Nagyon találó a cím. Az egész könyv szaglik. Először a zárt ablakok miatti penészedés szaga érződik ki a sorokból, aztán a gyökerét vesztett és belülről rohadó családfáé.
Az önmagát felmenteni igyekvő düh, saját lelki nyomor verejtékének a bűze. A befelé hazudó satnya tehetetlenség, kifelé korbácsban és megalázásban végződő önigazolása. A lassan egységgé érő, rosszul egymásra épített komposztszerű családi kötelék mérgesgázt eregető szaga.
Az évek alatt maguk alá lapátolt szar gyomorforgató bűze, ami végül lebontja a házat, ami valamikor a győzelmi erődöt, de már régóta csak egy papírmasé élet oszló díszletét jelképezi.
De még akkor is… a szarban fulldokolva is a kifelé mutogatás… és az utolsó lehelettel is …büszke halát hazudni.
A múlt-, jelen- és a jövőszörnyetegek keringője.
Mindenki megkapja a magáét. Vagy másét.
De még ez sem biztos,)
A fotók szépek. Pont. A versek többnyire illeszkednek hozzá, de némelyiket Tandori mentette meg a magyarításával. (azért ez nagyon lenullázza nálam Feldmárt, hogy fordítani kell)
pl.
Risk immodesty
going all out, way beyond comfort:
ejaculate!
Tandoriul:
Élvezed? Élvezz.
Tedd másba-hadd illjenek,
Hagyd az illemet!
Na most ezt úgy képzelem el, hogy Virág sok Viant olvashatott. Aztán egyszercsak felnéz az éppen aktuálisból és mintegy megdöbbenve a saját megvilágosodásától azt mondja hangosan. – Hm. Ilyet én is tudok.
És tényleg.
Töményen kicsit fárasztó, de az írások többsége szórakoztató. Mint például a 12 kockából álló Hopp, Te Zsiga! változatlan képsorozat /váltotó szövegeivel. A Télapó c. rittyenet, meg egyenesen aranyérmes .
Odamondogat a művészetet kézivezérléssel támogató pénzes elitek, az agyzsibbasztó médiának, szépeket ír kortársairól, irodalmi elődökről. Érdekes és szórakoztató írások.
Na és a lángot természetesen viszem tovább;) ( http://hari.freeblog.hu/archives/2010/02/23/MR2_Sandor/ )
Az út maga az élet. Az út addig tart, amíg az élet. Az út, amin menni kell előre, ahol sosem tudni mi vár a következő kanyar után, ahol bízni kell, hogy jó helyre vezet, hinni kell, hogy van jó hely.
Az útnak addig van értelme, amíg az utolsót nem lépi az ember. Amíg van , aki járja. Az úton, az utolsó utáni pillanatban is mindig jön valaki, aki továbbviszi azt, amiért érdemes volt az úton maradni.
A könyv nyelvi egyszerűsége, minimálképeivel, reménytelen utópiájával és borongós hangulata ellenére is összetett gondolatokat, maximális olvasásélményt és minden negatív hatás ellenére, reménnyel teli hitet kelt.
Szép könyv.
Íme az emberi bugyor. Kifordítva. Ha van a toprongylélek mélységének alja, akkor Dosztojevszkij itt aláásott egy szívlapáttal.
Ajánlom továbbá sztárpszichológusoknak szakirodalomként.
Mellesleg végig az lüktetett a fejemben olvasás közben, hogy addig kéne (n)agyonszeretni ezt az embert, amíg el nem hiszi, hogy lehet.
Ez egy nyílt(had)üzenet. Örök harag , amíg a kezembe nem kerül a negyedik. Kialvatlan, karikás szemek, elmondhatatlan érdeklődéssel kevert feszült izgalom a tetőfokán, erre…. na tudod @Eta, ez nagyon övön aluli volt;) (karbafontkezűdurcás szmájli)
Boros Györgyi – Fekete András – Fridrich Piroska – Háy János (szerk.): Alkonyattól pirkadatig – Hajléktalan művészek antológiája 5.00 / 1
Van elmúlt gyerekkoruk, van élettel teli múltjuk, vannak álmaik, meséik, rímeik, színeik és vonalaik. Van Tehetségük! Csak nincs meg a csatorna, amin keresztül ez eljuthatna azokhoz, akiknek szólhatna.
Ez a sokszínű válogatás talán némi szócső lehet. Remélem lesz folytatása a kezdeményezésnek.
Egyszer már volt egy ilyen elgondolkodós élményem. Pénzre váltottam, de más eszközöm nem volt sajnos abban a pillanatban, ami neki ért volna valamit.
http://hari.freeblog.hu/archives/2006/05/03/Sohasemondhogysoha/
Kicsit féltem tőle, mert a második részek statisztikailag igazoltan mindig gyengébbek szoktak lenni. Itt nem ez történt. Semmivel sem marad el az elsőtől. Sőt, itt meg sem tört az olvasói lendületem a történetmesélés közben. Ami visszavetett, inkább az, hogy emocionálisan lettem megboxolva. Szörnyen szorongatott az erős deja vu érzés, a deportálós részeknél. Nem is tudtam nem kommentálni magamban dokumentum jellegű képsorokkal, hiába a fényévnyi távolság. (ez kicsit zavart, de hát ez a hátránya, ha valaki vetít miközben olvas)
Viszont a személyes történetek továbbra is, fejezetről fejezetre izgalmasabbá váltak, mint egy jó kalandregényben , súrolva egymást a fősodorhoz tartozó politikai, társadalmi vonal az ármány és szerelem, barátság és viszály és persze sok vér, egyénekre szabott fókuszálásaival.
Szerettem volna valami kötözködőst is írni, mert egyre gyanúsabb nekem, hogy nem igazán van benne logikai bakugrás. (tuti, hogy egy komputerizált IE analizátor vezette le a strukturális történetilineát, hogy passzoljon minden szál;).
Aztán mégiscsak eszembe jutott mi a hiba. Nem kaptam meg a mosópormintát;)
Egy prezentetíve ellencsapásként kabarészerzővé és szeretővé kinevezett banktisztviselő a kabarévilág kabaréba illő világából egy pillanat alatt mezei sikkasztóvá minősül vissza.
Közben pedig megjárja a mámorító diadallal hitegető teátrálismennyt és a valóságtól pofáraesős nézőítéletpoklot. De legalább megtudja, hogy a színésznőcskék szerelme olyan, mint a taxióra. Percről – percre ugrik egyett és ahogy közeledik a célhoz egyre drágább. Továbbá egy színházat utolsósorban igazgat az igazgató, valahol a büfés néni és a kellékes után.
Nem a legnépszerűbb darabja a Rejtői életműnek, bár meg van benne a humorának a hanyag eleganciája.
A minusz fél amiatt, mert halálra idegesített, hogy mindig a miért nemet kereste Anna a bomlás időszakában. Persze értem, hogy a konvencióknak való megfelelés és az validálatlan kapcsolat… na de könyörgöm… miért nem volt egyszerűen boldog, ha még a gyerekéről is képes volt lemondani a szerelemért.
Mese tündérekkel, manókkal, varázslókkal, gonoszokkal, jókkal, harccal, szerelemmel, barátsággal…. mi kell még egy nagy gyereknek?
Szeretem a családtörténeteket, főleg, ha izgalmas történelmi környezetben van. A Baradlay-fiúk 3 útja a kor fontos eszméjéért, persze sajátos módon és lehetőség szerint. Jókai egyébként is szívcsücsök nálam.
(A rövidítésről nincs jó véleményem.)
A novellái, mint egy olasz kávé. Kis adag, de veszett erős. Felhörpinti az ember, de a hatás csak ezután jön.
Színdarabokat nem nagyon szeretek olvasni(van kivétel: Shakespeare, Spiró….) de ezek annyira tömören kivetítettek, hogy egy belső képben láthatóak.
(nagyon úgy tűnik, kaptam egy új írónőt ajándékba a molytol.)
Nagyon jól kidolgozott jellemábrázolások, egészen apró érzelmi , lelki szintig. Szerethető, utálható karakterek. Számomra érdekes történet, mert bár az időbelisége a jövőjé, de az átélhetősége mai . Társadalmi, egyéni emberi problémái megélhetőek, jelentőségük (sajnos) időtlen. Szépek a jövőbe átültetett párhuzamok.
Rafináltan megírt könyv. Bár az az igazság, hogy a közepe táján leengedett az érdeklődésem, de a végére sikerült úgy megmozgatni a fantáziámat, hogy érdekel a folytatás. (szivesen beszélnék róla olyannal, aki még nem tudja a folytatást, hogy neki is azok a gondolatok birizgálják e a kíváncsiságát így az első könyv után)
köszi @negyvenketto
Ha egy mondatban, akkor ezt: „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”
Innentől lehet, hogy spoiler, lehet, hogy csak egy egyéni értelmezés. Csak szólok;)
Egy élhetetlenné RENDszerezett világban megjelenik az az etnitás, ami(aki) képes magába fogadva összekovácsolni úgy mindenféle létformát, akik a közös erő, tudás, akarat egysége általi biopolimerizációban megszabadíthatják a kívánt lehetségest a nem kívánt lehetetlenségtől. Persze az ember és a csúszómászó az, aki a közös szimbiotikus létezés helyett a szabad ám egyéni utat választja. Majd éppen a csúszómászó az, aki rávezeti a cserépgyógyászt, hogy nem csak toldozni- foltozni lehet a régit törött darabkákat, hanem újat is lehet teremteni.
Hát mi ez, ha nem ….
A hely, ahol szorongás a megérkezés, szorongás a menekülés, ha belépsz, új dimenzió, új (sin)barázda, az útjai sehová sem vezetnek, az irányai egyirányúak, de végtelenek, a levegője beteggé tesz, a művészete elvarázsol, nyitott ajtók a fojtott lég(kör) állottsága miatt, zárt rácsok mögött a látható intimitást. ….
nem is tudom… ismerős, de távoli.
