lzoltán  P 237



Kedvenc könyvek 42

A gyönyörűség dalainak kezdete
Agrippa Von Nettesheim: Titkos bölcselet
Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában
Goldziher Ignác: Az iszlám története
H. P. Lovecraft: Zarándokút Kadathba
Grazia Deledda: A repkény
Italo Calvino: Kozmikomédia
Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás
Ladislav Fuks: Utazás az ígéret földjére / Hang a sötétből
Le Renard: Eleven Cthulhu
Mészáros Urbán Szabó Gábor: Bábelgép
Mircea Eliade: Kovácsok és alkimisták

Kedvenc sorozatok: Howard Phillips Lovecraft összes művei

Kedvenc szereplők: Joy Division

Kedvenc alkotók: Akutagava Rjúnoszuke, Albrecht Dürer, Alfred Kubin, Arthur Schopenhauer, August Derleth, Babits Mihály, Caius Plinius Secundus, Caspar David Friedrich, Clark Ashton Smith, Dimitrij Biszti, Diószegi Vilmos, E. T. A. Hoffmann, Erich Maria Remarque, Francisco Goya, Grazia Deledda, Gustav Meyrink, Gustave Doré, H. P. Lovecraft, Hanns Heinz Ewers, Hans Holbein, Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim, Hieronymus Bosch, Karinthy Frigyes, Kertész István, Kunt Ernő, Kurt Cobain, Ladislav Fuks, Láma Anagarika Govinda, Lewis Carroll, Lynd Ward, M. C. Escher, M. R. James, Magyar László András, Mészáros Urbán Szabó Gábor, Michael Ende, Misima Jukio, Morus Tamás, Oskar Panizza, Paracelsus, Paul Klee, Paul Scheerbart, Philip K. Dick, Robert E. Howard, Salvador Dalí, Sławomir Mrożek, Szentmihályi Szabó Péter, Thea von Harbou, Thomas Bernhard, Titus Burckhardt, Tótfalusi Kis Miklós, Vaszilij Kandinszkij


Aktuális olvasmányok

Farhad Daftary: Aszaszin legendák Az iszmáʿiliták mítoszai

>!
2014. augusztus 15., 12:35

Földényi F. László: A festészet éjszakai oldala Caspar David Friedrich, Francisco Goya, William Blake

>!
2015. január 22., 21:55
1 hozzászólás
>!
2015. január 23., 23:50

Utolsó karc

+
>!
lzoltán P
Filmajánló

A Tinta Király húszezredik napja

Nick Cave: 20000 nap a Földön

Szombaton meglátogattam Nick Cave-et, titokban, ő nem tudott róla, akárcsak akkor, amikor az édesapja bennfelejtette magát a gyerekszobában és a kis Cave a húgát szórakoztatta egyre csúnyább szavakkal, majd apjuk halkan kinyitotta és becsukta maga után a szobaajtót. Ez a kis történet a pszichológus előtt ülő Cave szájából hangzik el, aki a kettejük viszonyát meséli – az első női test emlékével egyetemben. Talán nem véletlenül kerül kihangsúlyozásra az apa, hiszen ő is az.
     Nick Cave zenéjét már jó ideje nem követem nyomon, valamikor a 2000-es évek elején, kb. Blixa Bargeld kilépése környékén – azt meg kell jegyezzem Bargeld kapcsán, hogy az Einstürzende Neubautent is majdnem hasonlóan – száműztem lemezeim köréből. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért érdeklődve, kíváncsian ültem be a moziba, milyen új dimenziókat nyit meg a munkássága kapcsán, mennyire enged belépni abba a privát világba, amely kitárulkozásra került már számtalanszor, de mégis kell még legyen ott valami, ami ezt az egészet mozgatja.
     Ez a mű egy filmemlék Nick Cave-nek – az egyik jelenetben felolvas egy részletet valamikori végrendeletéből, amely szerint vagyonát a Nick Cave emlékmúzeum megalapítására hagyja, erre meg is jegyzi, mindig is egy hivalkodó pöcs voltam, egészséges önirónia, és egyben kiszólás azok felé is, akik ezt nem győzik hangsúlyozni vele kapcsolatban: köszöni, tudja ő ezt nagyon is jól –, amely az egyik kulcsmondat elhangzásával érvényt is szerez magának, van egy félelme, ami okot adott rá.
     A húszezredik napról nem derül ki mennyire fikció vagy valóságos, dokumentarista hangvitel jellemzi – a párbeszédek ellenére is – az egy nagy monológgá összeálló filmet. Ha azt nézem, hogy a teremtett világa és a körülötte tátongó valóság egymásnak feszülése, és az ebből születő érzések, hangulatok, gondolatok feljegyzésére – vagyis az emlékek lenyomattá ütése egy írógéppel – épül az élete, akkor ez a bizonytalanság (fikció és valóság) ami ott lappang a filmben, teljesen helyénvaló. A megjelenő személyek (például jelenlegi és volt zenekari tagok), a legutolsó album készítésének munkálatai, vagy a két fia, ők vitathatatlanul a valóság részei, viszont az előadó művész, aki a közönség felé megjelenik – és itt nemcsak a koncertközönségre gondolok – már egy másik világot képvisel – ami szintén egy valóság, az előadó művész valósága, erre egy remek példát hoz fel Nina Simone kapcsán. És itt jön az a kis csavar, ami soha nem hagy nyugodni, mennyire tud ez a két világ átlopakodni a másikba, létezik-e szigorúan kitűzött határ, hiszen egy tőről fakad mindkettő. A korai, ’80-as évek elejei mozgolódások természetesen egybemossák még ezt a két ágat, ahhoz az még túl tömény és energikus volt, hogy a kettő ne fonódjon, ne kapaszkodjon egymásba, mert a gyenge, törékeny hajtások is erősebben állnak, ha támasztják egymást, semmint külön hajladozva eltörjenek.
     Nincsenek nagy és új felismerések, a film sem okozott katartikus, de ellenben mély élményt igen. Egyáltalán nem egyedi eset, ha valaki így éli meg az életét, ebből a szempontból semmi különlegeset nem nyújt a film, mint ahogy az is, ha valaki eddig nem szerette Nick Cave-et, akkor nem hiszem, hogy a film után rajongóvá válik. A 20000 nap a Földön egy nagyon jól felépített, szépen fényképezett, zenével, érdekességekkel (például az emeleten lakó srác története) és rejtett, nem rejtett humorral, odaszúrással telepakolt emlékkönyv.
A katartikus élmény ugyan elmaradt, de így is voltak olyan pillanatok egy-egy elhangzott gondolat által, ami korábban – részemről – csak a sejtés állapotában létezett, most kimondásra került. Ez jelen esetben jó érzéssel töltött el, ez egyrészről visszaigazolás arra, talán nem voltam annyira eltévelyedve a munkájával kapcsolatban; másrészről olyan inspiratív hatása van – még akkor is, ha ezek a gondolatok nem újak –, ami az ember önértékelését javíthatja, és a zene erre is nagyon jó; harmadrészt… az maradjon az én titkom.

https://www.youtube.com/watch?v=9w5HodnhlSA

Kapcsolódó alkotók: Nick Cave

2 hozzászólás