levin2004 értékelései 29
cohent kamaszfiú koromtól szeretem. a legelső számával, amit hallottam tőle, olyan mélyen megérintett, hogy azonnal utána néztem, kicsoda és mit énekel még. aztán azt is megvettem. ronggyá hallgattam a kazáttáit, később cd-it. aztán később néhány évre feledésbe merült, és amikor véletlenül összeakadtunk, végigfutott a hideg a hátamon, h ezek milyen jók, és megint meghallgattam. néha kijött új lemeze, akkor azt megvettem, és jólesősen nyugtáztam, h kicsit más hanggal, kicsit más hangszereléssel, de változatlanul hozzám szól, nekem énekel.
aztán amikor itt járt pesten, elmentem a koncertjére, h megnézzem az öreget. (kb 71 évesen jött ide énekelni).
nagy koncertjáró vagyok, több száz koncertem voltam, a legkülönfélébb stílusú és műfajú előadókén. láttam világsztárok nagy koncertjeit stadionokban itthon és külföldön, láttam sok kedvenc együttes kisebb és meghittebb koncertjét klubokban. láttam mocsok sok koncertet a szigeten, ahol minden nap ott voltam, az első sziget első napja óta. nagyon sokszor csápoltam eksztázisban az első sorokban. sokszor headbangeltem a barátaimmal. sokszor énekeltem könnyes szemmel az énekessel együtt a dalt, ami lelkem legmélyéig elért és fekavart. sokszor tapsoltam dagadtra a tenyerem, üvöltve h vissza-vissza.
a cohen koncert mindezt idézőjelbe tette. életemben ilyen katartikus élményem zenével és koncerttel még nem volt. ha egyszer meghalok, és végiggondolom életem meghatározó pillanatait, az köztük lesz.
többet erről nem is akarok mondani.
egyértelmű volt tehát, h kell a cohen életrajz tim footmantól, akkor is, ha 6000 forintot elkérnek érte (mert el). aztán végül megkaptam a barátaimtól is meg a családomtól is karácsonyra.
gyorsan el is olvastam.
nem jó.
az a tény, h tim footman egyáltalán szereti cohen-t, illetve cohen zenéjét, csak egészen a könyv végén derül ki. egészen addig pedig olyan száraz stílusban mutatja be cohen életének a főbb állomásait, mintha egy lexikonba írna szócikket róla. ezt időnként megszakítja egy-egy albumának bemtatásával és egy-egy szám analízisével. mintha távolról, nagyító alatt, tárgylemezen vizsgálná az embert is, zenéjét is, és időnként feljegyezné noteszébe a megfigyeléseit.
persze attól, h a szerző érzelmeiről nem szerzünk tudomást, még lehetne jó egy életrajz. ha viszont a címszereplő érzelmeiről is alig tudunk meg valamit, akkor az egy rossz életrajz.
így megtudjuk, h cohen mikor hova ment, hol lakott, milyen albumon kivel dolgozott. megtudjuk h kik voltak azok a nők, akikkel együtt élt. de azt már nem tudjuk meg, hogyan ismerkedett meg velük, hogyan szerette őket, mit csináltak hétköznap, hétvégenként, vagy vakáción. fogalmunk sincs, hogyan és miért szakított velük. hogy viselte a magányt. a kudarcot. a sikert. mit szeret enni. milyen zenét hallgat. mit olvas. hogyan lett buddhista szerzetes. mennyire az még most is. mit gondol a mesteréről.
egyáltalán: nem tudjuk meg, milyen ember cohen.
hát életrajz az ilyen? tessék elolvasni, milyen életrajzot írt paul trynka iggy popról. na az egy igazi életrajz.
irgumburgum. és nahát.
: )
hát ez a könyv elment mellettem.
sokat vártam tőle pedig, a patmosz után alig vártam, h megjelenjen.
a patmoszt csúcsnak tartom. hamvast bódhiszattvának. a karnevál meg valószínűleg a bhagavad gíta ebben az összefüggésben: minden tiszteletem azoknak, akik szent könyvnek tartják, de akkor én még nem értem meg hozzá.
de az is igaz, h ez már régen volt. talán újraolvasom. mindazon fontos dolgok, amikkel nekem dolgom kell legen, meg fognak találni. hátha ez is : )
hát nehéz lesz pontosan leírnom, mit gondolok a könyvről, de megpróbálom.
az első, amit el kell mondanom, az az, h szeretem tolsztojt. nagyon jól ír, remekül tud karaktert rajzolni, abszolút hitelesen vezeti a cselekményt és ábrázolja a karakterfejlődést. meg csupa ilyesmi, amit irodalom-technikailag tudni kell, azt ő tudja. nem csak tudja, remekül tudja. írtam a molyon már nagy kedvencemről, az anna karenináról, tessék elolvasni.
úgyhogy megörültem ennek a könyvének is. az pedig, hogy 6 cm vastag, nem tántorított el az olvasástól, valójában perverz vonzalmat érzek a hosszú olvasmányok irányában. szeretek napokig vagy hetekig benne élni a világukban. már csak ezért is kezdtem el megelőlegezett bizalommal olvasni.
aztán ez az optimizmusom gyorsan csökkenni kezdett. és nem azért, mert tolsztoj elfelejtett volna jól írni öregkorára, mikor ezt a regényt írta. nem felejtett el. továbbra is jól ír.
viszont már néhány oldal után kiderül, hogy a feltámadás csak formailag, külsőre regény. valójában pedig egy hittérítő példabeszéd. vádirat az erkölcsök (torzulása) ellen, a gyarló és felszínes emberek ellen, útmutató a megvilágosodáshoz, az üdvözüléshez, a szebb világhoz.
ez önmagában talán még nem is volna baj, ha ezt úgy adná elő tolsztoj, ahogy szokta (vagy akár ahogy dosztojevszkij szokta): hátradől és mesél emberekről, tettekről, következményekről, lelkiismeretről, aztán ki-ki gondolkozzon el rajta, rágcsálja meg, forgassa a fejében időnként, aztán ülepedjen le lassan. egyszóval a műre és ránk bízza, h mire megyünk vele.
a feltámadásban tolsztoj nem hisz sem a műben, sem bennünk. egyszerűen nem bízza a véletlenre h megértjük-e, milyen fokú az emberek romlottsága, mekkora szükség van a változásra, és ehhez mi az egyetlen üdvözítő út. nem hagyja, hogy forgassuk, nem hagyja hogy ülepedjen. nincs ideje, nem vár. ott és azonnal megmondja, hogy hogyan értsük, hova tegyük, milyen tanulságot szűrjünk le.
a feltámadásban tolsztojnak messze fontosabb volt a térítés, mint hogy igazán jóra faragja a regényt. a feltámadás sokkal inkább egy prospektus a jehova tanúítól, erik von danikentől, az amwaytől vagy a miniszterelnöktől, mint egy regény.
és én alkatilag egyre távolabb tartom magamtól az ilyeneket olvasás közben.
hát ezért nem tartom jó tolsztoj regénynek.
tessék inkább még egyszer elolvasni a kareninát.
remekmű. zseniális.
thomas mann legjobbja.
ha kurva nagy koponya lennék, és tehetséges író, ilyet írnék. (de már nem kell : ))
a legjobb téli olvasmány (ha az oroszok már megvoltak : ))
hát véletlenül megint a kezembe akadt. belekukkantottam, és elkapott…szóval elolvasom megint.
az egyik legfontosabb könyv az életemben. 20 éves voltam, amikor a legjobb barátom a kezembe adta, h olvassam el, mert kurva jó. (ahogy ismerem, ezt ő is úgy hallotta valakitől, aztán beszerezte, olvasott belőle 15 oldalt, majd nekem adta, mint alapművet.)
akárhogy is, ha ennek a barátomnak ennyi volt a küldetése, hogy a kezembe adja a patmoszt, akkor betöltötte a karmáját, és már egyikünk sem élt hiába ezen a földön.
mocsok fontos könyv. kinyilatkoztatás-szerűen beszél arról, h hogyan működnek alapvető dolgok az életben, úgy mint erkölcs, becsület, igazság, bűn,korrumpálódás, de olyanokról is, h milyenek a németek, a pálinka vagy a bor.
mégis: ahogy olvasom,annyira mélységesen igaznak és magaménak érzem, amit mond, h nem zavar az ex-catedra stílus (ami egyébként valszeg mindenki mástól kiverné nálam a biztosítékot…). valahol mélyen, nagyon belül érzem, h minden szava igaz, triviális.
ez világ, amiben lakunk, túl színes, gyors, zajos, kavargó ahhoz, h az embernek alkalma nyíljon mögé nézni és meglátni a szerkezetet, a struktúrát, ami mozgatja. kell(ene) hozzá az affinitáson túl mérhetetlen hosszú idő, elmélyülés, roppant műveltség, kívülálló pozíció, és félelmetesen stabil erkölcsi alapok. ezek egyike-másika időnként összejön az embernek, és akkor tényleg érzi, h közelebb kerül a dolgok lényegi megértéséhez, de aztán megint elkapja a mókuskerék, és pillanat alatt visszazuttyan a normálisnak mondott hétköznapi őrületbe.
hamvasnak ez mind egyszerre jött össze. nem volt boldog tőle, és én sem irigylem érte. de ezek kellettek ahhoz, hogy összerakja ezt a könyvet, ami szerintem is tényleg a 20. századi esszéirodalom csúcsa.
hangulattól függően könnyű v nehéz olvasmány. kirkagaard-nál könnyebb, a harry potternél sűrűbb.
igazságkeresőknek, esszéistáknak kihagyhatatlan numera.
ez azon könyvek egyike, amit néhány évente elolvasok.
az utolsó ilyen alkalom ma jött el. tegnap fejeztem be a pusztai farkast, utána sokáig az motoszkált a fejemben. reggel új könyv után kellett néznem, és hát nincs logikusabb folytatás… : )
a sziddhárta azért zseniális, mert egy európai hindu rege. zsigerből ismerjük az európai regéket, és olvasmányainknak köszönhetően ismerünk néhány hindu regét is.
az európaiak soxor annyira triviálisak és beletartoznak a hétköznapjainkba, h nehéz bennük tényleg átélni a transzcendentálist, a felülemelkedést, vagy ahogy a vállalati továbbképzeseken hívják, a helicopter view-t.
a hindu regékkel az a nehéz, h valószínűtlen elefántormányos figurák és hosszú hindu nevű személyek művelnek költőien hősi dolgokat szanszkrit háttér előtt.
hát erre a kettős problémára ad remek megoldást hesse találmánya, az európai hindu rege. egzotikus és transzcendens is, de olyan nyelven szól hozzánk, amit beszélünk és értünk.
az útkeresés, az állandóan másra vágyás, a folyamatos megvilágosodás regénye ez. és azt tanítja, h a bölcsesség nem tanulható.
és hogy mennyire igaza van, arra én vagyok a legjobb példa: már soxor olvastam, és tessék…
: )
nemrég fejeztem be.
laing könyve meggyőzött arról, amit feldmár óta eddig is sejtettem:
a) esetleg mégis érdemes lehet pszichológushoz menni, ha gáz van veled
b) de nem azért, mert a pszichotudományok bármit tudnak kezdeni a problémáddal, hanem mert hátha kifogsz egy rendkívül nyitott, elfogadó, okos, bátorító dilidokit, aki elsősorban EMBER, másodsorban pszichomókus.
xanaxon élők kerüljék : )
vannak könyvek, amik mindig pont akkor találják meg az embert, amikor arra a legalkalmasabb a pillanat.
én mindig így járok ezzel. eddig 3szor v 4szer olvastam, és minden alkalommal úgy éreztem, csakis és kizárólag nekem írta Sz. A., tulképp furcsa, h nem dedikálta nekem.
tegye fel a kezét, akiben még sosem merült fel, h egyik pillanatról a máikra hátat fordít normális hétköznapi életének, és mégiscsak úgy él, ahogy mindig is akart.
aztán az is, aki csillogó szemmel végigolvasta, aztán bebújt a párja mellé a takaró alá, és másnap reggel 8ra bement dolgozni.
mind bolondok vagyunk.
ha kicsit is érdekel, h milyen kamaszfiúnak lenni. ez a te könyved.
duzzadó test, tomboló hormonok, feszítő vágyak, célt kereső érzelmek. szex, szex, szex.
felejtsd el adrian mole-t. azt valszeg egy nő írta : )
nem ismertem cserna-szabót, csak belelapoztam a könyvbe. aztán az első mondatán – szép ernőről – akkorát nevettem, h azonnal megvettem. ("coitus után minden állat szomorú. kivéve szép ernőt, aki már előtte is.")
remekül áttekinti az író kedvenc íróinak munkásságát, igen jó érzékkel ad ízelítőt az adott szerző v mű stílusából. sokat beszereztem közülük, és jól tettem.
ha nincs időd elolvasni a mocsok vastag étlapot, kérdezd meg a pincért, mit ajánl : )
hát mit is mondjak…
kell ahhoz egy lelki alkat, hogy az ember szeresse a legalább 10 cm vastag orosz klasszikusokat. aki nem ilyen, annak ez is csak egy marad az időrabló kötelezők közül.
aki viszont ilyen, annak minden bizonnyal felejthetetlen, s néhány évenként újraolvasandó alapműve lesz. nekem az lett.
oroz tél, hóesés, moszkvai és pétervári éjszakák, bálok, hercegek, szárnysegédek, elsőbálos lányok, párbajok, szerelem, viszonzatlan szerelem, sors.
és mégsem operett, nem lektűr. nagyon mélyen megérint, bármilyen élethelyzetben olvasom, mindig magamra ismerek benne valahol. szeretem, amikor olvasom, szeretem, amikor a hátizsákomban van, szeretem, hogy bármikor levehetem, mert ott van a polcomon. szeretem, hogy már sokat segített, és szeretem, hogy bármikor segíteni fog, ha szükségem lesz rá.
mondtam már, hogy szeretem? : )
ez egyik alapmű.
a keleti világszemlélet esszenciája, rövid versikékben. valszeg nem mond újat, de rendszerezi benned azt, amit tudsz. rövid, egyszerű, és nincsen benne szanszkrit szó.
ha mégsem tetszene olvasás közben, ne rágd át magad rajta. tedd félre, vedd elő 3 év múlva.
én legkevesebb ajánlott olvasmánnyá tenném gimiben.
a fülszövegből tudtam, h ezek az írások a drogélményekről szólnak.
ehhez képest kiderült, h jóval több van benne. egy olyan világnézet, ami igen közel áll hozzám, és aminek a drogokhoz csak lényegtelen köze van.
huxley azt állítja, h a világ, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokrétűbb, színesebb, izgalmasabb, megdöbbentőbb és lenyűgözőbb, mint amit a hétköznapok során érzékelünk belőle. és hogy vannak módszerek, helyzetek, amikkel rést tudunk ütni azokon a kapukon, amik ezt eltakarják előlünk. ilyen lehet a meditáció, az orgazmus, a drogok.
ezzel én teljes mértékben egyetértek. (bár engem személy szerint az előbbi kettő érdekel igazán, a könyv viszont inkább az utóbbira van kihegyezve).
értelmes, nyitott embereknek remek olvasmány.
egy vonnegut könyv (az 5. sz. vágóhíd) fülszövegén olvastam: amit a világról tudni lehet, az benne van F.M. Dosztojevszkij a Karamazovok c. könyvében.
és ezzel annyira mélységesen egyetértettem, h azonnal megvettem a vonnegutot, ami egyébként a legjobbjának bizonyult.
a karamazovok nekem egy abszolút sorsfordító könyv volt. egy nehezen múló szerelmi válság végét jelentte. kb 3 nap alatt olvastam el.
nehéz róla dicséretet írni, totál közhely bármi. nincs az emberi léleknek olyan vonatkozása, ami ne jelenne meg valamilyen formában a regényben.
az igazat írja, nem csak a valódit.
olvasd el.
colehot nem azért szeretjük, mert jól ír, hanem mert olyan témákról ír, ami valahol a legtöbb ember szívéhez azért mégiscsak közel áll.
én a magam részéről mélységesen tisztelem az öreget, hogy volt bátorsága 40 évesen írni kezdeni, tudatában annak, hogy a legkevésbé sem tud jól írni a szó irodalmi értelmében. de annyira feszítette a mondanivaló, hogy nekifutott, és tényleg siker lett.
ezzel a könyvvel az a bajom, hogy az első olyan műve (én remélem h az utolsó is), amiben megpróbált REGÉNYt írni, mint a többi írók. hát ehhez kellene az irodalmi véna,és ehhez már nem elég az 500 szavas szókincs.
akinek tetszett a 11 perc v a veronika meg akar halni, az inkább hagyja ki ezt.
hessét nehezen tudom hova tenni. sok könyvét többször újraolvasom, és ezt valszeg azért teszem, mert jók. olyan dolgokról ír, amik mélyen megérintenek, új fényben mutatnak magamból és környezetemből egy-egy részt. jobban megértem tőlük magamat és a világot.
ugyanakkor néha zavar, amikor nyelvezete helyenként végletesen stilizálttá, tömörré, didaktikussá válik. ebben coelhóra emlékeztet, bár nála azért tízszer jobban ír.
de ez csak nehezítés, valószínűleg mindenki magára ismer azokban az archaikus alaphelyzetekben, amikről általában ír. konkrétan a pusztai farkasban az énmásvagyokmintatöbbiek – dejólenneolyannaklennimintatöbbiek-dejóhogynemvagyokolyanmintatöbbiek körben játszik és elmélkedik.
és tegye fel a kezét, aki nem szaladgál gyakorta ebben a körben : )
az emberre mindig rátalálnak a megfelelő könyvek a megfelelő pillanatban. nekem most pont ez kellett, és odáig vagyok tőle : )
druon nagy varázsló. az elátkozott királyok is nagy kedvencem volt. de ez most egészen más műfaj.
a görög mitológiával mindig az volt a bajom, hogy valószerűtlenül bonyolultnak láttam: egészen elvesztem az istenek családfájában, sosem értettem, ki kivel van, vagy éppen miért kell megenni egy apának a gyerekeit. druon ezt szépen levezeti az elejétől, de olyan stílusban, amitől nem válik száraz értekezéssé az egész, sőt. annak köszönhetően , hogy az öreg zeusz a történet mesélője, azt is megengedheti magának, hogy a személyes hangvételen túl igen tartalmas életbölcsességeit is megossza velünk. és ezt jó arányérzékkel teszi, nem viszi túlzásba, mindig ott helyezi el ezeket, ahol annak valóban helye van.
druon másik varázslata abban áll, hogy élővé teszi a görög mitológiát. de annyira, hogy ezáltal valóban megérthetjük azt, hogy az nem más, mint az emberi lét alapvető helyzeteinek, konfliktusainak, viszonyainak az összefoglaló rendszere, és ma is kevés olyan dolog történhet az életünkben, ami ne esett volna meg már az istenekkel is.
ehhez valószínűleg kell az is, hogy a megfelelő hangulatban vegyük kézbe a könyvet. de ha így teszünk, garantáltan szórakoztató, lélekerősítő, emlékezetes olvasmányunk lesz.
