„Válaszd az életet!” Mark Renton úgy tűnik az életet választotta: az Aberdeeni Egyetem hallgatója, nyáron asztalosként dolgozik, hogy finanszírozni tudjon egy európai körutazást, valamint úgy tűnik megtalálta élete szerelmét. Csakhogy Mark, bár először képes nemet mondani a heroinra, a gondolat nem hagyja nyugodni, és a Beteg Sráccal együtt kipróbálják. Eleinte elég rendszertelenül és ritkán, de aztán egyre gyakrabban anyagoznak. Közben azzal áltatják magukat, egymást és a környezetüket, hogy az egész csak átmeneti, nem komoly, bármikor abba tudják hagyni, csak akarniuk kell. És itt a bökkenő, mert hiába hazudnak, még maguknak is, ők bizony nem akarnak leállni vele. Mert például Mark úgy tűnik megtalálta a gyógyírt lelki fájdalmaira, és végre nem kell ezzel a rémisztő élettel foglalkoznia, mert hiába vannak céljai, talán nem is akarja őket igazán, és minden egyes lövéssel távolabb kerül tőlük. Végül Mark nem az életet választja.
Emelem kalapom Irvine Welsh előtt! Mert, bár az elején azt gondoltam, „Nemár! Ne erőlködj, Irvine!”, azért szép lassan beszippantott a történet, és meg merem kockáztatni, hogy talán még kicsit jobb is mint a Trainspotting, mert nagyon pontos társadalmi képet kapunk, nemcsak a Margaret Thatcher vezette Egyesült Királyságról, hanem akár a mairól is (illetve nézzünk csak szét néhány országban). Ugyanis a regényben központi szerepet kap „Maggie milliói”, azaz a nagyjából hatmillió munkanélküli, akiknek a nagy része a huszonévesekből kerül ki. Akiket „szemétdombra vágott a thatcherizmus”, és rengeteg idejük van, amivel nem tudnak mit kezdeni, ezért „a nemlétbe drogozzák magukat” és ők sem az életet választják, mert túlságosan lefoglalja őket a „paskolás, lövés, döglés” körforgása.
Megmondom őszintén, nehezemre esett a „Befejezem” gombra kattintani, mert míg az elején túl terjengősnek gondoltam, a végére érve azért még olvastam volna tovább. A Trainspotting azonnali újraolvasását sem terveztem, de egyszerűen úgy érzem, újra kell olvasnom.
