Nusejka ♥P értékelései 194
Van egy érzés, ami nem hagy nyugton, de nem tudom igazán megragadni. Valami hiányzik. Olyan, mint amikor főzés közben kóstolgatsz, és elvileg minden benne van, de valami még nem az igazi és nem tudsz rájönni, hogy mi hiányzik. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az, de valószínűleg az zavar, hogy az FBI-os hátteret egy kicsit lazán kezelik a hölgyek. Mintha félnének belemenni egy full-on nyomozásba, vagy akcióba, de az is lehet, hogy tudatosan kerülik el, mert nem tartják fontosnak. Ez egy kicsit piszkál, de közben meg mégis ott van az az érzés, hogy na de who the f*ck cares? , miközben egyfolytában olvadozok a két sráctól, vagy röhögök rajtuk vagy izgulok értük.
Ez a két elcseszett karakter annyira magával ragad, hogy nem bírom nem folytatni mostazonnalderögtön ami súlyosan megnehezíti a könyvvásárlás stop betartását A srácokat felváltva szeretném néha tarkón csapni vagy megsimogatni a buksijukat és azt motyogni, hogy „Aaawwww, de cukiiii.” a motyogás olvasás közben is megy, körülöttem tuti azt hiszi mindenki, hogy édes, bolyhos kiscicákról olvasok Félelmetes, de állítom, hogy több izzás és érzelem van a két pasi között, mint némely „normál” romantikus könyvben, és ráadásul annyira valóságosan és hitelesen vannak árnyalva, hogy néha még a hideg is kiráz tőle.
Szerintem nem tagadhatom tovább, hogy ez a sorozat egy az egyben beszippantott :))) és azt hiszem az életben nem mosom le magamról, hogy csak azért olvasom, mert ez most menő
Még mindig nem tudok mit kezdeni ezzel a sorozattal, de persze ez nem feltétlenül rossz, mert a Mercy Thompson is a 4. kötetnél jött meg igazán :D Valahogy olyan élmény az olvasása, mint amikor romkomot néz az ember, kellemes, szórakoztató, de nem terheli le az agyat a legkevésbé sem, amint vége, el is felejted. Most hirtelen nem is érzem a késztetést, hogy azonnal akarom a folytatást, az meg milyen már? :D
Köszönöm a lehetőséget @dinnyemano ! :)))
Aaaaannyira édesek a srácok, hogy muszáj szeretni őket, és muszáj azonnal tovább olvasni a sorozatot! ég áldja az amazont és társait, hogy nem kell a postásra várnom Ez a két elcseszett alak képes annyira a rabjává tenni, hogy már régen nem is számít, hogy mindketten pasik, vagy vérmedvék vagy nyolcszemű földönkívüliek-e. Megyek is olvasni a következőt, nincs nekem időm itt értékeléseket írogatni, nem is mondok semmit, olvassátok! :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az első M/M élményem hű ez nagyon szarul hangzik miután @SzAngelika gonosz yedi elmetrükkökkel meggyőzött, hogy ez jó és ez nekem kell. Kicsit tartottam tőle, de mivel alapvetően krimi, gondoltam, hogy csak nem lesz valami ordas pornó. Meg aztán, ha az olyanoknál a szemem se rebben, mikor egy vámpír egy tündérrel szexel, vagy a vérfarkasok farkasalakban, akkor elég nagy álszentség lenne azt mondani, hogy pont két pasi zavar.
Szerencsére a könyv teljesen úgy állítja be a dolgot, hogy ez természetes, és a felmerülő problémák között egyszer sem kerül elő az, hogy na de mindketten pasik vagyunk, ez soha nem kérdés. Szeretem, ha egy tabutémában elhelyezett történetben így állnak hozzá és nem húzzák le saját magukat azzal, hogy végül mindenféle gyermekkori traumára fogják a szereplők irányultságát… Na de ez nem is ide tartozik, szerencsére.
Egy kicsit zavart, hogy nagyon gyakori a nézőpont váltás (értsd 3-4 mondatonként), és nem mindig sikerült lekövetnem, ilyenkor persze összezavarodtam, hogy ezt most ki mondta, vagy ki gondolta? Persze az sem segít, hogy mindkettőjük he . Hozzá lehet szokni, csak kicsit jobban kell koncentrálni, vagy gyakran visszaolvasni.
Ami nálam kicsit negatív ennél a kötetnél, az a krimiszál. Nem igazán létezik. Na jó, van benne egy vérszegény próbálkozás egy sorozatgyilkossal, és egyszer már majdnem meg is ijedtem, de alapjában véve egészen a könyv végéig ez a szál nem sokat mozdult előre. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem történt semmi, mert ez nem igaz, csak én kicsit erősebb krimi vonalra számítottam.
A végén meg egy kicsit vertem a fejem azért az asztalba, annyira érezhető volt, mind a gyilkos személye, mind a minta, és ez a minta, bár érdekes, de baromi ócska. Legalább 3 ilyen horror filmet láttam már, ahol ez volt a nagy durranás, szóval ez nekem egy kicsit visszavetette az egészet. A gyilkos személyével kapcsolatban meg, végülis jól el volt rejtve, hogy még az utolsó pillanatban sem voltam teljesen biztos benne, de azért volt baromira sejthető, mert senki más nem került annyira közel a srácokhoz, az meg nagyon fura lett volna, ha a végén egy vadidegent előhúznak, hogy na tessék, ő az ellen!
A srácokban viszont kellemesen csalódtam, iszonyat jó arcok mindketten, és rengeteget heherésztem azon, ahogy oltják egymást, főleg az elején. Kíváncsi vagyok a folytatásra is, mert oltári cukik együtt :)))
Aranyos, könnyű, egyéjszakás olvasnivaló. Ian karaktere a maga bugyutaságával nagyon szerethető, legalábbis én szerettem az ártatlan és őszinte megnyilvánulásait, nagyon szórakoztató figura :) A fordítás kicsit furcsa volt, bár itt nem a hibák, inkább a stílus zavart egy kicsit. Korábban beleolvastam az eredetibe, de teljesen más benyomásom volt azután. Igazából most nem érzem azt, hogy hű de nagyon el akarom olvasni a többi részt is, de idővel majd sor kerül rájuk is. Inkább az az egynek elmegy kategória, nem strapál le nagyon, de mosolyogva olvasós :)
Köszönöm a kölcsönzést @Magnolia -nak! :)))
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hát ez szörnyen aranyos és izgalmas és váá! *fangirling*
Legalább olyan jó, mint az első kötet, ha nem jobb. Itt is két intenzív karaktert kapunk: Wulfson of Trevelyn a Blood Swords testvériség/társaság/sereg vezetője, akit a királya azzal a feladattal bíz meg, hogy szabaduljon meg a frissen megözvegyült Lady Taryantól, mert úgy érzi, hogy a leányzó a túl sok ellenséges koronától származó vérével fenyegetést jelent rá nézve. Ám Taryan sem egy elveszett figura, a megboldogult férjét kardélen kényszerítette házasságra, majd két héttel később végzett is vele. Igaz, önvédelemből. A harcos amazonnak még saját serege is van, tehát Wulfsont és társait alapos meglepetés fogadja Draceadon várában. Egyértelmű, hogy egy lovag, akibe bármennyi tisztesség is szorult, nem tud hideg vérrel lemészárolni egy aprócska nőt, főleg miután szóba kerül, hogy esetleg még gyereket is vár. Minél jobban megismeri a lányt, annál kevésbé fűlik a foga a hálátlan feladathoz. De azért jó sokáig elszenvednek a témán, Wulfson vergődik a királya iránt fogadott hűsége és a Taryan iránt érzett vonzalma között, Taryan pedig próbálna távol maradni a leendő gyilkosától, csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Annak ellenére, hogy meglehetősen nyűgös a szituáció, Karin Tabkénak sikerült megoldani, hogy nem legyen túlságosan szenvedős, falhoz csapkodós. Kifejezetten értékeltem, hogy igazi problémák állnak a szerelmesek között, nem csak mondvacsinált indokok. Eközben persze időnként orvul támad egyik-másik fél, félholtra kínoznak, ledöfnek, elrabolnak egy-két szereplőt, szóval semmiképpen nem mondható, hogy unalmas lenne :)
Most már tuti, hogy ez az egyik kedvenc sorozatom, és nagyon remélem, hogy Karin minél hamarabb összekapja magát Thorin könyvével, mert három kötet ebből bőven nem elég :)
Aranyos, izgis, kritikus, Fables. Én ugyan még mindig azt érzem, hogy a régi fény már megkopott, de még mindig képes varázsolni. Néha kicsit túl sok az egész, túl sok a szóvirág, a szófacsarás, de szerencsére hamar magával ragadott a sztori ahhoz, hogy ez ne igazán érdekeljen :D A váltott szemszöggel kapcsolatban vegyesek az érzéseim, ez utoljára az Ébredj velemben jött be, egyébként nem vagyok oda érte. Viszont az Ella nézőpont nagyon jót tett a sztorinak, majd betojtam, miközben az ő szemén át láttam a terrort. Tetszett, hogy talpraesett a kiscsaj, de azért nincs eltúlozva, nem henteli le egyedül az egész szektás bagázst. Viszont a Martin nézőponttól egy világ omlott össze bennem, hát banyek, ez a srác egy öntelt pöcs!
Összességében sokkal jobban élveztem, mint az előző kötetet, pedig amiatt már-már félve nyúltam hozzá. Vigyázat, kóros újraolvasási kényszert generálhat az arra hajlamosaknál, legszívesebben most rávetném magam a VF összesre :D
Well, well, well…
Bevallom, egy kicsit gondban vagyok, mert nagy várakozásokkal álltam neki az olvasásnak. Nagyon tetszik az alaptörténet, legendás harcosok, skótok, Willam Wallace, ja ő nem :D Tetszik a komoly történelmi háttér is, érezhető, hogy az írónő nem csak a levegőbe ír, hanem utána is járt a dolgoknak alaposan. A párocska is nagyon aranyos volt, és kivételesen még beszélgettek is, nem a kommunikáció hiányából fakadt a konfliktus. Azonban mindezek ellenére nekem ez egy kicsit lassúcskának tűnt. Valahogy hiányzott belőle az az izgalom, hogy te jó ég, most mi lesz? A szerelmi szál is el volt nyújtva és az egyéb események is, nagyon sokáig nem történt semmi a harcosok között sem, de a szerelmesekkel sem, mert a pasi otthon sem volt. De nem vagyok benne biztos, hogy ez a könyv hibája, talán csak mozgalmasabb regényekhez vagyok szokva. Jól van na, hát Moning magasra tette a mércét :D Viszont biztosan el fogom még egyszer olvasni, mert a politikai kavarás egy kicsit összezavart, soha nem gondoltam, hogy ilyet mondok, de egy kicsit túl sok volt nekem a MacAkárki :D Folytatni is tervezem, amint sikerül beszereznem a többi részt, remélem, hogy azok meggyőzőbbek lesznek :)
Itt jönnek a kötelező jelzők, hogy mennyire merész, provokatív és szókimondó, ezt már mindenki elmondta előttem, és igen. A könyv egy még manapság is igen nagy tabunak számító témán alapszik, és alapjában véve nincs bajom az ilyen témájú könyvekkel, ha jól meg vannak írva, de helyenként akkor is beleborzongtam és nem a kellemes értelemben. Ezekhez a témákhoz próbálok nyitottan és kicsit objektíven hozzáállni, de nagyon sokszor nem könnyű, különösen amikor legszívesebben földhöz vágnám a könyvet, hogy na ezt már nem! Ez beteg, ez nem normális, miért? Szerencsére úgy tűnik ezzel a sorozattal megjelennek az itthoni piacon is az olyan könyvek, amik ebben a témában a miértet is megmagyarázzák egy kicsit. Nem teljesen, vannak részek, ahol a normál ember fejcsóválva és értetlenül áll. De mégis, ha kicsit félre tudod tenni a berzenkedésedet, akkor egy olyan világba kalauzol, ami nagyon ijesztő, de ugyanakkor érdekes. Olvasás közben rengetegszer csak ennyi jutott az eszembe, hogy hmm, érdekes. Nem tudom azt mondani, hogy rossz, de nem is merem azt mondani, hogy jó – érdekes.
A közhiedelemmel és a félelmekkel és a témájával ellentétben nem az az orrba-szájba szexelős könyv, és nem is a megszokott gazdag-faszi-megrontja-a-szűz-főhősnőt történet. Inkább egy anti-szerelmes történet, ahol a főhősnő olyan emberek között vergődik, akikkel esélye sincs a happy endre, de mégsem tud szabadulni egyiktől sem. Ettől persze még lehetne idegesítő szerelmi sokszöges hülyeség is, ami engem leginkább megfogott az az, hogy mennyire valóságosak a szereplők, valóságos a történet. Hiszen a szerelem soha nem egyszerű, és igen, csinálunk hülyeségeket mindannyian, amik közben sunyi módon keresztbe tesznek a kiszemelt örökkön-örökkének, és senki sem tökéletes, ahogy a könyvben sem.
Szerettem volna, ha az S/M világot egy kicsit jobban megmagyarázza, hogy egy kicsit jobban megértsék az olvasók az ebben az életformában rejlő feloldozást és titkokat, és nem a grafikus jelenetek hiányoztak, hanem a szereplők gondolatai és indítékai. és Egy kicsit Nora fejébe is szerettem volna még jobban belelátni, mert azért volt egy-két húzása neki is, amit nem tudtam hova tenni :D
Nem csalódtam ebben a könyvben, nagyon jól szórakoztam rajta, és jó néhány érdekes gondolat is megragadt a fejemben a szeretetről és társairól, és ajánlom mindenkinek, aki nem retten vissza a szókimondó szövegtől és a húzósan pikáns témától :)
Ginnek ezúttal egy másik assassinnal kell megküzdenie, aki direkt azzal a céllal érkezett Ashlandbe, hogy a Pókot levadássza. A magát LeFleurnek nevező bérgyilkosnőben Gin igencsak emberére akadt, mivel a jövevény legalább olyan profi, mint ő és nincs híján az elementális mágiának sem. A kérdés csak az, hogy ki marad állva a végén :)
Még mindig nem győzőm eléggé méltatni ezt a sorozatot, ez a rész sem marad el a többitől. Nagyon szeretem, ahogy kötetről kötetre lassan körvonalazódnak a dolgok, van benne egy jó adag kikövetkeztethető annyira-tudtam! pillanat, de ugyanakkor mindig képes meglepni is és újabb változókat behozni az egyenletbe, újabb rejtélyeket belegabalyítani a történetbe. Azt is nagyon szeretem benne, hogy nem aprózza el két-három oldalban a fő eseményt, hanem nagyjából úgy a könyv felétől készülhetek arra, hogy attól kezdve tuti nem leszek képes letenni, mert csak úgy pörögnek az események, és minden fejezet hoz egy újabb Oh,shit! momentumot.
Csak az az ismételgetés ne lenne, olyan szívesen adnék neki 5 csillagot! De sajnos Jennifer Estep szükségét érzi annak, hogy kötetről kötetre részletesen bemutasson minden főbb szereplőt, minden főbb helyszínt és felidézze a korábbi kötetek történéseit. Persze, értem én, hogy az új olvasókra is gondolni kell, de ha így haladunk lassan a kötet felét kiteszik az ismétlések. különben is, aki középen kezd bele egy sorozatba, az úgy járt -.-
Na hát csak beleolvastam, de @vikiniki2 figyelmeztetett, így nem vártam sokat tőle, csak belekukkantottam, hogy miről is lesz itt szó és hát érdekes, érdekes. Így első blikkre az alapsztori Laurann Dohner New Species sorozatára emlékeztet, csak itt nem orvosi/katonai célokra lettek kitenyésztve a pasik, hanem szexuális játékszernek. Kíváncsi vagyok a következő részre, remélhetőleg az már jobban ki lesz dolgozva :D
Azt szeretem Sinclairben a legjobban, hogy úgy tudja megírni a könyveit, hogy én el tudom hinni neki. Szimpatikus, hogy a szereplői nagy része már alapból érdeklődik valamilyen szinten ezek iránt a dolgok iránt és nem arról van szó, hogy egy ártatlan szűzlánykára valami barom ráerőlteti ezt az életstílust. És a pasikra sem húzza rá, hogy ilyen-olyan betegek, mert gyerekkorukban verte őket az anyjuk, vagy ilyesmi, hanem teljesen természetesnek veszi és valahogy annak is hat, szerintem annak is kellene lennie. Mivel nem fél leírni részletesen a dolgokat és nem fél változatos elemeket kitalálni, én inkább azt mondanám, hogy ez egy gyengéd ismeretterjesztő :D Persze vannak dolgok és helyzetek, amikor csak emelgetem a szemöldökömet, hogy miii, ez hülyeség, na hát én ezt biztos nem hagynám! De ugyanakkor úgy írja le a történteket, hogy mindkét szereplő fejébe belelátunk és pontosan láthatjuk az egyik vívódásait és azt is, hogy mi hajtja a másikat. Nekem ettől válik sokkal hihetőbbé, mint az ártatlan szűzlányok BDSM gangbangje például :D És persze azt sem hagynám ki, hogy Sinclairnél a Dom-ok mindig édes aranyos gumimackók, akiket nem lehet nem szeretni :))) Ez a történet nem arról szól, hogy a lánynak meg kell adnia magát a pasi furcsa szokásainak, hanem hogy a pasi próbálja kitalálni, hogy a lánynak mire van szüksége valójában.
Nagyon szeretem benne azt is, hogy a pornó mellett nem feledkezik meg a történetről sem. Továbbra is ajánlom mindenkinek, mert igenis van jó könyv ebben a műfajban is :)
Felettébb érdekes volt. A prológust egy intenzív, erőszakos jelenettel kezdi, amitől elég durva dolgokra lehet következtetni. Kétségtelen, hogy ez hatásos, de szerintem aki ez alapján veszi meg az csalódni fog. A történet elején annyira alacsony a színvonal, hogy pár oldalon belül máris falhoz akartam vágni, meg akartam verni a szereplőket, majd kiakadt a szemem az állandó forgatástól. Ennek ellenére nem tudom rá azt mondani egy az egyben hogy rossz, mert a sztori nekem kifejezetten tetszik. Csupán a megvalósítás rettenetesen kiforratlan, különösen az elején. Később sikerült kicsit feljavítani a dolgot, bár végig voltak megkérdőjelezhető vagy röhejes dolgok. Helyenként a hideg rázott a gonosz elrablós fickóktól, helyenként meg a fejemet vertem volna legszívesebben az asztalba, annyira gyenge, hihetetlen és klisés volt. Nem olvastam még mást az írónőtől, ennél a könyvnél azt érzem, hogy azért fejlődő képes, ezért kap 3 csillagot. Aztán persze lehet, hogy minden könyve ilyen :D Mindenesetre az angyalos sorozatával is biztosan megpróbálkozom.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez egy érdekes része a sorozatnak. A bevezető jelenetek után sokkal hevesebb történetre számítottam, de ez a kötet a címével ellentétben csak takaréklángon égett. Persze nem azt mondom, hogy rossz, csak más, mint amit eddig megszoktam Sherritől. A menekülős-küzdős jelenetek helyett most inkább azon volt a hangsúly, hogy Nicknek miket kell megtanulnia a világról és saját magáról. Illetve sok minden új információ kiderült mindenkiről, de persze még mindig messze vagyunk attól, hogy összeálljon a teljes kép.
Jobban megismerhetjük Calebet és a múltját, valamint azt, hogy mi köti Adarianhoz és ugyanez igaz Nekodára is, bár az ő esetében még mindig nem tudni mindent, csak azt, hogy mi a célja és miért van most ott, ahol. Volt egy rövidebb részlet, amit különösen élveztem így a Styxx megjelenése előtt, amikor Acheron egy picit megnyílik Nicknek és egészen érdekes dolgok derülnek ki abból, hogy hogyan is áll Styxxhez valójában.
És mint mindig, ahogy lenni szokott, itt is kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik, Adarian eljátssza Darth Vader tündöklését és bukását, azaz hogyan lehet egy eddig nagyon utált szereplő halálát meghatóra változtatni. Örültem annak, hogy egy kicsit beleláttunk az ő gondolataiba is, mert őszintén szólva eddig olyan homályos volt a dolog, hogy most akkor milyen is a viszonya Cherise-sel. Biztosan velem van a baj, de a meghatónak szánt jelenet nekem egy kicsit túl cukormázasra sikerült és ezt a fajta megoldást is túlságosan egyszerűnek találtam.
Cherise-t még mindig nem bírom, legszívesebben megpofoznám, hogy a) nyisd már ki a szemed és vedd észre, hogy hol élsz b) egy kicsit hagyd már békén azt a gyereket. Egyszerűen képtelen vagyok megkedvelni a karakterét, kár, hogy az egész az ő életben tartására megy ki :S
A másik nőszemély, akivel nem tudok mit kezdeni, az Kody. Őt nem utálom, csak nem szeretném, ha ő kötne ki a végén Nick mellett. De egyelőre még mindig azt mondom, hogy inkább legyenek együtt, minthogy vadásszon a srácra. Ebben a kötetben felmerült az egyik Deveraux lány neve is, de még nem tudom, hogy mit gondoljak erről. Viszont egy Nick&Simi párost simán el tudnék képzelni :D
Ami viszont az elejétől kezdve zavar, hogy Ash, aki mindent tud, hogy nem vesz észre semmit? Jó, persze, Nicknek valahogy álcázták az erejét és Ash nem látja a jövőjét a kapcsolatuk miatt, de ne már, hogy nem tűnik fel neki, hogy válogatott démonok és egyéb rémségek vadásznak a srácra! Ráadásul ebben a kötetben Nick már majdhogynem el is mondta neki az igazat és még mindig semmi! Nem hiszem el, hogy nem érzi a zavart az erőben, mikor mindenféle szupererős lények grasszálnak a városban az elveszettnek hitt Malachairól nem is beszélve. -.-"
A sok morális lecke miatt az egész könyv egy kicsit lassú volt az elején meg a közepén, a Casey-s részeket meg egyenesen untam. Szerencsére a végére kicsit felgyorsultak az események és kaptunk egy kis akciót is. De hogy az epilógus mi a fene és ezt miért kellett, azt nem tudom. Nagyon remélem, hogy nem erről fog szólni a következő rész (pedig de) mert akkor már nem is várom annyira :(
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Őszintén szólva sem a YA, sem az epic fantasy könyvekért nem vagyok oda, szóval elég csúnya bukás is lehet volna számomra ez a könyv, de nem :) Hálistennek semmi olyan elem nem volt benne, amik miatt nem csípem a YA-kat, és a fantasy részről pedig úgy éreztem, hogy pont elég nekem, nem magyaráz túl sokat, hogy unalmas legyen, de túl keveset sem. Igazából már körülbelül az első oldalon megvett magának. Nagyon tetszett az egész történet, tetszik az alapötlet, azt kaptam, amire számítottam és még egy kicsit többet is.
Az egyetlen dolog, ami egy kicsit zavart, az az erőltetett kick-ass téma. Celaena egy 18 éves lány, aki környék legrettegettebb assassinja. Eddig oké. Kicsit furcsálltam, hogy az egyik leglényegesebb dolog neki általában az, hogy milyen ruha van rajta, vagy milyet fog venni magának, de hát na, mindenkinek van valami fétise. Még az sem zavart túlzottan, hogy a nagy assassin csak gondolatban gyilkol, de gondolatban viszont MINDENKIT! (szerintem inkább pszichopata, mint assassin, ha engem kérdeztek :D) Egy kicsit jobban zavart az, hogy annyira büszke és forrófejű, hogy a legkisebb szemétkedésre elborítja az agyát a düh, igazán távol áll egy hűvös és megfontolt bérgyilkostól. De igazából ez sem tartott sokáig szerencsére. Na de akkor már erősen csikorgattam a fogam, mikor a környék legjobb és legrettegettebb assassinjához nem is egyszer észrevétlenül bemehet akárki, miközben alszik/olvas/zongorázik. Na ne már! Menő ez az assassin téma, de nekem sokkal hihetőbb lett volna, ha csak simán valami kis harcos leányzó, mert a bérgyilkosság miatt én olyan tulajdonságokat feltételeztem, amik nagyon nem voltak meg benne. Persze, ettől függetlenül azért még mindig egy nagyon szimpatikus karakter, mert nem egy elveszett anyámasszony katonája és okos és talpra esett. Csak az assassin dolog nem fért a fejembe. A másik része ennek a dolognak, hogy egy olyan versenyről van szó, ahol az ország szemete, gyilkosok, tolvajok, kicsapott katonák és bérgyilkosok küzdenek. Ehhez képest nem hogy a próbák nagy részét nem is látjuk, amit látunk, az sem olyan hejde izgalmas, kivéve a falmászós részt.
Persze, nem folyhat a vér orrba-szájba, mert mégiscsak YA vagy mittudom én, de akkor lehet, hogy az egészet lehetett volna egy kicsit gyengédebbre venni, mert így nekem nem volt annyira hiteles.
De ezen kívül semmi bajom nincs az egésszel, sőt, ez sem zavart túlzottan, csak egyszer-kétszer csikorgattam a fogam, mikor újra és újra elmondták, hogy Celaena mennyire szuperjó, és milyen hard-ass. Ez sem tartott sokáig, mert szerencsére tovább sodortak az események, és ahhoz képest, amit vártam tőle, élveztem az egészet. Sorozatindítóhoz és elsőkönyves íróhoz képest meg egyenesen csúcsszuper. Különösen tetszett a végén a nagy harc, meg az, hogy elég finom adagolta végig a szerelmi szálat, tulajdonképpen én sokáig nem is voltam benne biztos, hogy itt szerelmi háromszög van. Ha ~15 oldallal hamarabb vége lett volna, akkor úgy dőlök hátra, hogy wow, ez igen, ez bitang jó volt!
De nem! Legszívesebben a fejemet csapkodtam volna a falba hajnali 3 körül, mikor befejeztem. Ez mi a penész volt?! Gyönyörűen egyensúlyozott a történet végig az általam felállított határokon, hogy se túl sok nem volt, se túl kevés, és izgalmas és érdekes, és hűdejó, hogy azután az utolsó pár oldallal átvágja a torkát az egésznek és kibelezze és megtapossa az egész szépen, átgondoltan összerakott történetet. Én csak ültem, és néztem magam elé, hogy wtf. Nem azzal van bajom, ami a kvázi-epilógusban történik, meg is értem, kb. ennek szurkoltam végig, csak azzal van bajom, AHOGY történtek a dolgok. Szerintem ezt a kis részt már nagyon nem kellett volna ide a végére erőltetni, bőven maradhatott volna a második részre, és több ideje lett volna jobban kidolgozni.
Na de, összességében azt mondom, hogy olvassátok, mert baromi jó :) Sőt, tökre jó lenne, ha egyszer magyarul is kiadnák, és nem csak az iskolás-nyálban-úszó-életképtelen-főszereplős ifjúsági regények ömlenének :) Az se érdekeljen, hogy mit mondtam a végéről, mert nem olyan rossz, csak nálam pont idegre talált :D
Katie MacAlister még mindig az egyik legnagyobb kedvencem. Imádom a humorát, hogy a könyveiben senki sem normális, és eközben úgy pörgeti az eseményeket, hogy csak kapkodom a fejem.
Ennél a kötetnél viszont már igazán elkezdett zavarni, hogy Aisling még mindig ugyanolyan hülye, mint a legelején. Meggondolatlanul ugrik bele olyan dolgokba, amikről fogalma sincs, de azért mindig megsértődik, ha valaki megjegyzi, hogy mennyire ignoráns. Persze valahol megértem, mert tényleg olyan gyorsan történnek a dolgok körülötte, hogy nem igazán van ideje leülni és átnyálazni egy Dragons 101 vagy Otherworld fo' Beginners kötetet. De egy idő után fárasztó, hogy a konfliktusok felét az okozza, hogy tudatlanul és ész nélkül ugrál összevissza. /ezért kap csak négy csillagot :( /
Ettől eltekintve nagyon tetszett ez a kötet is, sikerült rekord idő alatt befalnom, mert egyszerűen nem lehet letenni, hiszen mindig történik valami izgalmas, és már-már azért akartam egy kicsit megcsapkodni a könyvet, hogy derüljön már ki végre, hogy mi van, és ki mit akar és miért :D És amikor kiderül… nos, csak itt állok és pislogok. Hogy mi van?! . . .
Kell nekem a negyedik kötet is, de azonnal.
Ez a sorozat egyre jobban beszippant :) Ginnek ezúttal szembesülnie kell a legutóbbi megbízásának kellemetlen következményeivel, ugyanis részben neki köszönhetően a vámpír kuplerájos Roslyn Philipsnek akadt egy igencsak ragaszkodó hódolója. Eliott Slater a beteges hajlamait most éppen Roslynon akarja kiélni és egyfolytában zaklatja a nőt, aki Gin segítségét kéri. Azonban ez a feladat, akármilyen közösségi jó cselekedetnek tűnik is, nem egyszerű. Eliott Slater Mab Monroe, azaz Ashland jelenlegi „úrnőjének” a kettes számú fő embere, az ő kivonása az egyenletből egyet jelent egy hadüzenettel. És ezzel a kötettel a háború elkezdődik…
Víííí, benne van az egész Infinity könyv! Viszont lehet, hogy pont ezért, a vége nekem kicsit kevésbé tűnik érthetőnek, lehet, hogy megért volna még egy-két lapot. Ettől csak kedvem támadt újraolvasni a könyvet is :D Az előző rajzoló Ash és Tabitha figurái nekem jobban tetszettek, de egyébként teljesen korrekt a kötet, elborult rajongóknak kötelező :)))
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ennek a kötetnek sikerült elérni, amit az elsőnek nem, míg annál kicsit bizonytalan voltam, és hiányérzetem volt, ez teljesen beszippantott!
Gin igazi badass hősnő, nincs szüksége rá, hogy megmentsék, megmenti ő saját magát :) A mentora halála után Gin visszavonult a bérgyilkolászástól és az éttermében sütkérezik, mikor a baj betoppan az ajtaján. Miután kezd ráébredni, hogy a visszavonulás óta sokkal unalmasabb az élete, szinte örömmel fogadja a betoppanó rablópárost. Mikor kiderül a lecsapott rablójelölt személyazonossága, többen is megpróbálják Gin-t finomabb-durvább eszközökkel lebeszélni arról, hogy vádat emeljen Ashland egyik leghatalmasabb emberének a fia ellen. De a"Pók" nem azért volt éveken át a legretegettebb bérgyilkos a városban, hogy most egykönnyen megadja magát, így az étterem kirakatába fúródó golyóknak nem is tulajdonít különösebb jelentőséget, mÍg rá nem döbben, hogy azt kivételesen nem neki szánták. Az események végül odavezetnek, hogy Gin merő szívjóságból elvállal egy ügyet, és arra készül, hogy eltegye láb alól az új barátait terrorizáló Tobias Dawsont.
Persze a szálak mindig összefutnak a velejéig romlott és korrupt városban és mint mindig, a szálak Mab Monroe-hoz vezetnek. Akárhogyan is próbálkozik, Gin egyre kevésbé tudja kikerülni az Ashlandot uralló Tűz elementált. Érezhető, hogy Mab jelentős szerepet játszhatott Gin családjának tragikus múltjában, de az információk csak apró részletekben állnak elő, inkább csak sejhető még. Nagyon kíváncsi vagyok a többi kirakós darabra is és Ginnel együtt a miérteket is nagyon szeretném tudni.
Szeretem, hogy Jennifer Estep úgy tudja sugallni a dolgokat, hogy ott motoszkál a gondolat a fejemben, de soha nem túlságosan kiszámítható. Mint az új lovag megjelenésénél is, pont annyit mutatott meg Owen Graysonból, amitől megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha, de soha nem volt túlságosan egyértelmű :) A történet mindig izgalmas és meglepő, és nem csiszolja le az események sarkait, Ginnek igenis ki kell kúszni-másznia a beszakadt barlangból, és igenis végig kell néznünk, ahogy összezúzva kiszenvedi magát. Nem ér véget a kaland azzal, hogy rögtön a showdown után megjelenik az aktuális szép fiú és a lány vállára teríti a kabátját. Nem mondanám különösen érzelmekkel telinek, de mégis ugyanúgy összeszorult gyomorral figyeltem a zsaru reakcióit, ugyanúgy beledöftem volna egy kést, és az események sűrűjében bizony egyszer-egyszer megállt a szívem is egy pillanatra.
Nagyon bejött most ez a sorozat, minél előbb szeretném a kezemben tudni a következő részeket is :) (és nem csak Tony Mauro gyönyörű borítói miatt) Ajánlom mindenkinek, akik szeretik az erős, valós hősnőket, és egy csipetnyi varázslatot. A nyál és a pornó nem teng túl benne, egy-egy becsúszó gyors kufircon kívül teljes mértékben a történetre fókuszál.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez valami… borzasztó volt! A sorozat számomra elérte az abszolút mélypontot. Ezen a ponton csak annak tudok örülni, hogy végre befejeztem. Hogy mi a bajom ezzel a kötettel? Lássuk csak:
1. A rengeteg egyéb szál.
Már az előző kötetben is elég sok és hangsúlyos mellékszál volt, de ebben még több. Esküszöm, a fiúk, akik elvileg a főszereplői ennek a könyvnek, semmivel sem kaptak több helyet a kötetben, mint bármely másik mellékszál. Általában szeretem, ha vannak mellékszálak, de ez itt már túl sok. Főleg úgy, hogy a szálak felének nincs is közvetlenül köze az aktuális történethez.
2. A rövid fejezetek.
7-8 oldalas fejezetek, ennyi idő alatt nem történik, nem is történhet semmi érdekes. De mire történne, akkorra vége a fejezetnek és végig kell szenvedni még 3-4 fejezetet az alantasokról, Assailról, Trezről, meg a jó ég tudja még kiről. Értem én, hogy be kell vezetni a következő könyvek szereplőit, de itt már úgy érzem, hogy a lényeg elveszett a mellékek között. Ahogy Xcor nyáladzik Layla után, az meg különösen szánalmas volt.
3. A rengeteg elmélkedés.
Az ég világon semmi nem történik! Tele van belső monológokkal, de még azoknak sincs igazán értelme. Mindenki csak szenved magában, gondolkodik a virágos tapétán, a borotváján meg a piercingjein stb.
4. Bár rengeteg a háttérben futó szál, valahogy mégsem érzem, hogy az egészet összekötő történet haladna valahová. Nemrég megjelent a Band of Bastards, de érezhetően csak azért, mert kezdtünk kifogyni a szereplőkből, illetve az írónő nem igazán tudott már mit kezdeni az alantas témával sem. Mindenki csak töketlenkedik össze-vissza, de a történet nem tart sehová, csak nyúlik, mint a rétes tészta. Olyan, mintha a Dallast nézném…
5. Quinn és Blay iszonyatosan béna.
Hihetetlenül felidegesítettek a srácok, mert az egész történet azon görcsöl, hogy végre beszéljenek már normálisan és őszintén egymással. Nem szeretem, ha nincs igazi konfliktus a kommunikációs nehézségeiken kívül, itt pedig nem volt. Az epilógus már majdnem cuki és megható volt, de aztán egy pillanat alatt átment nyálba.
6. A szexjelenetek baromi gázosak voltak.
Szerintem miss Ward nemhogy nem járt utána a pasi-pasival témának, de még csak igazán bele se gondolt. Szárazon és minden előkészítés nélkül csak úgy bummbele -.- Hát persze. Nagyon úgy éreztem ezeknél a jeleneteknél, hogy szeretné minél hamarabb letudni. Nem az a baj, hogy nem részletezte túl, kevéssé részletesen is meglehet ezt írni érzékire és érzelmesre. De sajnos J. R. Ward számára a pasi-pasival téma egyenlő az agresszióval és brutalitással és persze az előjátékot a srácok hírből sem ismerik.
Azt vártam volna, hogy majd tele lesz megható és izgalmas pillanatokkal, de valamiért ezt nem sikerült keresztülvinnie a drága írónőnek. Ehelyett 600 oldalnyi hajtépést és unalmat kaptam. Szeretem ezt a sorozatot, és az utolsó két mélyrepülés után ettől a résztől vártam volna a nagy visszatérést, de sajnos csalódnom kellet, így valószínűleg ez az utolsó, amit elolvastam ebből a sorozatból :(
Na szóval, Adam Black könyvétől is sokat vártam, mondjuk nem volt akkora csalódás, mint Dageusé, hanem még mindig kifejezetten élvezhető, és Adam nagyon szórakoztató figura. Egyébként is kíváncsi voltam rá, miután már a Feverben is feltűnt, és a Highlanderben is az első rész óta kavarja a kakát :D Viszont itt már kezdett egy csöppet zavarni, hogy annyira egy kaptafára mennek ezek a részek. Csupán a Keltar ikrek megjelenése és Adam személyisége mentette meg ezt a részt, és az, hogy kivételesen nem volt időutazás benne. Adam nagy áldozata szerintem nem jött át akkora durranásként, mint kellett volna, és a végén már majdhogy nem túl tengett a nyál, nekem egy kicsit túlságosan happy lett az a happy ending.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Huhú, ez határozottan újraolvasós lesz :) Lassan barátkoztam meg ezzel a társasággal, bár viccesek és édesek és dögök mind, ez az első kötet, aminél igazán azt érzem, hogy eeeez igen, anyukám!
Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Utoljára ilyen szívszaggató történetet Sherritől az Acheronban láttam. Darlingról a korábbiakban sok minden nem derült ki, csak annyi maradt meg számomra, hogy ő a bombász a bandában és hogy valami örökös valahol, de nem annyira jó az élete neki. De hogy mennyire rossz a helyzet, azt elképzelni sem tudtam! Ráadásul nem volt elég, amit a „szerető” nagybátyja, Arturo kezei között el kellett tűrnie, az összes megaláztatás és bántalmazás ellenére még az Ellenállás is elfogja és bebörtönzi. Ahhoz képest amit a „barátai” és „bajtársai” műveltek vele, Arturo eszközei majdhogynem gyengédek voltak. Ennél a résznél igazán nem is tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy hányjak és nem is voltam benne biztos, hogy nekem ez most jó. De egy biztos, Sherri nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Mindazok után, amit átélt, nem csoda, hogy Dar megkattan és átmegy igazságosztó hentelőgépbe. És én imádtam, mikor megőrült! :D Biztos velem van a baj, de imádom, ha egy szereplő egy kicsit átbillen a rossz oldalra :D Főleg, hogy Darlingnál ez teljesen elfogadható volt, mert a bosszú az egyik olyan legalapvetőbb ösztön, amivel mindenki együtt tud érezni, főleg azok után, amit Sherri olyan részletesen leírt, hogy miket tettek vele. Ugyanakkor egy vékony határvonalon egyensúlyoz, és még nem billen át a jó-jó-de-ez-már-túlzás oldalra, hiszen csak azokat henteli le, akik ártottak neki, tehát még az őrületében is megőriz valamit a korábbi igazságos önmagából.
De a határvonal nagyon vékony, és sokan azt sem látják, hogy ez mind igazságos és jogos megtorlás volt, nem csoda hát, hogy az emberek, a nemesek, a Liga, mindenki azon van, hogy hogyan lehetne kiiktatni az új kormányzót. Ezért Maris, Darling legjobb barátja utolsó esélyként megkeresi Darling ex-menyasszonyát, Zaryát, mert szerinte ő az egyetlen, aki vissza tudja hozni majd az őrületből. Igen ám, de Z és Darling között korántsem felhőtlen a viszony…
Imádtam az egészet, a sztorit, a karaktereket, a poénokat, mindent! Persze voltak apró dolgok, amik csípték a szememet, ilyen minden könyvben van, de a végére nem is igazán érdekeltek :D
Amit nagyon szerettem a sztoriban:
Kellemes meglepetés volt, hogy kivételesen nem egy meglátni-és-megszeretni párosról van szó, hanem Darling és Zarya már ismeri egymást, sőt, évek óta együtt vannak. Üdítő változatosság :) Persze aztán történnek dolgok, amik alaposan megrengetik ezt a kapcsolatot és nem kis könnyed (ön)bizalmi válságról van szó, hanem sokkal súlyosabb dolgokról. Mégis, a végére sikerül megoldaniuk, és a könyv hosszának és a felépítésnek köszönhetően hihető, ahogy szépen lassan újra kialakul a bizalom közöttük.
Tetszett, hogy Darling, akinek minden oka megvan, hogy elfusson amilyen messze csak tud és maga mögött hagyjon mindent, még az összes megaláztatás és szenvedés ellenére is, annak ellenére is, hogy mindenki ellene van és saját őreitől és orvosaitól is rettegnie kell, soha nem adja fel, hogy a népéért dolgozzon és küzdjön. Félelmetesen erős, annak ellenére, hogy belül tele van bizonytalansággal és félelemmel, olyan dolgokat nyel le és néz el az embereknek, amire szerintem senki nem lenne képes, és ezek az emberek a legkevésbé sem akarják észrevenni, hogy ő lenne a tökéletes kormányzó számukra.
Nagyon imádtam Maris karakterét is, igazából egy kicsit lehet, hogy jobban szerettem volna, ha Zarya helyett Marisszal jön el a happy end, mert annyira aranyos és szerethető figura, és mert végig Darling mellett áll és mindenben támogatja, és tulajdonképpen ő az egyetlen, aki soha nem árulta el és akire mindig támaszkodhatott… szerintem ő volt az igazi főhősnő ebben a történetben, nem Zarya :D Persze Zvel sem volt semmi baj, kivéve azt a kis botlást, hogy mennyire naivan gondolkodott az embereiről. De végre nem egy butus, nyafogó csajszit kaptunk mint egy két korábbi kötetben.
Végül amit még nagyon-nagyon imádtam ebben a kötetben, hogy rengetegszer feltűntek a korábbi pajtások, és ahányszor ez megtörtént, én könnyesre röhögtem magam. Az egész Sentella nem más már, mint egy baromi nagy család, és nem lehet nem imádni őket :)
Nem vagyok benne biztos, hogy kellett ez a folytatás, szerintem pont elég lett volna az első kötet. Nagyon sokáig nem történt semmi ezen kívül: Cas 'Láttam Annát', többiek: 'Nem láttad', Gideon: 'Felejtsd el, hagyd békén'. Aztán hirtelen elkezdtek történni dolgok és pár pislantással később azt vettem észre, hogy tinédzserek döfködik hasba egymást meg saját magukat. Ummm, na mindegy, azért egyszer érdemes elolvasni, ha tetszett az első.
Köszönöm szépen a lehetőséget @narayan -nak :)))
Hosszú és fáradtságos úton sikerült megszeretnem ezt a sorozatot, de szerencsére ebben a részben sem kellett csalódnom. Bár a legjobb szerintem még mindig a 4. és 5. rész, azért ez is elég jó volt. De nem vagyok biztos benne, hogy szükség van még további két részre, akármennyire is szeretem ezt a társaságot, mert utálom látni ahogy a kedvenc sorozataim 'elromlanak'. Én személy szerint egyébként is jobban örülnék, ha az Alpha&Omega sorozatot folytatná inkább Patty Briggs.
Na de áttérek inkább a fanyalgásból a pozitív oldalra:
Aminek a legjobban örültem, hogy voltak fejezetek, amiket Adam nézőpontjából látunk. bár azt nem vágom, hogy ez miért lett E/3-ban megírva, de sebaj
Az elején nagyon izgalmasan indult, hiszen az egész falka egyszer csak szőrén szálán eltűnik, nem lehet elérni senkit és úgy tűnik, hogy itt a vérfarkas világvége. Aztán valahogy a falka kiszabadulása után egy kicsit leült az egész. Nem voltak nagy Adam-Mercy jelenetek, visszatértünk a csak-semmi-érzelem jellegéhez a sorozatnak. És valahogy a cselekmény is elült egy kicsit a a második harmadban. Persze, történtek dolgok, de nekem valami hiányzott. Aztán, nem mintha különösen érdekelne (sorry), de a gyerek témára is igazán visszatérhettek volna, ha már ezzel kezdődtek a bajok… Ajajj, azt hiszem jobb, ha be is fejezem ezt, mielőtt mindenkit elijesztek a könyvtől, mert egyébként cseppet sem rossz, sőt, csupán nálam most nem ütötte meg az előzőek szintjét :)
Kenyonnál semmi és senki nem az, aminek látszik és én ezt nagyon szeretem :) Caillen a vicces fenegyerek és Desideria az amazon találkozása nagyon tetszett. Bár be kell vallanom, hogy a közepén egy kicsit untam, amikor ketten szerencsétlenkedtek az Andarionoknál, alig vártam, hogy felbukkanjon végre valaki :D De egy párszor sikerült alaposan meglepniük és nagyon aranyosak voltak együtt. Ja, és imádom, hogy az összes low-life bűnözőről kiderül, hogy valamelyik trónnak az örökösei (amellett, hogy persze egyébként is zsenik és nincs náluk jobb harcos és szexisebb és dögösebb és stb. :D).
Szeretős ez a rész is, de sajnos Shahara karaktere nekem nem volt hiteles. Egy badass fejvadász, akinek már a nevétől is összepisálják magukat a bűnözők, nekem ne féljen még a szellőrezdüléstől is… Értem én, hogy szegény lélekben tök ártatlan meg naiv, de aki a legrosszabb fajta bűnözőket kergeti, az ne féljen már a patkányoktól meg egy kriptában meg a magasságtól meg a sötét sikátorokban stb. :/
Félbehagytam, szó szerint, mert kb. pont a feléig bírtam.
Ez a sorozat eddigi legrosszabb kötete. Nem is értem, mi történt Laurann Dohnerrel, nem ezt szoktam meg tőle.
King Kong nem vagyok hajlandó Obsidiannak hívni olyan szinten kiállhatatlan, hogy nem vagyok képes végig olvasni a könyvet. Valamelyik Species srác jól farba rúghatta volna, hogy egy kicsit észhez térjen, mert nem tudom elképzelni, hogy mit gondol magáról. A többiek a dominancia és az agresszió mellett azért kedvesek és jó szívűek voltak, meg viccesek is, de ez a faszi a legkevésbé sem az. Bunkó és beképzelt. De nem is értem, hogy honnan jön neki az az elképzelés, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja, mikor eddig fogságban élt. Mindenkinek odavakkantott tőmondatokkal dirigál, természetesen a nőjének is. És egyáltalán nem értem, hogy ezt miért tűrik el tőle. Értem én, hogy most ébredt fel a kómából és nem akarják nagyon abajgatni, de azért ahogy a Specieseknek is visszaugat, én már régen pofán töröltem volna, hogy tudja, hol a helye. Azt meg végképp nem értem, hogy a csaj miért tűri el. Biztos beütötte a fejét, amikor rajtuk ütöttek, mert totál meg van buggyanva. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy értelmes, tanult nő, hanem mint egy buta tini, aki bármit eltűr, csak a bálványa egyáltalán szóba álljon vele. És az állandó szenvedés! Ha King Kong csúnyán néz rá, akkor egyből elkezd aggódni, hogy jajj, megbánta, hogy összefeküdtünk, jajj nem kellett volna, úristen belehalok a bánatba. De King Kong se jobb, mindenről arra asszociál, hogy a csaj mással akar dugni és hát az ki van zárva, mert ő tart igényt rá. Következetesen mindenkit le akar verni, aki akár csak feléjük pislant is. Semmilyen kezdeményezést nem tesz afelé, hogy megismerje a többi Speciest, és beilleszkedjen vagy valami. Nem is tudom, hogy mit gondol, talált magának egy nőt, akit nem enged ki a szobájából, a többiek meg majd szállítják a kaját, meg amire szükség van és ő kényelmesen elszexelget ott az élete végéig? Már abból is látszik, hogy van némi gond a pasinak a világképével, amikor visszaemlékezik a „párjára”. Komolyan mondom, ennél ellenszenvesebb szereplőt még nem írt Dohner néni, és bár félig birizgál a gondolat, hogy talán a végére megjavul, valahogy mégsem tudom elképzelni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A visszatérő elemek miatt nem tudok rá 5 csillagot adni, mert ha nem szeretném annyira ezt a sorozatot akkor biztosan a hajamat tépném tőlük :D Viszont Tigerben kellemesen csalódtam. A korábbi részekben már az agyamra ment azzal, hogy mindenki életébe beleszól és kritizálja az emberekkel való párosodásukat meg hasonlók. Nagyon vártam, hogy végre valaki a helyére tegye Mr. No Mating & No Humans uraságot :D De pont emiatt nagyobb ellenállást és több hülyeséget vártam tőle és titkon már fenegettem a péklapátot (micsoda képzavar), de nem volt rá szükség. Persze az elején próbál ellenállni, de teljesen érthető végig, na jó, majdnem végig, mert a teherbe-ejtelek-hogy-ne-hagyj-el manővernél erősen viszketett a tenyerem :D Akiknél viszont mindig viszket a tenyerem, azok az Anti New Species arcok, annyira be tudnék mázolni nekik, mikor jönnek a blőd baromságaikkal, hogy azok milyen állatok, de azt nem veszik észre, hogy nem az állatok rabolnak el, erőszakolnak meg és ölnek meg másokat, grrr… jó, hogy senki nem hallja, amikor olvasás közben itt káromkodok, mert leégne a füle :D
Akit ebben a részben még nagyon értékeltem, az Vengeance volt, amikor megnyílt. A srác nem volt épp a kedvencem a korábbi alakításai miatt sem, és itt sem mutatkozott be szépen. Az embernők közelében kijön belőle az ősember, felkapja a nőt és viszi, miközben morog, hogy Enyém. Én találtam. Keress magadnak másikat. -.- Hát banyek! Nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek rajta, de amikor megnyílt Tigernek, akkor már inkább a sírás felé hajlottam. Nagyon sajnálom szegényt, és remélem lesz majd neki is könyve, azok után, hogy mindenkinek összetörte a szívét a monológjával…
Még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot, mert mindig történik valami izgalmas és imádom ahogyan bemutatja a szörnyeket, meg különböző síkokat és Faerie-t. Ebben a részben is meg volt a kellő izgalom, Alexet szokás szerint kergetik a különböző gonosz és szemigonosz arcok. Ezzel nem is volt gondom, hanem a szerelmi szál! Aj-aj. Valószínűleg én vagyok az egyetlen rajongó, aki Death helyett Falinnak szurkol és valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki húzza a száját a történtek miatt. Al tinikora óta bele van zúgva az általa Death-nek becézett lélekgyűjtőbe, így nem is csoda, hogy mikor a körülmények úgy hozzák, össze is melegszik vele. De nekem valahogy ettől rossz érzésem volt, és nem csak azért, mert TEAM FALIN! Hanem Death eddig a cuki és dögös és huncut alak volt, aki időnként megjelenik Alex konyhájában és egy kicsit flörtölgetnek. De a kapcsolat közöttük valahogy nem klappol, és valahogy egy kicsit ki is herélte Death dögös karakterét. A csóri pasi aaaaanyira szerelmes, Alex meg aaaaanyira… nos, hát nem. Arról nem beszélve, hogy érezhetően Alexet egyre inkább Faerie felé sodorja a sorsa, ami közelebb viszi Falinhoz és egyre távolabb viszi Death-től, szóval alapból elég esélytelen a dolog.
Na de nem is ez a leglényegesebb az egészben, hanem a nyomozások, varázslatok, harcok ééés annyira szeretem, hogy a sok különböző szál végül teljesen kiszámíthatatlan módon, de összefut. Nagyon remélem, hogy a következő kötetben több Falint kapunk és kicsinálják végre valahogy a Winter Queent :D Awww, és remélem, hogy az új ABMU ügynök, Briar Darque és visszatért még, mert irtó badass és vicces a csaj :)))
Úgy érzem a PNR pornó nem az én műfajom. Plusz Gracennel szemben ennél kicsit magasabbak az elvárásaim. Amikor már éppen belelendültem volna, mindig bejött valami (a műfajra jellemző) hülyeség vagy sablon.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nagyon tetszik ez a világ, amit Kalayna felépített, szeretem, amikor mindenféle dögök vannak egy regényben, nem csak az uncsi vámpír/vérfarkas kombó :D Volt itt minden, kelpie, gryphon, brownie-k, gargoyle, hydra, sárkány, barghest meg mindenféle különleges fae-k *-* Amit a leginkább szeretek benne, hogy ezeket úgy tudja leírni, hogy szinte látom magam előtt, és a kedvencem az, ahogyan a különböző síkokat bemutatja, annyira grafikusan írja le, hogy az én szemem előtt is hullámzanak az éteri sík varázsfonalai, és látom magam előtt a sír-dimenzió rothadó és pusztuló világát, vagy a Winter Queen téli udvarát és a jeges báltermét :)
Alex Craft egy sír-boszorka (de hülyén hangzik ez magyarul :/) ami azt jelenti, hogy fel tudja támasztani a holtak árnyékát, látja a szellemeket és a reapereket. Emellett némi fae-vér is folyik az ereiben, ami egészen érdekes helyzeteket szül néha. A boszorkányok és fae-k és a mindenféle mágikus szervezetek között gyakran Alex a politikailag semleges fél, aki megteheti azt, amit egyik fél sem tehetne. Persze ez sajnos gyakran sül el olyan irányba, hogy aztán végül minden oldalról támadják, de hát enélkül túl egyszerű lenne :D Ebben a részben a rendőrség kéri a segítségét egy nyomozásban, ahol rejtélyes lábfejeket találnak (csak balosakat), testek nélkül. Ezzel nyomozással Al olyan galibába keveredik, aminek hatására különböző óriási és gyilkos szándékú kreálmányok (lsd. fentebb) veszik üldözőbe, miközben a kialakuló új képessége miatt a Winter Queen emberei elől is bujkálnia kell. Mit ad az ég, egy hónap szünet után vissza kerül az életébe Falin, a dögös fae nyomozó is. Sajnos a kapcsolat nem felhőtlen, mert időközben a jó lovagról kiderült, hogy a Winter Queen csicskája és a fagyos nőci minden szavára ugrania kell. Ez egy kicsit befelhőzi a bimbózó románcot, na meg a cockblocker Death is, aki szintén ringbe szállna Alexért. Csóri csaj a két pasi között őrlődik, Death-be még tinikorában belezúgott, szóval érthető, hogy piszkálja a fantáziáját, hogy milyen lenne ha, de közben Falin sem hagyja hidegen. Sajnos azonban Death sem egyszerű eset, a reaper társai minden alkalmat megragadnak, hogy emlékeztessék, miért is kellene távol tartania magát Alextől. Na de ez a szerelmi háromszög kivételesen nem idegesít, mert annyira kevés figyelmet szentelünk neki, hogy igazából nincs lehetősége arra, hogy idegesítő legyen. A könyv végig a cselekményre koncentrál, szóval tökéletes kikapcsolódás akkor is, ha már éppen unod a forró, első 30 oldalon szexelős könyveket @Gabriella666 :)
Nem olvastam el végig, de az első 60 oldal után nem győzött meg, hogy én ezt folytatni akarom. Nagyon érdekesen és humorosan indult, de az első pár oldal után valahogy az egész kisiklott. Olyan érzésem van, mintha nem egy előre átgondolt cselekmény lenne, hanem az író csak leült és elkezdett gépelni, ahogy jön, úgy jön. Így fel sem tűnhetett neki, hogy oldalakon keresztül a szereplők csak egymást ugratják, de ezen kívül nem történik semmi és nem lépünk előrébb a történetben. Az ugratással és poénkodással sem lenne gond, de ebben a környezetben nagyon nem volt hiteles. Nem volt hiteles az egész, inkább baromság, mintha nem is tudná eldönteni az író, hogy most komolyan veszi-e saját magát, vagy tulajdonképpen paródiát akar írni. Ráadásul még következetlen is, miután elmagyarázza, hogy a A-C földönkívüliek tudnak supersebességgel közlekedni, de pont annyi energiát használnak fel, mintha ugyanazt a távot lassabban tennék meg, a különbség csak az, hogy ők képesek gyorsan. Ehhez képest pár oldallal később megbeszélik, hogy most normál sebességgel haladnak inkább, mert spórolni kell az energiájukkal -.-' És ehhez hasonlók. Azt sem igazán értem, hogy amikor a világot kell megmenteni a szörnyektől és a főszereplő anyukáját akarják kiszabadítani minél gyorsabban, akkor miért kell leállni valami bullshittel megmagyarázni, hogy mit keres a csaj a férfivécében? Se szükséges, se vicces nem volt már ezen a ponton. Végül ott adtam fel, amikor egy ilyen szörny ellen küzdenek (küzdenének), de senkinél nincs semmilyen fegyver és az ügynökök is csak szaladgálnak körbe-körbe, és a csaj, akit pár órája rángattak bele ebbe az egészbe, próbálja megoldani a dolgot, miközben a speciális ügynökök meg csak tátják a szájukat… Az egész baromi gyenge lábakon áll, gyenge magyarázatokkal, sajnos nem tudom komolyan venni, pedig a legelején jónak tűnt.
Ez a rész közel sem volt olyan izgalmas és vicces és fordulatos, mint az előző. Most annyira csalódott vagyok, hogy nem vagyok benne biztos, hogy folytatnám a sorozatot, ha nem Adam Black lenne a következő. De hála az égnek, végre az ő kötete jön, nagyon remélem, hogy nem kell benne is csalódnom :)
Huh, wow. Most megint eljutottam arra a szintre Moninggal, ahol nem tudok értelmes mondatokban beszélni a könyvről, csak úgy, hogy váóó! Az elején egy kicsit úgy voltam vele, hogy áh, az időutazás témától csak nem tudunk szabadulni, de egye fene, legalább kreatív vele :D De ezen kívül folyamatosan meglepett, és az egyetlen dolog, amire számítottam az elejétől kezdve, szerintem az direkt volt olyan látványosan az orrom alá tolva :D A végét pedig különösen aranyosnak találtam és Gwennel együtt izgultam, hogy na, bökjétek már ki! :D Az utolsó oldalnál meg a fogamat csikorgattam és utálom Moningot, mert most nem bírom ki, hogy ne folytassam a másik dögös iker könyvével -.-
Kenyont még mindig szeretjük, és örülök, hogy ebben a sorozatban sem kell csalódnom, bár még nem ütötte ki a nyeregből a DH-t. Nykyrian és a múltja egyfolytában Ash-t juttatta eszembe, ami egy kicsit zavart, de egyébként tetszett. Nyk csapatát nagyon bírtam, és valahogy az egész egy kicsit a Firefly sorozatra emlékeztetett, szóval nem tudtam nem szeretni :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
4,75 csillag és csak azért nem 5, mert a végén Raoul kiütötte nálam a biztosítékot :D De egyébként nagyon ott van!
Ez az eddigi legsötétebb és legizgalmasabb kötet a sorozatban. Azt vettem észre, hogy Cherise egyre jobban belelendül és egyre jobb háttérsztorikat talál ki a kötelező szex mögé, és az utolsó két kötetben a történések kezdik átvenni a hatalmat a szexjelentek felett, amit én a legkevésbé sem bánok :)
Először nem voltam biztos benne, hogy kell-e nekem ez a rész, mert ennek a 24/7-es D/s kapcsolatnak már a gondolatától is kiráz a hideg. Ráadásul amikor még csak belelapoztam, már éreztem, hogy milyen megrázó lesz ez a történet és tényleg.
Dióhéjban: az előző kötetben már megtudtuk, hogy mocskos szemét állatok nőket rabolnak el BDSM klubokból, hogy aztán szolganőként elárverezzék őket gazdag mocskos szemét állatoknak akik általában még erősen szadisták is. Kim egy ilyen vásárlótól került vissza testileg és lelkileg is sérülten a fogvatartóihoz, amikor is Raoul megvásárolja őt. Master Raoul a Shadowlandsi bagázs tagja és az FBI beépített embereként látogatott el a rabszolga vásárra és jócskán felkavart mindent azzal, hogy vásárfiával tért haza.
Kim először el sem akarja hinni, hogy végre szabad, de sajnos az öröme nem hosszú életű mert hamar kiderül, hogy még egy ideig tettetnie kell a mester-szolga kapcsolatot Raoullal, ha azt akarják, hogy az FBI akciója sikeres legyen. Az összetört leányzó fogcsikorgatva igent mond, mert nem akarja, hogy még több nő jusson az ő sorsára.
Nagyon imádtam Kim bátorságát és azt is, hogy beleláthatunk a gondolataiba és végig követhetjük a kis belső küzdelmeit, ahogy szembeszáll a legbelső félelmeivel. Nekem így az egész hihető volt, nem éreztem azt, hogy ja persze, most szabadult, tiszta sokkos, de azért rögtön hagyja magát megkötözni stb. Szépen alakult ki benne ez az egész dolog, és teljesen megértettem a zavarodottságát is és hogy tétovázik, hogy hogyan döntsön a végén.
Raoulban sem kellett csalódnom, mert ő is csak egy a Club Shadowlands nagy, melegszívű, bolyhos plüssmackói közül :D Annyira gyengéd és figyelmes volt Kimberlyvel, hogy még a 6 szavas spanyol szókincsét is megbocsátottam. De a végén azért szívesen megsimogattam volna az arcát egy péklapáttal, mert teljesen betojt a kapcsolattól és egy csöppet bebunkósodott. Még szerencse, hogy a jóbarátai is kemény kezű Domok és a sggére csapnak, ha nagyon gyökér :D
Szóval nagyon tetszett, helyenként halálra izgultam magam, és legszívesebben benyúltam volna a könyvbe, hogy megrázzam őket, hogy vigyázzanak, mert csőstül jön a baj. Nagyon tetszik, ahogy Cherise Sinclair ír, főleg, hogy mindkét szereplő szemszögéből láthatjuk a dolgokat és sokkal könnyebb megérteni, hogy kit mi hajt és mi is a lényeg. Igazán szívesen olvasnék már tőle valami nem 18+ kategóriásat is, de ha nem hát nem, viszont akkor hol van már Master Sam könyve?! :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mikor elolvastam a fülszöveget, hirtelen azt hittem, hogy összekeverték az első résszel :D Érdekes, hogy úgy van megfogalmazva, hogy igaz erre a részre is, de az elsőre is.
Janet is olyan típusú hősnő, aki nem tud nyugodtan ülni és mindig vonzza a bajt. A ribanc-istennő anyukával való balhé után Mick, mint mindig, lelépett valamerre, Janet nem is aggódik miatta, míg egy erőszakos vérfarkas át nem ad neki egy üzenetet: 'Segíts!' Janet fogja a drága jó Nash-t és Mick segítségére siet. Ettől kezdve csak gyűlnek a bajok, és Janetnek a saját növekvő erejével való küzdelme mellett még idegen holttestek, járkáló és öldöklő hullák, indián-bohóc-madár-szellemek és sárkányok tömegeivel is meg kell bírkóznia.
Egyre jobban megszeretem ezt a társaságot, szinte minden karaktert imádok benne, persze a megfelelőeket meg nagyon tudom utálni :) Még a mellékszereplőket is szeretem, mert mind létező és hihető karakter a spanyol villanyszerelőlánytól kezdve a perverz nevű sárkánypasiig. Kedvencem a nagyszájú, kétesnemű, szexmániás varázstükör, és a hasonlóan mániás, kukkoló Coyote.
Örültem, hogy a Janet és Mick között lévő kapcsolatba jobban beleláthatunk ebben a részben, midnkét oldalról sokkal többet megtudunk arról, hogy mit is éreznek, mit miért tesznek, ami nagyon jót tett a Mickhez való hozzáállásomnak is, mert őszintén szólva engem eléggé idegesített, hogy időnként csak úgy szó nélkül eltűnik, néha meg megjelenik és igazából semmit sem tudunk róla.
Janetnek a Nash-sel való kapcsolata is nagyon szépen alakult a történet folyamán, a drága rendőrfőnök nem is akkora gyökér, mint amilyennek tűnik vagy amilyennek mutatja magát, az első kötet bosszúságai ellenére sikerült őt is megszeretnem.
Emellett a történetre sem lehet egy rossz szavam, a végéig nem jöttem rá, hogy ki áll a háttérben és volt jónéhány izgalmas momentum is. Nagyon tetszik, hogy Allyson James olyan garfikusan írja le az eseményeket, hogy szinte látom magam előtt a varázslatokat :) Ja és persze boldog vagyok, hogy jó sokat kaptunk a sárkányokból, bár a sárkány tanácsot egy az egyben lefejezném mondjuk :D
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Azt hiszem, hogy szeretni fogom ezt a sorozatot :)
Van benne minden, ami kell, dögös skótok, jó druidák, gonosz druidák, dögös skótok, ősi kelta istenek meg ilyen kis gonosz izék, amit tuti beadok a különleges lények kihívásra :D A dögös skótokat említettem már?
A Róma elleni harcok során, mikor a kelták reménytelennek látták a helyzetüket, összefogtak a druidákkal, akik az elfeledett isteneket megidézték a pokolból és minden klán legerősebb harcosába zártak egyet-egyet. Igen ám, de rómaiak kiszorítása után nem tudták az isteneket visszaküldeni a pokolba, így csak lekötötték őket a harcosokban, akik ugyanúgy élték tovább az életüket, mint azelőtt. Míg csak nem jött egy aljas némber, aki tudta, hogyan szabadítsa ki az isteneket, hogy a segítségükkel világuralomra tehessen szert…
A MacLeod fivérek az egyik elátkozott klán utolsó leszármazottai, akik a gonosz Deirdrevel való összetűzésük óta a váruk romjai között bujkálnak, mikor betoppan az életükbe Cara és fenekestül felforgatja azt. Lucan és Cara között hamar szerelem szövődik, miközben a másik két testvér is megpróbál kimászni a személyes kis gödréből – Fallon a benne lévő szörnyetegtől való félelmében a borospalackhoz menekült, Quinn pedig örökké viaskodik a bennük élő bosszúálló istennel.
Miután kiderül, hogy Deirdrének nem csak a testvérekre, hanem Carára is fáj a foga, a MacLeodoknak össze kell szedni magukat és tervet kovácsolni, hogyan verjék vissza a közelgő támadást. Eközben szerencsére más renegát harcosok is csatlakoznak hozzájuk, köztük az én személyes kedvencemmel, Galennel (*-*).
Sokat morogtam olvasás közben, mert olyan dolgokra tudtak rácsodálkozni, hogy azt éreztem, hogy nagyon mélyen benne vagyunk a sötét középkorban. De tényleg, nem egyszer felmordultam magamban, hogy most tényleg ennyire hülyék vagytok? A 300 év alatt, amit a várban bújkálással töltöttek a fiúk, gondolkodni is elfelejtettek. És igen, Lucan egy kicsit szex központú, de ahhoz képest, hogy folyamatosan ez jár a fejében, nincs is benne olyan sok szexjelenet. Meg aztán valahol meg is lehet érteni, 300 éve nem látott nőt csórikám XD
Na de annak ellenére, hogy kicsit gyagyásak szegénykéim, azt kell mondanom, hogy nagyon tetszett ez a rész, és biztos, hogy tovább fogom olvasni (most legszívesebben ugranék Galen könyvére). Nem volt túlerőltetve, aranyos volt és kifejezetten tetszett, hogy nem lett lezárva minden, csak egy csatát nyertek, de a háború észrevehetően megy tovább, és kíváncsi vagyok rá, hogyan folytatódik :)
Ez a könyv valami iszonyat jó, halálra röhögtem magam. Legalábbis az első felén. Nagyon jól indított, alig bírtam letenni, de a közepén jött egy mélypont, ahol elkezdett unalmas lenni, és ez sajnos a végéig nem lett jobb.
Caroline új lakásába költözve azzal szembesül, hogy a szomszédja meglehetősen zajosan éli a szexuális életét, ráadásul nem is egy partnerrel. Néhány álmatlan éjszaka után Caroline átkopog és végre megismeri a titokzatos és szexis Simont. Az elején természetesen nincsenek nagyon jó viszonyban, a sok vicces helyzet és szöveg is ebből adódik. A könyv második felében viszont már leginkább csak azt láthatjuk, ahogy a gerlepár szép lassan komótosan összemelegszik, ami borzasztóan aranyos, de végtelenül unalmas a könyv első feléhez képest.
A vége felé én még reménykedtem egy fordulatban, még akár egy ex felbukkanása is megfelelt volna, de semmi, a szereplők csak a saját kis belső problémáikkal vannak elfoglalva. Az utolsó pár oldalon már nagyon nehezen rágtam át magam, volt egy olyan érzésem, hogy az utolsó néhány fejezetet már igazán ki lehetett volna hagyni.
Na de miután jól lehúztam, azért azt mondanám, hogy ajánlom mindenkinek és nem szabad kihagyni, mert nagyon szórakoztató kis könyvecske ez és nagyon kíváncsi vagyok az írónő többi művére is :)
Engem a borító a Nagy Szürkés vonalra emlékeztet, ne hagyjátok, hogy becsapjon, mert semmi köze nincs a történethez, max. ha a pasi farmerban lenne :)
