Szabó Lőrinc: Vihar után
Mint dobpergés jött az eső,
rámzörgetett és elszaladt:
két perc vihar s most itt a béke.
A nap megint ragyog az égen,
csönd ül a párolgó vidéken
és én egész üresnek érzem
s kíváncsian vizsgálom magamat.
Az imént még csupa düh voltam,
hangos harag és bosszuvágy;
aztán jött ez az égi lárma
s rá kellett figyelnem, a nyárra,
a dobpergésre, trombitára,
a külső, idegen csatára,
és felejtettem a magam baját.
A magam baja? – Szemem ott jár,
amerre a vihar vonul:
amit akartam, ő kimondta,
elkáromkodta, kidobolta…
Kikönyökölök ablakomba
s mintha magukkal vittek volna,
nézek a felhők után szótlanul.
