Elég kényes téma a vadászat, de bízom a molyokban, hogy nem csapunk át gyűlölködésbe, el lehet mondani a véleményt kulturáltan is :)
Nos, akkor az én történetem :)
2010. 12. 11.
Nem ez volt az első hajtóvadászat, amin részt vettem, nem is az utolsó, de hogy soha sem fogom elfelejteni, az biztos :)
Hegyes-dombos vidéken lakunk (ill. a szüleim), télen szinte minden hétvégén vadászatot szervez a társaság, én is ott voltam a férjemmel és édesapámmal. Elsősorban vaddisznóra mennek, elég sok kárt okoznak mifelénk (is).
Nem egy nagy dolog az egész: reggel összegyűlik a sok vadász és a sok hajtó, a vadászokat elviszik az első hajtás helyszínére, kapnak egy-egy kísérőt és egy-egy lest. Később csatlakoznak a hajtók, akik szépen sorban végigjárják a kijelölt területet, közben nagyokat hujjogatnak, hogy a vad előbújjon rejtekéből.
Mivel az állat pihenni visszahúzódik a sűrűbe, természetesen hajtásra is ilyen területek vannak kijelölve – sűrű szedres, még sűrűbb fenyves, csupa-csupa fiatal fa.
Megszólal a kürt, a hajtók nekiindulnak, sétálnak-másznak-kúsznak, kinek hogy sikerül. Majd a végén, mielőtt elérnék a végét, megállnak. Nem szabad kimenni a fák közül, biztonsági okokból. Ha pedig mindenki végigért, várnak, és ha hallanak két kürtszót, az kontrát jelent, vagyis hátraarc, és séta vissza. Ez olyankor szokott előfordulni, ha a vadak ügyesek, és ki tudnak törni, vagyis elfutnak az emberek között. Futott már szembe velem vaddisznó, de az sem nagyon ritka, hogy valaki lábai között rohan el egy.
Más esetben tovább kell menni a következő kijelölt erdőrészhez.
Elég nehéz volt aznap a terep, nem sok pihenőszakaszt kaptunk (vagyis kevés volt a bejárásra kijelölt „égig érő” erdő), volt, ahol térden másztam a sárban, mert nem tudtam átmenni két fenyő között, annyira összeértek az ágak, még nekifutásból sem ment (nem mintha messziről nekifuthattam volna), volt, ahol a férjem nyomkodott át, volt, ahol hasra estem az indákban, de pofán csapott ág is. A szememet most megúsztam, nem úgy apukám. Ő hóval hűtötte, vérzett is…
De az előző heti ennél is rosszabb volt (azon nem vettem részt), akkor mindenki kisgatyáig el volt ázva és rájuk fagyott a ruha.
Izgalmas volt és kimerítő, egyébként tuti módszer fogyókúrára :)
De!
Nem ez volt a nagy sztori. Az eddigiek általánosak ilyenkor :)
Reggel felsorakoztunk a főúton pár méterre egymástól (kavicsos, széles út az erdőben, két oldalt egy-egy árokkal), vártuk a hajtás kezdetét jelző kürtszót. Addig néha beszélgettünk, én közben a fényképezőgéppel babráltam. Egy nagyon sűrű, fiatal fenyves volt előttem, pár méterrel odébb már idősebb fák álltak, amik közé kicsit már be is lehetett látni.
Egyszer csak a férjem felkiáltott: Szarvas! – ő közelebb állt az idősebb erdőhöz, még egy pillanatra látott valamit, én már nem voltam ilyen szerencsés.
Odanéztem, láttam magam előtt egy nagy szürke foltot három fekete pöttyel fél méterre a fejemtől (a két pötty volt a szeme, a harmadik meg az orra), nagyjából egyszerre vettük észre egymást, ő még megpróbált kitérni előlem, de akkora sebességgel ugrott ki a sűrű fenyvesből, hogy esélye sem volt, jól elsodort engem, repültem is egy szépet hátra. Fájt a vállam, fájt a fejem, de megvoltam. Este ötkor tudtam meg, hogy ketten voltak, én a másodikra egyáltalán nem emlékszem, totál kiesett az egész, így csak este nyert értelmet az az utólagos jó tanács az egyik vadásztól, hogy védjem a fejem (a második majdnem a fejemre ugrott, szerencsére "elvétette").
Az elméletet hiába tudtam, miszerint ha a jön a szarvas, fa mögé kell ugrani, mert elüt, nem fog kikerülni; öt méteres sugarú körben nem volt a közelben fa (mivel ez egy főút volt), másrészt annyira hirtelen történt az egész, hogy ha lett is volna mellettem egy, nem lett volna időm ugrani.
Nagy baj nem történt, csak nem igazán mozgott a vállam és a nyakam, fájt a fejem, szereztem pár horzsolást és gennyes karcolást, és másnapra elment a hangom :)
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy kikerülni akart, nem átugrani (akkor lehet, lerúgta volna a buksim), illetve hogy nem bikával találkoztam, mert az az agancsával lekaszálta volna a fejem.
És ez megtörténhetett volna bármelyik, éppen akkor arra járó „civillel” is, elég sokan járnak arrafelé kirándulni…
Eddig mindig megfogadtam azt a tanácsot, hogy: Ha leesel a lóról, azonnal ülj vissza!
Csak kicsit átírtam az adott szituációnak megfelelően: szarul voltam, fél óráig remegtek a lábaim a sokktól, de végigcsináltam a 6 órás hajtást egy mukk nélkül (na jó, néha felnyögtem, amikor zökkent a traktor, vagy megbotlottam, esetleg el is estem, mert nyilallt a vállam) és büszke vagyok magamra, igaz, a baleset után piszkosul féltem.
Azt szokták mondani, az kiabál, aki fél.
Hát én végigkiabáltam a napot, héjjhopphopp :)
És azóta, ha tereplovagolni megyek, és véletlenül sűrű, fiatal erdő mellett visz el az utam, magammal beszélgetek (vagy a pacival), hátha esetleg szerencsétlen vad meghallja a hangom és visszafordul, ahelyett, hogy nekem ugrana ismét :) Persze a gyakorlatban ez nem pont így működik: a szarvas simán nekimegy az embernek.
A hajtók és vadászok rendesek voltak, érdeklődtek, hogy vagyok, még délután négykor is volt, aki megkérdezte.
Azt pedig külön tudtam értékelni, amikor apu élménybeszámolót tartott az embereknek, majd a végén, a hatás kedvéért utánozta a tehén lábait, vagyis vállon lökött… Beleélte magát, na :)
A terítékre végül 14 disznó került és egy szarvasbika (a bika még előző nap esti lövés; szent meggyőződésem, hogy a tehén a férjéért állt bosszút és megkereste-megtalálta a leggyengébb láncszemet a sorban :) Nem volt nehéz, egyedüli nőnemű lény voltam :))
Lehet mondani, hogy magamnak kerestem a bajt, lehet, hogy igaz is, de ennek ellenére örülök, hogy ott lehettem. Tényleg bármelyik kiránduló család lehetett volna a helyemben, ők sem jártak volna jobban.
Illusztrációt már nem merek mutatni :)