jeszenyina
Isamu Fukui: Truancy 77% Ebben a városban ölnöd kell!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
– Éljen a Köztársaság! Én is híve vagyok!Ez volt Grantaire felkelése.Roppant fény lángolt az átszellemült részeg szemében, a harc fénye, amelyet ő átaludt,amelyből kimaradt.- Éljen a Köztársaság! – kiáltotta ismét, szilárd léptekkel áthaladt a termen, és odaállt Enjolras mellé, szembe a puskacsövekkel.
– Végezzetek kettővel egy csapásra – szólt. És szelíden Enjolras-hoz fordult:- Megengeded?
Enjolras mosolyogva szorította meg a kezét.
Még tartott ez a mosoly, amikor a fegyverek eldördültek.
Enjolras, akit nyolc lövés talált, a falhoz támaszkodva maradt, mintha a golyók odaszegezték volna. Csak a fejét hajtotta le. Grantaire villámsújtottan rogyott a lába elé
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A merész halálraszántság mindig meghökkenti az embereket. Mihelyt Enjolras, vállalva a ráváró véget, keresztbe fonta a karját, a teremben megszűnt a fülsiketítő lárma, a vad zűrzavart hirtelen valami ünnepélyes, síri csend váltotta fel. Mintha a fegyvertelen, mozdulatlan Enjolras fenyegető méltósága ránehezedett volna a zsivajgásra, mintha ez a büszke, szép,vérmes ifjú, az egyetlen, aki nem kapott sebet, és úgy állt ott szemrebbenés nélkül, mint aki sebezhetetlen, pusztán nyugodt tekintetének hatalmával arra kényszerítette volna a gyülevészhadat, hogy tisztelettel ölje meg. Szépsége, amelyet e pillanatban a büszkesége is növelt,valósággal tündökölt, és mintha a fáradtságnak éppúgy nem lett volna rajta hatalma, mint a fegyvernek, arca a rettenetes huszonnégy óra elteltével is hamvas és rózsás volt. Talán róla beszélt az a tanú, aki később a haditörvényszék előtt így vallott: „Volt ott egy felkelő, akit fülem hallatára Apollónak neveztek.”
Egy nemzetőr, aki már megcélozta Enjolras-t, ezekkel aszavakkal eresztette le fegyverét: „Úgy rémlik, mintha egy virágot akarnék lelőni.”
Tíz éves voltam, mikor a minimaxon néztem a mesét belőle. Mivel nagyon szerettem olvasni, és három éves korom óta olvasok, egy nap fogtam, és levettem a polcról. A családomnak a négykötetes verzió van meg, és régóta szemeztem vele, sose értettem, hogy lehet négy darab egy könyvből.
Tíz évesen még kifogott rajtam. Akkor még Cosette volt a kedvencem, ő volt számomra a főhős a mesében. És az első kötetben meg sem jelent. Pár oldal után letettem, csalódott voltam egy kicsit.
Egy, vagy két évvel később a szüleink elvittek minket színházba, a musical-adaptációra. Életem meghatározó élménye volt. Nem volt kedvem menni, emlékeztem a könyv kudarcára.
De a darab teljesen elvarázsolt. Táott szájjal néztem végig, elbűvölt a történet, a zene, az összes szereplő.
Miután hazaértünk, az volt az első, hogy újra levettem a polcról. És nekiveselkedtem. Az első pár fejezet elég nehéz volt, de nem adtam fel. A szereplők életre keltek, a sorsuk magával ragadott. Végigolvastam, tizenegy-két évesen.
Most már elmúltam húsz éves. Átlag félévente újraolvasom, és mindig találok benne új érzést, hangulatot, új gondolatokat a magam számára. A szereplők a ˝barátaim˝ , és bár mindőjüknek tudom a sorsát, minden újraolvasásnál remélem, hogy jobban végződik némelyiküknek a története. Az összes karakter szerethető, pont mert gyarlóak, és emberiek. Mint mi mindnyájan.