Juliet_Capulet kedvenc
– Te tisztára individualistának tűntél, már akkor, amikor az osztályunkba jöttél.
– Ne használj ilyen bonyolult szavakat. Születésem óta ilyen barátságtalan fejem van.
Még az olyan átlagemberek is, mint én, időnként mindent értelmetlennek találnak. Miért kajálok én, amikor reggel felkelek? Hiába eszem bármit, úgyis nemsokára szar lesz belőle, nem? Minek megyek be az iskolába tanulni? Még ha véletlenül sikeres lennék is a jövőben, egyszer úgyis meghalok. Jó ruhákat hordtam, kiérdemeltem az emberek irigységét, vagy megszedtem magam, de semmi értelme nem volt. Teljességgel értelmetlen.
627-628. oldal
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Valószínűleg nincs ép ember, aki élvezné ezt olvasni. Iszonyú volt, viszont nem tudom, mikor feledkeztem bele utoljára ennyire egy könyvbe.
Ahogy a gyerekekből „nép”, majd népből „vademberek” gyülekezete válik, aztán abból újra gyerekek, a folyamat olyan jól van megírva, hogy szinte törvényszerűnek érzi az ember a borzalmak bekövetkezését.
„Én vágtam el a torkát.” Legelőször Jack sem tudja biztosra, hogy ezt dicsekvésnek vagy panasznak szánja. Aztán fokozatosan minden elborul, szétesik, a történet közismert…
Mindezek mellé gyönyörű, költői tájleírásokat kapunk, egyre erősödő kontrasztban a mondanivalóval.
Óriási elismerés a szerzőnek, minden iszonyodásom ellenére. Borzasztóan, módszeresen rámtelepedett és nyomasztott, de nem tudom utálni érte. Horror, de nem kártékony. Ez a könyv kell.
Arra ébredtem akkor – folytatta hévvel –, hogy a hatalom csak annak a kezébe kerülhet, aki le mer hajolni érte, és felragadja. Csak ez a fontos, csak ez az egy fontos: merni kell! És akkor támadt bennem, először életemben az a gondolat, amely eddig még soha senkinek nem jutott eszébe! Soha senkinek! Egyszerre világos lett előttem, mint a nap, hogy soha senki, de senki nem mert, nem is mer fütyülni erre a sok képtelenségre, és egyszerűen megragadni, pokolba hajítani az egészet, úgy, amint van!
Tudod, mi a legbosszantóbb? Mert nem az a baj, hogy hazudnak; a hazugságot mindig meg lehet bocsátani; a hazugság kedves dolog, mert elvezet az igazsághoz. Nem az a baj, hogy hazudnak, hanem az, hogy ráadásul még el is hiszik a hazugságaikat.
148. oldal (Jelenkor)
Szeretem a női családtagjaim régi csíkos könyveit forgatni, több kedves, érdekes darabot leltem már így. Ez sajnos a gyengébbek közé tartozik.
Nem is értem, miért ezt a címet adták neki. Az emlegetett szerelem egy jelentéktelen mellékszál, a könyv tulajdonképpen az idős Móricz Virág meglehetősen érdektelen mexikói utazását meséli el egy kis államokbeli kiruccanással fűszerezve. Ezzel együtt a maga idejében (’87-ben) talán érdekelhetett néhány embert. Engem viszont hol idegesített, hol untatott, annak ellenére a hölgy örökölt egy kevés írni tudást híres édesapjától-természetesen a történet folyamán nem felejti el legalább háromszor megemlíteni, hogy ő Móricz Zsigmond lánya. Nem véletlenül, mert talán ez a legizgalmasabb tény a könyvvel kapcsolatban, ami tekintve, hogy hol játszódik azért egy kicsit kellemetlen… De ha már egyszer valaki útirajz írására adja a fejét, akkor nem tudom, miből gondolja, hogy a 253 végiglátogatott ismerősének sokszor furcsa, udvariatlan viselkedése érdekesebb, mint mondjuk a mexikóvárosi látnivalók bemutatása.
Az sem értem, a fülszövegben miért Bellát nevezik a főszereplőnek. A flegma lány nem több, mint egy időről-időre felbukkanó mellékszereplő, akiről semmi különösebben érdekeset nem tudunk meg, de nem is nagyon akarunk. Inkább csak az volt az érzésem, hogy az írónő szeretett volna a helyében lenni a fiatalsága és a körülötte forgolódó fiúk miatt.
Egyszer el lehet olvasni, de senki sem fog tőle kedvet kapni egy mexikói utazáshoz, az biztos.
Nehezen indult az eleje és aki egy cselekményes, pörgős vonalvezetésű olvasmányra számít, az ne ezzel a regénnyel kezdje Jane Austen megismerését.
Nem éreztem annyira erősnek, mint a Büszkeség és balítéletet, de tulajdonképpen ez nem is baj.
Mert olyan volt ez a könyve is, mint kovácsoltvas kerítésen az a felső kacskaringós kis cikornya, kicsit romantikus, kicsit szép, gyönyörködnivaló és időtálló. Biztos, hogy nem mindenki ízlésének tetsző, de lehet szeretni!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
– Oké és neked mi volt a zenéd? – kérdeztem törökülésben ülve a babzsák fotelemen.
– Sírós zeném? – kérdezett vissza elég fura arccal.
– Gondolom, az nem volt – vágtam rá azonnal. Ez a sírós zene abszolút lányos dolog. Legalábbis általánosságban. Bár Petinek is van sírós száma. Na, mindegy, ez más téma.
– Hát. Remélem, nem omlik össze benned egy világ, ha azt mondom, nem sírtam.
– Nem, semmiképp – bólogattam nevetve.
– De voltak zenéim.
– Tényleg?
– Aha. Volt egy gigányi „megölöm Neményit” számom – közölte, én pedig csak mosolyogtam.
– Akkor azt hallgattad szünetekben?
– Többnyire.
– Sajnálom – néztem rá őszintén, mire megragadta a karom, és magához húzva átkarolt.
– Én is. Miattam ezt kellett hallgatnod – csóválta a fejét a laptopomra nézve.
242. oldal 7. bekezdéstől
