Lancaster értékelései 346
Kicsit SPOILER, de azért nem lövöm le azt a maradék poént, ami ebben a kötetben van.
Van az az elmélet, hogy egy trilógiának, vagy akár egy sorozatnak is, mindig a középső része a leggyengébb. Ez előfordult A Gyűrűk Ura – A két torony esetében meg a Mátrix idétlen második részében is megállta a helyét, és eddig a Delíriumot is be kell sorolnom ebbe a kategóriába. Mert a Káosz nekem nem tetszett, és a borító csak az egyik baj a sok közül, bár tény, hogy az egyik legidegesítőbb.
Mondom, mi a gondom vele:
Lena sokat nyávog. Elveszti élete nagy szerelmét, azt, aki átmenekítette őt a szabad világba, de ahelyett, hogy átesne a gyász öt fázisán, őt átlépi az első hármat, belesüpped a depresszióba, aztán egyik pillanatról a másikra tovább lép.
Holló nem igazi vezető. Mert, akárcsak Lenát, harcos amazonnak állítják be, néha azonban mégis sikerül nagyon gyerekesen kiakadnia meg hisztiznie, pedig a karakter mélysége nem abból állna, hogy nem a rendmániájára, hanem a keménységére fókuszálnánk rá a leírásoknál? Vagy csak én vagyok ennyire maradi, hogy többet várnék el egy vezetőtől azon túl, hogy osztja az észt?
Túl akciódús. Én nem vagyok a félelem és a meglepetés ellen, szeretem a menekülést és az érdekes csavarokat, de hogy itt pillanatonként robban, lő, szakad, öl, tép, vág, szúr, rúg, karmol, csíp, tép, döf stb. valaki vagy valami. Nem lehetett volna csak időszakosan belerakni a Mortal Kombat pillanatképeket? Mikor a túlélésért küzdesz és vándorolsz a nagy semmiben vagy az alagútban, akkor sem az a két gondolatod vagy, hogy „meg kell ölni valakit” és „jajj, milyen helyes ez a pasi”.
Ez a rettenetes sok zuhanyzás. Lent vannak a föld alatt a fenében, és Lenának nincs jobb dolga, mint tusolni egy gyorsat. Úgy éreztem magam ennek olvasásakor, mint egy elvont Dove-reklám forgatásán. Ha ez még a kikezeltek között életében lett volna, azt megérteném, mert ők tisztaságmániásak, de miután fél évig a semmi közepén ténferegtél, biztos nem az lesz a legfőbb gondod a nagy életmentő menekülés közben, hogy megmosd a hajad…
A férfi karakterek még mindig a mogorva-helyespasi skála eltérő pontjain mozognak, és ez minden, amit az írónő kihozott belőlük. Kicsit szomorú.
Hála a jó istennek, itt is felütötte a fejét a kétdimenziós szerelmi háromszög, mert hogy a Nagy Ő most is sorscsapásszerű gyorsasággal ütközik be Lena életébe. Nem is mai tinikönyv lenne, ha nem így lenne.
Néha olyan körülményes Lena narrációja, nem a szituációhoz, korhoz illő.
Ezek után nem vagyok benne biztos, hogy várom a következő részt, pedig az elején érdekes sorozatnak indult.
Meglehetősen egyszerű történet, szinte csak a „Hol volt, hol nem volt…” hiányzott az elejéről, bizonyos mértékig nem is volt több, mint egy mese… leszámítva a casanovai csábítási kísérletet, amelyet Veszedelmes viszonyok-ba illő levelezés elevenít meg előttünk. Túl rövid volt ahhoz, hogy a szereplőkről ítéletet lehetne mondani, Ehrangard és Cazotte is csak átsodródtak a történeten, a többiek pedig szinte csak statisztáltak a színdarabhoz.
A nyelvezet és az ábrázolások mélysége miatt nem értékelhetem kevesebbre, de igazság szerint nagyon untam a könyvet. Olyan volt az egész, mintha a szereplők toporognának egymás mellett, mert túl udvariasak ahhoz, hogy egymás szemébe mondják, hogy „szeretlek” vagy „gyűlöllek”. Clare és Alice hideg anyaisága olyan megrázóan egyforma és szeretettelen volt, hogy nehéz volt olvasni is róla, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy két nő, akik csak a gyerekük miatt zárkóznak el a saját életük elől, mégsem képes igazi gyengédséget mutatni a fiuk és lányuk felé.
Bobby külső tompasága és belső filozofálgatása furcsa kontraszt volt, de ezzel meg tudtam békélni, viszont Jonathan néha valóban idegesített a saját élete felett érzett tehetetlenségéből fakadó hisztériájával. Nehéz dolog tenni a dolgokat, tudom, és a kötelesség kellemetlen, általában legalábbis, de mégis olyan fárasztó volt, hogy mintha egyszerűen kívül rekedt volna önmagán. Én nem csodálkoztam rajta, hogy Clare fogta magát és ott hagyta őket, ki bírná ezt elviselni? – másik kérdés ugyan, hogy őt ki bírná elviselni?
Lehet, hogy ez a könyv végső üzenete: közelről mindannyian elviselhetetlenek vagyunk.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Gyermek gyilkos voltam.
Már az elején tudtam, hogy ez a könyv más lesz, mint amit eddig olvastam, hiszen ilyen témát soha nem is érintettem ezelőtt, és most már a kezdő mondatban ott volt minden. Persze azt nem teszi hozzá az elbeszélő, hogy egyben anyagyilkos is volt és öngyilkos is lesz, hogy a benne élő gyerek után a felnőttel is végleg végez.
Nemcsak a téma és az elbeszélésmód, hanem a csapongó anekdoták közé rejtett riadt gyermeki összetörtség miatt volt már az elejétől felkavaró ez a könyv. Társadalomkritikának mondják, és nyilván az is, de a rossz nevelés, a rossz szülők, a rossz szomszédok, a rossz tanárok kritikája egyenként, és a legvégén nem ezekre vetül a fény.
Társadalomkritika valóban annyiban, hogy bemutatja azt a luxussal teletömött, önimádó dicsfénnyel körülvett aranyvilágot, ahol a gyerek vigyáz a szülőre, ahol a szomszédok jóindulatúan partiznak olyan emberekkel, akit a szívük mélyén megvetnek, és ahol a személyiség szép lassan pénzbe és sekélyességbe fullad.
Az elejétől kezdve nem tudtam teljes mértékig elítélni a rossz anya szerepében fellépő Nadát, akármilyen önző, hiú és kemény volt szerencsétlen gyerekkel, pusztán azért, mert már a legelső oldaltól érthető, hogy legalább olyan labilis és nyomorult legbelül, mint a fia – nyilván tőle örökölte Richard az önpusztító hajlamot, amit aztán mindketten tökélyre fejlesztettek, csak a másik kellett hozzá, hogy bevégezzék a művüket. A fiú fojtogató, szerencsétlen, hiábavaló ragaszkodása és egész megjelenített lénye viszont roppant megható és szánalomra méltó.
Akit én hibáztatni tudtam, és a legvégén igazam is lett, az az apa, a nemtörődöm, mindig kedélyes és mindig együgyű férj, aki erőszakosan maga mellett akarja tartani gyönyörű, fiatal feleségét, holott az már számtalan szabadulási mutatványt produkált, Elwood mégsem engedte. Nem mintha Nadát fel lehetne menteni a vádak alól, hiszen végül is elmehetett volna ő is végleg, de azt hiszem, valamennyi természetes, genetikailag kódolt anyai ösztön mindig visszahozta, na meg persze az, hogy javíthatatlan feltűnősködő volt, és ehhez kellett a férje pénze.
Ketten tökéletes összjátékkal tették tönkre a gyereküket, aki amúgy is összetört és zavarodott volt, és végül az lett az eredménye, ami.
Nincs befejezése, csak elapad, nagyjából úgy, ahogy elered. Ez maga az élet
"Azt hiszem, Isten a mi számunkra teremtette a cicákat… Isten mindenhová elküldte a kiscicáit… vigyázzatok a cicusomra, ha én már nem leszek itt… – teszi hozzá, miközben az arcához szorítja a macskát, és már-már sírva fakad.
- Hová mész?"
Ha nem olvasom el, nem hittem volna, hogy létezik olyan testvéri szeretet, amely túléli a halált és örökre megmarad. Állítólag Kerouac legtöbb művében megjelenik elvesztett bátyja a tisztaság megtestesítőjeként, de ezt majd később kell kiderítenem, viszont ennek a könyvnek a lapjain valóban ez látható, hogy szinte misztériummá emelte a testvére létét.
Nem tudom, Gerard regénybeli természete mennyire lehetett valós, hogy ilyen sok szenvedés mellett, mégis annyira rövid időre – csak kilencéves volt – képes volt gyengéd és szerető lélek maradni. Valamilyen szinten teljes képet kapunk erről a kisfiúról és az egész Duluoz családról, annak minden kínszenvedéséről és a gyászról, amely folyamatosan, lassan telepedik rájuk, hogy aztán örökre velük maradjon, ennek ellenére néha nagyon nehéz volt követni Kerouac csapongó, misztikumos látomásokkal teli elbeszélését a Mennyországról és a Nirvánáról, a saját életének összekuszált, de megfoghatóbb vallásáról, amelynek egyik legfőbb szentélyében maga Gerard áll.
Nem tudom, mennyire volt számára példamutatás a nagy testvér, aki szentségességben távozott közülük, talán csak kisebbítette maga előtt a saját emberibb jellemét. De talán éppen ez indította el a hitkeresésben, ami nyíltan megjelenik a lapokon, hiszen neki sincs végső bizonyossága, hiába keresi.
Tényleg egyedi a tálalásmód, de én valahogy kicsit mégis többet vártam volna ettől a könyvtől. Így sem csalódtam persze, ezt le kell szögeznem, mert tényleg remek alkotás ez a történet, vagyis történetek, hiszen mégiscsak hat rövid elbeszélést látunk egymás mellett, egymásra épülve.
De nézhetjük egyetlen történetnek is, amely szerint egy messzi jövőben egy menekült istennője halandó életének történetét hallgatja, aki annak a szerencsétlennek a filmjét nézi, aki elolvassa annak az újságírónak a cikke körüli kalandos útjának a könyvét, aki egyszerre hallgat egy remekművet és olvassa annak megszületésének körülményeit, amelyben a zeneszerző egy majdnem halálos tengeri hajóút szerencsés túlélőjének a naplóját lapozgatja.
Ha a történeteket külön is értékelném, akkor Luisa Rey nyomozós újságcikk-kalandját és Mr. Ewing „hogyan lettem rabszolgaság-ellenes” történetét gyengébbnek tartanám a többinél. Számomra a Fél életek és az Adam Ewing-sztori nem volt olyan élvezetes és a történet kohézióját sem erősítette, bár tény, hogy mindkettő izgalmas gyilkossági kísérleteket fest le elénk. Zakri, Robert és Timothy megpróbáltatásai már inkább kerültek közel hozzám, nem is beszélve Szonmi korának és elbeszéléseinek rettenetes jóslatáról, hiszen ő pontosan azt a megnyomorított és iszonyatos világot tárja a szemünk elé, ami felé olyan sebesen haladunk.
Összességében viszont a Felhőatlasz nagyszerű olvasmány volt, bár én, mint mondtam, olyan értelemben többet vártam volna, hogy a lelkek vándorlása még ha sejtelmes is, valamiképpen legyen egyértelműbb, és ne csak egy anyajegy árulkodjon a tulajdonosa múltbéli életéről. Azt vártam, hogy apró mozdulatok, álmok és emlékek teszik egyértelművé, hogy ki volt az az előző életben – az előző történetben. Persze ez részben ostobaság, hiszen ha a mi valóságunkban is létezik a lelkek más testbe költözése a halál után, akkor ugyanúgy rejtve marad az előző élet, mint ebben a történetben.
A felhő- és az atlaszmotívum többszöri felbukkanása még jobban a címhez kötötte a története(ke)t, és ez adta hozzá azt a többet a történetet, ami kiemeli egy egyszerű viktoriánus meg sci-fi és egyéb irodalmat felelevenítő elbeszéléssorozatból.
A nyelvezet mesterien különböző, bár számomra ugyancsak a Ewing-os történetnél volt idegesítő a túlzott próbálkozás az archaizálásra.
Nem tudok igazán kifogásolható dolgot találni ebben a történetben, ezt egyszerűen el kell olvasni. Talán többet ad az olvasónak, talán kevesebbet. Kézbe kell venni, hogy kiderítsük.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Először azzal kezdeném, hogy a borító megtévesztően romantikus háziasszonyregény hatást kelt, pedig a történet azért egyáltalán nem olyan jellegű.
Mert egyébként nem szól másról, csak egy kisvárosi környezetből lefaragott mikrovilágról, amelyben a tanárok mást sem csinálnak, csak egymás életével foglalkoznak, miközben – legalábbis nekem úgy tűnt – mindannyian boldogtalanok. Nem jó dolog huszonévesen belegondolni, hogy a tehetségünk és az ambícióink tíz-húsz év múlva egyszerűen kiéghetnek a sikertelenség és a monoton életstílus következtében, vagy a házasság és a munka ejt csapdába minket, esetleg elvesztjük a világgal való kapcsolatunkat, mire elhagyjuk a hetedik X-et. Itt sajnos ez történik, és az ugyancsak félrevezető cím ellenére nem csak a szerelem kerül előtérbe, sokkal inkább a depresszió és az abból való kilábalás, és persze a tehetség, amiből egy ilyen tanárkolóniában azért akad néhány, csak éppen azt is megvetéssel kezelik.
Engem a könyvben az fogott, vagy inkább rettentett el leginkább, hogy ebben a szűk társadalomban mennyire kevés mozgástere van az egyénnek, és hogy az egyéniséget mennyire megfojtja a ragályos középszerűség, hiszen aki nem olyan, mint mi, azt ki kell vágni az intézmény szent falai közül. Nem is meglepő, hogy a történet végére az igazi egyéniségek leköszönnek a woodslee-i színpadról, Oliver, Brigit és Alexis is elhagyják az egyetemet.
Frusztráló volt a gondolata is ennek az egymással állandóan szükségszerűen érintkező társadalomnak, ahol, mint a pók hálójában, ha az egyik kis zugban megmozdul valaki, máris az egész rendszer vele foglalkozik. A hetvenes évek világa egyébként meglepően hasonlít a 2000-es évek jellemzőire, szóval az elmúlt negyven évben nem sokat változtunk, legalábbis Oates szemében így tűnhetne.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Szerintem ezt a könyvet is túlreklámozták ahelyett, hogy őszintén kiadták volna egy novelláskötetben. Nagyon rövid, széthúzott történet, amiből tulajdonképpen hiányoznak azok a beharangozott, meglepő fordulatok, amik egyedivé tennék volna. Szinte semmi sem történt a majdnem 300 oldal alatt, a stílus pedig ugyan igényes, de kissé hiteltelen két tizenéves szájából ilyen mesterkélt, visszafogott, idejétmúlt fordulatokat hallani.
Az írónővel az a bajom, hogy elhiszem, hogy egy könyvkiadónál dolgozik és szépírást tanult, de az is észrevehető, hogy inkább otthon gubbasztva képzeleg gyerekmeséket, minthogy kimenne tapasztalatot gyűjteni, főleg tizenévesen. Azért jobb, mikor egy antropológus vagy egy pszichológus dolgoz ki egy regényt, mert mindig ad valami pluszt a cselekménynek, ami itt nagyon hiányzott. A szereplői kidolgozatlanok és sablonosak voltak, csakúgy, mint a párbeszédek., és a valós érzelmi megnyilvánulások a vigyorokban meg a bőgésben merültek ki. És persze a pasi itt is magas és jóképű, a lány meg nyávogós és szerencsétlenkedő, és mégis azonnal kell a fiúnak. Fárasztó volt.
Aztán az a huszonnégy óra, amit tele lehetett volna tűzdelni még több, konkrét eseménnyel és dialógussal, szinte csak eltelt, alig történt benne valami, ültek a repülőre várva, aztán a gépen, aztán az esküvőn, temetésen, esküvőn és kész. Miért nem volt benne semmi váratlan?
Tényleg abba kéne hagynom a mai fiataloknak szóló irodalomba vetett hitem ápolását, mert emellett is olvastam egy felnőtteknek szóló regényt, és az tényleg hiteles, pedig messze esik az én tapasztalataimtól.
Egy kicsit kezdetleges és szájbarágós a stílusa. Valamikor filmen láttam az első részt, és az tetszett, de a könyv inkább csak fárasztott. Nem nagyon bontotta ki a lányok személyiségét, és mintha a többi szereplő csak ott ugrált volna körülöttük. Tipikus tini regény, és ehhez már túl öreg vagyok talán.
Remélem, amikor majd én kínlódok a munkámmal, nekem is megjelenik egy Oxfordon végzett szupersztár tündérnimfaakármi, aki megmondja, mit kell tennem, hogy enyém legyen a világ legjobb állása.
Nem egészen erre számítottam. Sosem gondoltam volna, hogy egy tizenhárom éves, képzelgő kislány ilyen könnyűszerrel romba döntheti a nővére és szerelme életét. Briony engem, őszintén szólva, az elejétől kezdve idegesített, a gondolatai csiszoltságát kissé soknak tartottam, egyébként pedig túl hosszú érzelemfonalak görögtek az ő fejezeteiben. Robbie és Cecilia már jobban megfogtak, de az életük tragédiája valahogy túl gyors váltások közé volt szorítva, mintha a színdarab két felvonása közötti részt nekünk kéne megtölteni, és bennem ez hiányérzetet keltett. Cee ráadásul nagyon keveset szerepelt, pedig engem az ő fejezetei kötöttek le leginkább.
A történet igazából tipikus ’30-as évek és második világháború, nagyon jól megírva, de semmi különös, inkább a fogalmazásmód volt kifinomult és igényes, ahogy az író elénk tárta a szereplői sorsát.
Igen, nekem hiányos volt néhol, úgy éreztem, az egész történet csak lebeg, nem kapcsolódik semmihez, és a szereplők felbukkantak, aztán hirtelen eltűntek, majd Briony dagályosan megfogalmazott körülményei és érzelmei lezárják a cselekményt, de hogy mi történt Turner tizedessel és Tallis főnővérrel, azt nem mondja el senki, csak hogy Briony nagyon akarja, amit már nem lehet.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
ÜBERSPOILER!
És az még véletlenül se olvassa el, akinek nagyon tetszett a könyv.
Na, hát hol is kezdjem? Azt hiszem, végérvényesen elfelejtettem, milyen gimnazistának lenni, vagy ez a történet lett iszonytatóan giccses így a mágikus heteshez érve. Nem nagyképűségből, de erősen az utóbbi felé hajlok.
Mert mi is a gond ezzel az amúgy sem világmegváltó sztorival? Az, hogy az eddigi erősségeit, vagyis a humort meg a könnyedséget is kezdi háttérbe szorítani a tény, hogy az írónő kezdi egyre inkább beleélni magát a saját maga kreált tündérmesébe, miszerint a szürke egér is lehet királylány, ha a jópasi ráveti a szemét, ahol minden tizenéves magasrendű morális értékkel rendelkezik, és ahol akármit megcsinálhatnak a jófejek egy magángimiben, úgysem vágják ki őket… Ráadásul Renáta ömlengései egyre kiborítóbbak, arra pedig továbbra sem jöttem rá, hogy Cortez ugyan mitől olyan menő, hogy egy pillantásától elcsendesedik a tömeg, mindenki vele akar járni, akármennyit alázza is a lányokat, és azon túl, hogy jól néz ki, mégis mit lát benne fantasztikus főhősünk – és ez fordítva is igaz.
A korábbi szereplők és események is teljesen kiüresedtek, már tényleg minden le van írva, csak most még több Converse-t meg McDonald'sot reklámozunk, mindig ki van írva, hány minyont töm Renáta a képébe stb. A Zsolti-Kinga szakítás az egyetlen érdekes színfoltot is kinyírta a sztoriból, és a Dave-es bekapcsolódás, úgy ahogy van, minden ömlengéssel kicsit hányingerkeltő. De mivel ők annyira jó fejek, még ezt az amúgy durván kínos szituációt is jobban kezelték, mint a kínai filozófusok.
Káprázatos Renátánkra amúgy új szót találtam ki: könyvféreg. Mert ugyebár a könyvmolyok azok mi vagyunk, akik ide írjuk az értékeléseinket-karcainkat, ő pedig saját bevallása szerint is csak átrágja magát a könyveken, a végén nincs véleménye, és az elmaradhatatlan smileykon túl sokat nem tudunk meg a nagy irodalmi alkotásokról, amik a kezében kötnek ki.
Cortez kiakasztó szerelmi vallomásai is súlyosbodnak, ami szerintem egy fiú esetében, még ha ennyire szerelmes is, akkor is túlzó, de ennél jobban már csak Renáta mindent megmagyarázási kényszere volt viselhetetlenebb.
Amitől pedig végképp a falnak mentem, az engem is ugyanúgy érintő kérdés, szóval nem mondhatja senki, hogy már kinőttem volna: nevezetesen a továbbtanulás, karrierépítés. Mert szuper, tényleg, hogy mindenki love 4ever, csakhogy néha érthetetlen magyarázatok születtek arra, hogy mondjuk Cortez a nyelvi tehetségével és azzal a szülői háttérrel miért dobja el a lehetőségét annak, hogy akár a Borostyánligába is bekerülhetne, csakhogy Renátával együtt lehessen örökké? A többieket nem hozom most ide, hogy azért legyen mit olvasnia annak, aki mégis végigfut az értékelésemen, mielőtt kézbe vette volna ezt a gyöngyszemet, de lesznek még meglepetések.
Tudom, hogy én mélységesen lenézem Renátát, pont azért, mert a kar simi-simiken kívül semmilyen valódi támaszt nem ad a barátainak, akik segítettek a szánalmas életlén, de most már pofátlanul sokat nyavalyog és nagyon menőnek érzi magát, csak mert véletlenül jó osztályba került, de hogy ő mivel építette ezt a közösséget, az rejtély, csak azt tudom, hogy az a-sok le vannak nézve…
Ha nem érne véget a következő körrel a sorozat, itt megálltam volna.
Ez tényleg egy megdöbbentő könyv. A téma nagyon távol állt tőlem, nem az érdektelenség, inkább az értetlenség miatt, de mivel annyira dicsérték ezt a regényt, gondoltam, teszek én is egy próbát.
Be is jött. Az írónőnek elképesztően igényes, lírai, majdnem versszerű stílusa meglepett, de tökéletesen illett a hangulathoz, és adott egyfajta szimbolikus képvilágot az egész történetnek.
Ehhez nem tudok többet hozzátenni.
A Mrs. Dalloway elolvasása után bennem nem hagyott olyan maradandó élményt, mint vártam. Túl sok volt az átemelt elem Woolf könyvéből, ráadásul Laura szálát néha feleslegesnek éreztem. Virginia és Clarissa élete már érdekesebb volt, főként, hogy a woolfi technikához hasonlóan egyetlen napjukat láthatjuk csupán, de abban benne van az egész életük. Mégis, ez a sok ismerős vonás az én szememben kisebbítette kicsit a regény értékét.
Annyira tipikus Woolf-regény, és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, mert más nem lenne képes ennyi mindent pár száz oldalba sűríteni (a legtöbben könyvtetralógiákon keresztül beszélnek a semmiről).
A depresszió végig ott settenkedik az egész regény alatt, itt-ott bevon egy-egy új szálat, felbukkanó szereplők életéből láthatunk pillanatképeket, a kapcsolataikat, miközben halad előre a nem is annyira fontosnak tűnő cselekmény: Mrs. Dalloway bizony estélyt rendez. Századjára, ezredjére, semmi különös nincs benne, hozzátartozik a politikusfeleségek mindennapjaihoz.
Nagyon pontosnak tűnt az írónő, ahogy a különböző szereplőket így-úgy összekapcsolta, és közben a címszereplőtől teljesen külön vezette Septimus vonalát az elkerülhetetlen halálig, mert végül is, be kell látni, nem volt más választása – és itt lehetne vitatkozni rajta, hogy egy briliáns elme volt, vagy egy háborúban megbolondult szerencsétlen.
És közben ott van Clarissa élete, akiről nem tudjuk, mit és miért tesz majd, de a végén nem történik más vele, hiába a régi barátoktól és szerelmektől jövő bírálat, egyszerűen belép és ott van, és neki ez az élet.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Befejeztem. Nem volt egy rövid kör, és ez egyáltalán nem a könyv hosszúsága, a téma vagy a nyelvezet miatt volt, egyszerűen csak a terjengősség volt idegesítő, nagyon sok oldalvonalon haladt a történet, és ennek a négy embernek szinte molekuláira bontotta az életét.
Mert a könyv nem csak Charlotte-ról szól, inkább az ő kis mikrovilágáról, amit körülölel a Dupont Egyetem zsongása és szexéhes légköre, ami egyáltalán nem olyan, amilyenre számított, és ami szépen lassan a padlóra nyomja őt. Mert persze ő is népszerű akar lenni, neki is durva előítéletei vannak másokról a kinézetük miatt – egyébként az ilyenek miatt nagyon emberi a könyv, mert alig van benne megjátszás, már a gondolatok terén.
A kis flörtölése és kibontakozó kapcsolata Hoyttal elég nyilvánvaló véget ért számomra, de persze ő csak egy tizennyolc éves, kisvárosi lány, aki semmit sem tudott az életről, úgyhogy meg is lehetne neki bocsátani a tévedéseit. De ahogy Hoyttól eljut Adamig, majd pedig végül Jojo karjában köt ki, na, az viszont már tényleg szirupos volt, mint a kissé tündérmeseszerű, boldog befejezés, ahol a rosszat legyőzik, a jó pedig a dicsőség fényében tündököl.
Kicsit sajnáltam Hoytot a Merteuil márkinét idéző bukása miatt, hiszen ő sem vette észre, hogy rajta kívül is van elég kegyetlen kígyó a kis klubban, és az önbizalma meg a stílusa ellenére őt is el lehet pusztítani.
Ez a kis egyetemi túra az Egyesült Államok felsőoktatásában nem valami lelkesítő, mi persze ettől még vagy már – ki tudja? – messze állunk, mindenesetre elgondolkodtató volt, hogy miért nem boldog igazán senki a szereplők közül az egyik legkiválóbb egyetemen az USA-ban?
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nagyon gyorsan pörgő könyv, nem csak a rövidsége miatt. Az elbeszélés tömörsége nagyon jól hozzájárult a hangulathoz, mert nem éreztem úgy, hogy a könyv nagyon el akarom valamit mondani, hanem nagyon azt akarja, hogy én mondjak valamit majd ezután. Meg is lesz.
Az a jövőtlenség és elidegenedés, ami miatt az egész botrány kitört a gyerekek között, valószínűleg mindannyiunkban lejátszódik, csak kisebb a tragédia, ha nem a közösség éli át együtt, mint ahogyan itt történt. Volt néhány rész, amit egyszerűen nem értettem, mármint hogy hogyan képesek a gyerekek ilyesmit követelni egymástól, mint a szüzességük elvesztése, egy állat feje, vagy az egyik ujjuk, aztán persze egyértelmű lett, hogy ez a csapat tizennégy éves már nem gyerek, miután szembenéztek azzal, amit az egyik társuk ordibál a fa tetejéről, vagyis hogy a jövőjük semmit sem ér. És amit elkövettek, azok ösztönös dolgok voltak, megint csak olyasmik, amikről nagy magabiztosan állítjuk, hogy mi nem tennénk meg, de persze hogy szinte ugyanígy cselekednénk, ha rákényszerülnénk vagy kétségbe esnénk.
A vége egyszerre tragikus és megnyugtató volt számomra, bár nem éreztem azt a felszabadultságot, amit ők. Nem tudom, hogy volt-e, van-e megoldás a Semmire, de szerencsére még előttem is itt az élet, hogy kiderítsem.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az elbeszélői stílus egészen könnyedén vegyíti a költői fordulatokat a kamaszos trágárkodással, ami árulkodik az író/főszereplő saját véleményéről erről az életkorról, és nem is nagyon jár messze a valósságtól.
Hermie karaktere engem mégsem tudott megfogni. Valahogy az volt az érzésem, az író túlságosan fontosnak tünteti fel a környezetéhez képest, és a következő kanyarban meg már ott tartottam, hogy végtére is akkor saját magát ajnározza hosszú-hosszú bekezdésekben, és ez kicsit visszavetette a lelkesedésem. Amellett néha nem tudtam elmenni rajta, mert hol filozofikus volt, hol meg az őrült karatekölyök.
A fontosabb dolog inkább ez a plátói-beteljesült szerelme egy házas katonafeleség iránt, aki igazság szerint észre sem venné, ha a háború nem vetne árnyékot az ő életére is. Persze, hozzá lehet csapni mindehhez a felnőtté válást, saját magunk és másvalaki fizikai oldalának felfedezését, amit könnyen értelmezünk ebben a korban szerelemnek, de a felnőttség azért nem itt áll meg, és a végére úgy éreztem, erre Hermie is kezd lassan ráébredni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Végre valami új! A sok élőholtas, elvarázsolt iskolás tiniregény mellett valami eredetiség.
A karakterek nem igazán kerültek hozzám közel a történet alatt, de ez csak azért volt, mert a köréjük épített világ annyira elvonta a figyelmet róluk. A Kor bezárt, értelmetlen Protokoll alá nyomott elképzelése és persze maga az Incarceron, a bűnözőket összegyűjtő, édenkertnek szánt kísérlet, és persze mindennek a bukása túlságosan lekötötte az érdeklődésemet. Végre nem arról szólt a történet, hogy a fiatalok mennyire halálosan szeretik egymást, hanem hogy mennyire halálosan akarnak szabadulni saját megkötött életüktől.
A vége nem éppen kiszámítható, hiszen messze még a happy end, de jó úton halad a történet, hiszen még csak a titkok negyedét sikerült feltárni, és ki tudja, mi jön még?
Olyan nehéz írni erről a könyvről, még azután is, hogy olvastam a Naplók részleteit. Egészen nyilvánvaló lenne, még ha a fülszöveg nem is mondaná, hogy önéletrajz ez a könyv, annyira érezhető az egyes szám első személy mögött lévő valódi személy jelenléte és kínlódása. Nem is lehet egészen biztosan megmondani, hogy a saját életétől, a társadalmi kényszerektől és elvárásoktól, vagy egyszerűen csak a rengeteg korláttól és előítélettől szenved. Megdöbbentő regény, főleg, ha az írónő halálát nézzük, és éppen ezért tettem fel a kérdést a végén: ha egyszer az üvegbura alá kerülsz, akkor már sose szabadulsz?
