, amíg feltétlenül muszáj.

Aki csupán azért olvassa Wass Albert szavait, mert egy jó kis misztikus, szórakoztató boszorkánytörténetre vágyik, az csalódni fog! Helyette azonban olyan ajándékot kap, amit ha képes felismerni, akkor meghatározó élmény lehet. Nekem az volt! És az is marad örökre! Hogy miért? Mert annyira ősi, hogy lüktet az ember vére miközben olvassa. A történet közben pedig – ha csupán ideig-óráig is, de – megszűnik a hiszek/ nem hiszek örök kérdése. Csak az így van marad. És az így van jól! Mert máshogy nem is lehetne! Soha nem is lehetett!
Szerelmes lettem Erdélybe és Az Életbe! Az Ősi, Tiszta, Velőtrázó Életbe! Hát ezért…
Azt hiszem ez egyike azon könyveknek, melyek nem maradhatnak ki egy ember életéből sem.
Sok-sok év múlva elő fogom venni, és rászánok pár napot, hogy újraéljem a csodát, az egészen biztos!

http://miamonakonyveldeje.blogspot.com/2011/11/wass-albert-funtineli-boszorkany.html

5 hozzászólás
+
>!
ervinke73

Nem egyszerű bármit is írni, főleg így, hogy bármit nem is akarok. Bármit nem is tudnék. Bármit nem is lehet. Írhatnék arról, hogy számomra Erdély mit jelent, de nem tudom még mit is jelent, nem jártam ott. Csak érzem, hogy mennem kell, mert bennem van, valahol, valahogyan. Nem felszínesen, de mélyen, szemmel nem láthatóan. Írhatnék arról, mit gondolok a világról, és az emberekről. Nincs túl rózsás véleményem. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne gondolnám, az élet szép. Gyakran járok a múló idő nyomán, mert valami nem tetszik ebben a fene nagy modernségben. Nem az enyém. Kényelmes lehet a lábnak, de nem a léleknek, nem szép a szemnek. A fene megette azt a rengeteg szót, a zajba kevert ürességet. Nem fogok mobiltelefont szorongatni, mert a folyó partján, egy kidőlt vén nyárfa törzsén üldögélve nem lehet sms-t küldeni. Érted? Vadak csapáján járva nem fogok azon gondolkodni, van-e térerő?
Van, aki kivágja a fákat, van, aki köszön nekik. És ha majd egy nap egy manó elém toppan, nem fogok meglepődni. Megtisztelő lesz.
Hiszem, hogy járj bármerre, nyomot hagysz az időben. Bizony, vannak helyek, amelyek őrzik minden ott járt élő nyomát. Szemmel nem láthatóan. Néha érzem, néha nagyon. Valami van ott belül, amit kés nem boncol, ember nem láthat, és leírni sem lehet. Legfeljebb megközelíteni, ahogy Wass Albert tette. Ennyire közel még nem jártam, mint ő. De fogok! És nem leszek egyedül.

12 hozzászólás
Hirdetés