endorfinlány értékelései 85
Nyafi-nyafi. Egy kis sör és mehet tovább a nyafi.
Nem vagyok borsodi és csóró magyar író sem, és éppígy nem jártam Várnában, Los Angelesben, Trondheimban, Tokióban, Kingstonban, Bangkokban, Békéscsabán, Papeeteban és Sousseban sem.
Prága azért megvolt, csak egy nappal később indultam el, mert felszállásnál homályosítottak föl róla, hogy a személyim bizony lejárt, így maradt két napunk, a várban aludtunk egy padon, miközben esernyőt tartottunk a fejünk fölé. Végig szakadt az eső.
Micsoda élményekkel lennék szegényebb, ha az a szemét utaskísérő nem kerget el a lejárt személyimmel! A szemét helyére akár a magyart is behelyettesíthetjük és akkor lassan rosszul is leszek.
Keserédes.
Az eleje keserű, sztereotípiákból felépített, ami később átmegy kellemes anekdotákba.
A második rész jobban megragadott, sok volt benne a történelem, amit pedig nagyon szeretek.
Végig villogott előttem Fülkefor és vidékének zöld borítója, erősen hajaz rá, de ez az elején szkeptikusabb, utána kellemes. Parti humora jobban megtalált, markánsabb, nagyobb nyomot hagyott.
Lackfi könyve olvastatja magát, szórakoztat.
(Különös a A bizalom körei és a Lélek és élet tetszett.)
Nem röpködök filozófiai magasságokban, de mosollyal az arcomon csuktam be a könyvet. Köszönöm!
Nem mondanám, hogy lenyűgözött.
A dzsesszkorszak ruhái, frizurái a tánc és maga a zene, az igen. Az egész ’20-as évek Amerikája olyan, mint egy rózsaszín felhő, amit mindenki szeretne elcsípni. Egy forró augusztusi délután kibérelni a Plazaban öt fürdőszobát és mentás puncsot inni? Váó! Fantasztikus ötlet. Bizarr és megismételhetetlen.Hát, talán így van a múlttal, de Gatsbynek Daisy a jelene. Róla szólt az élete addig az öt évig is, amíg nem találkoztak.
Na, de ez a 100 oldal felvezetés, 60 oldal cselekmény (annak a fele is a múltban) és 30 oldal levezetés sok is, meg nem is mond eleget, akármennyire is tetszik, ahogy Fitzgerald ír. A vendégek hosszas sorolgatása… kontraszt a végéhez képest. De akkor ott nem releváns, egyszerűen unalmas. Nem győzött meg, hogy nekem még több Fitzgeraldot kell olvasnom, mégis az az érzésem, hogy így lesz…
Olyan Ő nekem, mint Oscar Wilde. Csodaszépen írnak, de Dorian Gray arcképét sem bírtam idegekkel. Túl szép, egyszerűen elolvadok a szavakban és semmi kedvem komolyabban gondolkodni bármin is, amit mondani akar. Nem ösztönöz gondolkodásra, inkább élvezetre. Kár, hogy nem verseket írt.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Soha nem olvastam még ilyen morbid könyvet.
Hogy lehet ilyet kitalálni!?
Sajog a fejem még mindig a sok bőgéstől. Addig a pontig, míg meg nem fordult a történet, úgy voltam vele, hogy érdekes, elgondolkozik rajta az ember és persze megérinti, de senki nem került közel hozzám. Talán Brian-t bírtam a leginkább. Szóval addig jó lett volna rá a négy csillag. Nem lehet, vagy legalábbis senki nem kompetens, hogy igazságot tegyen ebben a helyzetben. Az volna igazságos, ha mindenki egészséges volna. Nekem nem tetszett ugyan, hogy egy kilenc hónapos terhes anya még azt sem tudja, mi lesz a gyermeke neve, de most tekintsünk el ettől.
Egyszerűen annyira ütött a vége, hogy szinte mindegy, hogy előtte mi minden történt.
Mikor bekövetkezett a baleset, először azt hittem, hogy Jesse lesz, féltem, de úgy gondoltam, hogy így fordul Anna szerepe a történetben.
Jobban örültem volna, ha Kate hal meg.
Szimpatikus volt, hogy nem akarja Anna veséjét, előtte nem is értettem, mi tart még életben így valakit. Hogy bármelyik pillanatban arra ébredhet, hogy csupa vér minden és rohannak az intenzívre.
A végén az írónő csinált Annaból végleg donort. Tényleg csak átutazott ezen a családon.
Iszonyatos könyv.
Okoskodás.
Az első, ami beugrik az Amerikai szépség című film.
Rosszuk csináltam és rosszul is folytatom – csak másképp. Van mindenem, eldobom. Más kellene. Ami nincs meg. Fogyasztói társadalom.
Tovább élni felelősségvállalás nélkül.
A másik Oskar A bádogdobból. A szimbolikus esés itt is megvolt.
Ha kicsivel nagyobb papírra nyomják kicsivel kisebb sorközökkel és kevesebb kihagyott oldallal, novella is lehetne.
Nem bírom Dopplert.
Igazságtalan lennék, ha kevesebb csillagot adnék rá, mert a maga nemében még jó is, meglepetésemre akár azt is mondhatnám, hogy tetszett. Nem kötött le, csak egy ismerősöm kérésére olvastam, de mindenképpen érdekes.
Színes, fantáziadús, főleg a végére bontakoznak ki a kérdések, hogy mi a jó és mi a rossz, ki barát és ki ellenség, ki őszinte és ki nem, vagy meddig az.
Egy egész más, álomvilág, de én szeretem inkább a valóságban megtalálni a csodákat.
Imádom!
Szkeptikusan álltam hozzá ehhez az egész felhajtáshoz már az első olvasásnál is. Nem volt hozzá kedvem, jól elvoltam más könyvekkel. Aztán a keresztanyám beállított a negyedik kötettel…. Sokáig pihent a polcon, míg egy esős nyaraláson nem találtam jobbat a könyvesboltban, mint az első részt. Innentől egyenes is a történet. Vagyis majdnem – egészen a harmadik részig. Számomra az volt a tetőpont, Sirius Black lett a mindenem. Aztán a negyedik rész… Nem is akartam folytatni, de akkor meg apu jelent meg az ötödik kötettel. Ott aztán végképp befejeződött nekem minden azzal, hogy Sirius meghalt.
Na, ez a történet, de most, hogy újraolvastam, lehet, hogy végigmegyek a sorozaton.
Hogy a csudába tud még mindig ilyen hatással lenni az emberre?? Már nem féltem éjjel az erdős jelenet olvasása után kimenni mosdóba, de sokat nevettem és néha az egereket is itattam, ja, meg észrevettem a helyesírási hibákat.
A legjobbkor olvastam, 10 éve féltem, nevettem, sírtam és nagyon szerettem!
Annyira időtálló, az olvasással talán észrevétlenül neveli a gyerekeket, helyes értékeket sorakoztat fel, megtanítja, hogy az első ítélet nem mindig a végső és még sorolhatnám.
Csak egy könnyű olvasmányt akartam a vizsgák között és napokra szóló jókedvet kaptam.
Szuper könyv, csak hálás lehetek érte.
Mit is lehet mondani róla?
Az már annyiszor elmondatott, hogy mekkora tehetség és mit vesztett vele a magyar nép, de mégis hadd mondjam el én is újra. Hadd emlékezzünk rá és hadd emlékeztessek bárkit, hogy ne felejtsünk. Hadd szeressük egy picit azért is, ami történt vele. És utána lépjünk túl rajta és szeressük önmagáért.
A tökéletes verseskötet. Nem volt ideje hibázni.
„Vesd le bölcsességed szájkosarát!”
Shakespeare tudta, honnan kell témát lopni és ugyanazt jobban megírni. Irigylésre méltó a tehetsége, de nekem azért kedvesebb lenne, ha a történet kitalálásához is lenne fantáziája. Ez persze nem változtat azon, hogy mennyire élveztem a szöveget, színházban biztos, még nagyobbat ütött volna.
A negyedik felvonást legszívesebben végig idézném, de csak a kedvencem:
Orlando
„De ki fogyna ki [a szóból], ha drága szerelmese előtt áll?”
Rosalinda
„Te például kifogynál, ha én volnék a szerelmesed; másképp azt kéne hinnem, hogy tisztességesebb vagyok, mint amilyen okos.”
Megint Shakespeare.
Épp most fejeztem be a III. Richárdot és épp most mesélte egy anglisztikás ismerősöm, hogy épp most ír beadandót a III. Richárd és a Macbeth karaktereinek összehasonlításából. Na, több se kellett, jó beszédtémának ígérkezett, úgyhogy gyorsan hozzá is kezdtem.
Picit úgy érzem, elmentünk egymás mellett, kitalált történet, nem ragadott magával, a fordításban sem olyan sziporkázó, mint a III. Richárd például; összességében nem rossz, de a jóhoz kevés. Talán előbb kellett volna ezt olvasnom.
Mivel Vörös tanár úr annyit emlegeti, gondoltam, nem hátrány, ha legalább megpróbálkozok vele.
Féltem, iszonyatosan, hogy unalmas lesz vagy vontatott, hogy undorodom majd tőle a kegyetlenségéért és sok intrikáért, és a elején követni se tudtam. Minden ember egyszerre a nyakamba ugrott és egymásnak esett, az egyik a az egyik fülembe kapaszkodott és onnan kiabált a másik oldalra.Úgy néz ki, jó hatással van rám a töri szak, mert nem érzékenyültem el egyszer sem, sikerült megfelelő távolságban megfelelő racionalizmussal kezelnem a szereplőket, talán épp azért, mert tudtam, ez már megtörtént, történelem, nem kitalált történet, így beleélnem sem kellett magam annyira. Lehet, azért is, mert senkinek a szerepe nem került közel hozzám, nem tudtam senkivel együtt érezni, mindenkinek volt bűne, mert emberek. De nem hiszem, hogy ennyi ember közül egynek se lett volna szeme. Inkább gondolom, hogy a félelem úzte őket, mint Richárd meggyőző szavai. Hiszen:
"Finom világ! Ki olyan ostoba,
Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?
De ki merész elmondani, amit lát?
Ocsmány világ ez! Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell."
Azt sajnálom, hogy mindegyikük megbűnhődött a bűneiért, csak Richárd nem. Mennyi ideig mennyi gonoszságot művelt, azért a két évig, amíg trónra került, de nem kellett megérnie, hogy, amiért „küzdött” és mindenre képes volt kicsúszik a kezei közül.
Szóval Shakespearenek volt egy jó sztorija, hatalmas képzelőereje és, amit elképzelt, le is tudta írni. Én inkább őt látom zseninek, mint III. Richárdot.
És nem csak Shakespeare alkot nagyot, hanem a fordító, Vas István is.
"Jockey of Norfolk, vigyázz egy kicsit,
Mert eladták jó pénzen uradat, Ricsit."
Bravúros.
És köszönet Néked is, édes Anyanyelvünk!
De nagy kár, hogy a két ciklust (Indulás; Madelon, az eb) nem külön adták ki! És a másodikból is az utolsó két novellát az első részhez csapnám, mert azok is inkább történelmiek, mondhatnám lovagkoriak.
Megijedtem az elején, döcögtem, gondoltam, megint mellé nyúltam, pedig a fülszöveg kecsegtető volt, de szerencsére Madelon megmentett – és a könyvet is. Nálam abszolút a második rész a nyerő a századforduló hangulatával, leírásaival, tárgyaival és az emberek eleganciájával (na, meg néha butaságával, amiből a történetek humorossága következett).
Hol vannak ma már cilinderek, pláne fehérek!? Már a szó maga is cseng és gurul, csupa játék, mégis elegáns. A tetőpont Nell Gwynn csókja. Életemben nem olvastam ilyen költői és érzékletes leírást. Pont volt az i-n és a könyv végén is.
Azt a bizonyos képet Gyarmati Fanniról és Radnóti Miklósról én mit sem sejtve ilyen komoly dolgokról március 30-án találtam és tettem ki facebookon. Akkor éppen Radnótiba voltam szerelmes és neki estem a naplójának. Előtte abban a hitben éltem, hogy csak ő és Fanni volt, megdöbbentett a Judit-szál, de legalább itt már felkészülten fogadtam. Azt hiszem, így is az ő történetük az egyik legkedvesebb számomra.
De van még egy csomó kedves arc, akikről öröm volt olvasni, Mikszáthékon mindig meghatódom, Adyn elszontyolódom, Tóth Árpádot tisztelem és Kosztolányit nagyon, nagyon szeretem!
És ott vannak a meglepetések: Benedek Elek és Kós Károly, valamint Bálint Klára, Szerb Antal gyönyörű felesége és Nemes Nagy Ágnes, akiről máshol nem találtam semmit, de már tudom, hol keressem.
Meg persze olyanok is akadtak, akik valami miatt nem állnak közel hozzám.
Varázslatos könyv, jó, hogy van; talán (remélem) sokak számára közelebb hozza Őket, elfogadhatóbbá, érdekesebbé. Emlékszem az első gimnáziumi irodalom tanárom szeretett mindenkiről dicshimnuszokat zengeni. El is ért valamit…
Ellenben a második megosztotta velünk a másik oldalt is, anélkül, hogy ítélkezett volna vagy műveik rovására tette volna. Ez jó volt, erőt adott, érdekes és főleg nagyon emberi.
Csodaszép kiadás, a borító elbűvölt, és habár az „érdekesebb eseteket” már ismertem, megérte.
Furcsa ilyet írni, mert nem akarok ítélkezni – ezt megteszik nálam okosabbak-, de ez a könyv számomra borzalmas. Az írás, a stílus, a nyomtatás, a szerkesztés. Kiráz tőle a hideg.
Sok a (szerintem) mellékinformáció, más helyeken viszont hiányolom a bővebb tárgyalást.
Elszomorít és elkedvtelenít. Zelda és Scott szinte mindent megélt, mélyen átélt, mégsem voltak boldogok? Vagy felfelé folytatódott volna az út? Szerintem igen. De, ha nem is, az, ami történt igazán megtörtént, éreztek és lüktettek az élettel. Kerestek, néha, néhol, kis ideig találtak, játszottak és tovább kerestek.
Ijesztő. Félek. Magamtól. Is.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Leraktam a könyvet és dübörgött a fejem. Igen, a fejem a gondolatoktól és nem a lelkem a részvéttől. Az én diagnózisom egy hasonlóan gyakori jelenség: önzőség. És mivel a műből semmilyen más útbaigazítást vagy magyarázatot nem kapok, ezért egyelőre magamnak hiszek.
Nos, lássuk, miért.
Lehet, hogy szerencsés egyén vagyok, de én még nem találkoztam olyannal, aki hagyja a másik embert a saját hányásában feküdni. Apropó, a másik ember a barátja. No, nem baj, a fene egye meg, hogy felébreszti Esthert, mikor egy olyan buliból ér haza, ahova tulajdonképpen Esther akart menni. Hupsz, nem kellett a pasinak; veszélyes dolog magunknál csinosabb lányokkal barátkozni! Meg is fogadta, hogy Doreent ezentúl hanyagolja; következetes döntés.
Cserébe Doreen ápolja, mikor (Esther) túl van egy kiadós hányáson. Legszebb dolog a barátság!
Persze, nem éltem 1963-ban, nem tudom, milyen lehetett akkor nőnek lenni, de úgy gondolom, annak ellenére, hogy nyilván sok minden változott, nem lett sem könnyebb, sem nehezebb. Ma ugyanúgy megvannak a buktatók és mindenkinek a saját ördögeit kell legyőznie. Szóval merészkedek erről a számomra egészen megdöbbentő dologról is pár szót szólni. Kinek az agyában fordul meg, hogy azért feküdjön le életében először egy -számára egyébként visszataszító- személlyel, hogy az „okos, tapasztalt felnőttekhez” tartozzon? Lehet, hogy én misztifikálom túl a dolgot, de azért az első mégis csak az első, ott valami egészen nagy gubanc lehet, ha valaki csak túl akar lenni rajta, ráadásul nem is önmagáért, hanem teljesen elhiszi, hogy -habár jóformán azt sem tudja, mi történt- kívül észrevenni a változást, ezáltal nem lesz kívülálló, egy nagy csoporthoz tartozik majd.
És a jól ismert fogás: negatív és elutasító érzései ellenére, mégis Joanhoz fordul, amikor bajban van.
No, és ki lesz a végén öngyilkos?
Pedig az intézetben Estheren kívül senki nem beteg, mert tollaslabdáznak és zongoráznak.
No, de mindegy, én nyilvánvalóan nem vagyok egy depresszív alkat, és szerintem a lehető legnagyobb gyávaság az öngyilkosság, de ebből a könyvből nem tudtam meg, hogy mi is ez.
Hogy tulajdonképpen miért betegség ez? Mi a baja Esthernek? És mitől (s miből) gyógyul meg??
Nem tudom, hogy talpra tud-e állni, boldogul-e a világban, ha igen, hogyan, és tényleg a legfontosabb kérdésem: mi változik meg??
(Én) vagyok (a legfontosabb), (Én) vagyok (a legfontosabb), (Én) vagyok (a legfontosabb).
Hát, nem tudom… Amíg nem olvastam, szégyelltem, hogy csak 23 évesen teszem meg, de most hogy megtettem, egyáltalán nem esek tőle hanyatt. Lehet, ezért kellett volna hamarabb…
Mert értem én, hogy szép meg szomorú, de boorzasztó körülményes és sok a véletlen, ami persze nem véletlen, az elején minden szörnyű, a végén minden jó lesz, a rossz megkapja büntetését, a jó elnyeri méltó jutalmát, de ehhez mégis egy lány halála kell, akinek annyi a bűne, hogy szeret valakit, akinek több a bűne. Nagyon fekete-fehér. Ez lenne a realizmus?
Próbálok objektív lenni.
A sci-fi nem az én műfajom, de végigolvastam, ha az elején nehezen is ment. Egyszerűen túl hosszú a bevezető.
Van egy másik problémám is; valóban lenyűgöző, hogy Clarke mindezt 1973-ban írta, de nem fér a fejembe, hogy miért kell mindig valahol máshol keresni a megoldásokat? Miért nem lehet ezt a Földön megvalósítani? Ha el tud képzelni egy olyan világot, ahol összeszedik és újrahasznosítják a szemetet, miért nem tudjuk ezt a Földön megcsinálni? Vagy legalább megoldásként elképzelni és erről írni? Miért nem tudjuk itt szebbé és élhetőbbé tenni a Földet a menekülés helyett?
Kicsit olyan nekem, mint mikor Zarathustra lejön a hegyekből és okítani akarja az embereket. Szép, szép eszmények, de magányosan könnyű jónak lenni, mikor nincs interakció, véleménykülönbség. Van ugye az a mondás, hogy „Nekünk magunknak kell a változásnak lenni, amit a világban látni akarunk” (vagy valami ilyesmi). Tehát mindenki jobban tenné, ha előbb a saját háza táján sepregetne.
Végre vége!
Még, ha az utolsó részeknél kevésbé is gondoltam így, összességében nem tudok rá mást mondani. Alig 200 oldalka, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor Radnóti hatására félve belépkedtem a kortárs irodalom erdejébe nekem más elképzeléseim voltak (vannak) az irodalomról.
Mindig bánt, ha nem értek valamit és elsősorban a magam hiányosságának vélem, hát kutatok az okok után. Leginkább azt olvastam, hogy ennek a műnek legnagyobb kincse a magyarsága. Hát, én bizony akkor hiába írtam 93%-os magyar érettségit, nem sokat konyítok édes anyanyelvemhez, mert az első részből nem sokat mondok, két mondatot, ha értettem. És duplán édes anyanyelvem, mert az édesanyám szegvári.
Bár lehet, hogy a nagy magyarságon azt a színes káromkodássorozatot értik, ami magyar közül is ízesebb falusi módra (?).
Szeretném, ha valaki bebizonyítaná, hogy nem vagyok méltó hozzá, nem értem a művészetet, mert annyira szeretném szeretni ezt a könyvet és írót, mert mégiscsak onnan ered, ahonnan én is eredek. De addig nem tudok mást mondani…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Eleinte mérges voltam és türelmetlen; nekem biztos nem kéne olyan báty, aki csak úgy otthagy, kezembe teszi a birtokot és minden felelősséget, és még úgy véli, jót cselekedett; nem az szeret igazán, aki bármit megenged és magamra hagy, hanem, aki akkor is ott van, mikor épp „elrontom az életemet” és rám szól.
Utána Idán bosszankodtam, hogy mennyivel lejjebb képzeli magát és helyzetét, mint ahol van.
De aztán annyira magával ragadott, hogy elfelejtettem kritizálni.
Pedig hát a cselekmény nem volt különösebben kiszámíthatatlan, bár ezt a házassági apróhirdetést nem tudom, honnan szedhette, talán valóban olvasta valahol.
Gárdonyi stílusával, eszméivel, valamivel nem voltam mindig kibékülve, de elismerem, hogy mesterien nyúl a női szereplőkhöz is. Bár néha úgy éreztem, picit idealizálja Idát, mégis hús-vér nőket alkot a maguk kis gyarlóságaival és mindenhatóságukkal.
És több is ez, mint Ida regénye, kell hozzá egy bizonyos jártasság és örömmel tapasztaltam, hogy egytől-egyig ismerős festők köszöntek vissza, köztük egy szobrász, Vastagh Gyuri, keresztapám nagyapja.
Kicsit Szabó Magda Pilátusa is eszembe jutott; tényleg így megyünk egymás mellett?? Ennyire bezárkózunk, ennyire nem adunk magunkból semmit nehogy fájjon? Ennyire nem vesszük észre, hogy szeretünk, s szeretnek; vagy ennyire félünk?
S, ha Ida nem is megy a Dunának, s okosabb is, mint a többi asszony, azért a végén mégiscsak összehoz egy jó kis kalamajkát. Mert elmehetett volna se szó, se beszéd. Nem kellett volna Jolánhoz elmennie, sem levelet írni. De mégis benne van az utolsó kiáltás a szeretetért. És jaj, de jó, hogy Csaba meghallja!!
Ujjongok! Nyeltem, mint cukrászsüteményt és ez meg is látszik, mert alig-alig emlékszem az elejére, de minden percét élveztem, míg olvastam. Legközelebb már figyelve, nem mint élvezeti iparcikket.
Valahogy közelebb állt ez hozzám, mint Radnóti naplója, talán emberibb volt, sokkal-sokkal emberibb, sok-sok felfedezéssel.
Hogy milyen jó volna minden este színházba járni és ekkora családban felnőni, és biztosan Arany Jánost kell olvasnom, és egy férfi így tud szerelmes lenni!?
"Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta „modern technika” korában. "
Lehetetlen úgy olvasni, hogy az ember orrába ne szöknének illatok, ne lenne éhes és ne állna neki főzni. Természetesen tésztát, mert ha a toszkán konyha nem is erről szól, nekem az olasz egyenlő a tésztával. De elképedtem azokon a lakomákon, amiket csaptak. Tészta, hús és desszert. Nyáron. Határozottan sok.
Lehet, hogy túlontúl konzervatív vagyok az amerikai szellemiséghez, de aki pogánynak vallja magát, ne nyúlkáljon a szenteltvíztartóba, hogy „felüdítse forró homlokát”.
Mindezek ellenére pontosan azt kaptam tőle, amit vártam: szórakoztató történetek anélkül, hogy az ember lemenne alfába és lenullázná az agysejtjeit.
És igen, lehet völgynek fölfele tolatni. :)
Még nem nagyon éreztem szimpátiát olyan könyv iránt, amiből tanulnom kellett, de most eljött a pillanata. Az angolokat mindig próbáltam kikerülni és eddig sikerült is jól manővereznem, de most rávettem magam, hogy kidolgozzam a Tudor és Stuart tételeket is. Ha nincs ez a könyv, lehet, hogy nem döbbenek rá, hogy mennyi érdekes dolgot mulasztottam el eddig. Mikor a kezembe vettem és megfeledkeztem a még előttem sokasodó, kidolgozásra váró tételekről és csak olvastam és olvastam és olvastam. Bárcsak minden témához ilyen szakirodalom lenne!
Nem nagy élvezet egy 600valahány oldalas könyvet úgy elolvasni, hogy a 123. oldalnál már tudom, ki lesz a gyilkos.
Nem tetszett, hogy folyton hátra kell lapozni a latin magyarázatokért, ezektől a végeláthatatlan oldalas felsorolásoktól a plafonra másztam, és ha kicsit is komolyan vettem volna, biztos, kiborulok a teológiai vitákon.
Zseniális a témamegközelítés és nagyon kedveltem Vilmost, sőt Adsót is, amiért oly emberközeli, de engem nem győzött meg a teológia és krimi összehozásáról. Sok volt ez a 600 oldal, és több volt benne a köntörfalazás, mint a történet.
Kicsit gondban vagyok ezekkel a versekkel. Nem is verseknek, inkább verspróbálkozásoknak nevezném őket. Rejtély számomra, miért vettem meg ezt a könyvet, illetve nem egészen, mikor beleolvastam, rögtön a saját szárnypróbálgatásaim ugrottak be és ennek nagyon megörültem, de már itthon beláttam, hogy nem lesz ez így jó, csak akkor már nem volt meg a blokk…
Nem hiszem, hogy meg kellett volna jelenniük nyomtatásban, a szerző inkább saját maga számára írta ezeket a verseket, nincs kerek történet, de tele van megválaszolatlan kérdésekkel, érezni rajta az útkeresést, talán a kétségbeesést, de mindenesetre tele van érzelmekkel, amiket még nem tud megfogalmazni, ezért ismeretlenek számára, ha nagyjából érzi is, hogy mi van mögötte, nem tudja.
A szavak csak úgy oda vannak biggyesztve egymás mögé rengeteg ponttal elválasztva, nem szépen csordogálnak, nincs történet, csak egy érzés, a boldogtalan szerelem érzése és ez nekem kevés.
Nem az igazi. Felszínesen összefoglalja a pletykákat. Inkább figyelemfelkeltésre jó, melyik téma érdekes, melyiknek kéne jobban utána járni, de lényegi információkat számomra nem tartalmazott és nagyon rossz az elrendezése is, itt-ott beszúrva kisebb szövegek, amik megszakítják az eredetit.
Mindazonáltal nem szeretném annyira lehúzni, mert akit kevésbé mélyen érdekel a téma, kaphat egy átfogó, minimális képet az „érdekességekről”.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Gyönyörű, hátborzongató, fájdalmas, kegyetlen…
Gyönyörű az, ahogy két ember 49 éven át szeretni tudja egymást, jóban-rosszban. Mindig csodáltam ezeket a kitartó érzéseket. Az ember sok tapasztalattal, amit a mai ember nem tapasztal, de sok nemtapasztalattal, amit a mai ember megtapasztal, megszeretett valakit és életük végéig kitartottak egymás mellett. Akarom tudni én is a titkot.
Szeretem ezeket a régi dolgokat is. Hogy villával pirítják a kenyeret, igazi vidéki házban laknak, kályhába fűtenek. Imádni való. A Mamánál volt ilyen. Csongrád megyében. :) Vajon a regénybeli Dorozs azonos Kiskundorozsmával?
Hátborzongató, ahogy elítélik Izát. így nőtt föl, soha senki nem figyelmeztette. Nem értek egyet vele, de Antal rögtön megszerette, ő mászkált utána, és mikor rájött valamire, elhagyta. Szó nélkül elhagyta. Ha valakit szeretek, nem hagyom el szó nélkül, ha felmerül egy probléma vagy ráismerek egy számomra negatív tulajdonságra!
Fájdalmas, hogy két ember, akik szeretik egymást, hogy tudják egymást felemészteni. A Mama ugyanolyan hibás volt (szerintem), mikor elutasította Terézt és Izát. Szerették egymást, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy emberek ennyire el tudnak menni egymás mellett! Nem lehet ennyire kommunikáció nélkül élni!! Lehet, hogy Iza nem volt elég érzékeny, és vannak dolgok valóban, amiket érezni kell és nagyon nehéz lenne megmagyarázni, de ha eleve meg sem próbálják, akkor mit várunk? Erre az a megoldás, hogy inkább magamba zárkózok, nem szólok semmit és végül öngyilkos leszek? Arról nem is beszélve, hogy elvileg nem akar senkinek terhére lenni, az a szerencsétlen biztonsági őr hogy érezhette magát? Számára nem derült ki, hogy valóban öngyilkosságról van szó és nem balesetről, legfeljebb a lelkiismeretét nyugtatgatja ezzel, de egész életében elkíséri, hogy meghalt egy ember a „felügyelete alatt”.
És kegyetlen, hogy végül Domokos is megteszi.
Persze, hogy nem érti szerencsétlen.
Elhagyják annak ellenére, hogy szeretik. Anélkül, hogy próbálnák megmenteni. Mert Izát kéne megmenteni saját magától. Akik minden segítségnyújtás nélkül cserben hagyják azt, akit szeretnek, semmivel sem különbek, mint Iza.
Nagyon elszomorított, hogy emberek, akik szeretik egymást, hogy tudnak így eltávolodni; HOGYAN MÚLIK EL A SZERETET??
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ezzel a könyvvel szerettem bele 4 éve Wass Albertbe, és igen, manapság, mikor olyan nagy aktuálpolitikai jelentősége van, még mindig úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik mindenféle fasiszta propagandához használják az alakját, biztos, hogy nem olvasták. És azok sem, akik pont ezért szapulják.
Épp itt ír arról, hogy mennyire megfér egymás mellett az a sok nemzetiség Erdélyben, ha tisztességes emberek és, hogy a hatalom mennyire elemberteleníti az embert, akkor is, ha magyar. Mert nem ezen múlik.
Jó volt másodszorra is elolvasni, mert a történetet már ismertem és inkább tudtam arra a furmányosságra koncentrálni, ahogy a szegény ember talpon tud maradni.
És örültem, hogy már nem kellett attól félni, vajon haza ér-e Mózsi a végén.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
I. Az urszubeli leány
Könyvhetes szerzeményem egy röpke éjszaka alatt kiolvastam. Képtelen voltam letenni. Soha, de soha ilyen szomorú könyvet még nem olvastam! Pedig jó páron túl vagyok már, nem egyen potyogtak a könnyeim, de ez más. Nem sírtam, egyetlen könnycsepp nem csordult ki, de még csak nedves sem lett a szemem tőle. Ez valami olyan mély, csendes szomorúsággal töltött el, amit nem tudnék elmagyarázni vagy leírni. Mikor már a vége fele jártam, azon gondolkodtam, hogy ezt a könyvet nyomban el kéne adnom, vagy elcserélni, vagy akármi, de nem lehet ott a polcomon, mert ott lebeg a rossz aurája…Most már azért megenyhültem. Bár nem hiszem, hogy még egyszer az életben hozzányúlok és ha lesz adandó alkalom, hát lehet, hogy szívesen túladok majd rajta. Nem tudom. De nem. Szívesen biztos nem. Mert egy könyv. És mint könyv szívemhez nőtt. Mert története van. Mint egy állat. És hozzám tartozik, főképp, mert hozzám tartozik. Babe nagyon oda volt ezért a könyvért, ezért választottam ezt. És tényleg, olyan szépen indult az egész. Igaz, előtte elolvastam a hátulján az ajánlót, de mikor ténylegesen nekikezdtem az olvasásnak, már nem emlékeztem a baljóslatú szavakra, mert teljesen belemélyedtem. Mégis amikor a baltával Nuca, az urszubeli leány kettécsapta a vadászkutya fejét, na onnantól viszolygással viseltettem iránta. Megölte az őzet. De ezért még nem csapom ketté a fejét, hisz az is egy kis állat!! És Csobánt is meglőtték! Borzalmas, az egy borzalmas rész benne, és onnantól rossz minden. Nátu, miért pont Nátu, miért kellett meghalnia??? Annyira megkedveltem, és Gáspárnak már a neve sem illik a környezetbe és… nem tetszik. Miután végeztem nagyon, de nagyon rossz érzés volt bennem. Nem is akartam belekezdeni a következő részből. Mert az a szerelemotthonról szól és feltételezem Nucával és Gáspárral, de nem Nátuval!! Mikor a képbe került, már dédelgettem magamban a képet, hogy a második részben ott lesz és építik Az Otthont. De nem.
II. Kunyhó a Komárnyikon
Nem tetszik. Én nem hiszem, hogy a világ ilyen lenne. Miért lenne minden asszony Nuca ellensége? Miért az asszonyok? Csak a férfiak érthetik? Úgy. Hát ez nagyon nem tetszik. Aztán az sem tetszik, hogy az előző részben még kék volt a lány szeme, most meg zöld. A gyereké meg megint kék. És az elején olyan, de olyan nagyon hiányoltam Nátut, de aztán ahogy peregtek az események, lassan belenyugodtam, hogy nincs Nátu. Nem, nem kedveltem meg Gáspárt, de volt helyette Birtalan, Iván, Dumitru (aki mindig bizalmatlanságot keltett bennem), Vénség, az asszony és a gyermek. Nuca és a kicsi Gáspár. És amikor már éppen kezdtem elfelejtkezni Náturól és belenyugodtam, hogy a kunyhó a Komárnyikon az úrfi és a leány otthona, hát legyen. És megszületett a gyerek is, végképp úgy éreztem, hogy most talán minden rendben. De nem. A végén megint jött a Halál. Gáspárt megölte a sebhelyes. Tudom, most a lényeget árultam el, de ez hozzátartozik az érzéseimhez. És engem sosem zavart, ha valaki elmondta mi fog történni, akkor is ugyanolyan izgalommal vártam. Mert nem mindegy, hogy mi Hogyan történik. Nos igaz ezt nem vártam, de nem bírtam és mikor már kábé ott jártam, belelapoztam. Én nem hiszem, hogy ennyi rosszat el tud viselni a világ egy helyen, egy időben. Ennyi hűtlen asszonyt és ennyi gyilkost. És lám kiderül, hogy a gyilkos is lehet ember. De nem fér a fejembe Vénség miért ölte meg az istállómestert. Mert az elcsábította a feleségét és közben a patikáriuskisasszonyt akarta feleségül venni? És aztán. Az asszony szerette az istállómestert. Hm. Sunyi volt ez az asszony. Nem szeretem. Az istállósmester pedig a patikuskisasszonyt készült feleségül venni. De hogy minek kellett megölni? Brr. Összeilletek. Az asszony meg az istállómester. Mert az is sunyi volt. Mert talán nem is ember már. Sőt egészen biztosan nem. És lesz elszámolnivalója Istennel, vagy akárkivel. A sorssal, az élettel, az emberekkel. Mindegy. Lesz.
Az is kiderül, hogy az úrfi is csak játéknak tekinti Nucát. Szállásnak. Meg is lesz a veszte. Nuca szíve elfacsarodik a fájdalomtól, de mivel szereti, kitart mellette.
Az sem tetszett, hogy Dumitru válogatás nélkül öli a farkasokat. Igen, ők vették el mindenét. Legalábbis fizikálisan. De Nem azokat a farkasokat öli, akik ezt tették, hanem a többit. Hát ha egy ember tette volna, akkor az összes embert ki akarná-e irtani? (Sajnos az a gyanúm, hogy igen…)
Kiderül az is, hogy nem Tóderik Nuca apja. Tóderiket nem szerettem. A másik sem jobb, de valamivel szimpatikusabb. És az is érdekes volt még, hogy Sánta Mártontól nem esett teherbe, jó persze, öreg. De annyira még nem.
És a végén, miután az úrfi meghal, az úr még elrabolja a gyereket. Mert benne folyik az Éltetők utolsó vére. Csupán azt nem értem, ha Nuca boszorkány és bárkit meg tud ölni, akkor miért nem őt öli meg?
De mindezekkel együtt megszerettem őket. Mindet. Mert ismertem. Tudtam, mikor mire számítsak.
Kíváncsi vagyok a folytatásra, kíváncsi vagyok, mit lehet még erről kitalálni, mit lehet még ebből a lányból kiszedni, a múltról vagy a jövőről… De egyáltalán nem tetszik.
A III. részről sajnos ne írtam akkor értékelést, mikor olvastam, most meg már nem tudok, de arra határozottan emlékszem, hogy nem nyerte el a tetszésem. Ott már végleg elszabadul minden.
Nagyon szeretem Wass Albertet, de nem értem, sokan miért épp ezt a könyvét szeretik annyira. Szerintem hátborzongató és minden igyekezetem ellenére sem találtam benne szépet. :(
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem változott semmi másodjára sem. Pedig azt hittem a nyomtatott betűnek meg lesz a varázsa a monitorral szemben.
Valahogy én ezen a könyvön kívül állok. Nem tudtam egyik szereplővel sem együttérezni, nem nőttek a szívemhez és valahogy az utolsó sorokig vártam valamit… Persze, nem azt, ami történt.
Nem azt, hogy visszakanyarodjunk az elejére, mindennnek az elejére, oda, ahol az emberek semmit nem változnak. Nem tudtam azonosulni a halálkereséssel és a végső gyávasággal sem. Nincs megoldás, mert ez akárhányszor megtörténhet még Mihállyal, ahogy Erzstit is megkísértheti még megannyiszor a kalandvágy…
És igazából nekem annyira nem is volt összefüggő, mégis nagyon életszerű. A legjobb az egészben, hogy Olaszországban játszódik, ami a gyengém és az is a pozitív oldalra írható, hogy mindvégig kíváncsi voltam a történetre, bár ez talán mások véleményéből kifolyólag adódhatott.
Viszont nagyon élveztem Waldheim monológjait, felkeltette a figyelmemet az etruszkok iránt, és tanultam egy német szót, amit sok-sok év tanulás után most hallottam először.
Gondolkodom, hogy mi lehetett az, ami miatt nem fogott meg, de mást nem tudok írni. Nagyon furcsa könyv.
Az Árpád-házi vizsgám kapcsán került kezembe és nagyon örülök neki, mert bár a vizsgáig nem jutottam a végére, olyan dolgokat tudtam meg, amik a jegyzetekben persze nem szerepeltek.
Zseniális és szomorú. Csoda jól lett megírva, de… A második felében már nem olvastam akkora élvezettel, mert elborzasztott, hogy ez a nép, mi magyarok hogyan pusztították egymást. És haragos is voltam, hogy nem akadt egy erőskezű vezetőnk. Hogy mennyi Árpád-házi király volt képtelen egy életképes utódot produkálni.
De a könyv tényleg szuper, ezerszer többet tanultam belőle, mint bármelyik történeti forrásból.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Abban a pillanatban meg kellett volna írnom ezt az értékelést, mikor becsuktam a könyvet, mert a két órával ezelőtti magasztos gondolataim már kissé szétszéledtek.
Most, hogy a végére értem, tiszta szívvel állok neki tanulni, mert eddig úgy sem tudtam volna, csak sóvár pillantásokat vetettem a könyv felé…
Kicsit furcsa volt így, hogy az első, harmadik, negyedik, hatodik és nyolcadik köteten vagyok túl, hogy Anne és Gilbert még nincsenek együtt, nem tudom, hogy akkor lett-e volna nagyobb csalódás a harmadik kötet közepe, ha olvasom előtte ezt – mert itt kerek-perec vannak utalások Anne érzéseire, ha tudat alatt is – vagy pedig az előzmények nélkül viselt meg jobban engem is az a visszautasítás.
Sokkal-sokkal több erőt és becsvágyat adott, mint bármelyik másik komoly szépirodalmi mű tette volna. Itt élik az életet, nem csak remek megoldásokról társalognak, tudom, hogy picit meseszerűen oldódnak meg a dolgok, de az életben igenis van ennyi varázslat, és aki ezt tagadja, annak nagyon sivár lehet az élete, akkor is, ha szupergéniusz bölcsész.
Ami azért engem egészen biztosan kihozott volna a sodromból az egy Davy gyerek. Bár valószínűleg ugyanolyan gyorsan meg is békélnék, de hogy én nem bírnék vele az biztos.
Ha valaha szomorú, csalódott vagy csüggedt leszek, az Anne-kötetek lesznek az elsők, amiket a kezembe veszek és biztos, hogy jobb belátásra térítenek.
Nem mindig tetszett és nem nagyon nevettem rajta hangosan, mint például az első részen, hiányzott Avonlea, Marilla és Gilbert, nagyon rossz volt, hogy mindössze egy karácsonyról írt, de azt is csak Katherinere korlátozva, nem tetszett az a rengeteg vendégségbe járás és sok szereplő sem, DE. Anne még mindig Anne, és elképesztő könnyedséggel tud elérni valamit. Hogy soha nem szabad feladni az álmainkat. Fütyülök rá, ha ez közhelyes, igen is kell valami, amikor elkeseredettek vagyunk, ami újra reményt ébreszt, mikor pedig boldogok, eszünkbe juttatja, mennyire szerencsések is vagyunk. Úgy tudok erőt meríteni ezekből a történetekből, mint semmi másból.
