mohapapa értékelései 625
Az első pár oldalnál sziporka volt, szinte Rejtősen. Aztán szép gyorsan leült, és egy valódi, hamisítatlan krimi-ponyva lett belőle. Amit elolvastam, de minden bizonnyal nyomtalanul múlik el belőlem. Kár rte, mert a címszereplő jól kitalált alak. S kár, hogy belesímult aztán a történet szürkeségébe. Aszlányitól ez csalódás volt…
Szikár, tömör, velős.Mégis hiányérztem maradt nagyon. S paradox módon azért, mert hosszabb, mint kellene. Az utolsó négy-öt fejezetecske a törökök közeledéséről nekem már a levegőben lógott.
Nem a szerző tehet róla, de csalódás volt, hogy a Kőműves Kelemen -történet nem ízig-vérig magyar. Már csak egy kiút van, itt, a Balkán közelében terjednek a legendák is, és Déva várábóljutott el a sztori az átkozott Ujan partjára. Viszont a Sarkadi-féle feldolgozás, majd Szörényiék rockballadája nekem sokkal nagyobbat ütött. Illetve azok ütöttek.
Ösmét egy könyv, amit a Molyosok véleménye tett a kezembe, meg egy újpesti könyvbögrecsárda, egyszáz forintért.
S megint bajban vagyok. Jó a könyv. Kamaszkoromban imádtam volna, ahogy van. Most elolvastam, élveztem, néha rötyögtem,egyszer nagyot, de semmi különös véleményem nincsen. Valószínűleg ebben benne van az is, hogy azóta könyv, film tucatjával készült az időben való barangolásról, az időparadoxonokról. Így biztos méltánytalan, hogy nem vagyok oda érte, csak simán olvasásra méltónak találom.
Jaj, Bakos Attila, mit mondjak az Ön által írt könyvre?
Mert egyfelől nagyon tisztelem azért a vehemenciáért, ahogyan iparkodik ezt a sárba döngölt nemzetet nem politikai úton felemelni.
Másfelől nagyon tisztelem mindazért a tudásért, amit ebben a könyvben (is) felsorakoztatott. Hihetetlenül szerteágazó ismerete van a vallás, vallástörténet, legendák világában.
Viszont hadd mondjam meg Önnek: az egymásra halmozott ismereteivel, így, ahogyan megjelent, egy mai ember nem tud mit kezdeni. Nem, mert hiába rettentő izgalmasak a fejezetcímek, az olvasó elveszik a nevekben, a citált istenekben, istennőkben, összefüggésekben, vallásos gyakorlatokban, eszmékben, nyelvészetben. Elveszik, de teljesen elveszik. Az még lejön az olvasottakból, hogy mindennek magyar gyökere van, s a magyar egy szent nyelv, szent nép. De az összefüggéseket nem tiszták, nem világosak. Sőt!
A XX. század gyermekeként, életem nagy részében jobbára a júdeó-keresztény kultúrkörben gondolkodtam és tagja voltam egy keresztény közösségnek is. Így olvasom a könyvét. S magyar vagyok. Így voltaképpen szívből vágyom, bár igaza lenne! Azonban el kell mondanom: a keresztény közegben hallottak meglehetősen koherensnek tűnnek számomra. Az Ön tollából származókhoz képest mindenképpen. Volt a gondolatoknak eleje, közepe és vége, és volt, ami szervesen összekösse őket. Nem mondom, hogy néha nem bicsaklott meg a logika, és nem mondom, hogy nem voltak kérdéseim, hiányérzeteim. Nem mondom, mert hiteltelen lenne; ott kellene akkor ma is lennem, de nem vagyok ott.
Ha jól értem, az eredeti világvalláshoz legközelebb eső vallást, hitet valahol Indiában kellene keresnünk, meg a Bhagavad-gítában. A problémám ott van, hogy fogalmam nincsen a buddhizmusról, az isteneiről, a megtestesülésekről, semmiről. Így sajnos a könyve nagy részében említett fogalmak, nevek, istenek a levegőben lógtak számomra. S Ön nem nagyon segített a megértésben. A hite rendszerének csak szétszórt nyomait leltem. Bevallom, sűrűn lapozgattam is emiatt. Valahogy úgy jártam (bár az ott olvasottak még jobban beilleszthetők voltak eddigi ismereteimbe), mint Badiny Jós Ferenc könyveivel, akiről Nicolas Notovitch Jézus ismeretlen élete című könyvének utószavában a következő, nagyon finoman, kultúráltan megfogalmazott mondatot olvastam: „Az idős, Argentínában élő sumérológus óriási tudásanyag birtokában van, amit – enyhé szólva – nehézkesen kezel.” Valami ilyesmi jutott eszembe az Ön könyvéről.
Nagyobb baj, hogy míg Badiny-nál érteni vélem, mire akar kilyukadni, addig most tanácstalan vagyok: mit is kellene tennem?
Valahogy olyan érzésem volt, hogy ez az egész nem más, mint a kiadó blöffje. Olvastam manapság több olyan hipotézisekkel teli könyvet, amely egyfelől Jézus nemzeti hovatartozását firtatta, meg olyat is ami a Bibliában leírtakat kritizálta, ilyen-olyan szempontból, meg olyat is, ami Jézus Bibliában leírt üzenetét próbálta újraértelmezni. Mindegyikben voltak logikai bakik, vagy éppen szerkesztési hibák.
Ezzel a könyvvel nem tudtam mit kezdeni. Még az utószó is komolytalannak tűnt. Azért egy elvileg tudományos szenzáció kiadásakor Graves szépirodalmi tevékenységében elmerülni…. Bár ilyet is olvastam manapság: Türk Attila vett történelmi munkájába szépirodalmi műveket, s tette ezt vérkomolyan.
Érdemben: nincsen véleményem. Nem tudom elképzelni Jézust, amint ommm-okat zsolozsmázik, és köldök-bámul. Nincs ebben semmi tudományos, még a teológiai érvelésre is méltatlannak érzem a kérdést.
Maga a szöveg, meg olyan, olyan semmilyen. Alapvetően az író kalandjaival, ahogyan a szöveghez jutott, nem is foglalkoztam. Conan Doyle történeteire emlékeztetett.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mire felfogtam, hogy olvasom, már vége is volt.
Semmi másért nem vettem kézbe, csak mert itt, a Moly-on keresztezték az utaink egymást. Nem bántam meg a kereszteződést.
A könyvecske (szerelmetestárspárom definíciója a hasonló terjedelmű könyekre: nem könyv, csak könyvjelző) egyik fő erénye a terjedelme. Nem mintha sok lenne vaskosabban, de valószínűleg sok lenne. A tömörített, szikár, mégis lírai nyelvezet viszont kiemeli mindazt, ami nincs benne a szövegben. S valószínűleg ez a legfőbb érdeme. Nincsenek giga jellemrajzok, nincsenek súlyos párbeszédek, nincsenek érzékletes tájleírások (pedig jócskán utazós-könyv), nincsenek kritikus társadalomrajzok.
Nem mondanám, hogy semmi sincsen, mert történet az van. S tudatosan nem írtam nagy t-vel, mert annyira a történet se, történet. Mert voltaképpen szerelem ide, egzotikus utazás amoda, voltaképpen nem történik semmi.
Azt nem mondom, hogy konfliktus nincsen, mert az van. Hogy mekkora, s hogy menniyre más irányú, mint azt az ember sejteni véli, csak az utolsó lapokon derül ki.
(Itten vanna magát a SPOILER-es rész!)
S akkor a lényeg. A könyvecskét (tudjátok: könyvjelző) elolvasva a szolíd dühöngés maradt a domináns érzelmem. Mert ez az ökör Henri, miközben egy nem japán szemért beutazza a selyemhernyók álcája mögött a fél világot, nem veszi észre, mennyire szeretve van, el sem kellene indulnia. S gyöhetne itten, kérem, a kémiára való hivatkozás, de Henri, még a hangját sem hallotta nemjapánszemű csajszinak. Nem mondom, hogy nem hiszek a meglátniésmegszeretniben, mert magam is elvesztem, amikor megláttam szerelmetestárspárom ragyogó zöld szemét és gribedlis mosolyát, de bizony ha nem olyan lett volna a lelke és a szíve, nehezen, de tudtam volna nemet mondani. (Igaz, negyven voltam már, amikor találkoztunk, ez szükségszerűen felsorakoztat meghatározó tapasztalatokat.)
Namost: Henri nem tudott nemet mondani. Két pad között föld. Mert elvesztette a nemjapánszeműt, miközben voltaképpen örvendezhetett, hogy életben maradt, s elvesztette azt is, aki otthon annyira szerette őt, hogy csak na. Ráadásul az utóbbit úgy vesztette el, hogy voltaképpen mindvégig az övé volt. A hülyéje! Még akkor is az övé volt, ha az ember ott vakarja, ahol viszket, és ezt tette voltaképpen Henri asszonya is. Henrinak a birtokában volt és nem foglalkozott vele, álmodott. A feleségnek nem volt a birtokában, de megadta magának, ami hiányzott, miközben mégsem maradt semmije.
Gondolkodtam, miért is sikeres vajon a könyv? Kivel azonosulnak az olvasók. A jobbára, vélem, női olvasók. A kalitkába zárt nemjapánszeművel? Henri-val? A feleségével? S miért?
A nemjapánszeműhangtalan ránéz az európai férfira, nyílvánosan kokettál vele, iszik a csészéjéből a férfija jelenlétében, onnan, ahonnan az ivott. Kikezd Henri-val. Ismerve a japán szokásokat és temperamentumot. Eszetlen. Vagy kétsébeesett. De inkább az előbbi. Valahogy nem tűnik azonosulási pontnak.
Henri egy nemjapánszemért eldobja, amije van. Valószínűleg, mert nem tudja, mije is van. Némi dizájn, némi kémia (tudom, jaj, mennyire fontos), s összeomlik minden, eszetlenné válik. Álomért dobja a valót, s ottragad az álomban. Miközben a valóság körülölné, s megadhatna neki mindent, amire vágyik. S úgy csinál, mintha, de a gondolataiban a nemjapánszemű bolyong szűntelen. Vagyis a való világban hazudik.
Nem annyira azonosulási pont. Férfiiként hadd tegyem hozzá: nem férfias megoldás. S azt is, ami a következő bekezedésben lesz.
A felesége: nos, ő megteszi, amit úgy véli, megtehet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha már más bőrébe bújva ennyire elengedi az erotikus fantáziját, sokkal jobban járt volna, ha nem szenved a japán nyelvvel, hanem ő maga teszi meg a gyakorlatban, amit leírt. (Férfiiból vagyok, azért mondom; mert a közhely is azt mondja, hogy a nők két dologgal tudnak egy férfit igazán megfogni. A másik a főzni tudás.)
Így bizonyos értelemben a feleség is csak nyavalygott, ha meghatótó is, amit tett. Megható, de voltaképpen felesleges, céltalan az érzelmi önfeláldozása. Mert mi lehetett volna a következménye? Amikor Henri vele van, nem vele van, hanem a fantáziájával. S voltaképpen így is így volt. De ez nem cél. Ez köllene a francnak!
Nem is akartam ennyit írni! A könyvtárban járak majd még a B-betű felé.
Nem először és minden bizonnyal nem utoljára vagyok bajban az értékeléssel. Most azonban nem a könyv miatt, hanem a műveltségi likaim miatt.
A téma meglehetősen csekélyke része a Bibliának: mi a csuda történt Betlehemben, amikor a bölcsek, mágusok (és nem három, és nem királyok, és nem Gáspár, Menyhért, Boldizsár) meglátogatták a kisded Jézust? Mi vezette őket, miért keltek útra, kik voltak ők, és mennyire támasztható alá mindez a tudomány, az asztronómia (és nem -lógia alapján)?
A szerző azt mondja, nem történt csoda, csak egy rednkívül ritka természeti jelenség. S a bölcsek, mágusok is természetes úton jutottak az ismeret birtokába. S alapvetően mindkettő csoda, csak nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk. Az előbbi a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt (érvekkel bizonyítja), az utóbbira pedig a válasza: káldeus papok voltak, Babilon felől, ismeretük pedig egyrészt Babilon roppant fejlett, művetlt csillagászatából, másrészt a zsodók babiloni fogságában gyökeredzett.
Nem vitatkozom vele. Nagyon kiterjedt csillagászati ismeretekkel támogatja meg az érveit. Amiket jobbára nem értek, de elfogadok. Másfelöl nagyon logikus kultúrtörténettel és történelemmel. Ami viszont egyre közelebb áll hozzám. S alátámaszt néhány érvet, ami mostanság olvastam. Emiatt örültem, hogy a kezembe került, elolvashattam. Meg kellene szerezni…
A legmeglepőbb rész számomra a függelékben volt, ahol a mágia, vallás, tudomány összefüggéseiről ír, egyáltalán nem a megszokott kocka-keresztény formában, hanem egy vadonatúj megközelítésben, anélkül, hogy az általános keresztény hozzáállásból engedne, megalkudna.
Ja, a szerző katolikus pap. Ez nekem, jelen esetben pozitív.
Nem előszőr és valószínűleg nem utoljára vagyok bajban könyv értékelésekor. Türk Attila alias Szatmári Jenő István könyve ugyanis némileg ambivalens gondolatokat keltett bennem. A könyv témája érdekes, naná!
A önyv témája a címében foglaltatik: kik vagyunk, mi magyarok, honnan jöttunk, mi is a valódi őstörténetünk. A szerző a ballibsi önmagyargyalázás és a turbómagyarkodó nézetek között helyezkedik el. Nem fogadja el sem a genetikailag sem alátámasztható, halszagú finnugor kapcsolatokat, de elveti a szkíta, pártus, atlantiszi rokonságot is. Amit ír, vitatható, álláspontja azonban kiegyensúlyozott.
A stílusa azonban… Hm, nem is tudom. Saját bevallása szerint rendelkezik egy doktori diplomvával. Történelmivel. Amit más témában írt. Ez egyfelől alátámasztja, hihetővé, elfogadhatóvá teszi, hogy a könyv témája valóban saját kutatásaiból származik, saját és nem összemazsolázott tényeket, következtetéseket tartalmaz. De Türk Attila kiszólásai a szövegből (pl.: Igazááán? Ezt jelentené? ) valahogy némi gagyi alapízt adnak az olvasottaknak. Tudom, hogy nem ezt kellene nézni, hanem az általa sorjáztatott tényeket, illetve utána nézni, hogy tények-e egyáltalán, de a hasonló, suta megfogalmazások eleve elbizonytalanítanak. S erre a bizonytalanságra csak rátesz, hogy az Irodalomjegyzék -et elolvasva (ami formájában nem irodalomjegyzék, mert jobbára nincs se évszám, se kiadó az említett könyveknél) csak lestem. Mert valóban említ olyan könyveket, amik egy ilyen munkában teljes joggal hivatkozási alapok. Ámde fittyfenét keres egy történelmi esszében hivatkozás alapként több szépirodalmi mű? Elfogadom én, hogy Szántó György vagy a mongol hóditásról trilógiát író Jan nagyon utánanéztek a témájuknak. De végeredményben mégis szépirodalmat és nem történelemönyvet írtak.
Továbblépve: a könyv háromnegyedétől a mongol-tatár hódításról és az akkoriban Magyarország területén lezajlott eseményekről olvasunk. Érdekes, amit megtudunk, csak éppen a szervességet nem találtam az addigi mondanivalóval. Mert az már a címben feltett kérdésre válaszol. A kunok, jászok, besenyők történelmi magyarországi viszonyulásai, tevékenységei szerintem már nem a közös/nem közös múltat határozzák meg.
Összességében jó gondolatkísérlet a könyv, a maga meghatározása szerint könnyed, népszerű formában megírva (ez valami fajsúlytalan, pamflet-ízt kölcsönöz neki), miközben a tények (?) amiket felsorakoztat valóban azt sugallják, hogy tudja miről beszél.
KIcsit csalóka a könyvecske. Csalóka, mert a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában jelent meg, a sorozat pedig alapvetően keresztények, elsősorban katolikus keresztények nézeteiről, hitéről, vallomásairól szó. (Kivétel például a sorozatban Cseri Kálmán, református lelkész, aki gyönyörűen, élő módon beszél a Bibliáról. Tudom, hallottam.) Az eddigi tematika a csalóka, nem a sorozatcím.
Mert Jankovics Marcell valóban a hitéről beszél a könyvecskében. Arról nem ő tehet, hogy mivel a hitéről beszél, és őszintén beszél, nem tud besorolni a keresztény dogmatika rendjébe. Mert Jankovics Marcelltől távol áll minden, ami dogmatikus. Katolikusnak vallja magát, értékeli a kereszténység lényegét, de közben elmondja, hogy a meghaló és feltámadó Isten nem a zsiódság és nem a kereszténység találmánya, pusztán kisajátítása. elmondja azt is, hogy ennek ellenére nincsen baj a meghaló és feltámadó Istennek Jézusban történt inkarnációjával sem. De mindezzel együtt Jankovics Marcell hite, ahogyan az a könyből lejön sokkal inkább mondható univerzalistának, szinkretistának, mint kereszténynek. Mert Jankovics Marcell nem dobálja a szemétbe a kereszténység előtti jelképeket, jelentéseket sem. Nem véletlenül írt könyvet a Napró, a fáról, a csodaszarvasról. saját bevallása szerint sem rendezte még dogmatikus rendbe a hitét, és valószínűleg már nem is fogja, ha edig nem tette.
Namost: posztkeresztény gondolkodásom riasztócsengőjének az univerzalizmusnál és a szinkretizmusnál meg kellett volna szólalnia. Nem tette. Kerestem az okát. Azt hiszem, megtaláltam.
Jankovics Marcell ugyanis nem összemossa a vallásokat, hanem a közös lényeg felől közelíti meg őket. Nem azt mondja, hogy minden jó, csak mazsolázzunk bátran, hanem azt, hogy van egy ősi, közös Isten-tudatunk, és minél mélyebbre megyünk az időben, ez annál mélyebb, annál tisztább, annál inkább természetes.
Ha nem is győzött meg, de nem kaptam tőle sikítófrászt, hanem újraolvasgattam a gondolatait. Mert, azt hiszem, valamit sikerült felfognom a nem dogmatikus hitéből. Amivel elsősörban azt vallja, hogy a világot bizony egy nagy szervező erő hozta létre és tartja fent a mai napig, illetve a világ állapotát nézve, nagyon hamarosan át is alakítja azt.
Komolyan kíváncsi lettem a könyveire is.
A rajzfilmjeit eddig is szerettem. (A Fehérlófia -t nem annyira, Az ember tragédiája mostanság vár rám.
Juj!
Kamaszkorom egyik elgkedvesebb olvasmánya volt a Szíriusz -sorozat első néhány darabja. Ezt nem olvastam akkoriban.
S most kicsit van kétségem, hogy milyen volt az, amit olvastam. Eddig felnőtt fejjel sem csalódtam a gerekkori kedvencekben. Ez nagyon nagy csalódás volt.
E. R. Burroughs könyvei egyfelől árnyaltak, a párbeszédek hihetetlenül kidolgozattak és a szereplők végtelenül finomak ehhez képest. Őt nemrégen olvastam, és még tudtam élvezni. Szíriusz kapitányt nem. Pedig akartam.
Leginkább a párbeszédek akasztottak ki. Nem is tudom, hogyan mondjam, nem akarok erős szót használni, de… egyszerűen dilettánsok.
A cselekmény, pedig az alapötlet voltaképpen nagyon jó, valami olyan szinten naiv, hogy az hihetetlen. Pl.: amikor a szereplők nem tudják, mit tegyenek, merre keressék a keresnivalót, Csibész, a robotkutya éppen akkor talál egy elefántcsont-darabot, amiről perceken belül kiderül, rájönnek, hogy voltaképpen térkép, hol találják a keresendőket. Mindig éppen pont valaki, pont akkor, pont azt, pont ott, pont jól, pont pontosan, pont, pont pont….
Nem akartam lehúzni a könyvet. De nem tudtam nem… Lehet, @Eta-nak volt igaza: kegyeletből nem szöveges-értékel.
De mi tetszett nekem ebben gyerek-koromban? Egyszerűen fel nem fogom. Pedig a Tarzan-könyveken éreztem, hogy bár élvezetesek, egyszerűen nem komoly, nem jó irodalom.
A kötetet a Kohlhaas miatt happoltam. Nem bántam meg.
A szöveg szikár, szinte dokumentumszerű, mintha csak egy középkorbeli riporter közvetítené az eseményeket, bár a kiszólások, a párbeszédek mégis élővé, irodalmi szöveggé teszik.
A történet voltaképpen döbbenet. Elsősorban a mai áthallásai. A mai magyar áthallásai. Az, hogy a jog az, amit a jog alkalmazói jognak gondolnak. S az, hogy aki érvényesíteni akarja a jogait, jobbára falakba ütközik, örülhet, ha nem pusztul bele a kapott jogainak védelmébe.
Van Magyarországon egy cég (illetve lehet, hogy több is van, egyről biztosan tudok), akit a PSZÁF és a VPOP perbe fogott egy olyan vétségért, amiért más cégeket megbüntetik pár százezer forintra. Fegyveres VPOP-sok vonultak ki kora délután a cég iratait lefoglalni.
A cégnél lehúzták a rolót, megszüntették a kereskedési lehetőségüket, s csak a futó ügyeiket intézhették. A per öt évig húzódott. Több vidéki irodának be kellett zárnia, több család nagyon súlyos helyzetbe került emiatt. Az első fokot tárgyaló bírónőt, amikor kiderült, hogy átlátja, érti, hogy itt túlkapás történt, menet közebn leváltották. Az új bíró a cég ellen ítélt. Másodfokon a három bíró egy precedens értékű perre hivatkozott. A cég védője tilatokoztt, hogy elfogultak, mert abban a perben is ők voltak a bírók. A bírók összenéztek:
– Te elfogult vagy?
– Én ugyan nem! Hát te?
– Már hogyan lennék az!
És így tárgyalhatták tovább az ügyet.
A cég másodfokon is elvesztette a pert. A tulajdonosról ekkoriban derült ki, hogy nagyon súlyos beteg, rákos.
A Legfelsőbb Bíróságon a bíró nem értette, hogyan került ide ez az egész ügy, amikor annyira átlátszó, hogy túlkapás történt? Nagyon rövid úton felmentette a céget, és pár százezer forintra megbüntette. Ahogyan azt az első alkalommal kellett volna, pénzügyi szabálytalanságért.
A tulajdonos életéért lehet drukkolni. A cég, amíg működött, éves szinte több száz milliós adót fizetett az államnak (ez alatt természetesen nem), a tulaj most gondolkodik a végleges bezáráson. A hírnevükön esett csorba olyan komoly, hogy nehezen visszaállítható. Meg szarakodni sem akar egy állammal, amelyik a jogalkalmazása ennyire kritikán aluli. Nem mellesleg több milliárdra beperelte az államot (természetesen jogosan) a kieesett nyereségek miatt. S reménykedik, hogy túléli. A dolgozói is, hogy még változik a véleménye…
Van itt jog, feleim, van itt jog!
Ahogyan Kohlhaas idejében is volt. Csak a jogalkalmazás során a mélyben levő összefonódások, érdekalmalmazsok, kapcsolatok, véletlenek és tudatosságok mégis a jogszerűség látszatát voltak csak képesek felmutatni, a jog tartalma a kukába került.
Félek, a könyvnek nem csupán a formája, a szerkezete, a stílusa örökértékű, hanem a tartalma is.
*
A dráma most nem fogott meg. Tán majd egyszer.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A kiadók boldog-boldogtalanja hivatkozott már tenger író kapcsán Márquez-re, olyannyira, hogy én már nem hiszek nekik. GGM kitalálta, megalkotta, használta a mágikus realizmust, s ez annyira övé, hogy bárki más hozzányúl, kudarcra van ítélve: csak klón lehet.
Gondoltam eddig, a tapasztalataim alapján. Milena Agnus kétvállra fektetett. Már az első, nyolcsoros fejezetével. Úgy alkalmazza GGM eszközeit, hogy elhiszem neki, hogy ez az ő stílusa. Egyetelen eszköznél lógott csak ki a lóláb: a kronológia, az események datálásnak eszközénél, amikor valami olyan idő-jelzőt használ, ami a történethez nem szorosan kapcsolódik (pl. akkor történt valami a nagymamával, amikor a 180-as törvény eltörölték). De mondom, levett a lábamról: nem csak megbocsátottam neki, hanem hívévé lettem.
A könyvet szerelmetesfeleségtárssam csak könyvjelzőnek nevezte. Nem fikázta, hanem a terjedelmére utalva. Száz oldal az egész. Mégis három napig olvastam. Nem csupán az időhiány miatt, és nem azért, mintha nehéz lenne a szöveg. Untalan visszalapozgattam, gyönyörködtem a tömörségében, kifejezőkézségében, a plasztikus jellemzéseken, a mindennapinak jelzett, de csoda történéseken.
A leghihetetlenebb az, hogy a sovánka száz oldal több, mint teljes, és semmi hiányérzetet nem hagy maga után. Hacsak azt nem, hogy: naaa, hadd olvassam még!
S az utolsó fejezet üt, mint a kalapács!
Murakami Haruki A határtól délre -je után nagy megkönnyebbülés volt ilyen szerelmes könyvet olvasni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Haruki.
Nagy váradalommal fogtam bele.
Mindvégig nagyon élveztem.
Az elején még magamra is ismertem jónéhány momentumban; voltam tizen-huszonéves, meg folyamatosan szerelmes, meg volt, akit nagyon megtapostam, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. Szóval volt azonosulás, rendesen.
Aztán valahol elveszett az azonosulás. A múltból felbukkant, titokzatos, magáról semmit el nem áruló, már nem sánta nő egy idő után idegesített, ahogyan a főhös szolgalelkűsége. Mert nekem nem a szerelem dicsőítése volt, amit művelt, hanem a totális sodródás, az önfeladás teljessége. Eszembe jutott egy kamazkorom végén talált aforizma: „Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel a viszontszerelem reménye.” Mert a nő nem szerelmes volt, hanem csak használta a férfit.
Merem mondani, mert iylen tapasztalatom is volt. Egy barátom felesége ekkor ezt mondta nekem. „Hülye vagy, Moha! Vedd észre, zsebmoha lett belőled! Előránt, amikor szüksége van rád, de nem állandóra kellesz neki, csak mikor neki van hiánya, amikor a nőiességét kell, hogy megtámogasd a szép kis lelkeddel, a szavaiddal, az érintéseiddel.”
S aa történet végén nem döntés van, csak kényszer-szülte megoldás: főhősünk marad az egyébként szeretett anyuci mellett, de nem azért, mert így dönt, hanem csak azért, mert az őt marionettként használó nőci eltűnik balfenékre. Puff neki!
Ehhez képest Robert James Waller Madison-megyei hősnője valóban hősnő, lehet gondolkodni, vitatkozni a döntéséről (jómagam életem két különböző korszakában teljesen másként ítéltem meg a döntését, attól függőn, hogy éppen hol álltam). De az döntés volt, nem sodródás.
Nagyon hiányzott Haruki harukis-stílusa. Mert nekem anélkül csak egy szimpla önfeladós szerelmes története olvastam. Egyszer, mert többször biztosan nem.
Bajban vagyok. Mondjuk nem először és valószínúéeg nem utoljára. Az értékelésemmel kicsit megint széllel szembe megyek.
Ezt a könyvet teljesen a Moly hatására kerestem meg a könyvtárban és olvastam el. A véleményeitek és a kiírt idézetek teljesen megfogtak, kíváncsivá tettek.
A stílusa hihetetlenül zamatos, és mivel ki máshoz, hát GGM-hez lehet leginkább hasonlítani, az utánzás gyanúja nélkül; úgy fest, Dél-Amerika az már csak az irodalomban, ami. Emiatt nagyot csettintettem a nyelvemmel.
Ahogy aztán a szereplők megformálása miatt is: met annyira éltek, hogy Csatakosnak majdnem a szagát is éreztem, ahogyan a kenuban érkező hullán az ocelot macskaszagát is. (Ilyet eddig csak GGM tudott velem elérni, olvasás közben szagokat érezni!) Miközben úgy kellett utánanéznem, mi is az az ocelot ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Ocelot ).
A történet is csettintetett velem: mind az időbeli ide-odázással, mind a cselekményvezetéssel. Ahol kellett, izgultam, ahol kellett, nevettem, ahol kellett, elérzékenyültem.
S akkor a széllel szembenségem: az egész nem állt valahogy össze. Ahogy elértem az utolsó oldalra, csalódott voltam. Valahogy olyan „ja, csak az ocelot-sztori volt a habarcs?”-érzésem volt. Olyan, „ne már, ez kevés, valamit még”-érzésem volt.
s azt hiszem, a fő baj, hogy nem tudom megfogalmazni a hiányéérzet okét, hiszen az ocelot-sztori is gömbölyű. Csak valahogy a végkifejlethez képest túl nagy a fenékkerítés.
S végtelenül sajnálom, mert ahogy indult, ahogy, ment… S mondom, szagokat éreztem. GGM után először!
Ajjaj! A könyv semmiképpen sem tudományos történelmi munka. Nem is elfogulatlan (manapság egyre inkább úgy hiszem, hogy sem világnézeti, sem történelmi elfogulatlanság nem létezik, csak ezekkel a szavakkal való porhintés), mert bevalottan nagyon is az. Nem csupán elismeri a Kormányzó érdemeit, hanem szeret is őt, fel is néz rá emberileg.
S itt kap különös, számomra nem mindig értékelhető csavart a könyv: azért, hogy Horthy tetteit földközelbe hozza, a szerző a saját katonaélményiből rávílágítani arra, mit is ért azokon az erényeken, amiket Hothynak tulajdonít. S itt bizony nagyot bicsaklik a tartalom, mert valami nagyon sztereotip a megközelítése a magyar bakáknak. Isten bizony én lennék az első, aki hallelujázik a magyar bakák becsületességén, lovagiasságán, a macska-mód földre eső derűjén, pragmatikusságán, de valahogy olyan érzésem van (pl. Joseph Heller-től fertőzötten), hogy ez, ha akarom, így van. Ha akarom, akkor meg (mondjuk ezt meg Cseres Tibortól fertőzötten írom) nagyon nem.
S a személyes memoárrészletek miatt valahogy szétesik a könyv. Egyfelől, mert a többi része történelmi beszámoló, értékelés, míg ezek nem azok, tehát a stílusuk is más. Nagyon.
Ami viszont tetszett. Sorra veszi a Horthy ellen leggyakrabban felhozott vádpontokat: fasiszta volt, antiszemita volt, revizionista volt és belépett a háborúba. S iparkodik meg is cáfolni ezeket a vádakat. Voltaképpen sikerrel. Persze, lehet vele vitatkozni, mert kivel nem lehet (mondjuk nekem az jutott eszembe, hogy Gyurkó Kádár-könyve is hasonló megfontolásból született, s talán az eredményük is hasonló), de azért érdemes elgondolkodni az érvein. S mondjuk rögtön utána elolvasni Nemeskürty Búcsúpillantás című könyvét, ami bennem alapvetően más árnyalatokkal gazdagította Horthy személyét és a róla elnevezett 25 évet, mint azt ahogy addig tanultam és megszoktam.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Se hús, se hal….
A szerzőnek határozottan van stílusa. Jól ír. Valami olyasmit képzeljetek el, mint amikor Hernádi Gyula dokumentumregényt ír. Van benne egy komoly adag távolságtartás mindentől (amikor nincsen, pl. a befejező fejezet, az nem is lett meggyőző), embertől, történéstől egyaránt. Néha olyan érzésem volt, hogy a koncepciótól is.
A könyv címét egyszerűen nem értettem, ahogyan a boszorkányos fejezeteket, de hagyom magamat meggyőzni. Rendben van, tanár úr E/1-ben meséli a történetet, de ettől a történelmi villogás még nem tudott szerves részévé válni a cselekménynek: nem támasztott alá, nem magyarázott, nem utalt, bár kétségtelenül élvezetes volt. Ahogyan pl. egy festmény leírásánál is elismerőn cöcentettem.
S akkor a bajaim. Miért volt vaj' szükség az E/1-re? A tanár úr úgy volt részese az eseményeknek, hogy voltaképpen nem volt részese, csak nagyon kicsit. Miért nyomoz, amikor minden a felszínen zajlott, és amikor a történet vége is egyértelmű (aminek a tanár úr részese volt). S a tanár úr nyomoz, sok évvel az események után. Miért kel nyomozni, amikor minden a felszínen, nyíltan zajlott? Miért évekkel később kell nyomozni?
Apró, de zavaró hiba, hogy nem eldöntött, ki írta az előszót. Ha a szerző, akkor mit keres a regény szövegében az íróbarátra való utalás, aki három szó használatát megtiltotta a szerzőnek, aki egyet mégis használ, és már csak kettő maradt? Nem figyelt a szerkesztő…?
Volt néhány pillanat, amikor még izgultam is kicsit. De nagyon nem tudtam, mert a szereplők mindegyike távol volt tőlem. Dokumentumregény, ugye, mit várok.. Illetve nem tőlem voltak távol, hanem személytelenek lettek. Vastag filctollal húzott alakok, részletek nélkül.
De akkor kinek szúrkoljak, kivel érezzek együtt?
Ugyanakkor a mozgalmas jelentek jól vannak megírva, s az ember önkéntelenül a jó oldalra áll.
Nem fogom újraolvasni.
De ha Busch Péter valami mást ír, arra kíváncsi leszek. Ne krimi legyen!
Kritikusan kezdtem el olvasni, a lyányom felkészített rá, hogy az eleje jó, a közepe dögunaom, majd a végén van egy jó kis csavar. (Miért kell mindenbe már csavar? Szerelemtesfeleségtársam a csavaros műveket barkácskönyveknek hívja.) Még azt is mondta a lyányom, hogy ennél az én beküldött pályázatom sokkal jobb volt (volt amiben kritizálta azt is).
Volt bennem sértett kajánság tehát, amikor olvasni kezdtem. Aztán egyre jobban belemelegedtem. A történet, végig olvasva, egyértelműen a csavar ötletéhez lett idomítva. Nem rossz ötlet, nem azért mondom. Val'szeg innen indulhatott ki az egész..
Mind a főzsarunak, mind a főellenfelének jelleme van, s még csak nem is fekete-fehér jelleme. A vállakozó kicsit sztereotip.
A párbeszédek jók, megfelelőn trágárak, de nem izzadnak, peregnek, helyükön vannak.
A könyv egésze nem hagyott mély nyomot bennem, de megérte a rászánt időt, sőt, még olvasni is akartam. :-)
P.S.: Ha a szórakozóhely neve, ahogy minden bizonnyal az üvegpadló alatt mászkáló pókokra akart utalni, akkor az tarantula. Mert a tarantella szó Dél-Olaszország sajátos táncait, illetve a hozzájuk kapcsolódó zenét jelenti.
A töltőtoll meg a helikopter, a hologram még rendben, meg Semmelweis anyavédelme is, meg a Kodály-módszer is, meg azért is, mert a maghasadás gyakorlati alkalmazásánál három magyar is hatalmas (eredményében persze kétséges, ha úgy akarom) szerepet vállalt.
De hogy a színes tv, a hangosfilm, a televízió, az Excel, a Word, a Windows, az automata sebváltó, a BASIC-nyelv, és még mennyi, mennyi minden: kicsit letaglózott. Nem azért, mert turbó-magyar vagyok.
De azért, mert a könyv hatalamas segítséget ad abban, hogy tudatosítja: nem nyúlfing nemzet vagyunk Európa végbelének végén. S akkor a könnyen olvasható, jól tördelt könyvecske még nem is vette az irodalmunkat, a történelmi hőseinket, a történelmi tetteinket, amikben szintén van jócskán mire büszkének lennünk.
Oskolákban kötelezővé tenném. Nemzeti miheztartás végett.
Nem vagyok túlművelve Hellerből. Csak A 22-es csapdájá -t olvastam tőle, arról pedig felemás a véleményem. Miközben azon nagyobbakat röhögtem.
De Dávid-sztorija (fizetett Heller jogdíjat Istenneka sztori elcsaklizásáért?) valóban ütős, s ahogy mondja, valóban, mégsincsen könyve a Bibliában… Voltaképpen semmi eltérés nincsen a történetben a Bibliától, ezért mondjuk nem is baj ismerni az eredeti szöveget. Az eltérés a színezésekben és a motivációkban van. Nekem néha úgy tűnik, Heller pusztán leírja, megfogalmazza, plasztikusá teszi, amit a bibliai szöveg csak érzékeltet.
Heller Dávidja hihetetlenül mai figura. Vagy csak nagyon ember? (Vagy csak magamra ismertem a történetben itt-ott?) A szövegelése, a mesélése, a vulgaritása, a szexualitása, a szerelme, a gyerekei szeretete inkább teszik valamiféle józan paraszti ésszek bíró kelet-európai hősnek, mint bibliai példaszemélynek. Mert Dávid élete nem példaértékű. Heller történetéből is az jön le, hogy van szíve, de uralkodóként pragmatikus, így sokszor kőkemény döntéseket kell hoznia. S ha már belejött, akkor megteszi önnön érdekében is, kül- és belpolitikai érdekből, meg bizony a farka érdekében is. Na, jó, a szeméében is.
Dávid mesél, néha, ahogyan az öregek, ismétli magát, elmeséli az életét, elmeséli az Istennel való kapcsolattalanságát (jaj, de nagyon maiul tudja ezt tenni), elmeséli a Bethsabé iránti szerelmét (s ez is milyen szép: hiába sertepertél körülötte, bármire készen egy feszes szexszimbólum nagytini-csaj, ő még mindig a megvastagodott, megereszkedett Bethsabét kívánja egyedül!), s azt, hogy voltaképpen nem volt soha hős, csupá használta adott helyzetekben az eszét. S úgy mesél, hogy röhögni kell, hogy együttérezni kell, hogy izgulni kell, hogy empatikusnak kell lenni.
Viszont tény, ezt a könyvet csak olyan írhatta, aki maga is Dávid törzsökéből származik, különben másodpercek alatt antiszemita indexen lenne. :-)
A Központi Könyvtárban találtam a könyvre. Véletlenül. Beleolvastam, megfogott azonnal. Bizonnyal azért, mert komoly hasonlóságot véltem felfedezni a számomra eleddig teljesen ismeretlen szerző stílusa és az én eleddig meg nem jelent meséim stílusa között. (Ami hasonlóság olvasva erősen halványult.)
Amikor belefogtam az olvasásba, volt kétségem, hogy eljutok-e könyv végére, vagy belefáradok. A kétség oka egyetlen dolog volt: Adorján Viktor szövege mai szöveg, ám a szereplők párbeszéde különböző fokokon, de következetesen archaizáló nyelven történik. Furcsa, de nagyon élvezhető elegy. S ha valamihez hasonlítanom kell, akkor a Méhes György Szikra Ferkó -ja a Gyűrűk Urá -ba oltva, anélkül, hogy bármelyiket plagizálná, miközben az erényeiket nagyon szépen hozza.
A történetben egy sor magyar népmesei elem előfordul, alak színre lép, de anélkül, hogy turmixnak, erőltetettnek tűnne benne bármi is. A figurák élnek, élvezetesek, a cselekmény tempósan halad, talán egyetlen bajom volt vele: néha a tájleírásoknál ugrottam egy-két bekezdést. Tudtam izgulni a szereplőkért, tudtam szeretni őket, tudtam utálni, akit kellett, tudtam nevetni a Griffen, tudtam benne élni a mesében.
A grafikákkal nem voltam teljesen kibékülve, ahogyan a könyv borítójával sem. A borító inkább valami Tüskevár típusú könyvet sugall, és nincs raja semmi a könyv színes, cselekményes, gazdag tartalmából.
A grafikák, hm… A szerző grafikái. Jó ötletnek tartom a szereplők tárgyainak, sapkáinak, fegyvereinek, használati tárgyainak bemutatását, a történetben előforduló helyszínek térképszerű rajzait. Itt még nincs is bajom semmi. De van néhány tábla, ahol helyszíneket rajzol meg, például a gonosz banya erdei házát (a szövegfelirat tisztásról szól, miközben a ház fák között áll) vagy a másik banya kastélyának fogadótermét. Nos ezek a rajzok nekem túl statikusak, túl reálisak, túlságosan vonalzósak, nincsen bennük az a játék, ami a cselekményben a párbeszédekben olyan pazarul benne van. S ezek a rajzok arról tanúskodnak, hogy jobban tette a szerző, hogy alakokat nem rajzolt….
Egyetlen kétségem van csak a könyvvel kapcsolatban: rajtam, a kilóra megvett olvasón kívül ki fogja még ezt a könyvet olvasni? Csak remélni tudom, hogy sokan, de csak halvány reménnyel. Egyfelől a nekem nagyon szimpatikus hossza, az ízes nyelve, és le kell írnom, bár szomorú sejtésem, hogy ezzel sokakat inkább riasztok, a nem erőltetett, nem tukmált, de egyértelmű magyar szellemisége miatt.
Drukkolok Adorján Viktornak, hogy ne így legyen! Drukkolok önnön értékei miatt is, meg amiatt is, ha sikeres lesz a könyve, akkor az én meséimnek is lesz tán tere és olvasója, ha egyszer egy kiadó ráharapna.
Voltaképpen nem régen tudok Gin Nándorról. Nem, ez így nem igaz. Régen tudok róla, legalább a Sortűz egy fekete bivalyért filmváltozata miatt. De igazából pár hónappal ezelőttig nem olvastam tőle semmit. Aztán elsodort, meggyőzött, feltettem mindkét kezemet.
Emiatt vettem kézbe a róla szóló monográfiát is. Amivel kicsit bajban vagyok. Mert Elek Tibor szimpatikus figurának tűnik, már csak azért is, mert számára szimpatikus figura Gion Nándor. Érződik, hogy elfogult az alanyával, szereti az írásait, szereti a művészetét. S ezzel semmi baj nincsen., de tényleg.
S az egész kötettel nincsen baj, olyan szempontból, hogy voltaképpen Gion egész életművét bemutatja, s nekem úgy fest, nagyon korrekten mutatja. Pozitív elfogultsággal, de ha kell, kritikusan.
S most, írás közebn rájöttem, hogy miért nem nyűgözött le teljesen, Elek Tibor: az életművet valóban bemutatja, de az életmű mögött valahogy eltűnik az író. Rengeteg minden evidenciaként ott van a sorai között, mögött, ami nem feltétlenül evidencia minden olvasónak. Gion életművéről nagyjából mindent megtudunk, ami érdekes lehet, de Gionról, az emberről szinte semmi nem jön át. Igen, ez volt a hiányérzetem okozója! Mert rendben van, hogy a könyv címe adja magát a témát, és nem adja Gion életét, de vajon az élet nélkül értelmezhető az életmű?
A könyv végén az első fotó Gion nagymamája, Rézi. aki hihetetlenül fontos alak az író legsikeresebb művében, a Virágos katoná-ban. De a monográfiából nem derül ki, miért is. Csak utal rá a képaláírás.
Ám azoknak, akik olvasták a Véres patkényírtás idomított görényekkel című kötetet, nem lesz hiányérzete: Gion ott beszél magáról, és az ebbőla könyvből hiányzó likakat azzal bé lehet tömni. Csak ha már, akkor sokkal jobb lett volna egy kötetben…
De komolyan: senki kedvét elvenni nem akarom, mert Gion műveinek tényleg kiváló elemzéseit olvashatjuk!
Korrekt. Rövid. Tömör. Kicsit lendülettelen, stílustalan. De a célját, feladatát betölti: bemutatja Gary Moore-t a világ egyik legjobb, sajnos azóta elhunyt gitárosát. Mementónak, felszínes bemutatásnak jó.
A legfőbb hiányossága, hogy nem csinál kedvet, nem kelti fel igazán a kíváncsiságot a gitáros zenéje iránt. Pedig talán ez lenne egy monográfia legfontosabb célja.
A rockzenei monográfiák etalonja a továbbiakban is Vasváry-Tóth Tibor Yes – A Rockzene Rendszere című könyve. Úgy fest, felülírhatatlan.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
ENGEM NEM ÚGY HÍVNAK
Gion az Gion. Vagy: Gion az Gion! Inkább így.
Miközben nagyon is zárt térben és időben vagyunk, fogalmunk sincsen, hol van ez a tér és ez az idő. De nem is hiányzik, mert voltaképpen bárhol lehet, most nem erről szól a történet.
Miközben nagyon is meghatározott jellemekről van szó, voltaképpen olyan az ábrázolás, mintha impresszionista festményt nézegetnénk: messziről minden egyben an, közelről ezer kérdés tolul fel.
Miközben minden oldalon történik valami, mégis, voltaképpen semmi sem történik, a főszereplők mégis jutnak valahonnan valahová, miközben minden marad a régiben.
Miközben véges-végig drukkol az ember, aki én vagyok a „kis taknyosnak” és a Reá-nak (akiről persze szintén semmit alig tudunk meg valamit az életkorán, a sárga trikóján és a szép lelkén, és az őt körülvevő sivárságon kívül), hogy sikerüljön a tervük, hogy menjenek, túl mindenen irracionalitáson, túl minden lehetetlenségen, túl mindenen, menjenek… S a drukkolás közben inkább nem gondolok bele, hogy mi van, ha tényleg sikerül nekik.
S mégis, a végén gombóc nőtt a torkomban (a fenébe, öregszem vagy mi, hogy érzelmes lettem?), hogy jaj, jaj, mi történt, ne tedd, Péter, akit nem úgy hívnak, ne tedd, és jaj, jaj, a hajó, és mégis, voltaképpen így jó minden, miközben így lesz szürkévé a világ, de vajon a színesség mennyire tartható fenn évekig, élhető-e, ha az élet egy szakadatlan road movie? S közben ezer jaj, hogy a hajó…!
Gion ismét (bár ez egy korai műve) olyat írt, ami valahol elmondhatatlan. mert ismét nem a történet, ösmét nem a stílus, és közben ismét mind a kettő adja ki a koherens csodát, amit ezzel a mindennapi történettel elmond. S Gion kell, hogy ne értékeljen, ne mondjon ítélet, hogy ilyen finoman ránk bízza, döntsünk mi. Logikus a kifejlet vagy megalkuvás? Valóban boldog lenne az ember, ha megkapná, amire vágyik, amit nagyon szeretne? Vagy csak innen tűnik eszményinek, s ha ott lennék, akkor azok az apró, pici ilyenolyanságok, ezmegazok ugyanúgy alább szállítanák az eszményi boldogságát, ahogyan a ma harmóniáját is rontják?
Csak a rohadt konzervdoboz, az…
POSTARABLÓK
Hm. Minden oldalát élveztem, pörgős, szellemes. Börleszk az egész, vigyorgós, nevetős, röhögős, s néha ijedős (Zavarkó Pepi figurája erőteljes szinkronitást mutat Indián Joe-val, brrr!). Bár nekem alapvetően nem Gion, miközben stílusában az. De azt a finomságot, ami a többi könyvét jellemzi, mégis hiányoltam. Olyan volt az egész valahogy, mint egy Jiři Menzel-film.
A KÁRÓKATONÁK MÉG NEM JÖTTEK VISSZA
(A 2012. augusztusi értékelésem.)
Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe. Nem bántam meg.
Olvasás közben végig gondolkodtam rajta, hogy ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.
Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott olvasás közben. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen.
Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé, de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép volt!
SORTŰZ EGY FEKETE BIVALYÉRT
A filmet látta már. Nem fogott meg igazán. Voltak benne emlékezetes percek, de úgy összességében nem volt rám igazán nagy hatással. Pedig alapvetőn szóról-szóra hozza a könyv történéseit.
Így, a könyvet olvasva már tudom, hogy valószínűleg a gyerekszereplők karaktereivel volt baj. Fel nem tudnám idézne Burai J. alakját, aki pedig a könyvben az események fő motorja, anélkül, hogy a dolgok miatta történnének.
A „Sortűz”, miközben minden oldalon történik valami, jóformán történet nélküli könyv. Az a bizonyos fekete bivaly is igen későn kerül elő, igaz, amikor előkerül, az a jelenet mindent tarol. De amíg nincsenek bivalyok, szinte csak találgatunk, miről is szól a könyv .
Azzal együtt, hogy a zseniális első mondat voltaképpen elmond nagyon sok mindent, és felébreszti, sőt voltaképpen fent is tartja az érdeklődést, miközben a mozaikokból összeáll annak a szomorú, „bitang nyárnak és ősznek” a történetét.
ANGYALI VÍGASSÁG
Egy halványgyenge, indokolatlan, lezáratlan és motiválatlan kerettörténetre felfűzött letehetetlen novellasor, amit a főszereplők személye köt össze. Az egésznek az összekötő mondanivalóját, kapcsát azonban nem leltem meg. Csodálatosan szépek a novellák, de a kohézió hiánya miatt komoly hiányérzetem van.
ZONGORA A FEHÉR KASTÉLYBÓL
Egy másik háború keretébe ágyazott visszaemlékezés. A kerettörténetben Gion, vagy legalábbis az ő személyével nagyon könnyen azonosítható szerkesztő talál a szerkesztőség fotósának munkái között egy fotót, amin egykori faluja három asszonyát a Torontál nővéreket véli felismerni. S a könyv voltaképpen a nővérek megalázó sorsának, az erőszak, a különbözőségből fakadó gyűlölet és a szeretet erejének bemutatása. Különböző nációk szenvedése a történelem sodrában, és a mikroföldrajzi kieegyezések, amik balzsam a szívre. A szerelmes fiúk (micsoda ötlet, elhatározzák, hogy szerelemesek lesznek a náluk tíz évvel idősebb nővérekbe, testvérisesen „elosztják” őket maguk között, és megállapítják, hogy az előzőleg kiszemelt, kortársaik közül választott szerelmeik még várhatnak.
De a könyv felnőtteinek a világa is, furcsa szó ide, de szép. Mintha a sorsüldözött nővérek, miközben kihívják maguk ellen a puszta létezésükkel a sorsot, megszépítenék a környezetüket, jobbá lennének körülöttük az emberek.
S a sok szépség mögött vastagon ott van a politika, a történelem. A nővéreket egyedül a németek nem bántották, de a koncentrációs táborokból fogatlanul visszajött zsidó asszony a bizonyíték, hogy nem voltak mindenkivel udvariasak. De a faluba visszaszökő németet, aki az apja sírját jött megnézni, aki meghalt, miközben ő a háborúban volt, mégis megsegíti, mégsem adja fel a senki által nem szeretett bőrkabátosoknak. A felszabadító orosz csapatok végigrabolták a falut és az asszonyok tisztességét, de Dimitrij, az itt ragadt orosz az egyik legsegítőkészebb ember a faluban.
S ahogy telnek-múlnak az évek, a Torontál nővérek sorsa egyre ismétli magát: nekik mindig költözni kell valamiért: az új háborúban is menniük kell, nincs megnyugvás; leégett a házuk, és benne égett a szépséget szimbolizáló zongora is. Vajon tényleg nincs már semmi lehetőségük az ősz hajú nővéreknek?
Nem tudom mennyire dobják fel a kötetet Gugi Sándor illusztrációi, de hogy egyenértékűek a történettel, az bizonyos. Persze már annak is van egy sajátos bája, hogy a könyv ’57-es kiadását olvastam.
A könyv egyértelműen kamaszköny, s nem is akar más lenni. Egy nyár története, hat fiú, két lány, finoman érzékeltetett szerelem, kamaszos meggondolatlanság, bátorság, ostobaság, s ami fő, mindezek mögött udvariasság viselkedésben és szavakban egyaránt.
Nem mondom, hogy Pál utcai fiúk, nem mondom, hogy Kincskereső, de mondom, hogy Ágasvári csata és Tatárok a tengeren. S ebben semmiféle alá-fölérendeltség nincsen, csak műfaji megkülönböztetés.
S persze a lényeg: nagyon jókat röhögtem mindvégig, miközben olvastam.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Bajban vagyok az Endymion-nal. Mert egyfelől nem tudtam letenni, folyton olvasnom kellett, és magamhoz, a rebdelkezésemre álló időhöz, valamint a vastagságához képest gyorsan kivégeztem. Pörög a cselekmény, paszentosan integrálódik az előző két kötethez, nem volt vérverejték és izzadságszag, s a végén még a szadista Shirke is szinte szerethető figurává vált, M. Bettik, Endymion és Aenea pedig egyértelműen hőstelen, szerethető hőssé. Arról nem beszélve, hogy de Soya kapitány pap pedig átsferi-i magasságáokba emelkedik a kötet végére, miközben közben sem válik ellenszenvessé. Annak ellenére nem, hogy végigűzi a Galaktikán a hőstelen hősöket egy dogmatikus, egyre nyilvánvalóbban faust-i alkut kötő, gigantikus vallás nevében.
A vallás. Egy darabig meggyőződésem volt, hogy Simmons alapjában katolikus. Ha az is, kiugrott. Mert a kötet elején gyakorlatilag a Pax az, ami a Bukás után felemeli a Háló területén levő bolygókat, és újra birodalommá teszi őket, ha homolokegyenest más vezetés alatt is. S ez a hatalom vallásos hatalom, Vatikánnal, Svájci Gárdával, pápával (mekkora poén, hogy az élősködő-feltámadást biztosító keresztség miatt ugyanaz a Gyula pápa több sorszámmal szerepel! :-D ), Inkvizícióval, miegymással. Nem eldöntendő, hogy a vallás voltaképpen pozitív vagy negatív dolog. Endymion nem vallásos, Aenea pedig pláne nem.
A történet pörög, siklik, száguld, izgalmas, letehetetlen. Space road movie. Egy kicsit ez is volt vele a bajom. Nem szerettem soha a road movie-kat se filmen, se könyvben. Az ide-oda pattogás egy idő után öncélúnak tűnt, küönösen egy sci-fi könyvben: mintha nem a cselekmény mene előre, hanem csak teljenek az oldalak, fantázia van, papír van…. Mindenhol történt, persze, valami izgalmas, de a jégbolygónál mégis majdnem feladtam. Csillagok háborúja a'la Simmons: izgalmas, látványos, de kizárólag önmagáról szól. Luke-Endymion, Solo-Bettikkel mentik Lea-Aenea hercegnőt, s a csatába, a finisben bekapcsolódik Csubakka-Shrike is. Á!
Szerencsére tovább olvastam, és bár volt dramaturgia problémám (a fenetuggyakiküldte Nemes felbukkanása határozottan dobott a történeten, akkor is, ha nekem már kicsit túl szuper is volt képességileg. Személyében új, titokzatos, hatalmas szereplő bukkant fel (majdnem azt mondtam, a vásznon). Ámde persze a kérdés felmerül, hol a csudában volt eddig? Ha Aenea ennyire fontos, miért nem küszkörészett már sokkal-sokkal előbb is? Pláne ilyen képességekkel? De, ahogyan Virág elvtárs mondta: spongyát rá, ez legyen a legkevesebb!
A kötet befejezése túlontúl arra hegyeződik, hol maradjonvelünkareklámutánmegjelenünk. Ráadásul volt jelentős 2001 űrodüsszeia és Majmok bolygója érzésem is. Mindkettőnek a végére gondolok: bolyongunk, keressük az otthonunkat, és kiderül, hogy jé, eddig ott küzdöttünk! A döbi, hogy nem zavart a deja vu. Az első két kötetért még ez is megbocsátható!
Ami viszont komoly hiányérzet volt, az éppen az első két kötet szellemisége, gondolatisága. Mert mindennel együtt, be kell látnom, az Endymion nem több, mint két fantasztikus (a szó teljesítmény-értelmében) könyv hihetetlenül olvasmányos, izgalmas kalandregény folytatása.
Amit nem mellesleg be majd szereznem!
Véletlenül találkoztam a kötettel. Szerelmetesfeleségtársam ragadta magához a könyvtárban, én meg csak úgy levettem a polcáról, hogy „vajonmiezez?”. Aztán nem tudtam letenni.
Tegnap többször elolvastam.
Nem mondom, hogy teljesen egységes, egy színvonalú minden oldala, mert nem az. Voltak olyan versek, ahogy lefagyott a rendszerem a döbbenettől, olyan hatása volt, volt ahol önvizsgálatra késztetett, volt, ahol elismertem, hogy jó kis szójáték, s volt, ahol csak lapoztam, ideiskellettvalami. De tény, hogy több olyan vers van benne, ami már filozófia, ami visz valahová, ami kötelezőn gondolkodtat.
S a kötetecske bekerült az agyamban a jobbátevőkönyvek-polcra.
Szerelmetesfeleségtársam most olvasta el a könyvet, és kérdezte, hogy nekem mi volt róla a véleményem. Mondok neki: megnézem, mit is írtam a Moly-on! Megnéztem: hát semmit. Most pótlom.
Tudomásom szerint Orwell könyvének első magyar kiadsát olvastam, valamikor a rendszerváltás környékén, huszonévesen.. Veszettül tetszett, Másképpen, mint az 1984, de legalább annyira. Amaz vérkomoly, sikítós könyv (sikítás: hogy ilyen megtörténhet, megtörténhetett, és a bibliai próféciák szerint meg is fog történni), emez pedig karikatúra jellege miatt, meg a szimbolizmusa miatt. Mert, ugye, állatok veszik át a hatalmat. És nem? És milyen állatok? No, milyenek? Hát persze, disznó elvtársak! Emlékszem milyen jókat nyerítetem olvasás közben, s persze sziszegtem is, a reflexek miatt, hogy nem hallatszik-e ki nyilvános helyen, amit olvasok?
„Négy láb jó két láb rossz!”
„Mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek!”
Micsoda örök mondatok!
Micsoda parafrázis!
Örök kedvenc marad. Kb. másfél éve meghallgattam hangoskönyvben is, Rudolf Péter előadásában. Nem veszített semmit semmilyen értékéből.
Méhes Györgyöt egészen alsós gyerekkoromban fedeztem fel magamnak, a Szikra Ferkó-val, ami máig a meseregény Csimboraszója a szótáramban. Aztán jöttek Méhes ifjúsági művei a családjáról (?): a Tatárok a tengeren, a Kilenc vesszőparipa, a Leleplezem a családomat, és a Micsoda társaság! Olyan nagyokat röhögtünk rajtuk Endrével (aki lett aztán Lójka, majd sokak számára ma csak Pipi), hogy csak na!
Azt, hogy Méhes írt drámákat és felnőtt könyveket is, akkoriban nem tudtam, fogalmam sem volt róla. Erre csak később döbbentem rá.
Orbán János Dénes könyve egy Méhes-monográfia. Saját bevallása szerint úgy csöppent a megíírásába, ahogyan Pilátus a credoba, addig szinte nem is olvasott Méhest. Majd a feladat hatására az életmű háromnegyedet. (Nem írja, hogy melyik negyedet nem.) Értékelése elfogult, szerethető, bólogatni lehet rá. Úgy fest, ő is megszerette a szerzőt és írásait, s busong a méltatlan elfeledés ellen, amit szerinte esztétikai, irodalomkritikai okokkal nem annyira, sokkal inkább félreértéssel és előítéletekkel lehet indokolni.
Rámutat Méhes írói tehetségére, komikus kedvére, de kiemeli a bátorságát is: tollával komolyan harcolt harcolt a nyolcvanas évek vége előtti rezsim ellen, és korát megelőzve, Huxley-val és Orwellel, avagy, hogy magyar példa is legyen, Szathmári Sánodrral egy időben írt egy komoly, méltatlanul feledett rendszerkritikus regényt, a Győzelmes Gábriel-t. Amiről manapség szintén nem hallani.
Pedig…
Manapság aki nem illeszkedik be a liberális (vajon mit is jelent manapság ez a szó?) polkorretség általános elfogadott jól hangzó, de jobbára szemforgató és kétkulacsos irányvonalába, szíre-szóra, pillanatok alatt megkapja a fasiszta jelzőt. A fasiszta szó szitokszóvá vált, automatikusan antiszemitát és tömeggyilkost jelent.
A könyv címe és a fülszövege azt ígéri, hogy elolvasva választ a kapunk a címben foglalt kérdésre. A kérdés pedig sugallja, majd a sugallatot a bevezető rész is megerősíti: jelentős fogalomzavar van e szó körül. S azt is mondja, érdemes megvizsgálni, vajon mit is jelent igazából a fogalom.
A szerző ennek érdekében fogja, és áttekinti a fasizmusok történetét. Többes számban, mert ahogy állítja, és ahogyan az kiderül, ahogyan egyfajta volt a kommunizmus megavlósításáak útja, úgy a fasizmusé is ahány ország, annyi módszer. A vizsgálat tárgyából kihagyja a hitleri Németországot és Magyarországot, mondván, hogy e kettőről tengernyi irodalom született már. Foglalkozik viszont Olaszországgal, Spanyolországgal, Portugáliával, Görögországgal, Finnországgal, Norvégiával, Svédországgal, Angliával , Franciaországgal, Ausztriával, Szlovákiával, Szerbiával és Romániával.
Türk Attila nem szereti, nem mentegeti a fasiszta mozgalmakat, elveiket és szellemiségüket. Csak korrekten megizsgálja a történetüket, nem determinált végkövetkeztetésekkel állva hozzá a történelemhez.
Nem tudományos művet írt a szerző, ismeretanyaga mégis lenyűgöző, széles látókörű és tömör. Valóban, a könyvet olvasva sok mindent megtudunk és megértünk az 1920–1940-es évek európai történelméről. Érthetővé válik, hogy bizonyos történelmi helyzetekben szinte kikerülhetetlen volt a diktatórikus forma a megoldás felé elmozdulásra. Ahogyan az is, hogy minden diktatúra törvényszerűen hajlott előbb-utóbb az erőszak felé. De az is egyértelmű, hogy már akkor is lett fasiszta, akit annak mondtak (Finnoszág). Sőt, az is kiderül, hogy szinte Romániára zsugorítható azoknak az államoknak a száma, akik önként és dalolva még túl is tejesítették a berlini Nagy Testvér terveit. (A Vasgárdát már Berlinből is csillapították.)
Nagy tanulsága a könyvnek, hogy az utolsó csatlós Magyarország kép mennyire igaztalan, s hogy bizonyos tények milyen vastagon rámutatnak a történelem itélőszékén kétkulacsosságára.
Két bökkenője van csak a könyvnek. Az egyik, ez a kisebb probléma, hogy érthetetlen mód hiányzik belőle az irodalomjegyzék. Türk Attila egyik utolsó mondata, hogy arra már igazán nem volt hely, enyhén szólva mulatságos, különösen, hogy több mint száz munkára hivatkozik. Egy oldalon harmincöt sor van, vagyis a felsorolás három-öt oldalt igényelt volna, de legyen tíz….
A másik és sokkal nagyobb probléma, hogy úgy fest, a szerző vagy túlbecsülte az olvasóit vagy megriadt mégis a feladattól: nem válaszolja meg a könyv végén az elején feltett kérdést. Beéri egy sommás megállapítással: Most már eldönhteki ki-ki maga, hogy mi is volt a fasizmus?
Álltam, mint Bálám szamara, csak nem angyalt láttam.
Türk úr, kérem, nem ezt ígérte a könyv címében és a bevezetésében! Nem látok az ön agyába, persze, vontam le következtetéseket, de nem feltétlenül azokat, amiket ön. Értse meg, mi emberek olyanok vagyunk, hogy még amikor fekete-fehér valami, azt is képesek vagyunk színesnek látni (Az „Elkúrtuk. Nem csináltunk semmit!” – mondatok például drága Nagyikám értelmezésében így festettek: „Hát ő legalább bevallotta.” Nem. Lebukott. Ez csak példa.) Szóval nem tudom, a fasizmusok története alapján ön, író úr, milyen követeztetéseket vont le. Nagyon kíváncsi lettem volna rá. S tett egy halovány ígéretet, hogy a fasizmusok történetének mai vetületével is foglalkozni fog, mert bizony a közbeszédben nagyon is jelen van a fogalom. Erről aztán végképpen egy szó nem esett. Ezért viszont nagyon elégedetlen vagyok!
Utána kell néznem, ki az a Türk Attila. Mert egy másik könyvéből kiderült, hogy ez a név csak írói név.
No, most akkor vajon hogyan értékeljem? Mert
ad 1.: bár vékonka könyvecske (szerelmetesfeleségtársam csak könyvjelzőnek hívja, olyan kis 107 oldalas), nem haladtam vele túl gyorsan, több nap kellett hozzá,
ad 2.: nem azért, mintha baj lenne vele, mert nincs, de egyáltalán nincsen,
ad 3.: hanem azért vagyok bajban, mert miközben egyáltalán semmi, de semmi köze nincsen hozzá, mégis Maupassant Gömböc-e járt a fejemben, pedig az azonosság végső soron kimerül a különféle társadalmi státuszok összezárásából, és az egy közös problémás figura kipécézéséből,
ad 4.: meg egy kicsit a mesélés stílusából is, de mondom, nincs plágium-érzet, csak nagyonjóirodalom-gyanú.
S hogy egy 1970-ben, Erdélyben megjelent könyv misztikus legyen, de úgy, hogy meszire elkerülje egy szimpla kísértethstória gyanúját is, és 107 oldalba bele tudja tenni a gyomorrontás legkisebb csikarása nélkül az egzisztencia legnagyobb kérdéseit, hát az hihetetlenül nem semmi! Mert a gyógyhelyen öszegyűlt társaság tagjainak életmozaikjain villanásaiból feltoluló kérdésekre magamnak is választ kelett adnom. Legfőképpen, hogy lelőttem volna-e az őzet a nagykutyáknak, s hogy vannak-e földönkívüliek által befogott tengeralattjárók a Sargasso-tenger mélyén?
Miközben a könyvecske nem sci-fi (jaj, nagyon nem), nem egzisztencialista szenvedés (hála az Égnek), hanem egy nagyon jól megírt kisregény, az erkölcsi döntésekről, tértől, időtől és politikától függetlenül.
De vajon létezik-e, s ha igen, kivel beszélget legközelebb a Barát?
Mondanom sem kell, a könyv nem thriller, és végképp nem horror, semmi köze ezekhez!
Jó olvasást mindenkinek!
Én pedig keresek még Fodor Sándor könyveket!
Szeretem Sarlós Endre rajzait, festményeit. Amikor anno-anno a Füles-ben megjelentek a képregényei, nem ő volt a kedvenc rajzolóm, Korcsmáros, Zorád, Dargay beelőzték, de aztán idővel rákaptam az ízére.
Gyönyörű ez a kötet! Rukkolán csaptam le rá. Autókáztam érte kicsit, de megérte, nagyon megérte!
Mert nem csupán és bátran mondom, nem elsősorban képregény, hanem bárkinek való, szórakoztatva oktató, nemzeti önismeretre egyáltalán nem szájbarágósan oktató kiadvány, minőségi nyomdai munkával, kötéssel és mondom, elsősorban tartalommal.
Sarlós, ahogyan az a könyvben megjelent lektori véleményből is kitűnik, részletesen utánanézett mind a szereplőknek, mind a történelmi eseményeknek, mind a hadászati történéseknek. Nincs a szereplői között egyetlen kitalált figura sem, s nincs olyan esemény, ami az ő kútfejéből pattant volna ki. De nincs fegyver sem, ami ne lenne korhű!
S közben nem válik sem didaktikussá, sem patetikussá. Mestermunka.
Kedvcsinálónak egy „nevenincs” történelmi személyiség véleménye a könyvben leírt, megrajzolt eseményekről, csak, hogy értsük, miről is van szó:
„Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt. meg. Itt dőlt el, hogy a kereszt uralkodik Európában, vagy az oszmán félhold. (Richelieu bíboros)”
S Európa háláját ezért már ismerjük… Ahogyan előtte, az 1200-as évek közepéről, illetve ’56-ból is.
A könyvvel egyetlen problémám van: most kénytelen vagyok ennek-annak utánanézni, mert kiváncsivá tett, és rámutatott a történelmi hiányosságaimra. Például: hogyan lehet, hogy egy heroikus, de elvezsztett küzdelem mentette meg a kereszténységnek Európát?
Harmadikos voltam alsóban, amikor Herbály Kopasz kezében egy iskolai reggelinél megláttam: Kopasz egyik kezében kalács, a másikban könyv, s a padra tett kakaóból kortyolt néha.
Szecskó Tamás rajzai fogtak meg, s hogy Kopasz milyen komoly, vasag könyvet olvas. Elkértem tőle, hogy belenézzek. Aztán elkértem tőle, hogy elolvassam. Tőlem Lóka kérte el, tőle pedig már nem tudom, kicsoda.
Semmit nem mondott Tolkien neve, a fantasy egyáltalán nem volt ismert szó, divat meg pláne nem.
De azonnal kedvenccé vált ez a meseregény. Mert annak olvastuk. S tudom, zúdulni fognak rám a kövek: nekem a Gyűrűk Ura már túl komolyan vette magát. Olvastam többször is, de nem lett olyan kedvenc, mint a A babó (soha nem szoktam meg miatta a hobbit nevet).
Mert A babó még meseregény volt, a műmesék minden szépségével, izgalmával és feloldásával.
(A Gyűrűk Ura-filmre ezért haragszom az orkok miatt: A babó-ban vannak manók meg törpök. A manók lettek később orkká, majd horror figurává a filmben. Nekem Tolkien meséi tündéresék, nem horror-fantasyk. Biztos velem van a baj. Meg azzal, hogy Tolkien-t én előszőr Szecskó Tamás rajzaival olvastam. S azok, amikor izgulni kell, még akkor is kedvesek.)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Egyszerűen nem megy, képtelen vagyok elolvasni… Luke Sywalker a Halálbolygó felrobbantása után rendet csinál a Mátyás téren. Rendben van, hogy nem kellene gigantománnak lennem, de valahogy a Végjáték és folytatása, meg az Ender árnyéka után maga a konfliktus nem annyira konfliktus. Achilles valahogy olyan mondvacsinált, semmiből jövő, szuperképességű figura (ha később megmagyarázódik valamikor, hogyan lesz egy utcagyerekből világformáló erő: mea culpa!) A könyv harmadáig jutottam, aztán olyat tettem, amit nem szoktam: előrelapoztam, sőt, még a Moly-os értékeléseket is elolvastam. Nem lettem egyiktől sem feldobva, kedvet sem gyűjtöttem a tovább olvasáshoz.
OSC stílusban, eseményekben, kavarásokban, stratégiában, taktikában hozza a szokásosat, azzal nincsen baj, nekem a történet egésze lett érdektelen.
Gárdonyi.
Korcsmáros.
Egri csillagok
Rossz nem lehet. Nem is az. A könyvet viszonylag kisiskolásként, még mielőtt kötelező lett volna, olvastam. S nagyon szerettem. (A Török Bálint szabadítási-kísérlet már akkor is kilógott a történetből. Meg most is.)
Korcsmáros meg, ugye, „hivatásos” Rejtő-rajzolóként lopta be magát a szívembe.
Nem tudom, most hány év után olvastam újra az adaptációt, de melengette szívemet (az a gép valahogy belémégett, amikor a Potrien-fejű Jumurdzsák nyakából Gábor pap letépe az amulettet, és a janicsár eltorzult arccal nyúl a pap felé).
Az pedig különösen, hogy egy egri happ-partner egy A4-es méretű, színezett kiadást küldött nekem, áldassék a neve! :-)
Természsetesen a képregény bír minden képregények örök átkával: a képpérövidítés egyszerűsítésével. De Korcsmáros és Cs. Horváth Tibor úgy oldották meg a rövidítést, hogy voltaképpen nem hiányzik semmi a történetből, pereg a cselekmény, visszajönnek a figurák és magyar dicsőség, világraszóló, csak senki meg nem köszönte, felszabadul eger, és vele Európa.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Igazából nincsen feloldás.
Nem tudjuk meg, miért olyan, amilyen, honnan jött, mi történt vele, miért lett beteg, hogyan lett jobban (bár erről egy kicsit), s voltaképpen, ki is ő, mi is ő?
Csak annyit értünk meg, hogy Michael és Mina valamiért megszeretik őt. Bármennyire csavargó, szakadt, büdös, kiszáradt bőrű. olyan a lehellete, mint a ragadozó állatoké, és száraz labdacsokat büfög fel, ételeinek megémészthetetlen részeit… S azt is értjük, mondjuk ennek van oka, hogy ő is megszereti a két gyereket.
A történet voltaképpen érdekes, csak valahonnan nem jut valahová. Illetve mégis, hiszen a kicsi életben marad, Michael és Mina barátok lesznek, és mindent összevetve Michael is megőrzi az iskolai barátait.
De valahol miközben de, nem is a történés az igazán fontos, és nem is hihető (mert Skallig voltaképpen annyira visszataszító és undorító, hogy nem valószínű: lenne gyerek, aki nem elhányná magát tőle, hanem megszeretné), hanem a pasztellszínű érzelmek, mint például a Michaelben dobogó kettős szív, a sajátja és a kicsié, a meg-megjelenő átlátszó szárnyak, Skellig alakja, ahogy a kórházban táncol, kezében a kicsivel, anyaa legnagyobb döbbenetére, és még nagyobbra, hogy nem nyugtalan a szikár, szárnyas alak láttán, aki éjnek idején a szívműtött kicsit kiemeli a kóházi ágyából.
Naturalista líra, ha van ilyen. Ha nincs, most lett.
Figyelemre méltó a könyv. Nem tudtam eldönteni, hogy besorolhatom valahová a Kis herceg és a Végtelen történet mellé, vagy olyasmi hatásos, borotvaélen táncoló blöff, mint pl. a Jonathan, a sirály. Azt tudom, hogy lesz még általam olvasva.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Lukjanyenko rádöbbentett valamire: én vagyok az ideális olvasó! Nem minden szempontból, de abból bizonyosan, hogy hiába tetszett ennek a könyvnek az első része, hiába nem túl régen olvastam, nehézségekbe ütközött a részleteket felidéznem, pedig ez a kötete szerves folytatása az előzőnek. Azért vagyok ideális, mert ezek szerint bármikor a kezembe adhatják az általam olvasott, nekem tetsző könyveket, bármikor tudom újként olvasni! :-)
Érdemben.
Illetve először mégsem, csak egy apróságról, ami nekem nagyon jól esett: a könyv el van látva lábjegyzetekkel! Olyan régen láttam ilyet szépirodalmi műben! Utoljára ifjúsági regényekben, talán. Pedig hasznosak nagyon! Még az internet-korszakában is: nem kell megszakítani az olvasást! Nem tudom, hogy a szerző, a kiadó vagy a fordító szorgalma, de a magam részéről egyáltalán nem bánom, sőt díjazom ezt a fajta segítséget!
Akkor most érdemben: hát, nem tudom…
Lukjanyenko most is Lukjanyenko volt, ami a sztori pörgős részét illeti, ötletgazdag, fantáziadús, mint eddig. Csak valahogy a valahonnan valahová hiányzott a történetből.
Hiába pörögtek az események, hiába volt szegény Kirill sorsa akciódús, hiába a fantáziapörgette világok sora, a történet egésze voltaképpen egyáltalán nem hiányzott az első részhez, és ami nagyobb baj, voltaképpen nem is tett hozzá igazán semmit.
Még szerencse, hogy az anygyal és a robot összecssapása csak a végén történt meg, mert ha előbb történik meg, leteszem a könyvet.
Kirill végső döntése pedig az addigiak hátterén ha nem is motiválatlan, de nem túl ésszerű, nem végrehajtható és nem nagyon hihető.
De van stílusa Lukjanyenkonak, ez kétségtelen! Nagyon az! Viszont az első kötetben is zsenálisak voltak a fejezeteket bevezető kis szöszenetek. Itt csak azok voltak azok.
Mondjuk pozitívum még, hogy nagyon jókat mulattam az aktuális sztárok, hősök (Swárczi, Harry Potter stb.) irányába történt kiszólásokon, mindennapibbá tette Kirillt és a vele történteket: jó ellensúlyozása volt az ő szuperemberségének.
Nem olvastam még Molnár Ferencet (le is hajtottam a fejem szégyenemben). Amit tudtam róla: zseniális színpadi szerző volt, hatalamas, nemzetközi sikerekkel (vö.: http://moly.hu/tagok/mohapapa/kihivasok ).
A kötet elején hatalmas volt a lelkesedésem Az ördög és a Liliom esetében. Aztán csökkent bennem az érdeklődés, majd ellankadtam. De az első kettő mindennképpen többször olvasandó, nézendő darab lesz számomra, már császkálok is a neten, hogy színpadi formában is magamévá tehessem (melyik rendezést legérdemesebb űznöm?).
Annyi lökést mindenképpen adott, hogy egyéb prózáira is nyitottá tett. Színpadi szerzőként pedig fejet hajtok előtte.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az utobbi időben ez volt az a könyv, ami leginkább lenyűgözött. Lenyűgözött, mert egy egyszerű történetet úgy mesél el, hogy egyik erkölcsi alapállásból a másikba estem, miközben úgy gondoltam, hogy nagyon határozott alapvetéseim vannak.
A történet maga nagyon egyszerű, ezerszer megírt történet, ezeregyedik központi cselekménnyel. Csakhogy: ami az egyik pillanatban tökéletesen egyértelműnek látszik, egyszer csak, egy másik nézőpontból hirtelen meghökkentőn nem lesz az. Talán egyedül Gyimka viselkedése konzekvens, de még őt sem tudtam egyértelműen utálni, ha meg is vetettem a viselkedését. Még szerethető is a figura, bizony ám!
Az osztály összefogása, majd az egyes gyerekek személyes motivációinak kibontakozása, változása hátborzongatón hiteles. Még a mellékalak tanárnő is él, megalapozott a viselkedése, a reakciói.
A főhős, Lenka és nagypapája mesterien formált alakok: úgy teljesen mindennapiak, hogy közben mégis váratlan érzelmi, tettbeli visszacsatolásokat adnak az eseményekre. S a visszacsatolásaik közben maguk is előrébb jutnak, többek lesznek.
Ha ezt a könyvet kölyökkoromban kötelezővé tették volna, hát bizony vastagon lett volna miről beszélgetnünk órán: annyi, de annyi szempont, kérdés merül fel olvasás közben, hogy több órányi elfoglaltságot adhat. Mert van itt szó az erkölcsről, az etikáról, a becsületről, az áldozatvállalásról, a helytállásről, a bátorságról, a megszégyenítésről, a megszégyenülésről, a megbocsátásról, annak határairól, az előítéletekről, a csordaszellemről, a változtatás bátorságáról és a megalkuvás szégyenéről, az érdekek képviseleteről és arról, van-e határa az érdekeim képviseletének, a boldogság önzéséről, a szeretet jogon és értelmen túli megnyilvánulásáról. S bizonyára sok mindent kihagytam a felsorolásból.
A végére érve nem tekintem pesszimista könyvnek, annak ellenére nem, hogy az utolsó előtti mondatot túl optimistának találom. Viszont még azt is enyhíti, hogy a gyerekekben „elkeseredett vágy” támadt a tisztaság, a nemesség és bátorság iránt; józan realizmus: el fognak úgyis csúszni. De megkapták a legtöbbet, amit megkapunk az életben: a lehetőséget a valós önismeretre és a változtatásra. A többi rajtuk/unk áll.
Egyvalami ütött csak szöget a fejembe: a könyv hátulján azt olvasom nagy betűkkel, hogy TIZENHÁROM ÉVEN FELÜLIEKNEK. A nevelt lányom tíz éves lesz idén. A barátom tizenhárom éves lánya simán még három évet hozzátehet a korához (ez ilyenkor még érdem, hamarosan tíz éveket tagadni). A nevelt lányom szinte csak képekkel telezsúfolt könyveket hajlandó olvasni, ha egyáltalá olvas. A barátom lánya meg éppen kint van Hanna Montanaból, és valami fantasy-sorozatba esett bele fejjel. A Madárijesztő-t kézbe nem venné. Ő sem. Meg tán semelyik mai tizenéves sem. A könyv kiadásakor a szerkesztők mégis ezt a korosztályt lőtték be célközönségnek. (Én meg negyvenöt éves fejjel faltam.) Nagyon nagyot változott a világ, s úgy fest, nem a felszínesség elkerülése felé mozdultak el a dolgok. Tarok tőle, hogy ezt a könyvet egyáltalán nem olvasnák el a mai tizenesek. S ha igen, a lányok megoldanák a problémát egy Tudod ki vacakolna ilyes hülyeséggel! fonémával, a fiúk meg, gondolom, lángszóróval vagy zsebstukerrel. Félek, még az erkölcsi dilemmát sem értenék benne. A megbocsátást pedig egyenesn ökörségnek vélnék…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
@Chöpp értékelése miatt lettem kiváncsi erre a kötetre. Rukkola, happ, pár nap, s megint pár nap, s már értékelem is.
A rajokkal veszettül nem voltam kibékülve, pedig voltaképpen ötletesek, hol gézdarabokat, hol madártollat használnak a alkotók, és tulajdonképpen plasztikus figurákat teremtenek vele. Csak nekem ezek a teremtmények nem tudtak közel kerülni a szívemhez.
A mese maga nem nagy durranás. Mármint történetileg. Amit a fülszövegben olvastam, az gyakorlatilag el is mondta, miről fog szólni az egész.
Viszont olvasva történt valami érdekes. A történetvezetés voltaképpen bugyuta. De nem ám a bárgyúság bugyutasáságban, hanem a Moha és Páfrány-féle értelemben. Nem történnek nagy dolgok, még túlságosan értelmesek sem, nincsenek nagy feszkók (SPOILER: bár ez például a befejezésre nem igaz, Benedek tekintetes úr pálfordulására gondolva), csak úgy történnek a mivan?-típusú semmiségek (csíkosra festi egy nyögdíjas gyöpőr, egy kutya, egy kandúr a talált világítótornyot, egy városban ellopják a kilincseket meg az útjelző- és utcatáblákat, stb..
Néhány pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy leteszem.
Aztán valami történt. Nem annyira a könyvben, hanem bennem. Elkaptam a fonalat, leesett az a megfelelő olvasásmód tantusza, és onnan söprés végig a könyvön, s komolyan meghatódtam a lüke Benedek kecske magányán, meg Jonatán nagy akarásán.
Nem fogom visszatenni a Rukkolára.
Csak azt nem értem még mindig, miért mondta @Chöpp, hogy hasonlítok Jonatánra?
Első olvasásra első szerelem, még akkor is, ha a kor, amiben játszódik, nagyon más kor, mint az, amikor olvastam, s pláne más, mint a jelenkor.
A szereplők annyira élnek, hogy szinte kilépnek a könyvből, és külön nagyon tetszett, nem zsenánt bevallanom, hogy Áts Feri alakja az egyik kedvencem: az ellenségnek nincs hét feje, és lehet neki nagy-nagy erkölcsi érzéke is, még becsülete is; ezt tanította nekem a Nemecsek beteg testét ölben vivő vörös inges vezér.
S persze nem lehet a Gitt Egyleten nem röhögni.
A könyv végén meg nem sírni… (Na, de férfi vagyok, vagy mi, nem igaz…?)
Kamaszgyerek, űrutazás, pazar kalandok, beszélő kutya, humor és nem egyszer tanulságok is, megfontolhatók, mi kell még hozzá? Hát Romhányi József, meg a rajzfilmsorozat emléke, az kell. A zene még most is a fülemben van…
S az abszolút szocreál család, mint háttér, hát az valami abszolút telitaláltat
Kedvenc, kedvenc, kedvenc!
Valamiért nem szerettem soha igazán a krimiket. Tán még Stanley Gardner történeteiből olvastam alegtöbbet, de a címeken kívül azokból se tudnék felidézni semmit.
A Tíz kicsi néger kivétel. Nagyon nagy kivétel! Mert a sztori zseniális, a kivitelezés meg briliáns. A csattanó pedig kiszámíthatatlan. S még újraolvasva is élvezetes.
Talán mert a gyilkos annyira hajadzik a mai thrillerek idiótáira: írtózatos rend van a káoszában.
Az áll a kötet címlapján: interjúkötet. Igazából nem az. A kérdező valószínűleg csak felírta a kérdéseit NBA-nak, aki aztán írásban válaszolt neki. Mindezt a 60. évének ürügyén.
Nagyjából egy ültő helyben olvastam el a könyvet. A fürdőkádban. Nem voltak benne nagy gondolatok, egyszerűen csak átjött rajta Bandó szellemisége, manírmentessége, embersége.
Egy díszlet-, jelmez-, baba- és élettervező ösmerős ajánlotta, aki néha színházrendez is. Nem önmagában a könyvért, hanem Alma Mahler-ért, mint témáért, és mint jelenségért. Semelyik szempontból nem bántam meg az olvasást.
A jelenség. Mert Alma minden bizonnyal az volt. Elfogyasztott végtagokon megszámlálhatatlan pasit, volt mindenféle étvágya, élvezte az életet, imádta és művelte a művészetet, művelt volt, s amerre ment, dőltek a férfiak, mint az oldott kéve, azt csinált velük, amit akart. Ha nem is rengeteg, de ilyenből lehet néhány ezen a bolgyón. Almát főleg két dolog tette különlegessé: egyfelől, hogy a vele kapcsolatba került férfiakban valami ösztönös zseniálitással látta meg a zsenit, és amit látott, ahhoz vonzódott. Amíg újabb zseni fel nem tűnt.
A főnévsor magáért beszél: Klimt, Mahler, Gropius (Bauhaus), Kokoschka, Werfel.
A másik, ami Alma-t kiemeli fajtájának nőstényei közül: miközben a pasaspk a lába előtt vergődtek (néha szó szeint), maga volt a megtestesült múzsa számukra. Nem tudtaknélküle alkotni. Ha ott volt, jelen volt, szárnyakat kaptak.
Volt benne valai nagyon különleges, valami az Örök Nőből, a femme fatal-ból, ami nem csak és nem feltétlenül a külsejéből fakadt. (Vélem, hogy a középkorú férfiak zöme már tudja: egy nőt elsősorban nagyon nem a külseje tesz Nővé, az csak a bónusz! Persze nem elhanyagolható bónusz…)
A könyv jó könyv. Nem túl szőrőzős, nem túl részletes, nem merül el olyan ismeretekben, amiktől lefárad a tisztelt olvasó, mégis a 220, igen olvasmányos oldalon bemutat egy korszakot (XIX. század vége, XX. eleje), egy várost (Bécs), egy szellemiséget (bécsi művészeti, társasági élet) és egy életet (Alma). S miközben egyértelmű, hogy van benne tistelet, csodálat Alma iránt tart tőle némi egészséges távolságot is. (Vélhetőn nem csupán a józan ész, hanem némi női féltékenység jogán is, de egyáltalán nem lóg ki lóláb.)
S nem mellesleg azért is jó a könyv, mert ösztönöz a benne felsorolt Alma-trófeák életművének a megismerésére.
Nyáron Schiele-kiállítás lesz a Szépművészetiben. Klimt-en keresztül volt némi köze Alma-hoz.
Olyan kis elolvastam, túlvagyok…
Nem rosszak a történetek. De nem is jók. Valami, valami, olyan kis (csettintés a kzépső és a hüvelykujjal) hiányzik belőle.
Pedig jól ki van találva benne minden, a két gyerekalak, a könyv formátuma, a végre nem sablonos illusztrációk (sőtsőtsőt!), csak mondom, valami (újabb csettintés)…
