Leonine P értékelései 99
Mivel a fantasy nem a kedvenc műfajom, kétesélyes volt, hogy milyen lesz a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Vagy imádni, vagy utálni fogom, fantasy esetén középút még nem volt nálam. A misztikus hangulattal átitatott, végtelenül izgalmas regény azonban egy csöppnyi kételyt sem hagyott bennem, már az első fejezetnél éreztem, melyik oldalra billen a mérleg!
A regény utolsó két fejezetében kicsit kezdtem elveszíteni a fonalat, mert hirtelen túl sok új lény és kifejezés került szóba, de a végén minden a helyére került, így végül nagyon pozitív élménnyel zártam az olvasását.
Bár láttam, hogy sokan negatív élménnyel zárták a könyvet, számomra élvezetes olvasmány volt. Az alapötlettől hanyatt vágtam magam, egyszerű, mégis nagyszerű, hogy valaki elfelejti a múltat, de a jövőre emlékszik. A kiderítendő rejtély is tetszett, hihető volt a történet, ami miatt London egyszer csak elfelejtette a múltat. Apró negatívum volt, hogy London jelentéktelen dolgokat jegyzett fel, fontos dolgokat pedig kihagyott a jegyzeteiből. Ennél jóval zavaróbb a történet végkifejlete, ami úgy össze lett csapva, mintha ott sem lett volna. Egy ilyen könyv végére valami jóval ütősebb jelenetet vártam volna. Összességében azonban tetszett, nem is rossz egy kezdő írótól!
Az első részt nagyon szerettem, de ez egyáltalán nem jött be. :( Túl sok szálon futott a cselekmény, és a magánélet is túl nagy hangsúlyt kapott.
Alapvetően nincs azzal gond, hogy sok szereplő és sok vonal van egy történetben, csak azok legyenek rendszerezettek, és okkal legyenek a könyvben. Az pedig nem jó ok, hogy egyébként csak 250 oldal lenne a könyv, adjunk hozzá még száz oldalnyi sallangot! Itt viszont sajnos ezt éreztem. Ha már a Fredrika Bergman-sorozatról van szó, akkor bőven elég lett volna Fredrika magánéletét beleszőni az eseményekbe. Sajnos nem ez történt, emiatt viszont végig az volt az érzésem, hogy az írónő azért használ ennyi szereplőt és ennyi eseményt, hogy a tettesről elterelje a figyelmet. Az a baj, hogy ezzel elérte, hogy magáról a könyvről is sikerült elterelnie az érdeklődésemet. :(
Az írónő nagyon szemléletesen mutatta be a szereplők érzéseit, nagyon szomorú volt végigkísérni, ahogy Tomot és Isabelt lassan felemészti a döntésük súlya.
A regény komoly témát feszeget morális kérdésekről, szeretetről, bizalomról, megbocsátásról, és ártatlannak tűnő, mégis helyrehozhatatlan következményekkel járó döntésekről. Elmélkedésre, véleményalkotásra ösztönző regény, melyből mindenki más és más következtetést szűrhet le.
Briliáns alapötlet, tökéletes kidolgozás és különös, misztikus, libabőrözős hangulat. Kell ennél több?
Minden annyira élethűen és részletesen van ábrázolva, hogy olvasás közben úgy éreztem, ha kinyújtanám a karomat, megérinthetném a Sikátor falait. Én is ott jártam a régi hotelben, láttam a szobákat, átéltem a visszapörgetett emlékeket, lefújtam a port a régi névjegyzékekről, vadásztam, borzongtam, csalódtam, csókoltam, fájtam…
Összességében nem rossz könyv, bár eléggé látszik rajta, hogy férfi írta. Nem lenézésből vagy sztereotípiából mondom, csak érdekes, hogy egy pasi még egy romantikus, halál után megbánós, megromlott családi kapcsolatokat rendbehozós regénybe is képes belerejteni a Berlini falat, sőt még a robotokat is. Ettől függetlenül a regény nem történelmi és nem is sci-fi, nem kell ódzkodni tőle. :) Mindenkinek ajánlom, aki szereti a nem mindennapi megoldásokat. Nem mondom, hogy ez a legjobb arany pöttyös könyv, amit valaha olvastam, de megérte elolvasni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A téma kemény, a falhoz vág és nem enged szabadulni. Nem túlzok, ha azt mondom, durván depressziós hangulatba kerültem az olvasásakor, és az alig 200 oldalas könyvet többször is félretettem, mert küzdöttem a gondolataimmal. Picike spoiler, hogy Lou úgy dönt, megpróbálja rábeszélni a szüleit, hogy befogadják No-t. Nálam ez egy kicsit kiverte a biztosítékot, mert nem tudom elképzelni, hogy bárki is befogadjon egy vadidegen hajléktalant a lakásába. Nem hiszem, hogy a hajléktalanok kérdésére ez lenne a válasz.
Nem is emiatt érintett meg a könyv, sokkal inkább No beszámolói által, illetve Lou és Lucas családjainak megismerése által kerültem borzasztó hangulatba. Még ha ezzel a „fogadj be egy hajléktalant”-ötlettel nem is értek egyet, állítom, hogy kihagyhatatlan könyvről van szó, és nem ártana, ha mindenki elolvasná.
Ritka, hogy egy ilyen jó értékelésekkel bíró könyvben csalódom, de volt már rá példa, és sajnos most is sikerült. :( Kicsit több, mint a felét olvastam el, mert nekem ez vontatott és érdektelen volt, nem tetszett, ahogy úton-útfélen Istent emlegeti, ráadásul kiszámítható volt, a 150 oldal elolvasása után hátralapoztam, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg az derül-e ki a végén, amire gondolok. Igen, az.
A könyv nagyon kevés párbeszédet tartalmaz, valójában az egész egy monológ, mégis olyan látványos és olvasmányos, hogy egy percig sem unalmas. Nehezebb elviselni, mint egy thrillert… sosem tudhatod, mi lesz a következő lépés, és kinek mi lesz az utolsó csepp a pohárban. Olyan élethűen megírt történet ez, hogy egyáltalán nem lepne meg, ha maholnap bekövetkezne.
Egyedül azt hiányoltam, hogy bár már 13 éve tart a lassulás, Julia csak az első évről számol be, és végén alig ír valamit arról, hogy hogyan néz ki a világ jelenleg. Örültem volna egy kicsit hosszabb utolsó fejezetnek.
Amikor képes vagy beleszeretni egy történet főszereplőjébe, már biztos lehetsz benne, hogy ismét egy igazán jó könyvhöz van szerencséd. Kicsit ugyan még emésztenem kell, hogy ezúttal egy zombiért dobbant nagyokat a szívem, de nem vitás, hogy ez a könyv teljesen levett a lábamról. Ez a legfurcsább Rómeó és Júlia sztori, amivel valaha is találkoztam, de kétség sem fér hozzá, hogy R(ómeó) és Julie az irodalom történetének egyik legimádnivalóbb szerelmespárja! :)
Sokan hasonlítják Az éhezők viadalát ehhez a könyvhöz, így ettől nekem is nehéz volt elvonatkoztatnom az olvasása során. Ha mindenképpen össze kellene hasonlítanom a két regényt, azt mondom, látom a hasonlóságokat sok helyen, de mégis teljesen más a kettő. A Battle Royale sokkal jobban tetszett. Az éhezők viadalában túl sok volt az előzmény, és kevés a cselekmény. Arról ne is beszéljünk, hogy nagyon egyszerű megoldás volt a versenyzőket egyszerre kiengedni, így a szereplők harmada már a viadal első perceiben meghalt, anélkül, hogy bármit is megtudhattunk volna róluk. A Battle Royale-ban a leghamarabb megölt szereplők is megkapják a saját kis öt perc hírnevüket, hiszen a halál pillanatában mindig jelen vagyunk, nemcsak az esti „híradóból” tudjuk meg, hogy kik haltak meg.
Még egy dolog, ami számomra a Battle Royale felé húzza a mérleget: hiába volt rengeteg szereplő, senki sem maradt háttérben. Persze voltak főbb szereplők, de a többiekkel is meg tudtunk ismerkedni. Itt nem fordulhatott elő olyan, hogy egy főszereplő fának maszkírozza magát, majd lefekszik aludni… Félreértés ne essék, magam is szerettem Az éhezők viadalát (a harmadik rész kivételével), de most, hogy látom, lehet ezt érdekesebben is csinálni, hajlamosabb vagyok kicsit élesebb kritikával illetni.
A nagyjából 740 oldalas könyv egy percig sem laposodott el, végig fenntartotta az érdeklődésemet. Az elején kicsit nehezen szoktam meg a neveket, ezek a japán nevek hiába különböztek, mégis tök egyforma volt mind. :) Néhány tíz oldal után már egyáltalán nem jelentett problémát, onnantól már egyáltalán nem zavart. Úgy gondolom, hogy a könyv legnagyobb erőssége az, hogy a Programba nem idegeneket tettek össze, hanem egy összeszokott osztályról van szó. Remélhetőleg sosem kerülök ilyen helyzetbe, de úgy gondolom, egy vadidegen életét könnyebb kioltani, mint egy osztálytársadét, akivel éveken át a napod jelentős részét megosztottad. Erre alapozva a könyv lélektani része nagyon meghatározó.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem egészen azt kaptam a könyvtől, amit vártam. Drukkoltam Alice-nek, ettől függetlenül nem volt túlzottan szimpatikus karakter. A sors kegyetlen fintora, hogy éppen egy rendkívüli tudós agyát támadja meg a kór, de ezt éppen elég lett volna egyszer leírni. Ehelyett állandóan arról olvashattunk, hogy mennyire rossz, hogy pont ő – aki a beszéddel kapcsolatos agyi működéseket tanulmányozta – kapja azt a nyomorult sorsot, hogy hamarosan beszélni sem fog tudni.
Alice kicsit túlságosan is lenézte Lydiát, amiért nem az az életcélja, hogy diplomája legyen, és az egész könyvből ez sütött, hogy nem vagy értékes, ha nem a Harvardon vagy a Stanfordon tanultál. Egy pökhendi, beképzelt értelmiségi nő képe sejlett fel előttem, és nem szerettem a karaktert. Számomra sokkal megrázóbb lett volna, ha bár ugyanolyan végzettséggel és munkával rendelkezett volna, mégis emberközeli, kedves, szerethető karakter lett volna. Nem mondom, hogy így megérdemelte a betegséget, de számomra nem volt akkora dráma.
A család reagálása is valószerűtlen volt. Értem én, hogy öröklődő betegségről van szó, és persze, hogy kivizsgáltatnám magam, ha a felmenőim között előfordulna, de hogy már rögtön a bejelentés után se anyucit sajnáljuk, hanem inkább magunkat, az számomra felfoghatatlan. Egyedül Lydia reakciója emberi. Innentől kezdve legtöbbször ő foglalkozik leépülőben lévő anyjukkal, ő csitítja a testvéreit, amikor idegeskednek egy-egy elfelejtett szó vagy esemény kapcsán. Éppen ő, akit anyja annyit szekált amiatt, hogy színésznő szeretne lenni! A két diplomás díszpinty meg inkább szégyellhetné magát…
A recept:
Vegyünk egy találomra kiválasztott amerikai tinifilmet (pomponlányok mindenképpen legyenek benne!), adjunk hozzá három evőkanálnyi Rómeó és Júliát, egy csipetnyi Grease-t, és ízlés szerint Dirty Dancing-et. A hozzávalókat turmixoljuk össze, bolondítsuk meg egy jó adag chili-szósszal, majd a kapott masszát zuttyantsuk történetünk főszereplőire!
Számomra tökéletes volt ez a recept, nagyon tetszett a könyv! :)
Nagyon szerettem ezt a könyvet. Egy különleges téma még különlegesebb feldolgozása volt, olyan módon, hogy a könyv összes karakterét tudtam sajnálni, átéreztem a sorsukat, és mindannyiuknak egyformán drukkoltam, hogy meg tudják változtatni a sorsukat, vagy el tudják fogadni az életük alakulását.
Külön kiemelném a borító különlegességét, mely egy olyan apró részletet rejt, amely képről nem látszik, és élőben sem túl könnyű észrevenni. Nem árulom el, mi az, olvassátok el a könyvet, és előtte jól nézzétek meg a borítót! :)
Számomra ez a könyv rendkívül szívszorító volt. Szinte el sem hiszem, hogy lehet ilyen körülmények között élni, pedig tudom, hogy még a Walls családnál sokkal nyomorúságosabb környezetben is élnek emberek, és nőnek fel gyerekek. Haragudtam a szülőkre. Nem értem, miért vállal gyereket az, aki csak festegetni szeretne, és nyugodtan hagyja, hogy a hároméves lánya már egyedül főzzön virslit. Vagy a másik, aki elissza a pénzét, miközben a gyerekei éheznek… Mérges voltam, sokszor kedvem lett volna felpofozni a szülőket. Belőlem még ilyen erős indulatokat egyetlen könyv sem váltott ki…
Szívszorító történet, amely nem fél bemutatni a fájdalmat, a tépelődést és az előítéleteket. Nehéz és elgondolkodtató téma, megköveteli, hogy véleményt alkoss róla.
A vallás kontra homoszexualitás témát kicsit hatásvadásznak éreztem, de kíváncsian vártam, mi lesz az ügy vége. Nem könnyű olvasmány, és nem is Jodi Picoult legjobb regénye, de megéri elolvasni!
Nem tudtam, mit várjak ettől a regénytől. Végül egy átlagos romantikus történetet kaptam egy átlagon aluli krimivel megspékelve. Eléggé kiszámítható volt, de valahogy mégsem zavart. Alig néhány óra alatt elolvasható, gördülékeny történet. Kikapcsolódásnak nagyon jó, de ennél nem több. A könyv elején lévő két gyertyáról szóló rövid történet nagyon tetszett!
Ez is véget ért…
Voltak a sorozatnak hibái, sőt, főszereplő még ennyire nem idegesített, mégis éjszakákat virrasztottam át ezekkel a könyvekkel. Azért is, mert kíváncsi voltam a szereplők sorsainak alakulására, de leginkább azért, mert 9 évvel az érettségim után visszavitt a középiskolába, és ezt az érzést nagyon szerettem.
Bár sem Renihez hasonló lelki sérült, sem Virághoz hasonló gyagyás, sem Kingához hasonló diktátor nem voltam, és még a pasim sem volt egy Cortez, számomra a Szent Johanna gimi a saját fiatalkoromat jelenti. Köszönöm az élményt!
Ez a legzsúfoltabb év… észrevettem… bár nekem inkább összecsapottnak tűnt, túl sok mindent akartak belegyömöszölni, de a szokásos ismétlésekből persze semmit sem lehetne kihagyni:
– Reni anyja rosszul főz – kit érdekel ez már? És mégis honnan a jó égből kerül elő éjszakánként az a sok finomság, ha vacsorára nem azt eszik?
– Máday-nak annyi jelenete volt már, hogy bele lehetett gárgyulni. Őszintén szólva nekem már az első kötetben is bőven sok volt ez a karakter.
– Reni anyja meteorológus, a tv-ben dolgozik, és mindig tudja, milyen idő várható – OK, felfogtuk…
– infó óra, amikor soha senkinek nem kell tanulnia, csak facebookozni
– és még sok ilyen apróság, amit lényegesen kevesebbszer is bőven elég lett volna megemlíteni. Nem kell, hogy 500 oldal fölé nyúljon a regény, de ha mégis, akkor tényleg kidolgozott tartalom legyen benne, ne ismételgetés.
A fontos dolgok bezzeg rengetegszer át lettek ugorva, Reni egyszer csak 5-10 napig nem ír semmit, majd egy oldalban lerendezi a komplett karácsony-szilveszteri időszakot. Persze semmi gond nem lenne ezzel, ha mindeközben nem kellene oldalakon át olvasgatni, hogy ki kinek az ölébe hajtja a fejét Zsoltiék garázsában…
Szintén az összecsapottságra utal, hogy bár az előző részekben is előfordult már néhányszor, de ebben bődületesen sok elgépelés és helyesírási hiba volt.
Nekem ez a rész tetszett eddig a legkevésbé. Ráadásul nem azért, mert kevés volt benne az ötlet, vagy kifulladt a dolog, hanem azért, mert szerintem nem volt kellő gondossággal kidolgozva. Néha az volt az érzésem, hogy abban a szellemben íródott, hogy ez már egy jól bejáratott márkanév, és Szent Johanna gimi felirattal akár egy teljesen rangom szöveget is kiadhatnának, akkor is megvennék a népek… :(
Számomra nagyon megható, fájdalmas regény volt. Különlegessége, hogy a nyomozás történetét Beatrice levél formában írja meg elvesztett húgának, a legapróbb részletekig bemutatva azt. Sem témájában, sem kivitelezésében nem egy szokásos krimiről van szó, inkább egy fordulatokkal teli kemény lélektani regényről.
Pár hónapja már a polcomon várt, de valamiért nem volt hozzá kedvem eddig. Tegnap este viszont ezt vettem le a polcomról, hogy egy forró fürdő alatt elkezdjem. Mire kihűlt a víz, már a 100. oldalnál jártam, és pár órán belül be is fejeztem a könyvet.
Egy gyerek szemszögéből nézzük a dolgokat, emiatt kicsit nehéz volt eleinte, hogy tele van hibákkal (egy ötéves gyerekre jellemző rossz ragozásra, időnként helytelen szóhasználatra gondolok), de az első 30-40 oldal után átállt az agyam, és már egyáltalán nem volt zavaró.
Ez a megrendítő és elgondolkodtató történet rávilágít arra, hogy a szörnyű dolgok nemcsak tőlünk távol, de a közvetlen környezetünkben is előfordulnak, akkor is, ha nem vesszük észre őket, vagy elfordítjuk a fejünket. Sajnos az ösztöneim mást súgnak, szívem mélyén mégis remélem, hogy kevés Grace él a világon… bár ha gyermekbántalmazásról beszélünk, a kevés is túl sok. :(
Sokaknál olvastam, hogy a könyv az Átkozott boszorkákra emlékeztette őket. Én is végig így éreztem, ráadásul imádom a történetet, így nálam szinte már garantált volt a siker. Ismét megismerkedhettünk egy varázslatos család különleges képességű nőtagjaival, akik titkokat őriznek és felkavarják egy kisváros életét. Itt ugyan bájitalok helyett ételeket „kotyvasztanak”, de a lényeg a varázslat, ami magával ragad, ha elolvasod ezt a könyvet.
