langimari
Mindenért képes vagyok rajongani, már ami Bécset, ami a zenét, a filozófiát, meg ami a Wittgensteineket illeti. Ez egy remek könyv, benne van minden, ami bennünket, magyarokat is érdekelhet, így a Monarchia felbomlásának utolsó előtti pillanatai, az első világháború, meg az azt követő évek. Az írót sajátos profilja inkább a zene irányába viszi, de ez nem árt meg a könyvnek. Ékes bizonyíték a család története arra nézve is, hogy a valóság néha a képzeletet is felülmúlja, túl lehet egyáltalán élni ennyi szerencsétlenséget? Mekkora érzékenység, mekkora hit, mekkora makacsság, ami ehhez szükséges és elégséges? Egyébként úgy látszik a Wittgensteinek minden generációja megmozgatja az irodalmárok fantáziáját, egészen érdekes olvasmány egy más időszakból a Wittgenstein unokaöccse című könyvecske is, Thomas Bernhard tollából.
Még egy könyv, amely bepillantani enged egy tőlünk olyannyira távoli világ, idegen kultúra kulisszái mögé. Jól megírt könyv, méltán népszerű olvasmány, s a belőle készült film is nagyon látványos, hangulatában is jól visszaadja az eredetit. Szép. Örültem, hogy nem hagytam ki, mint ahogy a legtöbb bestsellert kihagyom, talán éppen a túlzott népszerűség okán.
Láttam, hogy sokan rendesen leértékelték a könyvet. Nekem tetszett. Amikor az ember ezt a könyvet olvassa és értékeli, lehet, hogy számít az is, hogy lakott-e valaha bérházban, csengetett-e be hozzá éjnek idején a házban lakó alkoholista ezer cimborája, utazik-e rendszeresen tömegközlekedéssel, érezte-e már a buszon a közelállók szagát, és hogy mennyire ismeri ezt a bennünket körülvevő százarcú világot. A piacok, a kocsmák, az alkoholisták, a művészek, az ostoba libák, a kékharisnyák, az okostojás ál-értelmiségiek, és az elhanyagolt öregek világát. Meri-e önmagát is valamelyik csoporthoz tartozónak látni? Vagy legalább rányitni a szemét, tudni, hogy léteznek, igen, ilyen emberek is élnek közöttünk, sőt talán mi is ilyenek vagyunk. Én felismertem: igen, ilyenek ezek a helyek, és az emberek is, valóban. No és van még a büdösség…Talán kicsit tényleg túl sok is, de lám, van akinek érzékenyebb az orra…
Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók 91% Válogatott elbeszélések
Megint egy jó novelláskötet Ulickajától, legalább olyan jó, mint „A mi Urunk népe”. Arra azért kíváncsi lennék, hogy hány ilyen kötetet lehet még megtölteni ezekkel a történetekkel? Alapanyag nyilván van bőven, akár az egykori Szovjetunió népeinek tarkaságára, akár ha arra gondolunk, hogy csak Sztálinnak mennyi nyomorúságot köszönhet ez az ország, vagy ha épp nosztalgikusan visszamosolygunk az úttörőavatásokra, a nyakkendőkötésre, akár az agyondicsőített első hős úttörőlány történetére. Őrület, hogy az ember mindent képes túlélni!
Isten tudja, azért van bennem kis borzongás, amikor ezeket olvasom…
Ugron Zsolna könyvét az előttem szólók már legorombították, így már csak annyit mondok: tényleg gyenge, nagyon gyenge. Én elsősorban a témája miatt ugrottam rá, Erdély, arisztokrácia, családtörténet, de sajnos nem hozott semmit a várakozásokból. Aki Erdélyt akar, az olvasson Móriczot inkább, aki az arisztokráciáról szeretne hallani, javaslom Odescalchi hercegnő emlékiratait, ha meg a családtörténet érdekli, mármint a Mikeseké, akkor ott van a ragyogó Özvegy és leánya Kemény Zsigmondtól, vagy akár a távoli rokon Mikes Kelemen sírnivalóan szép levelei. Mindazonáltal a regényben szereplő kastély és vidéke nagyon szép, az angol nyelvű honlapjuk az interneten nagyon jó! Ugron Zsolnában meg a neve jó, bár ahogy hallom, azt is egy a családból mintázott Jókai-hősnőről újították. Nem baj, ha mégis elolvassa valaki a könyvet, de az se baj, ha inkább nem…
