Frank_Tyrell I értékelései 628
Majdnem három éve olvastam először ezt a könyvet, és teljesen mást értettem belőle és máshogy. Érdekes volt visszanézni, mennyi dologra nem nyílt még föl a szemem akkor. Mert ez egy klasszikus ókori tragédia, amelyben annyira otthon érezhetjük magunkat, mint a saját városunkban, a saját időnkben. Nem éppen történelmi regény, inkább időtlen regény, amelyhez Kosztolányi játszó, felnőtt-gyerek képzelete az kétezer év előtti Rómát választotta, hőseiül pedig történelmi személyeket. Persze ezek a történelmi személyek csak nyersanyagul szolgálnak, Dide meg se próbálja olyannak lefesteni őket, amilyenek lehettek – olyanoknak festi őket, amilyeneknek képzeli ésőket. Nem krónikás ő, hanem teremtő – nem ír Neróról, hanem ő maga írja Nerót, őelőtte nem is létezett.
Ennyit arról, milyen varázsos könyv ez, még Kosztolányi művei közt is egyedülálló. Nemhiába dicsérte Thomas Mann már egy évvel a könyv megjelenése után. Humoros, kedvesen beteges, iszonytató és tragikus mű. De azt hinné az ember felületesen nézve, hogy a tragédia Seneca tragédiája, pedig pont hogy nem. Megrázó, felejthetetlen fejezet ez, de én efölé helyezem Nero végét, mert az igazi tragédia az övé. Ő az igazi tragikus hős, hiszen a bölcs nem lehet az, bölcsességéből adódóan. Seneca a követendő példa, Nero a tragikus hős, aki fölött nem lehet pálcát törni, illetve teljes meg-nem-értésre utal, ha valaki mégis megpróbálja. Kosztolányi nem mond ítéletet, ezt Senecára bízza, aki egy életet (az életet) összegzi a végén, és ítéletet mond a költő, a művész fölött is: ő az igazi gonosztevő, mert nincs meg benne a korlátoltság az erkölcshöz és az élethez. A költő olyan, mint a természet: közönyös és harmonikus. Mindkét oldalt látja, az egymásnak látszólag ellentmondó igazságokat, mindkettőt megérti, és mindkettőnek létjogosultságot ad, illetve tudja, hogy azzal, hogy valami létezik, szükségképpen léteznie is kell. És íme, itt van Nero, akit költővé tett, igazi gonosztevővé. Szegény, szerencsétlen Nero!
Sam Spade még Philip Marlowe-nál is keményebb fickó, de nem olyan jó a humora. De ha nincs Hammett, nincs Chandler, meg egy rakás kemény krimi, amikből aztán az akciófilmek is kinőtték magukat. (Azért azok között is van jó, a Halálos fegyver c. film egész jó lenne kemény kriminek is. De biztos, hogy Hammett vagy Chandler hatott a készítőkre.) És ideje, hogy megnézzem a drága Humphrey Bogartot Sam Spade szerepében.
Szeretem a kínaiakat. Nem a kínai piacra meg a kínai éttermekre gondolok, azokat nem (előbbit az áruk megbízhatatlansága, másodikat a mindent betöltő szójaszósz-szag miatt), de rengeteg mindent igen. A teát például ők találták ki, és a tea-rajongók vagy -függők a kínai teában főképp bíznak. Ez azon kevés termékek egyike, amelyre ha azt írják, „Made in China”, az az általános tapasztalattal ellenkezően azt jelenti, hogy minőségi áruval van dolgunk. Teáról bővebben máskor, és mástól :)
Emellett még ott van a Tao Te King, a jin-jang (bár az talán nem kínai), és a csan, vagy zen, amivel a buddhizmus egyik ágát jelölik, és ami Kínából eredeztethető. De maradjunk a legkevesebb kínai szerzőmnél, Pu Szung-lingnél. Szerintem, ha kicsit jobb lenne a marketingje, ma nagyon népszerű lehetne a fiatalok körében, akik szeretik a rejtélyes történeteket. Általában rövidek a novellái, fél oldaltól három-négy oldalig terjed a hosszuk, és mindegyik külön világ. Bámulom ezt a tehetséget, és próbálom ellesni a titkát, de azt hiszem, még nem sikerült. A japán Akutagava is feldolgozta az egyik novelláját. (Talán többet is, egyről biztosan tudok.)
Hát szóval olvassátok.
Fura egy helyzet ez, mert ha nem olvasom előtte A postás mindig kétszer csöngetet, biztos, hogy öt csillagot adok rá és áradozok róla. Mert ez is mesteri. De az meg remekmű is. Illetve még annál is több.
Felmerül bennem a kérdés, vajon össze lehet-e hasonlítani két könyvet, akár akkor is, ha mindkettőt ugyanaz a szerző írta, méghozzá egymáshoz közel időben. De végül is miért ne? Ha én lennék a szerző, persze azt mondanám, hogy nem, de csak, hogy védjem magam. Igazából a konfliktus majdnem ugyanaz itt is, mint A postásban. De a szereplők és a helyzetük teljesen más. A végkimenetel is. Igazából szerettem ezt a könyvet. Nem volt annyira felkavaró, mint a másik, de hát muszáj annak lennie? (Nem muszáj, de azért jó, ha megrázza az embert.)
Cain olyan jól írja és ábrázolja ezeket a történeteket, hogy nem is értem, miért ismertebb nála Raymond Chandler. Nem mondom, ő is egy nagy zseni, méghozzá szintén laza, humoros zseni, talán még barátok is voltak annak idején, de Cain már csak azért is lehetne ismertebb, mert teljesen máshonnan közelíti meg azt, amit ugyan Chandler is megközelít, de kicsit hagyományosabb módon. Mindketten bűntényekről írnak. De Chandlernél a nyomozás a lényeg, maga a nyomozó is meséli el (ezért szeretjük, mert Philip Marlowe csuda pofa), míg Cainnél a bűnözőt látjuk, ő maga meséli el, mit, hogyan és miért tett.
Amíg Chandler regényeit kriminek hívhatjuk, teljes joggal, addig Cain-ét inkább a bűnregény kategóriába sorolhatnánk, ahova olyan remekművek tartoznak, mint a Bűn és bűnhődés, de ide sorolhatjuk (bár nem regény) Shakespeare Macbeth-jét is. Meg lehetett volna írni a Bűn és bűnhődést, meg ezt is úgy, hogy végig a detektívet látjuk, ahogy felgöngyolíti a szálakat (bár itt nem sokra jutott volna, viszont ugye a végén minden kiderül, és aki megtudja az egészet, az ő szemszögéből is meg lehetett volna írni), de azt hiszem, a legtöbben úgy gondoljuk, hogy ezek kevésbé lettek volna érdekesek/izgalmasak/maradandóak, mint az eredeti művek.
És mi a helyzet, ha előveszünk egy nagy krimit, mondjuk egy Agatha Christie-t (az Ackroyd-gyilkosság most nem játszik, aki olvasta már, tudja miért :)), vagy akkor már egy Chandlert, és megírnánk a gyilkos szemszögéből az egészet. Vajon jobb lenne? Szerintem nem. Szóval itt és most bebizonyítottam önöknek, nektek, hogy egyik műfaj sem jobb a másiknál, viszont mind a kettő nagyszerű találmánya az emberi fajnak, mely a majomtól közös őstől származik ugyan, viszont megöli saját fajtársait. Nézzük pozitívan a dolgokat: ha az emberek nem gyilkolnák meg egymást, nem olvashatnánk a világirodalom nagy remekeinek legalább a negyedét.
Odabasz.
Nem tudom, miért gondolják, hogy ez krimi, mikor nem az. A krimi arról szól, hogy van egy bűncselekmény (crime), és azt földerítik. Ezt persze lehet Columbósan is, hogy mi már előre tudjuk, ki volt az (lásd: Bűn és bűnhődés), de a lényeg maga a nyomozás. Hát itt nem ez a lényeg. Szerintem ez a könyv a szerelemről szól. Nem akarom lelőni a poént, de annyit mondok, akármilyen gyors tempójú könyv is volt ez, én az utolsó fejezet elé raktam volna két üres oldalt, hatásszünetként.
Mert minden könyvnek megvan a ritmusa. Én nem hiszek abban, hogy minden könyvet lassan, elmélyülve kéne olvasni. Hülyeség. Ha egy könyv arra késztet, hogy megálljak és elgondolkozzak rajta, isten a tanúm, megteszem. De nem fogom félbeszakítani az olvasást csupán azért, mert mások szerint csak lassan érdemes olvasni. Ezt a könyvet például gyorsan kell. Adja magát: 150 oldal, tele pörgős párbeszédekkel. Ha ezt lassan olvasod, elvész a lényeg, nem fog odabaszni, vagy legalábbis nem úgy. Vannak persze lassú tempójú könyvek, de ezek nem feltétlenül a leghosszabbak (bár a Háború és békét én a nagyon lassú könyvek közé sorolom), például a Karamazov testvérek, akármennyire is majd' 1000 oldal, hihetetlen tempót diktál, szinte lehetetlen megállni olvasás közben. Viszont ez nem jelenti azt, hogy jobb lenne a gyors tempó a lassúnál, mert ez hülyeség, kérem. Há' nem? Há' de! Mert attól, hogy a Beethoven egyik Vivacéja marha gyors, még nem lesz kevesebb vagy több az értéke, mint egy Largónak, ami meg egy temetési menet lassúságával megy előre. nem igaz? Az viszont biztos, hogy az ember fiatalon nehezebben olvassa a lassú könyveket, mint a gyorsakat. Ezért kell sokáig élni.
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”
Így kezdődik, ezt a részét szinte mindenki ismeri. Aztán így végződik:
„De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák egytől egyig, úgy vélem: maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket.”
Gyerekek, ha lenne időgépem, én rászánnék egy pár évet és megírnám egytől egyig. Hátha..
A könyv hatására jellemző, hogy amikor a vége felé jártam, és hozzámszólt a nagymamám, rémületemben majdnem eldobtam a könyvet…
Ez egy alapmű. Ilyen érzésem már legalább 10 éve nem volt, hogy újra akartam kezdeni a regényt, mikor a végére értem. Nyelvében is újszerű (bár ez alapvetően Joyce irodalmi-nyelv-újításának a hatása, akárcsak a pár évvel korábbi [1952] Zabhegyező újszerűsége), de a legfontosabb, hogy hatásos. Nem hatásvadász, hanem hatásos. Akárki akármit is mondjon, egy könyvnek hatnia kell az olvasóra, különben nem volt értelme elolvasni. Ha egy könyv hat az emberre, az már jó könyv. Ez pedig főleg szuper könyv. Az az elcsépelt szó jutott eszembe, hogy hátborzongató. Meg az az angol kifejés, hogy „shiver down my spine”, ami kifejezőbb. Azt hiszem Hitchkock is írt ilyen címmel egy könyvet, de ez nem biztos.
Adva van pár titok, az emberi elmében rejtőző borzalom, és mindehhez egy jól felépített, izgalmas és shiver-down-my-spine-os történet. Mellesleg megtudhatjuk, honnan származik Patrick BATEMAN vezetékneve, ugyanis a főhősünket NorMAN BATEs-nek hívják. Ennyit a bölcsészkedésről, most evezzünk vissza a mi horror-vizeinkre.
Mert hogy ez alapvetően horror, az biztos. Nem csak azért, mert a belőle készült film az, hanem mert fő-fő hatása a borzongás. De Bloch, aki zseniális ürgének tűnik, az egészhez hozzákever egy krimi-szálat is, bűncselekménnyel, detektívvel, kereséssel, de hát ezzel nem lehet minket megvezetni: a bűn-elkövető szinte már a könyv elején elhalálozik, és körülbelül a könyv fele után a detektív is. Pszichológiailag hat, vagy hét. De ez tényleg olyan alapmű, amit el kell olvasni, ha már egyszer van. Tandoriék fordítása is tökéletes. Hű!
A horrornak vannak kliséi, amelyek jóval régebbre nyúlnak vissza, mint ez a könyv, de valljuk be, ez is (illetve főleg a film) is alkotott párat. Janet Leigh a zuhany alatt, jön valaki, látjuk a lecsapó kés árnyékát a falon, halljuk a velőtrázó sikolyt, és aztán a lefolyó vizet, amit mintha vér tenne márványossá… De különben krimi is, mert igazából a végéig nem tudjuk meg, valójában ki (vagy mi) is volt a gyilkos. Na jó, csak hebegek-habogok: olvassátok el. Majd egyszer összeszedettebben is írok róla. Nagyon állat.
Hűazanyját, Kesey főnököm, hát te aztán megrezegtettél engemet, hallod-e, de csudásan ám! Nem mondom, hogy nem így írtam volna, mert de. Na de azér… Hű, aszondom, majd bepisáltam a gyönyörűségtől, tisztesség ne essék szólván, pedig kemény gyerek vagyok, mint a járdára fagyott kutyapiszok. Aszondom, tessék idefigyelni rám, micsoda meleg történet, no. Éreztem ám rajta, hogy beatírónak tetszik magát képzelni, ez a maga betegsége. Ja hogy tegeződjünk, jóvan. Na. Azér van annyi benne a céltalan írásokból, amik biztos szépek, na de főnököm, én nem a szépet szeretem, értve? Na. Szóval húzhattál volna belőle. De azér teccet, hogy hippi voltál, de azé normális. A nemnormális hippi az aszonta volna, hú, gyógyszer, ettől bekábulok, szeggyük má be, testvérek, béke. Há mer aki le van szedálva, az már nem tud háborúzni. Bár toszni se, isten a tanúm. Persze gyógyszere (angolul drug, azaz drog) válogassa. Na de hát a te szemléleted az egészséges, meg tökéletes: hideg sör, meleg muff, ez köll. De a társadalom, az Üzem ezt nem engedi. Nehogymá. Dolgozzá, fojtsd el magadba az indulatot, mer különbe börtön, diliház, rezgetés. Ha meg ezt nem fogadod el, szociopata vagy. Azt kész. Vagy ha úgy gondolkozol, mint a Hamlet, akkor depressziós. Mer hogy mi értelme csinálni valamit is? Ha látod, hogy semmi, dilis vagy. Aszongyák, ez nem látja a dolgokat úgy, ahogy vannak. Közbe meg aki látja, az a dilis. Má írtak is róla könyvet, főnököm, hogy a realizmus is betegség. Nem az irodalmi, bár a Flaubert se vót egy százas, az tutkó. Meg az a két ruszki se. Na szal jó volt a könyv, lesokkoltál, de azé lobotómiát nem okoztál, ha veszed az adást. Így kell, főnököm. Sokáig elvoltál, hiába.
Hát ez nem volt jó. Egész jól kezdődött, de ha valaki egy könyv elején utalgat izgalmas dolgokra, amelyek az olvasóban várakozást keltenek, és ezekkel a könyv végére érve az olvasó hoppon marad, akkor az a szerző hibája. Egy művész életrajzát nem azért veszi a kezébe az ember, hogy a műveiről olvasson, hanem hogy megismerje azt, aki alkotta őket, megtudja a „keletkezés(ek) körülményeit”.
Tim Footman életrajza rossz. Azt hiszem két hibája van főleg a szerzőnek: 1) sznob, 2) nem tud eleget Leonard Cohenről, az emberről. Egyébként még talán nem is olvastam igazán jó életrajzi könyvet. Vagy túlságosan terjengős lett, vagy hasonlóan szar. Nos, bár Footman rajongónak vallja magát, igazából a könyv végéig szinte egyfolytában pocskondiázza Cohent, illetve a dicséretet elintézni két szóban (ez a legjobb…), viszont a kritikát (bár igazán jó érvei nincsenek) hosszan fejti ki. Ha valaki nem ismeri a címlapon szereplő úriember zenéjét, meg lemezeit, illetve könyveit, akkor Footman életrajzának elolvasása után az a kép alakulhat ki benne, hogy Cohen alapvetően tehetséges, de még igazán kiemelkedőt soha nem alkotott, mindig elcseszte valahol, tehát alapvetően az ő pályája kudarc. Azt mondja, hogy a hangja alapvetően szar, de egész hangulatos. No jó, szerinte Bob Dylan se tud énekelni. Ez mondjuk most, hogy Dylan 70 fölött van, igaz, bár most már jó dalokat se tud írni. Cohen viszont a 80-hoz közeledve egy hihetetlen jó lemezt csinált (Old Ideas), ami engem 2012 eleje óta igézetben tart. Na de ne menjünk át szentimentáléba. Külön felháborított, hogy szerinte a Songs Of Love and Hate nem egy nagy szám lemez. És szerinte Cohen első lemezének a borítója béna. Szerintem meg menő, Tim. (Erről a borítóról van szó: http://www.maartenmassa.be/CohenChords/pics/solc.jpg) És úgy általában, Cohennek van pár jó száma, bár azokat se tudja előadni rendesen. Szerintem meg de, kisapám.
Azt hiszem, csak objektív akart lenni, és azt gondolta, hogy nem az ő véleménye számít, hanem azoké a nagy és okos embereké, akik előszeretettek fikázták Cohent (de nekik ez is volt munkájuk). Ezt hívják sznobizmusnak. Én meg azt mondom, hogy engem nem érdekel, hogy X. kritikus, ha mondjuk sokra is tartom, és általában egyetértek vele, tisztelem, stb. stb., szóval hogy X azt mondja a kedvenc lemezemre, hogy az gyenge és sablonos, ha szerintem csodálatos és jó hallgatnom, nem fog érdekelni, ugyanúgy élvezni fogom. Szóval Footman könyve nem tett károkat a bennem lévő Cohen-rajongásban, de fölösleges könyvnek tartom. Pénzkidobás. Ha el akarjátok olvasni, könyvtárból vegyétek ki, vagy egy sznob ismerősötöktől kérjétek kölcsön, neki biztos megvan. Inkább hallgassátok mondjuk ezt: https://www.youtube.com/watch?v=q6q7vCSmUU0
Az egyik legfontosabb mítosz Oidipuszé, és talán legtökéletesen tragédia az övé. Szfinx, anyuka, apuka. És közben nem tud semmit. A legjobb krimi is egyébként. Oidipusz nyomozni kezd, és a végén… Detektív-tragédia. Különben „mondanivalójában” talán a Faust-mondával rokonítható: avagy a tudás nem jó dolog, illetve ha kideríted a természeti törvények titkát, akkor magát a természeti törvényt is föl kell borítanod. Magyarán: megszívod. (Erről Nietzsche szebben írt. Én is tudnék, de most nincs kedvem hozzá.)
Írjak jól hangzó mondatokat az elejére? „Itt nem az emberek válnak állatokká, hanem az állatok emberekké.” De ez olyan snassz. Különben Nietzsche ezt az apollóni művészetbe sorolná be, az 100, de az 1984-et is. Hogy megmutassam, mi a különbség, itt van néhány dionüszoszi könyv, amit biztos olvastatok már, vagy ha nem, akkor olvassátok el, szerintem nem lehet kihagyni: Krúdy: Szindbád, vagy a Vörös postakocsi-regények valamelyike, Tóth Árpád versei, stb. (Az Utas és holdvilágot majdnem idevettem, de aztán rájöttem, hogy abban mesteri módon megvan az apollóni és a dionüszoszi is, mint a remekművekben általában. Erről később majd a Nietzsche-értékelésemben.)
Bocsánat a kitérőért, akkor most jöjjön az Állatfarm. Valamiért csak két évvel az 1984 után jött el nálam az ideje ennek a könyvnek. Olyan dolgokkal rémítettek el, hogy ez a sztálini diktatúra szatírája lenne, ami eléggé leegyszerűsítené az egészet, és politikai pamfletet csinálna a regényből, azokra meg nem vagyok kíváncsi, kivéve ha kortárs, de alapvetően azoknak sem tulajdonítok nagy művészi értéket, mert tíz év múlva már csak lábjegyezetekkel, történelni hátteret bemutató előszóval lesznek érthetőek, de már élvezhetőek annyira nem. Na de ez nem olyan. Persze keresgéltem, hogy itt most kicsoda Lenin, meg hogy Napóleon az olyan sztálinos, nem tagadom, de éppúgy napóleonos is, meg rákosis, meg urambocsá, orbánviktoros. Hogy működik a diktatúra? Talán erről is szól. De ez is leegyszerűsítés. A jó könyv egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem lehet egy mondatban összefoglalni a lényegét, vagy a tanulságát. Nietzsche (na már megint ezzel a némettel hozakodok elő) szerint a regény nagyra növesztett aiszóposzi mese, ami igaz is, de csak a rossz regényekre. Illetve azokra, amelyek nem jók. Inkább nem-jók legyenek, akkor nem sértődnek meg annyian. (Lásd: Fejős Éva könyvei, vagy a Gyertyák csonkig égnek. Mindkettő ponyva.) Az aiszóposzi mese, a fiatalabbaknak vagy a másképp művelteknek, mint én: tanmese. Végül is ez is tanmese, le lehet vonni a tanulságot. (Ezt itt nem vonom le, mert szerintem ha elolvassátok, ti is levonjátok.) De nem csak ez a lényege. Persze, tanmese. És mint ilyen, a józan ész művészete. De ott van benne a mámor művészete is, jelen esetben a mesélőkedv mámoráé. Ez a kettő kell a remekművekhez, a józan ész és a mámor művészete. (Ez már megint az apollóni és dionüszoszi, szóval Nietzschétől lopok, vagy őt értelmezem által.)
Hogy megmaradjunk a földfelszínen, mégiscsak jót nevettem a diktatúrák általános szatíráján. Az átjavítgatások, a „rosszul emlékeztek”, és főleg az „Ugye nem akarjátok, hogy visszatérjen Jones?”, illetve a „most rossz, de akkor még rosszabb volt, és most csak azért rossz, mert akkor rossz volt, de már egyre jobb”, és az egyenlőség ingatag látszatboldogsága egyaránt eszembe idézte az itthoni Rákosi-Kádár időkről szerzett tudásomat, és a jelenkor tapasztalatait is. Ez a könyv fontos volt akkor is, és most megint azzá vált. Ki tudja, mikor jön el az idő, hogy megint nem lesz olyan fontos Magyarországon? Gondolkodjunk. Rajtunk múlik, „állatokon”, hogy az Állatfarm minket szolgál, vagy mi szolgáljuk az Állatfarmot. És hogy ezzel a pátosszal mégse rontsam el az értékelésem végét, még hozzáteszem: mindig a disznókból lesznek a diktátorok, meg a szalonna.
Nagy vagány volt ez a Szókratész. Nagyon sirály volt, ahogy megmondta a tutkót a többi fószernak, meg szakadtam is többször, akkora arc volt, betojás, mint a Kinder! Ja meg odáig voltam, hogy a fordítás tökre köznyelvi volt, meg tök modern. LOL! :)
Muddy nagy alakja a blues-nak, furcsa módon illik rá a cím, nem lehetett sosem elégedett. Neki is Robert Johnsonná kellett volna válnia, de ehelyett gazdag és sikeres lett. Volt jópár felesége, rengeteg gyereke, és mégse. I can't be satisfied. Hát ez a blues. Az élet, ami nem sikerül. Vagy mégis sikerül? Isten tudja.
Egész jóvót. Előnye, hogy megmutatja, milyen bunkó tudott lenni Hrabal. De kedvesen bunkó. Gyöngéd barbár. Varga Attila hatalmas lúzernek tűnik, Hrabal úgy szétoltja, mint a huszonegy, öröm volt olvasni. De lehet, hogy direkt csinálta, a könyv kedvéért. (Mármint az interjúvoló a lúzerkedést.)
Na, ennyi elég lesz?
Nem tudom, eddig miért tartottam Philip Roth-tól. Azt hittem, unalmas lesz, vagy túlzásba viszi a pina-fasz mániát (elnézést a kifejezésért, de a vagina-pénisz mánia más jelentésárnyalatú), amit annyira hangsúlyoznak azok, akik róla írnak, és ismét rájöttem, hogy nem kéne értékeléseket olvasnom olyan könyvekről, amiket még nem olvastam. Meg a fülszövegeket se nagyon.
Roth bizonyos pillanatokban Woody Allen „realista abszurd” (saját találmány) humorára emlékeztet, máskor meg Updike „tökéletes” prózája jutott róla eszembe. Mindkettejüket nagyon szeretem, és mindkettő amerikai zsidó, ahogy Philip Roth, de nem akarok ebből levonni semmiféle következtetést, csak annyit, hogy valószínűleg ez a hármas olvasta/látta a másik műveit. Vagy azonos hatások érték őket. Túl jól hangzik, hogy azért írnak/alkottak így, mert zsidók. Vagy inkább nagyon rosszul hangzik. De szerintem egy nem-zsidó is írhat így, miért ne? Persze, a közös kulturális hagyományok, amik a Tóra és Talmud helyett inkább a holokausztot (inkább nevezzük soának), meg a zsidó vicceket, és a zsidók közötti antiszemitizmust, félelmet, bűntudatot, elveszettséget, stb. jelentik, na azok hatottak rájuk. Meg persze ott van mindükben, a zsidó vagyok, na de ez csak másodlagos dolog is. Updike különben kilóg a sorból, az ő hősei általában nem zsidók, vagy még azokat a könyveit nem olvastam, és a humora is másféle.
Roth a realista hagyományokat folytatja, és néha tényleg olyan, mintha Alvy Singer lenne a főhőse, csak fiatalabb változatban. A humora egészséges, nem erőltetett, de nem is tanult, valahogy csak úgy jön belőle. A prózához meg nagyon ért. A történetvezetéshez is. Nem lökött a falhoz, nem sokkolt, de nem is untatott, nem volt középszerű sem, csak egyszerűen jó volt olvasni. Később, a többi Zuckerman könyv után bővebben nyilatkozom :)
Pedofíliával, főleg magyarországi viszonylatban, foglalkozó könyvet még nem olvastam, és nem is tudok arról, hogy lenne másik ilyen könyv, ami hiánypótlóvá teszi ezt a kötetet. A kedvenc részem az, amikor egy magát pedofilnak valló embert is megszólaltatnak. Ezt a részt több embernek kéne olvasnia. Az illető teljesen emberi gondolatokat vall, elgondolkoztatják az embert, hogy a pedofil nem egyenlő erőszaktevővel. (Azért a Lolila szebben volt megírva, bár pont ezért unalmasabb is, nekem csak filmen van türelmem újra megnézni.)
Mi történik, ha az ember már-már megszállottan túlmisztifikálja az életét, mindenből a sorsára vonatkozó jeleket vél kiolvasni, már-már megtalálja dicsőséges, boldog hivatását, mire derült égből villámcsapásként kiderül, hogy ő bizony egy szörnyeteg? Hát nem biztos, hogy az, mint a regényben, de így is össze lehetne foglalni a történteket, spoiler nélkül.
Mert ez igaz is, meg nem is. Kedves főhősünk, Tiffauges, meglepően szereti a gyerekeket, már-már költőien írja le, miért olyan csodálatosak, azt hinné a buta 21. századi ember, hogy pedofil. Pedig dehogy is. Van persze borzalmas gyerekkor, amelyből viszont nem a borzalmasat emeli ki, hanem a szimbolikusat, az érdekeset. Aztán jön egy botrány, ami elöl el lehet menekülni a második világháborúba, és végül kikötni az SS egyik gyerek-kiképző napolájában.
Akkor mondjuk inkább azt, hogy ez a könyv arról szól, hogy egy jó ember is tévedhet rossz útra? Ez is nagyon közhelyes. Inkább arról van szó, hogy egy jó ember egy rossz világban, még pontosabban mondva, egy ember, aki nem illik bele ennek a világnak a szövetébe. De nem lehet ezt a könyvet más szavakba foglalni, mint amikből áll – ebben áll a zsenialitása. Vagy mondjuk inkább azt, hogy mestermű, az emberibb kifejezés.
Minden részlet fontos, és valóban szimbolikus jelentőségű – lehet, hogy inkább arra hívja föl a figyelmünket, hogy valóban vannak jelek az életünkben? viszont olvashatunk olyan szimbólumokról is, amik már nem is szimbolizálnak semmit, érdekes dolog –, és csak a legvégén áll össze a kép, az utolsó mondatok komotósan, dicsőségesen, és már-már borgesien zárják le Abel Tiffauges történetét.
Lehet, hogy Tiffauges szörnyeteg, de tanulékony szörnyeteg szerethető szörnyeteg. Aki a kezembe adta a könyvet, azt mondta, ezt mindenkinek olvasnia kéne. Hát, ha van kedvetek, meg időtök, mindenképpen olvassátok el, megéri.
Ez már sci-fi, azaz tudományos-fantasztikus regény, ellentétben a VALIS-szal. De ez is hátborzongató (és izgalmas) (és lenyűgöző) (és humoros) (és filozófiailag és teológiailag szemfelnyitogató) könyv. Nem pontos a kifejezés, mert tudományból kevesebb van, és a fantasztikus is csak arra való, hogy megmutassa, hogy bármi lehetséges, a valóságról is kiderülhet, hogy fantasztikum, és a fantasztikumról is az, hogy valóság.
De abban az értelemben, amiben általában használjuk a sci-fi szót, tényleg az. A nem túl távoli jövőben járunk először, ahol a Kommunista Párt és a Keresztény-Iszlám egyház együtt irányítja az ember-lakta világot. Legalábbis úgy tűnik. Ennek ellenére Marx vagy Lenin neve meg sem említődik, de Istené, Jézusé, Illés prófétáé, meg híres rabbiké annál többször.
Első pillantásra nem értjük, miért nevezik ezt a VALIS folytatásának, mert egyetlen szereplő sem tűnik föl az előző regényből, de még a világ sem azonos (vagy talán mégis?). Aztán egyszer csak feltűnik a szó, hogy VALIS, és később még párszor is. Kísérteties, de minden hatásvadászat nélkül, sőt, humorosan.
Nem tudom mihez hasonlítani, egyetlen hasonló könyvet se olvastam még, és valószínűleg nem is fogok. A VALIS sem hasonlít hozzá, egyáltalán nem. Van még jópár észrevételem, amiket ide nem érdemes leírni, de ha beszélgetünk a könyvről, úgyis elmondom majd.
Ez pedig tényleg egy olyan könyv, amit érdemes elolvasni. Mert hű.
Újabb sétát tettem Bartis világában. Óhatatlanul is fölmerül az emberben, hogy ezt, meg A nyugalmat saját tapasztalatok alapján írta volna, mert annyira benne van a szereplőkben, hogy az már ijesztő. De különben ezt csak tehetségnek hívják.
Most azt hittem, hogy megismerjük a főhős életét, hogy ezt fogom olvasni. Aztán lassanként kiderült, hogy nem. Ez nem élet. Ez halálok sorozata. Néha felcsillan a remény, hogy történik valami, két ember között kialakul valami, aztán meghal az illető. Fokozatosan lesz a főhősünk egyre árvább, a végéig, amikor is ez az egész elárvulás visszafordíthatatlanná válik… Már-már morbid, hogy szinte 5 oldalanként meghal valaki.
Ez nem volt olyan sokkoló, vagy borzasztó, mint A nyugalom. Nem, ez inkább mélységesen és szépségesen szomorú volt. Mert végül is ez az egyre árvábbá és árvábbá válás, ez az örök magány fölfogható úgy is, mint a gyerekkorból való átlépés a felnőttkorba. Hiszen ki magányosabb egy felnőtt embernél? (És mondhatjuk, hogy valóban akkor lesz az ember felnőtt igazán, ha a szülei már nem élnek.)
De akár azt is jelenthetné ez az egész (ha már mindenképpen értelmezni akarjuk, de hát miért ne?), hogy ilyen az élet: mire épp történne valami, valami jó, más és új, akkor jön a halál. Vagy hogy a mi életünk is ilyen, egy szempillantás az egész, alig történik benne valami, és huss, megyünk a föld alá egy fadobozban. (Vagy urnába, tetszés szerint.) Azért ez eléggé pesszimista álláspont lenne, és szerintem még nem is igaz. Keresem az optimista értelmezését ennek a könyvnek, de azt még nem találtam meg. Ha valakinek megvan, kérem, szóljon.
Már most sem emlékszem rá igazán. Lehet, hogy Salinger egykönyves szerző? Kár lenne érte. De majd megnézzük Franny-t, Zoey-t, Seymour-, meg az ácsokat.
1974-ben történt, hogy Philip K. Dicknek ki kellett húzni a bölcsességfogát, mert nem fért el a szájában. Ha több hely lett volna, és nem kellett volna kihúzni, ezt a regényt nem írta volna meg. A világirodalom útjai kifürkészhetetlenek. A fájdalomcsillapító injekció hatására (?) egy különleges rózsaszín fényt látott meg, amilyen árnyalat a földi tudomány által ismeretlen. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az árnyalat nem létezik, de ez butaság. Amit el lehet képzelni, az létezik. (Amit te nem tudsz elképzelni, az is.) Gyógyszert rendelt a fájdalomra, és egy gyönyörű lány hozta ki, akinek a nyakában hal alakú medál volt, ami az őskeresztények jele. Ennek a hatására visszaemlékezett egy előző (előző? ez csak akkor igaz, ha létezik idő) életére, egy Tamás nevű őskeresztényre.
Eddig az önéletrajzi ihletés, ami 100% igaz a regényben. (Van még más is, de azzal nagyon sokat spoilereznék, ha egyáltalán lehet erről a könyvről.) Aztán jön Horselover Fat, akinek el akartam magyarázni a nevét, de aztán a regényből is kiderül, honnan jött, úgyhogy befogom a számat.
A regény eleje egy kemény filozófiai is kultúrtörténeti zagyvaság, amit az ember próbál egy ideig követni, de aztán belefárad. Túl kell esni rajta, később az egészet érthetően megmagyarázza a könyv, de tényeg, hogy erre szükség van. Van itt szó Wagnerről (Max), Hérakleitoszról, persze Platónról, Schopenhauerről is, Jézusról, Sziddhártháról, a Buddháról, Illésről (akiről nekem mindig a rockzenekar jutott eszembe), meg Nixonról, sőt álnéven David Bowie és Brian Eno is feltűnik. Utóbbi zenéjéhez is megjött végre a kedvem, előbbiét még mindig csak ritkán hallgatom.
Vannak persze szó drogokról is, a 70-es évek Kaliforniájáról (ne feledjük, ebben az évtizedben született a Hotel California is – na, ezen gondolkodjatok el, mert nekem nincs kedvem), és egy asszony haláláról, sőt, többéről is. Meg persze, hogy a világ valójában látszat. Vagy mi a fene. Meg van itt Isten, vagy nevezzünk Zebrának, esetleg VALIS-nak, mindegy. Lehet, hogy nem is róla van szó.
A lényeg: rettentően ügyesen kelt az emberben szorongást, ami egy idő után elül (legalábbis bennem elült), ami kell, hogy a nehezebb részeken is át tudjunk vergődni, utána már kitusztult elmével olvashatjuk tovább a könyvet, ami innentől sokkal könnyebb lesz, párbeszédesebb, stb.
Hajlok arra, hogy Dick hasonlatát vessem be, aki azt mondta erről a könyvről, hogy olyan, mint egy zen kóan. Tényleg olyasmi, csak sokkal hosszabb. Tehát nem kell értelmezni, mert annak semmi értelme. Mondhatni, hogy nincs értelme, csak felébreszt, vagy felébreszt benned valamit, stb. stb.
Érdemes elolvasni. Hátborzongató. Vagy valami olyasmi.
No hát erről most hogy írjak értékelést? Úgy, mintha nem ismerném a szerző húgát, aki néha föl-föl tűnik a regényben is, ha nem hallottam volna az apukájukról, akit innen messziről tisztelek és szeretek, bár nem ismertem sohasem? Rendben, megpróbáljuk. Végül is nem magamnak írom az értékelést, bár amikor róluk volt szó, fölcsillant a szemem, néha majdnem könnyesen. (Pedig nehezen könnyező fajta vagyok.) Meg persze aggódtam is a főhősnőért, akiről tudtam, hogy túléli, hiszen különben hogy írta meg a könyvet… De ilyenkor azért aggódik az ember, logikátlanul is.
Azt az elején megemlítem, hogy nagyon szeretem, ahogy ír. Nem ismerem őt, nem találkoztam (még?) vele, de olyan volt, mintha leültünk volna kávézni, és elmesélte volna a történetet. Hogy emögött a könnyedség mögött mennyi munka van, nem tudom, de sejtem, hogy sok. Egyébként sok-sok író van, aki nem az írástechnikájával bűvöl el minket, nem lehet szavakra lebontva megmagyarázni, hogy miért jó. Nem lehet kianalizálni. A személyisége van benne, valahogy mélyen elrejtve, talán pont a szavak és a sorok között (ezért nem lehet a szavak által megmagyarázni), ahol pedig csak a nyomdafesték nélküli papírt találjuk. Nos, Rados Virág számomra ilyen.
Fene tudja, jól esett olvasni. Félre ne értsetek, nem az tetszett, hogy betegség meg halál, ó, dehogyis. Illetve, az tetszett, ahogyan kikecmergett belőle. De mégis inkább fikcióként olvastam, hiszen a nevek nem véletlenül vannak megváltoztatva. Egyetlen adat van, amiben biztos vagyok, hogy megváltoztatott, a többi adatot meg nem ismerem, de valószínűleg több ilyen is van. Szóval azért ez mégiscsak fiktív könyv, bármennyire is.
Vannak ilyen könyvek, amiknél nem tudom megmagyarázni, miért tetszik, és akkor írok róla egy hosszú értékelést, amiben sokmindenről összezagyválok mindenfélét, de magáról a könyvről semmi értelmeset nem mondok. Ez is ilyen értékelés lesz, azt hiszem. De nem baj, mert ezt szeretni szoktátok.
Az jutott eszembe, hogy nagyon jó, hogy ez a könyv van, és kapható, hála a szerzőnek és hála a Jaffának, hogy kiadta. Be kell vallanunk, hogy a legtöbben nagyon elhanyagoljuk magunkat, illetve a testünket. Legalábbis ebben az országban. A mellrákra pedig főleg fölhívják a figyelmet, minden évben van egy külön nap erre Budapesten, ami nagyszerű dolog, de nem biztos, hogy célba ér. Lásd a könyvben. Aki elolvassa ezt a könyvet és nő, valószínűleg el fog menni ezután rendesen kivizsgálásra, ahogy azt az orvosok ajánlják. Bár még nem olvastam, azt hiszem, a Bipolárisnak is van egy ilyen hasznos hatása, hiszen egy másik nagy hiba, hogy a legtöbben ódzkodnak a pszichológusoktól, a pszichés betegséget sokkal megalázóbbnak érzik, mint a testit (ebben persze van valami), így aztán inkább nem is mennek el kideríteni, mi lehet a baj, vagy pedig nem hisznek abban, hogy a pszichológus segíthet. (Pedig de.)
Valahol olvastam, hogy panaszkodtak a könyvre, hogy bizonyos pontjai nem túlságosan valószerűek. (Nekem ilyen gondom nem volt a könyvvel, sosem éreztem ilyesmit az olvasás közben.) Akinek szintén ez a gondja ezzel, vagy más könyvvel, ajánlok egy idézetet Szerb Antaltól (ennek @Aurore örülni fog ;)): „a valóság ugyanis sohasem annyira valószínű, mint egy realista regény.”
De ne gondoljátok, hogy „csak” ennyi lenne, hogy hasznos könyv, felhívja a figyelmet erre is arra is, mert dehogyis. Az az igazság, hogy minden embernek regénybe illő az élete (vagy legalább egy darabkája), de a legtöbben nem tudják, hogyan dolgozzák föl regényként, vagy nem is akarják (amivel szerintem semmi baj nincs, tele lennénk regényekkel, és belefulladnánk), vagy pedig rosszul csinálják. Szerintem Rados Virág nagyon jól csinálta ebben a könyvben. Most már jöhet a másik két könyve is.
Canetti feljegyzéseit leginkább Márai Naplóihoz tudom rokonítani, hasonló a felépítésük, nem is lehet másképp meghatározni, mint feljegyzésekként. Közös még a két szerzőben, hogy mindkettő emigráns, „világcsavargó”, és mindketten kb. 89 évet éltek. Az egyik zsidó, a másik magyar. Egyik sem valami szerencsés dolog.
De körülbelül ennyi a hasonlóság. Jellemző, hogy bár mind a ketten 40 éves koruk után kezdtek el efféle „feljegyzéseket” írni, szerkeszteni és kiadni, Márai feljegyzései több kötetet tesznek ki, Canettié viszont (1942-től 1994-ig) alig 400 oldalt. Ne legyünk cinikusok, úgyhogy ne jegyezzük meg, hogy Canetti ki tudta válogatni a gondolatok közül azt, amelyik teljesen egyedi, Márait viszont valószínűleg vonzották a vastag kötetek, amelyeken a saját neve volt feltüntetve.
Egy ilyen könyvről nem lehet sokmindent mondani, csak olyan semmitmondó dolgokat, hogy tetszett, gondolatébresztő volt, stb. Proust óta tudjuk, hogy egy sütemény is lehet gondolatébresztő. Szerintem nem csak a Madeleine képes erre, hanem egy olcsó linzer is a sarki cukrászdából. Vagy egy stefánia a Józsefváros mélyén, hol a házak összesúgtak.
Nem lesz tőlem szép dolog, de azt mondom, Canetti feljegyzései jobban tetszettek, mint Márai naplói. A magyar helyett a zsidót választom, ez nem fog sokaknak tetszeni. Ez van. Meglátjuk, regényben is jobb volt-e Elias Canetti.
Schweblin egyértelműen dél-amerikai író. Van benne valami Borgesből, Cortázárból és Márquezből. De leginkább abban hasonlít rájuk, hogy nem hasonlít rájuk, és egyedi. Nem nevezhető realistának, a mágikus realizmus közhelye is csak épphogy fedi, amit művel ezekben az írásokban. Legfőbb módszere a titkolózás, és leghatásosabb módszere az, hogy a titkokat ritkán fedi föl a novella végéig. Gondolkozz, olvasó! Talán a legjobb a Mint a dühögő pestis volt, zseniálisan teremt egy rettenetesen félelmetes légkört – az ember el szeretne futni gyáván, de mégse bír. Szóval érdemes olvasni.
Nagyon-nagyon jó, kíváncsi vagyok a többi, későbbi novelláira is.
Ha Agatha Christie a krimi királynője, akkor Chandler legalábbis a király. (Hogy az Isten kicsoda ebben a történetben, azt nem tudom még.) Hát én bizony nem jöttem rá a csavarra, engem ledöbbentett egészséges szinten a regény vége. Bár ha rájövök, engem az se zavar, bevallom, nem csak a bűnügyi rész miatt olvasok krimit. Chandlert meg főleg nem. Ő inkább „szépirodalom”, pontosabban több, mint krimi (ahogy Christie is sokszor). Tudott írni a fickó. Azt mondta Dashiell Hammettről, hogy nála minden mondat olyan, mintha még senki nem írta volna le előtte. Valószínűleg ő is ilyesmire törekedett, és sikeresen. A fordítás viszont rossz. (Gy. Szentkláray Olga a tettes.) A leíró részek fordítása jó lett, rutinmunka, de amikor a szlenget kellett volna átültetnie magyarra, a kísérlet kudarcba fulladt. Az egyik legrosszabb a vége felé, amikor egy nagyon „lazán” beszélő zsaru egy nőnek, akit nem túlságosan tisztel, ezt mondja állandóan: „húgom”. Gondolom eredetileg sister volt, és a fordítás végül is pontos, de ez a szó belőlem legalábbis egy bajszos, pipázó Móricz-hős képét hozza elő, nem egy kaliforniai rendőrét, aki maximum is csak borostás lehet, és a pipa helyett cigarettára gyújt.
Chandlert, bevallom, én Philip Marlowe-ért olvasom. Stílus, kisugárzás, és a dolgokhoz való ál-sztoikus hozzállás.
Ez most nem volt olyan nagyon jó, mint az első Kondor-krimi. Nyugodtan meg lehetett volna írni 300 oldal helyett mondjuk 280-ban, akkkor se veszett volna el belőle semmi. Jók a leírásai, de néha idegesítően aprólékosak és azt hiszem, párszor feleslegesek is. De ettől eltekintve jó könyv volt ez is, a végére Gordon egészen Philipmarlowe lett, pedig Kondor nem is szereti Chandlert, ami szerintem nagy hiba, de azért megbocsátható. 1939, a nyilasok már egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, félelmetesen ismerős a helyzet – azzal a fontos különbséggel, hogy most nincsen egy óriási, erős, náci Németország, és fasiszta Olaszország se. Most Gordon mellé kapunk egy öreg nyomozót is, Nemes Sándort, aki nagy komcsivadász, csak hogy Gordon okos semlegessége mellé legyen egy kis emberi gyengeség bosszúállás képében. Kb. 250 oldalon párhuzamosan halad a történet, Gordonos fejezet után Nemeses fejezet, Gordon persze megint életveszélybe kerül, és kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, szóval hát jó krimivel van dolgunk, de azt hiszem, többet is ki lehetett volna hozni belőle. Meglátjuk, a sorozat többi részében sikerült-e ez a több, mert a Budapest Noirban sikerült.
FÖLNŐTTEKNEK!
Nagyrészt ezoterikus hókuszpókusz, de végül is vannak benne jó kis pozitúrák, amiket érdemes kipróbálni.
Hát most mit is mondjak. Voltak nagyszerű novellák benne (Az orr, A pókfonál, A dohány meg az ördög, A vihar kapujában), és voltak, amelyek egész egyszerűen idegesítően aprólékosak voltak, amire semmi szükség nem volt, legalábbis az én még mindig nyugati eszemmel, máshol meg nem értettem a csattanót, ahol elhangzik két név, amelyekről még sosem hallottam, és amelyek nem is tűnnek föl a novellában… Attól tartok, hogy Akutagava túlságosan is művelt volt, és a novelláiban ezt akarta villogtatni. Nem szeretem az olyan novellát, amelynek a megértéséhez az interneten kell keresnem a megfejtést, mert az nem jó novella. Viszont más novellákban ezt a műveltséget nagyon jól és szellemesen használta föl, nem is volt vele semmi baj, tökéletesen lehetett érteni mindent (pl. A dohány és az ördög). Mellesleg érződik, bár nagyon jól titkolja, hogy a szerző ki van ábrándulva mindenből, konkrétan nihilista, ami aztán öngyilkossághoz is vezette. Persze nem ismerem az életét, és őt magát sem. A fülszöveg azt írja, hogy „szatirizáló pszichológus” és "kíméletlen moralista"… No hát talán ez a baj pár novellával, túlságosan pszichológia, és túl sok a moralizálás. De egyébként egész jó.
Zen.
"Egy szerzetes így szólt Csao-csou mesterhez:
– Még csak most érkeztem a kolostorba, kérlek, taníts engem, mester!
– Megetted már a rizskásádat? – kérdezte Csao-csou.
– Igen, meg – felelte a szerzetes.
– Akkor eredj, és mosd el a csészédet! – mondta Csao-csou, és a szerzetes nyomban megvilágosodott."
Szerb Antal (hadd kezdjem ezt az értékelésemet is az ő nevével) azt írja, Woolfban végső soron az a legmegragadóbb, ami minden nőírónak sajátja: a női báj. Nos, ezt a mondatot én eléggé hímsovinisztának gondolom, de erre a könyre igaz. Hihetetlenül bájos. Woolf játszik, nem szent neki semmi, folyton megnevetteti vagy elgondolkoztatja vagy elvarázsolja az olvasót, se füle se farka a regény, de hát miért kéne egy regénynek fül meg farok? Főleg ha egy nő írja, ugye. Farok egy regénynek? Milyen hímsoviniszta hozzáállás ez? ;)
1586-ban kezdődik a történet, egy néger-fejet vagdosó kisfiúval, Orlandóval, és 1928-ban ér véget, egy harminchat éves, autót vezető férjes és gyermekes asszonnyal, Orlandóval. Amikor Orlando mély álomból felkelve nővé változva találja magát, és Woolf leírja, hogy milyen gondolatok keltek benne első időkben, egy darabig annyira a hatása alatt maradtam, hogy meglepődtem, hogy férfi vagyok. Sosem éreztem magam még nőnek, de Woolfnak ezt is sikerült elérnie. Időn, téren, nemeken és kultúrákon átívelő humoros kalandregény ez, amelyből kiderül, hogy az élet egy nagy kaland, és hogy az irodalmi kritikusok, ha több száz évig élnek, akkor se fognak érteni az irodalomból semmit. Mellesleg megtudjuk, hogy mit is jelent férfinak vagy nőnek lenni, és hogy Woolf milyen gyönyörűen tud írni, senkihez nem hasonlítható mondatokkal. (Más könyveit [Mrs. Dalloway, Hullámok] már az első tíz-húsz oldal után a földhöz csaptam, hogy ennek tényleg se füle, se farka, de még íze vagy bűze sincs, legalább trágyaszagú lenne, ha már rózsaillatú nem tud lenni… És most Orlando elvarázsolt. Igaz, ezt nem Tandori fordította, lehet, hogy eredetiben vagy más fordításban kéne próbálkoznom vele.)
Szeretlek, Virginia. Te tudod, hogy s mint megy az élet ezen a földön, és csodállak, Virginia, mert bár egész életedben küzdöttél azzal a borzalmas betegséggel, amit depressziónak neveznek, és ma már divat a szimpla rosszkedvet is annak hívni, nem csak azt a mélységes sötétséget, amit te is átéltél rengetegszer, és te mégis ilyen csodálatosan könnyed tudtál lenni ebben a könyvben, néha Austen-i módon humoros, és kedvesen, de erőteljesen csipkelődő, és csodállak, mert bár feminista voltál, nem estél át a ló túlsó oldalára, és ugyanazzal az iróniával írtad le a buta nőket, mint a buta férfiakat, és köszönöm Virginia, hogy megerősítetted és minden fensőbbrendűségi érzés nélkülivé tetted a nők iránti tiszteletemet és szeretetemet. Te, aki a légynek sem tudtál volna ártani, és aki végül kövekkel a zsebedben besétáltál a tóba.
Orlando bája időtlen, van benne valami abból, amit női bájnak hívunk, de ami igazából bármilyen nemű emberben meglehet, de nem csak emberben, hanem akárminek, és olyan ritka, mint egy ezüstös fényű éjszaka kettesben a Szerelemmel.
Mondjuk, hogy befejeztem. De amiről itt szó van, azt mindig olvasom. Mindannyian benne vagyunk. Benne van minden: a tér, az idő, és ami ezeken kívül van. Csak meg kell tanulni érteni és látni, amiről ír.
Végre találtam egy Márai-regényt, amely egy kicsit sem untatott! És közben talán a legjobbat is, amit eddig olvastam tőle. 1957-es, már emigránsként írta, és ez az emigráns-lét, emigráns-kérdés is fontos témája a könyvnek, bár azért mégiscsak mellékes. Azt hiszem, jó hatással volt Máraira, az íróra, hogy elment Magyarországról, hiszem, hogy itthon ezt nem tudta volna megírni, főleg Rákosi vagy Kádár alatt.
Különös felépítésű regény, ilyennel még nem is nagyon találkoztam. 4 részre van fölosztva. Az első rész olyan, mint valami hangulatos útikönyv Nápolyról, a Posilliporól, az emberekről. A második részben ugyanez folytatódik, de már tőleg az emberekről van szó, és arról, hogy várják a csodát. Eddig igazából egyetlen főszereplője sincs a történetnek. 100 oldalon keresztül úgy ír Márai, hogy nincs hőse a regénynek, és mégsem unalmas. De megismerjük a helyszínt, az embereket, a kort, meg még valami mást is, amit fontos megismerni – kell, hogy a harmadik és negyedik részt értsük. Valaki meghal, és a főnök (vicequestor) beszélget a beosztottjával, aztán pedig kihallgat egy papot, és egy nőt… Utóbbi érdekesebb, mert igazából nem tudjuk, mit mond a nő…
Különös könyv, Márai először egy egész nagy terültetet fest le nekünk, pontosan, színesen, hangulatosan, aztán egyre közelebb kerülünk az emberhez, behatolunk az emberbe, és végül megtaláljuk azt, ami az emberben megvan, de már túl is van az emberen… Mindenesetre érdemes elolvasni, már az 50-es évekbeli Nápoly hangulataiért is.
Úgy látszik, Márait is megihlették Casanova emlékiratai, az Histoire de ma vie, mert most név nélkül, de egyértelműen Casanovát választottak főhősnek. No, nem egy már megírt történetet írt újra, az nem az ő műfaja: egy elhallgatott hétről van szó, s egy végzetes (?) éjszakáról. (Megnéztem, ez az időszak pont le van magyarra fordítva, és tényleg nem szól egy szót sem róla Casanova, viszont megemlíti, hogy a Szarvasban szállt meg – és ennyi.)
Úgy tűnik, Márainak egyik visszatérő motívuma az, amikor két férfi, akiknek közük van egymáshoz, egy éjszaka találkoznak, beszélgetnek, az egyik sokat beszél, rengeteget, a másik meg néha-néha közbeszól. A gyertyák csonkig égnek nagyjából csak ennyi. A Válás Budán vége szintén. De valahogy mindig egyedi, és nem tűnik ismétlésnek, csak utólag veszi észre az ember a turpisságot. És itt azért más is van, természetesen.
Nem a legjobb regénye, de lehetett volna azok között is. A szerelemről szól, talán. Valami végzetszerű szerelemről, ami elől nem lehet elmenekülni. Van ilyen? Talán van. Ki tudja. De jól van megírva, nem Coelho-tündérmese, bár sajnos túl sok benne a „bölcs” mondás, de ezeket mind a szereplők szájába adja, és így azért mégiscsak elviselhetőbb. Hiszen a szereplőnek nem kell, hogy igaza legyen, de az elbeszélőnek igen, ha a történetnek nem résztvevője az elbeszélő, természetesen. A regény vége viszont „tökéletes” befejezés. (Bár aki Casanova életútját valamennyire ismeri, úgyis tudja előre, de Márai van olyan tehetséges, hogy még ebben is elbizonytalanítja az embert: hátha mégsem úgy történt…)
A legnagyobb hibája ennek a könyvnek, hogy a szereplők monológjai iszonyatosan hosszúak, éssokszor ismétlik magukat. Én szeretem Márai stílusát, ezeknek a drámai monológoknak a stílusát is, de ez már nekem is sok volt. Rövidebben is meg lehetett volna írni, kérdés, hogy akkor a hatásuk milyen lett volna. De így egy idő után csak kínszenvedés volt ezeket az önismétlő monológokat olvasni. Igaz, ez csak az utolsó 20 oldalra vonatkozik, de egy regényben az utolsó 20 oldal is legyen rendesen megírva, sallangok nélkül. Értem én, hogy a nők sokat beszélnek a közhiedelem szerint, de Márai lehetett volna bölcsebb, hogy az olvasót ez bizony untatni fogja. De azért érdemes elolvasni, ha túl tudjuk magunkat tenni ezeken a hibákon, bizony maradandó élmény lesz a könyv.
Most jövök rá, hogy az értékelésemet nem is írtam meg, hanem aztán egy regényhősöm szájába adtam a véleményem. Azt meg még nem adták ki. Úgyhogy figyeljetek, ezt mondja a hősöm:
„ Különben ez a híres Giacomo Casanova nagy kópé volt, nem gondolja? Fiatal korától kezdve íróként akart hírnevet és pénzt szerezni, de sosem lett sikeres. Közben azért nem vetette meg az életet sem, de nem tagadta meg író önmagát, és följegyezett mindent, ami történt vele életében. Így aztán öregen, mikor a nőket már nem tudta hajkurászni, elővehette a följegyzéseit, és megalkothatta a főművét, a Histoire de ma vie-t. És itt aztán megalkotta azt a képet magáról, amit a mai napig a Casanova névvel illetünk, kiemelve a hódításokat, néhol a lódításokat, és az irodalmi pályafutást szépen háttérbe szorítva. Tulajdonképpen egy szórakoztató kalandregényt írt a saját életéből, néhol változtatott az igazságon, egyrészt a könyv érdekében, másrészt pedig a saját képének érdekében. Ki tudja ma már, milyen is volt valójában Casanova? Az viszont biztos, hogy a legnagyobb írók között van a helye, de nem valószínű, hogy irodalomórákon tanítani fogják, és a kisebb irodalomtörténetek mind mellőzik… De hát Casanova pont ezt akarta! Azt akarta, hogy nagy csábítóként ismerjük, hogy a neve fogalommá váljon!… Gondoljon bele, egyszerre tette magát halhatatlanná és írt meg egy nagyszerű könyvet, az egyik legjobbat a világon! Tudta, hogy íróként nem válhat igazán nagy névvé, minden tehetsége ellenére sem, mert az irodalom ilyen. Többen ismerik a Beatlest, mint Thomas Mannt, de ez nem is baj. De a vágyott halhatatlanságot mégis az irodalom által érte el, hiszen a könyv hatására vált fogalommá a neve. Mára kevesen olvassák a könyvét, de a neve máig él. Én azt hiszem, mindezt előre látta, sőt, nem csak látta, hanem ő maga rendezte el így. A világtörténelem egyik legnagyobb pernahajdere volt ez az ember, istenáldotta tehetség.”
