Az ábrázolás tilalma
A Második Templom lerombolása után a közösségek nagyfokú önállóágra tesznek szert, gyakorlatilag ekkortól autonóm joguk van számos fontos kérdés eldöntésére, és ily módon az ábrázolás tilalmát is más-más módon értelmezik az egyes közöségekben. Egyesek kategorikus tilalomnak tekintik, és meggyőződésükkel összhangabn betű szerint betartják; ezekben az esetekben a rituális tárgyak (mind a zsinagógaiak, mind az otthoniak) díszítésére csak ornamenseket használnak. Mások viszont – nem annyira betű szerint – a kép előtti hódolásra vonatkozó tilalomként értelmezik. A gyönyörködés tehát nem tilos. Éppen ezért láthatunk állatképeket és emberi alakokat a Dura Europos-i zsinagóga freskóin a mai Szíriában, a Bét Alfa-i zsinagóga mozaikpadlóin a Jezreél-völgyében, a hárfázó Dávid király gyönyörű képét a VI. Századi zsinagógában? Gázában.
A háláhá egyértelműen kizárja a valamit ábrázoló tárgy létrehozását, ha annak hódolni szándékoznak, és teljességgel engedélyezi, sőt ösztönzi a művészettel való foglalatosságot, amennyiben az a díszítést célozza. Egyébként a bármilyen anyagi természetű dolog előtti hódolás tilalma nem csak a művészetre vonatkozik. Egy modern rabbi így fogalmazott: ”Bálványnak azt nevezzük, amit az ember annak tekint, tehát, ha valaki letesz egy téglát és hódol neki – az a tégla bálvány lesz, és semmilyen célra nem használható. Ha viszont egy szép szobor a város díszévé válik, az szívesen látott vendég lesz.” Értelmes gondolat. A hasonlatosság kérdése a zsidó képzőművészeket nem foglalkoztatta, a hasonlatosság mint olyan nem vált öncéllá. Sőt, bevett dolog volt, hogy az emberi alakot némiképp módosítsák, bizonyos deformálással, torzítással adják vissza, úgy, hogy szinte ne tűnjék teljességgel embernek. A torzítás lehetett alig észrevehető – például egy szabályalan formájú fül esetében, de lehetett föltűnő is, mint a híres Madárfejes Haggádában, amely a XIV. században keletkezett Németországban, és amely onnan kapta a nevét, hogy az embereknek a képeken madárfejük van.
A zsidó művészet másik alapvonása a szimbólumok rendszere, amely gyakorlatilag kétezer éven át változatlan maradt, anélkül hogy bármilyen ikonográfiai és szemantikai kánon létezett volna. Az ősi szimbolika fejlődik, ezt a műalkotásokon követhetjük nyomon. A zsidó freskókon, a mozaikokon, a könyvminiatúrákon ó, a rituális tárgyak díszítésében minden ábrázolás, akár madárról, akár emberről vagy növénytől van szó, nem közvetlen ábrázolás, hanem szimbólum, vagyis egyáltalán nem kell megfelelnie a valóságnak.
Itt lehet olvasgatni a zsidó művészetről, többek közt a képi ábrázoláshoz való viszonyról:
http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.muveszet/index.asp_id=549.html
