orvosi_székfű értékelései 431
Not my cuppa… Tökéletesen értem a díjakat, meg a Booker-díj rövidlista-tagságot – pont ilyen könyvek szokták begyűjteni ugyanis a kritikusok elismerését: hátborzongatóan hiteles, újszerű, bátor próza McCabe regénye. Én mégis azon kaptam magamat, hogy amikor olvashattam volna, nem olvastam, hanem mindenféle mással foglalkoztam. Egyszerűen nem volt kedvem ezt a történetet folytatni, Francie életében elmerülni. Taszított a közeg, a téma, Francie életének szereplőire csak mélységes megvetéssel tudtam gondolni. Szóval minden erénye dacára be kell látnom, hogy ez nem az én könyvem.
Tavaly nyáron kaptam egy fagyigépet a szülinapomra, aminek nagyon örültem, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Persze próbáltam finom és viszonylag egészséges fagyikat készíteni benne (sok gyümölccsel, joghurttal, kevés cukorral, vagy mézzel, vagy xillittel), ami mindig finom lett, de valahogy nem lett az igazi. Aztán a rukkolán egyszer szembejött ez a könyv, és hát ez maga a csoda. Rengeteg finom fagyirecept van benne a bodzás-egresestől a dupla csokisig. Szinte mindet egyszerű elkészíteni (van néhány, amibe inkább bele sem fogok, de az a kivétel)., és amelyeket eddig kipróbáltam, azok tuti jól is sikerültek. Az egres-szezont például többek közt ezért (meg az egreses tejes pitéért) várom már annyira.
A hazai rovarkutatás legmeghatározóbb alakjának bőségesen illusztrált, rendkívül könnyen olvasható összefoglalója arról, hogyan gondozzák ivadékaikat az egyes rovarok. Minden biológia iránt érdeklődő fiatalnak kitűnő olvasmány, felnőtteknek pedig nagyszerű segítség, ha éppen a társas rovarokról szeretnék bővíteni az ismereteiket.
Bess Lovejoy nevében benne van a szeretet és az öröm, könyvéhez viszont igen komor és morbid témát választott: őt az érdekli, mi történik a hullákkal. Pontosabban a híres emberek hullájával. A híres ember ugyanis halálában is híres marad: földi maradványai, sírja, emlékhelye velünk maradnak. Lovejoy érdekes sorsú híres hullák történeteit gyűjtötte hát össze.
Az előszóban azt ígéri, hogy ez a könyv nem pusztán arra jó, hogy legyen néhány újabb témánk a koktélpartira, hiszen a holttestek kezelése az adott kor társadalmáról is felvilágosítást nyújt, egyfajta kultúrtörténeti adaléknak is tekinthető. Ez igaz is, ám Lovejoy mégiscsak újságíró, nem társadalomtudós vagy történész, így nem sikerült betartania azt az egyébként igen ambiciózus ígéretét, miszerint a hulla-anekdoták segítségével egyfajta társadalmi rajzot is fog adni. Nem adott, a könyvben közölt történetek valójában nem többek társaságban előadható érdekes információknál.
Ugyanakkor tény, hogy valóban érdekesek – már annak, akinek bírja a gyomra a boncolások, hullagyalázások, balzsamozások és egyebek leírásait. Olvashatunk szentekről és az ő szent testrészeikről (a szent jobb sajnos nem szerepel a könyvben), politikusokról és az ő zarándokhellyé vált síremlékeikről, ellopott koponyákról és szívekről, írókról és a közelmúlt hírességeiről.
Összességében szórakoztató könyv, Lovejoy is van annyira informatív, mint mondjuk Nyáry Krisztián, neki is van annyi mesélőkedve, de hiányzik belőle Nyáry Krisztián betonbiztos témaismerete. Másképpen fogalmazva: Lovejoy túl nagyot akart markolni az előszóban beígért kultúrtörténeti kitekintéssel, így az eredmény egy élvezetesen megírt könyv lett, ami mégis hiányérzetet hagyott bennem. Anekdoták ezek, nem többek annál.
Bájos, kedves mese gyönyörű illusztrációkkal egy kislányról, aki fél este egyedül a szobájában. Egyszer csak varázslatos utazásra indul, hogy megkeresse a napot, amely esténként eltűnik az égről. A kislányom, aki sok mindentől fél, nagyon szereti. Minden oldalon vannak foszforeszkáló elemek, amelyek elvileg világítanak a sötétben, de hát ha sötét van, nem tudok olvasni, így a könyvnek ezt a különlegességét nem tudjuk kiélvezni, viszont a mese nagyon aranyos.
A legújabb kutatási eredmények felhasználásával készült, gyönyörűen és bőségesen illusztrált könyv az ember evolúciójáról. Igazi ismeretterjesztés: élmény olvasgatni, belelapozni, az ősemberek életét rekonstruáló festményeket nézegetni. Olvasható elejétől végéig vagy ide-oda ugrálva egyaránt. Olvashatunk a Homo sapienshez vezető evolúciós vonal különféle fajairól, a régészek munkájáról, az ásatásokról, genetikáról, és még rengeteg mindenről. Egy picit körültekintőbb szöveggondozásnak örültem volna, de összességében nagyszerű, informatív, kíváncsiságot felkeltő, tanulásra ösztönző könyv.
Nekem ez a világ idegen, inkább érdektelen, mint vonzó, sőt, néha inkább egyenesen taszító. Nem szeretem a surmó bűnözőket, na. És ezt a száz évvel ezelőtti naturalizmust sem bírom annyira (a maiért sem rajongok, de akkor már inkább egy 21. századi naturalista, mint egy 30-as évekbeli). Ehhez képest egész hamar elolvastam, a stílus ugyanis zseniális, és kitűnő fordítókat kapott Babel. De a többi írásához kedvet nem kaptam.
Csodálatos könyv az esőerdők élővilágáról. Dupla oldalakon képek ugranak ki a síkból, és közben felhangzik a képeken látható állatok hangja.
Évekkel ezelőtt kapta a lányom (akkor még csak egy volt) ajándékba, azt gondoltam, nem neki való még, hiszen olyan könnyű tönkretenni. Aztán egyszer lekerült a polcról, és azóta majdnem naponta forgatja, már a most másfél éves kistesójával együtt. Vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Bámulják az állatokat, közben hallgatják az elefánt trombitálását, a kacagójancsi nevetésre emlékeztető rikoltását, a kígyók sziszegését, a tigris morgását.
Tökéletes ajándék volt!
Nem szeretem a kifestőket, a színezőket, a feladatlapokat, én azt az iskolát követem, amely szerint ezek mind csak megfojtják a gyerekek kreativitását. Egész életemben egyszer adtam rajzolós könyvet ajándékba, mert az más volt: teret engedett a fantáziának, megkezdett rajzokat lehetett benne befejezni, feldobott témákat lehetett rajzban kifejteni. Mivel a lányom majdnem két éve szinte egyáltalán nem rajzol, az óvodában meg az a rajzolás, hogy az óvónéni által előrajzolt rajzokat kiszínezik, valami hasonló, inspiráló rajzos könyvet kerestem. Ez már majdnem jó, de még nem az igazi. Az én ízlesemnek még mindig túlszabályozott, feladatlap-szerű. Kevesebb utasítást, több alkotói szabadságot szeretnék, inspiráló környezetben.
A legédesebb, legcukibb mese egészen kicsiknek egy kisbagolyról, akit mindenki cukinak tart, de ö tiltakozik, hiszen ö már nagy és erös vadász. Mindkét lányom imádja, a hiszti, toporzékolàs után elmondott „de hiszen te fáradt vagy, kisbagoly” fordulat nálunk mindig csodát tesz. Ne riadjatok vissza attól, hogy nincs magyar kiadása, én is magyarul mesélem a lányaimnak, nagyon kevés szöveg van benne, az is könnyen érthetö, kevés angol tudással 10 perc alatt lefordítjátok, és garantáltan új kedvencetek lesz otthon.
Szuper könyv CD-melléklettel óvodások számára. Az óvodákban gyakran tanított dalok (és kisebb részt mondókák) szerepelnek a könyvben és a CD-n is, hol taps-, hol zenekísérettel, hol egyszerűen eldalolva. Az ovisok ezeknek a daloknak a jó részét ismerik, nagyon lelkesen éneklik együtt a CD-vel, majd a CD nélkül is. Felismerik a megszólaló hangszereket (xilofon, gitár, hegedű, zongora, triangulum, fagott), tapsolnak, trappolnak. Nálunk a CD telitalálat. A könyvben pedig a dalok, mondókák után színező van, amit én ugyan annyira nem kedvelek, de lánykám lelkesen színezget, és közben énekli a dalokat.
Állítólag (fülszövegek szerint) ez Muriel Spark legviccesebb regénye. Ehhez képest én egyáltalán nem találtam viccesnek. Egy remek filmrendező tudna belőle kitűnő vígjátékot rendezni, de olvasva én nem tudtam jól szórakozni rajta. A regény londoni, felső tízezerbe tartozó öregek szenvelgéseiről szól, akik még nyolcvan évesen is azon gondolkodnak, hogyan tegyenek keresztbe a másiknak, a házvezetőnők össze-vissza ügyeskednek, hogy valaki bevegye őket a végrendeletükbe, nincs se kutyájuk, se macskájuk, mert mindenkit elmartak maguk mellől… én ezt nem találtam viccesnek.
Ezek az öregek egyszer csak névtelen telefonhívásokat kezdenek el kapni, egy hang azt suttogja a fülükbe, hogy emlékezzenek arra, hogy meg kell halniuk. Ők emlékeznek: még inkább elmarnak maguk mellől mindenkit, kiderülnek régi disznóságok, a házvezetőnők meg még inkább hajtanak az örökségre…
Spark csodálatos stílusban ír – ezért érdemes végigolvasni az egyébként nem túl hosszú regényt. No meg ha valaki éppenséggel tud jókat kacagni önző, gyarló öregek néha börleszkbe illő történetein, akkor lehet, hogy megtalálja benne azt, amit a stíluson kívül is élvezettel lehet olvasni.
A gyönyörű, picit talán túl rózsaszín, de azért még nem csöpögős rajzok miatt érdemes belenézni. A történet viszont felejthető. Oszkár a kiselefánt elindul felfedezni a világot, találkozik a szépséges elefántkislánnyal, egymásba szeretnek, egybekelnek. Négyéves korig teszteltem, és ennek a korosztálynak még a szerelem és a házasság nagyon nem jár a fejében, ezzel nem tudnak mit kezdeni. Az eleje, amikor Oszkár rácsodálkozik az égboltra, a természetre, nagyon tetszett saját és tesóm gyerekeinek, azt viszont nem értették, miért rebegteti a szempilláját az elefántkislány, és miért száll Oszkárnak inába a bátorsága. Röviden: a könyvet az illusztrációk adják el. Könyvtári példányon teszteljétek a gyerekeiteken, mielőtt megvennétek.
Eddig nem olvastam Benedek Elek meséket a lányomnak, aki négy és fél éves, mert az én gyerekkori Benedek Elek-köteteim inkább gyűjtemények: vaskosabb könyvek, kevés illusztrációval. Én magam is hat-hétévesen olvastam őket, gondolom, a lányom is akkor fogja. Kerestem kisebbeknek való, gazdagabban illusztrált kiadásokat, de azokban meg az illusztrációk nem tetszettek: csöpögősek, negédesek voltak. Ebben a könyvben viszont egyetlen mese van, így egy-egy oldalra viszonylag kevés szöveg jut a gyönyörű, cseppet sem negédes illusztrációk mellé. Négy-ötéveseknek ideális. Elkezdtem hát lánykámat bevezetni Benedek Elek világába.
Olyan nagyon szép és informatív! Sok új eredményt produkált az ősember-kutatás a könyv írása eltelt majdnem 40 év alatt, például számos új fajt találtak, az evolúciós vonal több hiányzó láncszeme is előkerült, ma már sokkal többet tudunk az ős- és előemberek életmódjáról is. Ezzel együtt ez a könyv gyönyörűen illusztrált, és nagyon olvasmányos betekintést nyújt a Homo sapiens kialakulásáról attól a ponttól, hogy a mai főemlősök és az ember származási vonala kettévált. Nagyon szeretnék egy frissebb, de ugyanilyen igényesen kivitelezett könyvet is itthonra, addig beérem ezzel.
Wilson szintézist igyekszik összehozni a társadalom-, a bölcsészet- és a természettudományok között, ám természettudós lévén ezt leginkább az utóbbi erős túlsúlyával képzeli el. A társadalomtudományról szóló részeket jobbára átlapoztam, mert alapvetően, eredeti szakmámat tekintve társadalomkutatással foglalkozó elme lévén néhol bosszantott, máshol untatott. A tisztán természettudományos részek viszont kitűnőek, érthetők, további kutakodásra ösztönzők.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sapphire előző (első) regényében megismert Precious Jones fia, Abdul a The Kid főszereplője. Kilencéves korától ifjú férfivé válásáig követjük brutalitással, erőszakkal, megaláztatásokkal teli életét. Abdulnak magának sincs más érzelmi eszköze a világban, csak a nyers erő, a fizikai erőszak. A nemi erőszakot szerelemnek hiszi, folyton menekül, gyanakszik, és ha önzetlen érzelmekkel találkozik, azokat nem hiszi. Ahogy anyjának a tanulás és az írás, úgy Abdulnak is a művészet a kitörés, az ő esetében a tánc, így egy fiatalember művésszé válása is ez a regény. Nyers, brutális, sokszor elviselhetetlenül az – mint Abdul élete.
Csodálatos album, egy hároméves munka gyümölcse. Lóránt Attila három évig járta Dél-Amerika őserdeit és hegyvidékeit, hogy lefényképezze a még élő indiánokat. Kísérőszövegei emberközeliek, fotói csodálatosak. kitűnő ajándék lehet annak, aki szereti a fényképészetet, az antropológiát, vagy mindkettőt.
Ha mélyebb elemzésekre vagyunk kíváncsiak, akkor inkább Dawkins valamelyik másik kötetét vegyük kézbe (szerencsére szinte mind megjelent magyarul is). Ezek az írások inkább esszék, újságcikkek, amelyekből inkább egy kiváló tudós gondolkodásmódja és személyisége rajzolódik ki. Kikapcsolódásnak nagyszerű.
Nagyszerű könyv azoknak, akik olyan módszert keresnek, amellyel önállóan kezelni tudják szorongásaikat és egyéb problémáikat. A módszer elsajátítása könnyűnek tűnik, és a módszer hatékonyságáról én meg vagyok győzve. Eleve közel áll hozzám a humanista pszichológia, Thomas Gordonnak nagy rajongója vagyok, Gendlin pedig ehhez az iskolához áll nagyon közel. Érthető, alkalmazható módszert ad át az olvasóinak.
És ne riasszon el senkit a kicsit ezo-izé nyelvezet. Gendlin kitalált egy sajátos terminológiát a módszeréhez, amit át kellett ültetni magyarra, és ez kissé faramucira sikeredett. Emelem kalapomat Varga Károly előtt, aki a nyolcvanas években elkészítette ezt a fordítást, amit akkoriban stencilezve (!) adtak ki – hiánypótló munka volt ez akkoriban, nem tudok elég elismeréssel szólni a JGyTF Pszichológia Tanszékéről, amely a nyolcvanas években komoly szerepet játszott abban, hogy a humanista pszichológia Magyarországon is ismert lett.
Ugyanakkor az új kiadás megérdemelte volna, hogy ne csak a borítója legyen szép, hanem kapjon egy olyan fordítót, akinek a fordítás a szakmája, nem a pszichológia, így talán kevésbé lenne riasztóan ezoterikus a szöveg (én tutira nem olvastam volna tíz oldalnál tovább, ha nem tudtam volna előre, miről van szó).
Mégis azt mondom, aki szeretne egy jól működő önsegítő könyvet, amely túlmegy az általános bölcsességek hangoztatásán, annak érdemes kézbe vennie a Fókuszolást, és időt szánni a módszer elsajátítására.
Imádom Kepes Andrást, intelligencia és jóság sugárzik belőle, nem láttam még olyan műsorát, amelyet ne élveztem volna. Csak ez az oka annak, hogy végigolvastam a regényét.
Kár, hogy regényt írt. Elbeszélt történelemnek (nevezzük így az oral historyt), vagy dokumentumfilmnek olyan tökéletes lett volna. De regénynek sekélyes és elnagyolt.
A Tövispuszta a harmincas évektől követi nyomon három család sarjainak sorsát, egy zsidó, egy arisztokrata és egy cseléd/napszámos családét, akiknek fiai barátságot kötnek, aztán hánykolódnak a történelemben. Olyan sok mindent lehetett volna megírni ebből, de valahogy nem volt fókusza az egész regénynek. Kepes elmesélte, mi történt a három családdal, ami tényleg nagyon érdekes és tragikus és szörnyű, de hát nincs olyan család Kelet-Európában, amelynek a története ne lenne érdekes és tragikus és szörnyű.
Mindazonáltal igazat adok a narrátornak abban, hogy el kell mesélni ezeket a történeteket, mert mindenki csak a saját sérelmeit szajkózza, és nem árt tudni, hogy mások is sokat szenvedtek, csak éppen ebből nem áll össze egy jó regény. Gazdag anyag ez, kellene hozzá egy jó író, aki ha az évszázad regényét nem is, de egy igen jó regényt tudna írni belőle.
Szegediek, tudjátok ti, melyik volt a Halpiac tér? Hogy hol volt a kenyérpiac? Vagy a paprikapiac? És a bekerített sertésólak? Vagy hogy melyik az a három mai utca, amely már 1522-ben is a mai nevét viselte és bizonyíthatóan nagyjából a mai nyomvonalon haladt? Vagy hogy a Hajnal utca nem a közeli Alkony utca párja, hanem egy emberről kapta a nevét? Vagy hogy hol van Szillér, ahová a Szilléri sugárút vezet? Napok óta ki nem adom a kezemből ezt a könyvet. Ez a könyv valóságos kincs!
Sorra veszi Szeged utca- és egyéb köztérneveinek változását az 1522-es első forrásdokumentumoktól 1972-ig, minden utcánál elolvashatjuk, hogy miről/kiről kapta a nevét. És igen, 1972-ig, ugyanis 1974-es kiadás, azóta sincs újabb. Azóta pedig sok utcának más a neve (sok a régi nevét kapta ugyan vissza, ezért ebben a könyvben is beazonosítható), és Szeged is jóval nagyobb lett (nem csak az új beépítések következtében, hanem azért is, mert 1972-ben nem tartozott még hozzá sem Szőreg, sem Tápé, sem Dorozsma.) A Délmagyarország egy 2008-as cikkben azt írta, hogy bizonyos (guglizásra alkalmatlan nevű) Szabó László írja az új kiadást, kibővítve az utóbbi negyven év történéseivel. Alig várom.
Alapkönyv. Ritkán használom ezt a szót (azt hiszem, a molyon még egyszer sem írtam le). Moran sorra veszi azokat a kérdéseket, amelyek a közfelfogás szerint meghatározzák a női létet, és saját életén végigvezetve bennünket megvilágítja, miért ne adjuk meg magunkat a kérdésekre adott patriarchális válaszoknak.
Nem kell egyetérteni Morannal a kérdésekre adott válaszaiban, de abban egyet kell érteni vele, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kell. Igaza van abban, hogy a feminizmus ott kezdődik, hogy mit gondol egy 13 éves kislány a fazongyantáról és a fogyókúráról, hogy mit gondol egy 18 éves fiatal nő a szexről és a szexizmusról, hogy mi egy huszonéves véleménye a gyerekvállalásról, illetve mi egy harmincötön túli nő véleménye a plasztikai sebészetről. Ezek a kérdések ugyanúgy kardinálisan feminista témák, mint az üvegplafon vagy a házasságon belüli erőszak. Ebben mindenképpen igaza van Morannak. Az öt csillag ennek szól.
Ugyanakkor túlkoros voltam hozzá, ezt a könyvet a 13 éves lányomnak fogom majd a kezébe nyomni. Meg az ismerősök 18 és 22 éves lányainak. Nekik való. Nekem 37 évesen már kialakult világlátásom van, engem már nem kell győzködni arról, hogy a feminizmus nem szitokszó, hogy megtalálható azt a pár, akivel együtt fel tudok építeni egy olyan életet, amelyben érvényesülni és önmegvalósítani tudok – nőként, nőiségemet fel nem adva, meg nem tagadva, sőt élvezve, ünnepelve. Ezért engem inkább a kíváncsiság vitt előre a könyv olvasása közben, no meg Moran szuper stílusa. Ezzel együtt tartom, hogy Moran könyve tiniknek és fiatal felnőtteknek alapkönyv, nagy felnőtteknek meg élvezetes olvasmány.
Nem azoknak szól, akik a gyerekneveléshez keresnek praktikus tanácsokat, mert olyanok nincsenek benne (bár a gyermek gondolkodásának megismerése nyilván hasznos, naná), és nem sok új van benne annak, aki valaha is szigorlatozott fejlődéslélektanból. Mindenki másnak azonban rendkívül érthető és tömör összefoglaló az óvodáskorú gyermek értelmi fejlődéséről, gondolkodási sémáiról.
Roppant eredeti és rendkívül vicces. Ilyen fantáziával megáldott (és azt használni is tudó) íróhoz régen volt szerencsém. És még humora is van! Gyakran olvastam ezt a könyvet ilyen-olyan parkokban, padon ülve, és sokszor hangosan felnevettem, amit a járókelők mindig mosolyogva nyugtáztak. Van ebben a könyvben minden, ami kell: nyomozás, szerelem (abból szerencsére olyan nagyon sok azért nem), irodalom, bölcsészkedés. A Thrusday Next nevű ügynöknőnek pedig helye van a világirodalom legszerethetőbb ügynökei között.
Azért nem öt csillag, mert helyenként leült a történet, bár ez az idegesítően poéngyilkos fülszöveg miatt is lehet. (A magyar kiadás fülszövege még több poént lelő, érthetetlen.)
Rendkívül szórakoztató, magát olvastató könyv a 70-es évek Magyarországáról. Pontosabban a 70-es évekbeli Budapestről és annak értelmiségi, ellenzéki köreiről. Néhány figura (Pálfai Simon, Csató, de igazából még maga a főszereplő Kohen Tamás is) mintha a politológia tankönyvekből bújt volna elő (mondjuk ebből: http://moly.hu/konyvek/bihari-mihaly-szerk-a-tobbpartrendszer-kialakulasa-magyarorszagon-1985-1991), de ez nem baj, a regény ettől még élvezetes, sőt nagyságrendekkel élvezetesebb, mint bármilyen politológia tankönyv.
Ötcsillagos tartalom, pocsék kivitelezéssel. Kezdem unni, hogy Vekerdy minden könyve után hiányérzet marad bennem, mert harminc éve megírt bekezdésekkel tömi tele a könyveit (ebben is volt jó pár, amelyeket szó szerint ugyanígy olvastam más, korábbi műveiben – sőt későbbiekben is), ráadásul nagyon kellene mellé egy szigorú és alapos szerkesztő, aki addig rágja a fülét, amíg meg nem írja rendesen kifejtve, amit kell, amíg le nem írja rendszerezve a véleményét. Ez a könyv ugyanis csak gondolatfoszlányokat tartalmaz, és hiába tök jó gondolat foszlányai ezek, nem állnak össze egésszé. Nagyon szeretem azt a gyermekközpontúságot, amely Vekerdy könyveiből árad, de néha igazán lehetne szülőközpontú is annyiban, hogy világos, egyértelmű, rendszerezett útmutatást ad a kisgyerekkor problémáihoz, nem csupán három-négy példát és néhány esettanulmányból kiragadott párbeszédet.
Az egyik legszebb bevándorló-regény, amelyet valaha olvastam. Ugyanakkor több is annál, hiszen én sosem voltam bevándorló, sosem éltem kisebbségben és nem veszítettem el senkit gyerekkoromban, mégis úgy éreztem, hogy minden mondata nekem, csak nekem szól. Nadj Abonji hosszú, gyakran tagolatlan narrációfolyamként tárja elénk a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan fájdalmat: a kelet-európai történelmet, a svájci idegengyűlöletet, vagy éppen a családi tragédiákat. Mindezt egy fiatal felnőtt nő, Kocsis Ildikó (vagy ahogy később hívja magát: Frau Kotschi) szemével látjuk. Nekem katartikus élmény volt ez a regény.
Ezer éve kaptam ajándékba, azóta ahányszor levettem a polcról elijesztett a rémséges borító. Most összeszedtem a bátorságomat és olvasni kezdtem. Az első novella nem tetszett, de kitartó voltam, eljutottam a másodikig, ami kifejezetten jó volt, de aztán a harmadik annyira rémséges volt, hogy alig tudtam a végére jutni – tele közhelyekkel és „hátnemértedmilyenszarnekik?!?!” típusú jelenetekkel. Úgy éreztem, mintha az író folyamatosan ordibált volna velem. Azt meg nem szeretem. A Fiókok című novella azért tényleg jó volt.
Önéletrajzi ihletésű holokauszt regény. Amikor befejeztem, és elkezdtem gondolkodni az értékelésen, csupa agresszív, haraggal teli mondat jutott az eszembe. Azóta kicsit lehiggadtam, nem fogok csúnyákat írni a cinikus politikusokról (ezentúl mindig hányingerem lesz a családegyesítés szótól) és azokról, akik ma tagadják a történelmet és ilyen gyűlöletre tanítanak. Pár éve azt gondoltam, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő. Ma már másként gondolom, ami mérhetetlen szorongást kelt bennem, és nem tudom, hova nézzek, hogy reményt lássak. Ha látnám ezt a könyvet vagy más hasonlót a nálam fiatalabbak kezében, akkor talán kevésbé szoronganék.
Nem tudom csillagozni, mert annyira, de annyira nem az én könyvem ez. Nem volt sem kedvem, sem egyéb indíttatásom, sem türelmem, sem műveltségem ahhoz, hogy kihámozzak valamit ebből a szürreális prózafolyamból. Csak azokkal a részekkel tudtam kezdeni valamit, amelyek a jelenben vagy a közelmúltban játszódtak, azokból viszont sajnos nagyon kevés volt. A történelmi részek, az álmok, a mágikus történetek teljes mértékben hidegen hagytak.
A filmet már láttam évekkel ezelőtt és teljesen elbűvölt. Most pedig a regény bűvölt el: mesterien felépített, könnyen fogyasztható, mégis elgondolkodtató történet. Remekül illik ezekhez a szép koranyári napokhoz. Remélem, egyetlen kiadónak sem támad vagy támadt az az ötlete, hogy Szerb Antal kitűnő fordítása helyett másikat készíttessen, mert Szerb stílusa tökéletesen illik a regényhez. (Nem is tudom, mikor olvastam utoljára tetszikezést fordításban, például).
Ha nem jelentkeztem volna @graphemea kihívására, akkor egészen biztosan eltántorított volna a fülszöveg, amely az „irodalom- és kultúrföldrajzi esszéregény” műfajmegjelöléssel riogatja az erre kevéssé felkészült olvasót. Pedig a műfaji besorolás pontos, és olvasva már nem is riasztó, sőt sokszor kifejezetten élményszámba megy. Minden fejezet egy-egy kisvilágba, az olasz cím megnevezését használva: egy mikrokozmoszba visz el minket, hol egy kávéházba, hol a lagúnákba, hol a trieszti városi parkba. Közben Magris csevegve írja le benyomásait, a látott alkotókat és alkotásokat, a látottakról eszébe jutó gondolatokat, és mindez élvezetes prózává áll össze. Voltak kisvilágok, amelyek jobban érdekeltek, mint mások (a kávéházról szóló nyitó fejezet volt a kedvencem), de Magrisnak mindegyikben sikerült megmutatnia nekem, miért lehet számomra – közép-európaiként – érdekes bármi, ami Triesztben és a környékén történik. (És a Libri borítója sokkal találóbb, mint az Európa Kiadóé.)
Régóta kerülgetett engem ez a könyv, legutóbb Sapphire „Push” című regénye kapcsán ajánlották, hogy olvassam el, hogy jobban megértsem a bántalmazott gyerek lelki állapotát. Susan Forward pszichológus esettanulmányokon keresztül mutatja be, milyenek azok a szülők, akik megmérgezik gyermekeik életét, azaz az elfogadás és szeretet helyett szavakkal vagy fizikai módszerekkel bántalmazzák őket, valamint azt, milyen károkat okoznak ezzel gyermeküknek. Nem csak a nyilvánvaló esetekről beszél, amikor a gyermek fizikai bántalmazás célpontja, hanem azokról is, amikor a szülők lelki terrort alkalmaznak és lelkileg zsarolják gyermeküket.
Kiindulási pontja az, hogy az áldozatoknak mindenek előtt meg kell szabadulniuk attól a kulturális imperatívusztól, hogy szüleinket minden körülmények között tisztelni kell. Forwardot kizárólag az áldozatok gyógyulása érdekli, és vallja, hogy a szülői tekintély lerombolása a gyógyuláshoz vezető út egyik állomása. A könyv második felében praktikus tanácsokat is ad a bántalmazottaknak, amelyek segítségével akár egyedül is megkezdhetik a gyógyulást azok, akik fizikai bántalmazásban nem részesültek (az utóbbiaknak ugyanis Forward szerint feltétlenül szakember segítségére van szükségük), és elkezdhetik „megtörni a ciklust”, azaz tudatosan figyelni arra, hogy a szüleiktől örökölt mintákat ne adják tovább a saját gyerekeiknek.
Sokat javított volna a könyv magyar változatán, ha egy pszichológiához értő fordító és nem egy egészségfejlesztő mentálhigiénikus fordította volna, mert most minden szakkifejezés a helyén van ugyan, a mondatok azonban gyakran nyakatekertek, magyartalanok.
Kevés századeleji, pláne annál régebbi próza van, amely képes megfogni, amelyet képes vagyok úgy olvasni, hogy teljesen átadjam magamat az olvasás élményének. Időnként kíváncsi vagyok egy-két régebbi regényre, ilyenkor fogok egy klasszikust, és az esetek nagy részében úgy járok, mint most A gólyakalifával: értem, miért klasszikus, értem, miért szeretik annyian és annyira, értem, miért jelentős mű, értem, miért van (lenne?) helye a kötelezők között, de élvezni nem tudom. Pontosítok: Babits stílusától azért elalélok, de a cselekmény, a jellemek, a témák nem tudtak magukkal ragadni. Valahogy úgy érzem magamat most, mint amikor megnéztem a Szárnyas fejvadászt kb. 15 évvel a bemutató után: értettem én, mennyire korszakalkotó mű volt a saját korában, de amikor én láttam, már klisé volt egy csomó minden, amit az a film vezetett be a filmművészetbe, és én már nem tudtam nem klisének látni, már nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ezek már elcsépelt közhelyek. Az álom kontra valóság kérdése, az önmagunk sötét oldalával való szembenézés, az ugyanaz a lélek kétféle élethelyzetben… ezek Babits óta is mind fontos, sokszor feldolgozott témái az irodalomnak. Igazságtalanság ezt felhozni, tudom, de A gólyakalifa emiatt nekem kiszámítható volt, és nem tudott elementáris élményt adni.
A könyv legnagyobb erénye a témaválasztás. Olyan nők életét ismerhetjük meg, akik elkezdték kitaposni az utat nekünk, XXI. századi nőknek. Arcpirítóan keveset tudunk róluk, szégyenletesen keveset foglalkozunk velük. Megvallom, Hugonnai Vilmáról például akkor hallottam először, amikor a nagyobbik lányomat a róla elnevezett szülőszobán hoztam világra az István Kórházban, ott vajúdás közben elolvastam a kihelyezett emléktáblát. Még kevesebbet tudtam eddig Teleki Blankáról, Lővei Kláráról és a többiekről, Torma Zsófiáról pedig most olvastam először. Igaza van Kertész Erzsébetnek, amikor keserűen állapítja meg, hogy „Kossuth Zsuzsannáról meglepően keveset tudunk. Akik hallottak róla, Kossuth Lajos húgaként ismerik nevét, néhányan talán azt is tudják, hogy a szabadságharc idején bátyja valamennyi tábori kórház főápolónőjének nevezte ki. Hat évvel később, a krími háború idején ugyanezt a munkát végezte az angol Florence Nightingale, és egy nemzet hálája volt osztályrésze, míg Kossuth Zsuzsanna tettei csaknem feledésbe merültek.”
Pedig érdemes olvasni ezeket az életrajzokat, jó olvasni ezekről a nőkről, hogy értékelni tudjuk a lehetőségeinket. Ők rettentő sok küzdelemmel, óriási akarással, rengeteg lemondással, áldozattal érték el azt, ami számunkra természetes: hogy tanulhassanak és hivatásuknak élhessenek.
Talán túlságosan is megérintett a téma, talán túlságosan is szívesen olvasnék még nagyon sokat ezekről az emberekről, mindenesetre ezekkel az „életrajzi elbeszélésekkel” nem értem be. Gyakran volt olyan érzésem, mintha egy későbbi íráshoz készített jegyzeteket olvasnék (ami talán nem is nagy tévedés, mert több életrajzból később regényt is írt Kertész). Helyenként túlságosan száraz, máshol pedig túlságosan vadromantikusan szárnyaló az írás. Ezzel együtt helye van a polcon ennek a kötetnek, elég rápillantani, és ösztönzést, ihletet, energiát nyerhetünk belőle.
