Lizenka1121 0

Álomból valóság

Tizenhárom éves voltam, mikor eldöntöttem milyen pályára lépek, hol szeretnék érvényesülni. Ahogy teltek az évek egyre közelebb éreztem magamhoz ezt az álmot. Dédelgettem, szeretgettem a gondolatot, amikor megpróbáltatás ért, ez éltetett. Volt, hogy majdnem eltértem a magamnak kijelölt ösvényről, de valahogy visszakeveredtem újra. Mintha a sors is ezt az utat szánta volna nekem. Egyszer csak elindult minden. Az álomból a valóság perifériájára került a cél. Szinte tapintható, szinte érzékelhető. Egyre keményebben hajtottam magam, hogy elérjem. Elérkezett a perc. Mindent, ami csak rajtam múlt, mindent, amit csak tudtam, megtettem. Az ismert feltételeket teljesítettem. Nem maradt más, csak a várakozás és én vártam. Vártam, hogy elismerjék az éveket, melyekben csak erre a pontra fókuszáltam. Vártam a jó szót, a megbecsülést. Vártam a szakmához való lojalitásom és kitartásom jutalmát. És vártam és vártam.

Aztán rájöttem, hogy a történetem önmagában nem értelmezhető, csak másokéval összefonódva alkotja a valóságot. Hiszen volt egy másik lány, akit sokat bántottak, akit az édesanyja semmibe vett, az élet eléggé meggyötört, de úgy-ahogy felállt és képviselte önmagát. Később másoknak tetsző, jóléti életet alakított ki maga körül, családja, pénze, megbecsülése volt. De ő továbbra is az a kislány maradt, akit bántottak. Sérült. És a seb, ahelyett, hogy gyógyult volna, az eltelt hosszú évek alatt tovább gennyesedett a lelkében. Pozícióhoz jutott. Érezte, hogy mindene megvan már, amit csak magunkfajta ember kívánhat, de még nem volt boldog. Nem igazán. Végül a pozíciója lehetővé tette, hogy végre ő bánthasson másokat és ebből táplálkozott. Nem igen volt más, ami erőt adott volna neki, lelki feltöltődést, hiszen barátai nem voltak, férje csalta, gyermekei inkább távol-tartották maguktól. Ez az egy maradt neki. A hatalom, hogy most másnak fáj. Hogy belemarhat akárkibe. Mérgét először csak csepegtette, de az nem csak az áldozatain, hanem rajta is elhatalmasodott. Mindig többet akart. Az arcok összemosódtak. Sorsokat zúzott össze nyelvével, de nem igazán érdekelte kik az áldozatai. Volt családanya, fiatal férfi, szakmailag elismert középkorú és volt köztük egy lány is, aki 13 éves korában döntötte el, hogy ezt a szakmát választja. Nem számított. Senki sem számít.

Eddig vártam az álmomra, de talán egy nap a valóság nyitja fel szemem. Könnyed csókot hagy az arcomon, megsimogat és azt mondja majd, menj tovább. A valóság az, hogy függünk egymástól. A valóság fáj, de mindig igaz.