Khimaira MP

minden tartalma borítói (19) értékelései (383) észlelései (2) fülszövegei (3) hírei (3) idézetei (77) karcai (70) kiadásai (6) könyvei (32) olvasásai (416) polcai (11)

"Az istennő az élet tüzétől vörös; a Föld, a naprendszer, a távolba vesző űr galaxisai mind az ő méhében duzzadnak. Mert ő a világ teremtő asszonya, az örök anya és az örök szűz. Magába foglalja mindazt, ami a világot befogadja, táplálja azt, ami a világot táplálja, életet ad mindennek, ami él.
De egyúttal ő a halála mindennek, ami halandó. A létezés egész körforgása az ő uralma alatt áll, a születéstől a kamaszkoron és a felnőtté váláson át az öregségig, és onnan a sírig. Ő az anyaméh és a sír: az anyakoca, amelyik megeszi a saját fiait. Így egyesíti magában a „jót” és a „rosszat”, az emlékeinkben élő anya két arcát, nemcsak személyes, hanem univerzális szinten is. A hívőnek mindkettőn egyforma odaadással kell meditálnia. Ezen a gyakorlaton keresztül tisztul meg a szelleme az infantilis, helytelen szentimentalizmustól és nehezteléstől, elméje pedig megnyílik a kifürkészhetetlen létezés felé, ami elsősorban nem mint a gyermekkorban praktikusan megkülönböztetett „jó” és „rossz” létezik aszerint, hogy szerencse vagy balsors éri az embert, hanem mint a létezés természetének törvénye és megjelenési formája. (…)
A nő a mitológia jelképrendszerében a megismerhető teljességet reprezentálja. A hős pedig a megismerés útját járja. Ahogy lassan halad előre a beavatás során, ami maga az élet, az istennő képe mindig más formában jelenik meg előtte: soha nem lehet magasabb szinten, mint a hős, bár mindig ígérhet többet annál, mint amit a hős abban a pillanatban felfogni képes. Csábítja, vezeti és arra sarkallja, hogy lerázza béklyóit. Ha pedig a hős felnő a feladathoz, ketten együtt, a megismerő és a megismert, megszabadulnak minden korláttól. A nő az érzéki kaland magasztos tetőpontjához vezeti el a hőst. Az avatatlan szem azonban nem tulajdonít neki jelentőséget; a gonosz tudatlanság pedig banalitásba és rútságba fojtja. Az értő szem viszont megváltást hoz számára. A hős, aki elfogadja őt úgy, ahogy van, túlzott felhajtás nélkül, de megadva a kellő szeretetet és bizalmat, jó eséllyel király lesz,a z istennő által teremtett világ megtestesült istene."
(kép forrása: http://srilalithatripurasundari.wordpress.com)

„Létezik az eredendő férfiúi irigység is , amit a férfiak a nőkkel szemben, illetve a nők reprodukciós képességével szemben éreznek. Ez az irigység valószínűleg még a matriarchátus mitikus idejére vezethető vissza, amikor a nők, az Ősanya történelem előtti figurája következtében, mint élet és halál abszolút urai jelentek meg. A szülés képessége miatt érzett irigység tehát szorosan összefonódik a félelemmel, amit a végtelen hatalom észlelése vált ki. Egyszóval részben a férfiak irigységéből és szorongásából, valamint az ezek leküzdésére érzett késztetésből ered az úgynevezett "fallocentrikus” kultúra, amiről Luce Irigaray és a vele kezdődő ’70-es évekbeli feminizmus beszélt."

„Marx nagyon is odafigyelt, hogy a kommunizmus kifinomult formáját megkülönböztesse az úgynevezett durva vagy népi kommunizmustól. Ugyanis csak az utóbbi törekszik a totális kiegyenlítésre és ellenez mindenféle különbségtételt, mivel – és ezzel visszaérkeztünk az eredeti témánkhoz – az irigységben gyökerezik: "A kommunizmus durva formája nem más, mint ennek az irigységnek és ennek a kiegyenlítésnek a beteljesülése, az elképzelés legkezdetlegesebb formájából kiindulva. Előre meghatározott és korlátozott mértékkel mér.” Ezekkel ellentétben azonban a kommunizmus elmélete elfogadja és értéknek tekinti a különbségeket. Rousseau és Marx mindketten olyan egyenlőséget képzelnek el, amely az egyéni különbségek elismerésén alapul. De amíg Rousseau elsősorban az egyéni érdemek elismerését tartja fontosnak, és olyan társadalomra vágyik, amely értékeli a képességbeli és tehetségbeli különbségeket, addig Marx a szükségletekben jelentkező különbségeket tartja szem előtt, és olyan társadalmat képzel el, amely képes figyelembe venni az egyének eltérő szükségleteit, s ezáltal kompenzálni tudja a természetes különbségeket, főleg, ami a kevésbé szerencséseket illeti, és megakadályozza, hogy e különbségek társadalmi előjogok vagy egyenlőtlenségek kialakulásához vezessenek: „Mindenki a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint.” Ez a kommunizmus utópisztikus álma, ami természetesen elbukott a valóság kihívásaival szemben, de mindenképpen magában rejti az értékek átrendezésének és a világ megváltoztatásának a vágyát."

„Az irigység csak ott tudja felütni a fejét, ahol a dolgok hasonlóak és összemérhetőek. Amikor az egyenlőség egyformaságot és kiegyenlítettséget hoz létre, a legkisebb egyenlőtlenség is bántja az ember szemét -mondta Tocqueville igazán találó kifejezéssel élve: "Akármilyen demokratikus legyen is egy nép társadalmi berendezkedése és politikai rendszere, biztosak lehetünk benne, hogy minden egyes állampolgár lát a maga közelében valamit, amit birtokolni akar. (…) Amikor az egyenlőtlenség a társadalom legfőbb törvénye, még a legnagyobb különbségek sem szúrnak szemet. Amikor azonban minden nagyjából azonos szinten mozog, még a legapróbbak is feltűnőek. Éppen ezért az egyenlőség vágya annál kielégíthetetlenebb, minél nagyobb teret hódít magának az egyenlőség.”
Így a vágy sohasem teljesedik be. Mindig megújul, ahogy szünet nélkül szorongunk, és loholunk a másik által megszerzett legapróbb dolgok után is. A másik, mivel hozzánk hasonló, minden eddiginél inkább követendő példa és legyőzendő rivális."

„A konformizmus és a tömeggé válás megsokszorozza az irigységet, és belőlük fakad a tekintély és rend szükséglete, ami végül a "demokratikus despotizmus” kóros állapotához vezet. Vagyis a politikai hatalom degenerált formájához, amely olyan „szelíd” eszközök alkalmazásával, mint az ellenőrzés, a megelőzés, a gondoskodás és a meggyőzés, nemcsak mentesíti az individuumokat a közéletben való aktív részvétel alól, hanem szépen lassan beszivárog a magánéletükbe is, észrevétlenül irányítani kezdi a viselkedésüket, és végül a saját terveinek megfelelő prioritásokhoz alakítja őket. „Határtalan és gondoskodó” hatalom ez, működése a túlzott atyai tekintélyhez hasonlítható, amely a védelem jogcíme alatt nem hagyja, hogy gyermekei, vagyis alattvalói kilépjenek a gyermekkorból, és megakadályoz minden önálló fejlődést."

„Mert ha képesek vagyunk megítélni és elismerni a másik érdemeit, az azt jelenti, hogy miközben mindenkit mindenkivel egyenlőnek tekintünk, hajlandóak vagyunk elismerni a különbségek meglétét, és elfogadjuk, hogy a javak elosztása az egyes emberek érdemeinek, tehetségének, képességeinek figyelembevételével történik. (…) Ha pedig elismerjük a különbségek létjogosultságát, az azt jelenti, hogy elhárítjuk annak a mindent összeolvasztó és egy szintre hozó, minden kiemelkedéssel szemben intoleráns egyenlősítésnek a veszélyét, ami az irigység kóros következménye.”

Énektanárok jól ismerik azt a típusú tanulót, aki, bár hosszasan foglalkoznak vele, nem tud megtanulni énekelni, s minden énekhang, melyet kiejt, rettentő hamis. Hiányzik az a képessége, hogy saját hangja segítségévvel visszaadja a hallott hangok magasságát. A tanárok rendszerint veleszületettnek tekintik az abszolút hallás képességét. Leontyev kiválasztott egy csoport abszolút hallással nem rendelkező fiút, és speciális kísérletet végzett velük. A kísérleti személyeknek fülhallgatót adtak, amely speciális elektromos generátorral keltett meghatározott hangot közvetített. A feladat az volt, hogy a kísérleti személyek saját hangjukat hozzáhangolják az állandóan hallott hanghoz. A metodika rendkívül fontos részlete volt, hogy egy összetett akkordból a hangmagasság kiválasztását megkönnyítendő, olyan hangokat közvetítettek, amelyek magasságban különbözők voltak, egyéb tekintetben – erő, hangszín – azonban nem. Amikor a kísérleti személyek már megbirkóztak az említett feladattal, a hangforrást ki-kikapcsolták az éneklés alatt, úgyhogy a fiúknak önállóan kellett folytatniuk a megadott hang vokalizálását. A következő feladat az volt, hogy a megadott hangot egy bizonyos – 6 mp-ig terjedő – szünet után kellett vokalizálni. Később egyszerű dallamok éneklését tanították. Ezek az eljárások – melyek eltértek a hagyományos tanítási módtól – jó eredményeket hoztak; a végső ellenőrző próbákon a kísérleti személyek a hangmagasság vokalizálására való képességeket mutattak fel; ezzel kezdetben nem rendelkeztek.

Rajzoljuk le egy vonallal, azaz anélkül, hogy felemelnénk a tollat, vagy hogy többször haladnánk át egy – már megrajzolt – részen.
(Vagy másképpen: keressünk Euler-körsétát ebben a gráfban, aminek élei a vonalak, csúcsai pedig a vonalak metszéspontjai.)

Descartes kételkedni mert mindabban, amit értelme a gyerekkorától fogva egészen férfiúi érettségéig magába szívott:
„…már az iskolában láttam, hogy nincs az a furcsa és lehetetlen dolog, melyet kigondolhatunk, s melyet valamely filozófus már előbb ki ne mondott volna: s azóta utazásaimban meggyőződtem róla, hogy akiknek a mienkétől egészen elütő a gondolkodásuk módja, azok azért nem barbárok, sem vademberek, hogy épp úgy vagy még jobban élnek az eszükkel, mint mi, (…) hogy még a ruhadivatban is milyen különösnek és nevetségesnek tetszik az a ruha, mely tíz év előtt tetszett, s tíz év múlva talán megint tetszeni fog; ebből az következik, hogy sokkal inkább a szokás és a példa, mint a biztos tudás után indulunk. De nehezebben kifürkészhető igazságok dolgában a szótöbbség sem ér semmit, mert sokkal valószínűbb, hogy egy ember, minthogy egy egész nép talált az igazságra. Ezek folytán nem tehettem azt, hogy az egyik ember véleményét többnek tartsam a másikénál, s mintegy kényszerítve éreztem magamat, hogy magam keressem magamnak az utat.”

Ha a magasfokú gondolkodási kultúrájú embert igen röviden kívánnánk jellemezni, akkor kritikus és szabatos elmének neveznénk.
A kritikus embert az jellemzi, hogy nem hajlik a szuggesztióra, azaz nem hagyja magát rábeszélni, nem befolyásoltatja magát bármely állítástól csak azért, mert „mindenki így gondolkodik”.
A kritikus elme óvatos, kutató, önálló – tehát független. Függetlensége természetesen viszonylagos: gondolkodásának alapja az emberiség eddig felhalmozott tudása, pontosabban e tudásnak az a része, amelyet sikerült elsajátítania.