Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hm. Hát vége van. Mintha másodszor is elballagtam volna a középiskolásból, bár ezt most nem tudtam megkönnyezni az igazival ellentétben. Ennyit az érzelmekről.
A regény lendülete, ami nálam a 3. kötetnél ért a csúcsra, s a 6. résznél kezdett onnan lassan lecsúszni, itt mintha végül teljesen leért volna a talajra. Túl sok „üresjárat” volt a két kötetben, az eddig megválaszolatlan kérdésekre meg épphogy választ kaptunk, de olyan se-füle-se-farka módra. Virág küldte a gesztenyepürét? Mi van? De miért? S így tovább.
A terjedelmet tekintve elviselt volna több drámát a történet befejező része, de ez így túl tömény volt. Reni és Cortez együtt élnek majd Párizsban? Persze.
Mindig is azt vallottam, hogy könyvben, filmben, mesében lehetünk a valóságtól elrugaszkodottak, sőt legyünk is, hisz pont a napi átlag életünkből kilépve kapcsolódunk ki ezekkel. De egy történet esetében, ami minden idealizált karaktere ellenére mégis képes volt úgy ahogy a való élet színterén maradni, legyünk következetesek. Reni szüleit nem úgy ismerhettük meg, hogy áldásukat adják arra, hogy a 18 éves lányuk kollégium helyett összeköltözzön a barátjával.
Mind emellett a pozitívumok:
Gábor ballagási beszédében ott volt minden, ami miatt annyira és olyan sokan szeretjük a Szent Johanna Gimit.
Az osztálykirándulás medencés jelenete. Végre meg tudtuk, Cortez hogy szeretett bele Renibe. Na, ez a momentum volt számomra talán a leghihetőbb az egész sorozatban. S talán a legkedvesebb is a szívemnek.
A fentiekben leírtak ellenére mégis minden elismerésem és tiszteletem az írónőnek, hogy képes volt egy ilyen szórakoztató regény sorozattal rábírni a Z-generáció tagjait az olvasásra. S úgy, hogy még mi, a nem-tudom-milyen-betűjelű korosztály (én személy szerint ’83-as születésű vagyok) is roppant jól szórakozott rajta.
