negyvenketto idézetei
„My point?” asked Mr Croup, and he flicked some imaginary dust from his threadbare black suit, ignoring the real dust as he did so. „My point is that we are assassins. We are cut-throats. We kill.”
Chapter Six
„Is there anything, really, to be scared of?”
„Only the night on the bridge,” she said.
„The kind in armour?”
„The kind that comes when day is over.”
Chapter Four
The night before he went to London, Richard Mayhew was not enjoying himself.
He had begun the evening by enjoying himself: he had enjoyed reading the goodbye cards, and receiving the hugs from several not entirely unattractive young ladies of his acquaintance; he had enjoyed the warnings about the evils and dangers of London, and the gift of the white umbrella with the map of the London Underground on it that the lads had clubbed together to buy him; he had enjoyed the first few pints of ale; but then, with each successive pint of ale he found he was enjoying himself significantly less; until now he was sitting and shivering on the pavement outside the pub in a small Scottish town, weighing the conflicting merits of being sick and not being sick, and not enjoying himself at all.
(első mondat)
Varney looked like a bull might look, if the bull were to be shaved, dehorned, covered in tattoos, and had suffered from complete dental breakdown. Also, he snored.
Chapter Four
There are four simple ways for the observant to tell Mr Croup and Mr Vandemar apart: first, Mr Vandemar is two and a half heads taller than Mr Croup; second, Mr Croup has eyes of a faded china blue, while Mr Vandemar's eyes are brown; third, while Mr Vandemar fashioned the rings he wears on his right hand out of the skulls of four ravens, Mr Croup has no obvious jewelery; fourth, Mr Croup likes words, while Mr Vandemar is always hungry. Also, they look nothing at all alike.
Chapter One
„Who were they?” asked Richard.
She shrugged. „It dun't matter,” she said.
„Then what makes you think that they wouldn't have been pleased to see us?”
She looked at him rather sadly, like a mother trying to explain to an infant that, yes this flame was hot, too. All flames were hot. Trust her please.
Chapter Four
He turned on his heel and began to walk back the way that they had come. Door seized his arm. „You'd abandon me?” she asked. „Just like that?”
He grinned, without humour. „Certainly. I'm a very busy man. Things to see. People to do.”
Chapter Four
„Don't you worry, guv,” said Nobby quickly. „He's-he's probably gone to, to have a drink. Or something. Maybe it's the end of round one. Or something.”
„I mean, he ate our kettle and everything,” said Colon uncertainly. „He wouldn't just run away after eating a kettle. Stands to reason. Anyone who could eat a kettle wouldn't run away from anything. ”
After a while he shifted his weight uneasily and said, „I’ve fought of a problem,”
„Wassat, Sarge?” said Carrot.
Sergeant Colon looked wretched. „ Weeell, what if it's not a million-to-one chance?” he said.
Nobby stared at him.
„What d'you mean?” he said. „Well, all right, last desperate million-to-one chances always work, right, no problem, but. . . well, it's pretty wossname, specific. I mean, isn't it?”
„You tell me,” said Nobby.
„What if it's just a thousand-to-one chance?” said Colon agonisedly.
„What?”
„Anyone ever heard of a thousand-to-one shot coming up?”
Carrot looked up. „Don't be daft, Sergeant,” he said. „No-one ever saw a thousand-to-one chance come up. The odds against it are-” his lips moved- „millions to one.”
A number of religions in Ankh-Morpork still practised human sacrifice, except that they didn't really need to practise any more because they had got so good at it. City law said that only condemned criminals should be used, but that was all right because in most of the religions refusing to volunteer for sacrifice was an offence punishable by death.
Errol's huge nostrils twitched. Somewhere in the back of his brain unfamiliar synapses clicked like telegraph keys. Great balks of information flooded down the thick nerve cord to his nose, carrying inexplicable information about triple bonds, alkanes and geometric isomerism. However, almost all of it missed the small part of Errol's brain that was used for being Errol.
Time could bifurcate, like a pair of trousers. You could end up in the wrong leg, living a life that was actually happening in the other leg, talking to people who weren't in your leg, walking into walls that weren't there any more. Life could be horrible in the wrong trouser of Time.
Harga let the pan fall from his pudgy fingers. „Well, I thought, if the king should happen to come in-”
„You're all mad !”
„But, Cap'n-”
Vimes's accusing finger buried itself up to the second joint in Harga 's expansive vest.
„You don't even know the wretched fellow's name!” he shouted.
Harga rallied. „I do, Cap'n,” he stuttered. „Course I do. Seen it on the decorations and everything. He's called Rex Vivat.”
The phrase „Set a thief to catch a thief” had by this time (after strong representations from the Thieves' Guild) replaced a much older and quintessentially Ankh-Morporkian proverb, which was „Set a deep hole with spring-loaded sides, tripwires, whirling knife blades driven by water power, broken glass and scorpions, to catch a thief.”
It always amazed Vimes how Nobby got along with practically everyone. It must, he'd decided, have something to do with the common denominator. In the entire world of mathematics there could be no denominator as common as Nobby.
What he couldn't do with fifty thousand dollars…
Vimes thought about this for a while and then thought of the things he could do with fifty thousand dollars. There were so many more of them, for a start.
„My forebears,” she said, following his hypnotised gaze. „You know, not one Ramkin in the last thousand years has died in his bed.”
„Yes, ma'am?”
„Source of family pride, that.”
„Yes, ma'am.”
„ Quite a few of them have died in other people's, of course.”
They may be called the Palace Guard, the City Guard, or the Patrol. Whatever the name, their purpose in any work of heroic fantasy is identical: it is, round about Chapter Three (or ten minutes into the film) to rush into the room, attack the hero one at a time, and be slaughtered. No one ever asks them if they wanted to.
This book is dedicated to those fine men.
And also to Mike Harrison, Mary Gentle, Neil Gaiman and all the others who assisted with and laughed at the idea of L-space; too bad we never used Schrödinger's Paperback…
ajánlás
Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot,
mielőtt megöregszem,
mielőtt meghalok.
Ingrid Sjöstrand: Sietek
Van hozzá közöd,
mit csinálok?
És hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él
épp most,
és akin múlik,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.
Ingrid Sjöstrand: Van hozzá közöd?
Titkos béketárgyalások –
olvastam az újságban.
Szerintem nem helyes, hogy
titkosak a béketárgyalások.
A háború bezzeg sose titkos.
Egy háború, ahol egy puska se dörrent!
Egy háború, ahol senki se halt meg!
Egy háború, amit észre se vett senki,
mert csak a háboristák mentek oda,
és ott csúnyákat gondoltak egymásról
titokban. Titokban hahaha!
Ingrid Sjöstrand: Titkos béketárgyalások
Anyuban azt nem bírom,
hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
nyugodtan.
Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom
Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.
Siv Widerberger: Bélyeg
Láttad már
két fiú arcát,
mikor biciklivel
gurulnak le a lejtőn?
Az első arcán ez van:
Nézzétek, mit tudok én!
A másik arcán:
Mama, segíts!
De nem nyúlhat a fékhez,
ha nem fékez az első…
Ingrid Sjöstrand: Láttad már?
Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.
Siv Widerberger: Szerelem
Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak – fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."
A többi lény kinevette, és azt mondták: „Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág, és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: „Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"
És a sodródó így szólott: „Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."
De ők csak egyre azt kiáltozták: „Megváltó", és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.
Kilépett a házból, végigment a kerten. Bókolva üdvözölték őt a gyümölcsfái, és bókolva üdvözölték a dudvák meg a gazok. Mert Berzsián kertjében bővecskén akadt dudva is meg gaz is. Visszaintett nekik, és odavágtázott tárva-nyitva álló kapujához. Szemügyre vette a kapufélfát, azon is legfőképp a nagy, piros gombot. Nem egyébre szolgált az a nagy, piros gomb, mint arra, hogy az emberiség, ha be akar menni Berzsiánhoz, megnyomja, és akkor odabent Berzsiánnál nagy csörgés-börgés támad, mivel ez a nagy piros – halljatok csudát –, csöngőgomb volt. Ám az emberiség – nevezetesen az aranykezű Sróf mester, Violin, a csudazenész és Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia meg minden rendű és rangú látogatók, akik fel szokták keresni Berzsiánt – még sohasem nyomták meg ezt a csöngőgombot, mivel Berzsián kapuja időtlen idők óta nyitva állt, nemkülönben a háza ajtaja is. Mi az ördögnek csöngettek volna? Besétáltak és kész.
