Zelk Zoltán:
Van asztalfiókban…
Van az asztalfiókban egy
könyve is apának,
egy költő írt abba verset:
József Attilának
hívták azt a költőt. Meghalt.
Mosni járt az anyja.
Kisebb volt, mint én, amikor
elveszett az apja.
Apa szokta elmesélni
ezt nekem vasárnap,
ilyenkor aztán én nagyon
szeretem apámat.
Verset is olvas a könyvből,
azt, mikor az anyja
kosárral ment a padlásra,
őt meg sírni hagyta…
Azt is elolvassa, én meg
hallgatom nevetve,
hogy csinálja: "Brumma, brumma,
brummadza" a medve.
Meg a pösze kis malacról,
hogy olyan a falka,
ahány malac, ondolálva
van annak a farka!
Ilyen gazdag, aki költő,
kérdezem apámat:
övé a sok medve, malac
s a réten a nyájak?
Mind-mind az övé volt – mondja –,
erdők, hegyek, rétek,
s ami nagyobb a világnál:
szíve a szegénynek!
A szegénynek gondja-baja
mind-mind az övé volt,
mert ős is, az ős szíve is
a szegényeké volt.
– Akkor ő is olyan volt hát,
kérdezem apától:
akkor ő is éppen olyan volt,
mint Petőfi Sándor?
Mint Petőfi, akinek a
versét megtanultam,
s el is mondtam nemrég, mikor
ötesztendős múltam:
anyának is volt egy tyúkja,
az is lakott bent,
s ha akarta, az asztalra,
az ablakra röppent…
Kicsi vagyok, de nemsoká
felnőtt leszek mégis,
veszek majd egy könyvet, s abba
verset írok én is,
beleírok én majd abba
mindent, amit látok:
enyém legyen, beleírom
az egész világot!
