Dettig értékelései 202
Az első részt, az Emlékek Őrét másfél éve olvastam, és emlékszem, annyira tetszett, hogy majdnem megőrültem, hogy nincs meg a folytatás. Mire pedig sikerült beszereznem, hosszú időn keresztül nem volt hozzá hangulatom.
De most újra „lowrys” hangulatba kerültem, így örömmel kezdtem neki az olvasásnak, és cseppet sem csalódtam. Először fura volt, hogy egy ilyen elmaradott, szegényes világba cseppentem, szemben az Emlékek Őre világával, egészen a harmadik rész elolvasásáig elképzelni nem tudtam, hogyan függnek össze a történetek. (Amelyeket egyébként önmagukban is élvezhető kerek egészt alkotnak, de a harmadik rész adja meg a magyarázatot, hogy mitől is trilógia a három kötet)
Nem tudom, hogyan csinálja az írónő, hogy ilyen nyomasztó, borzasztó, fájdalmas világo(ka)t fest le, és mégis élvezet olvasni. Könnyen, egyszerűen, gördülékenyen ír, nem ragozza a dolgokat, mégis, az elejtett félmondatainak súlya van, ezt az ember akkor veszi észre, amikor az elolvasás után is még napokkal a könyvön agyal az ember. És (én legalábbis minden alkalommal így voltam vele) nem akaródzik egy pár napig más könyvet a kézbe venni – legfeljebb csak a folytatást.
Alig pár óra alatt „felfaltam”, örülök, hogy pont volt időm megszakítás nélkül (egy röpke éjszakai alvást leszámítva) egyben végigolvasni. A második rész után nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatódik Kiráék sorsa, és még kíváncsibb arra, hogy miképp, miért áll össze egy trilógiává a három regény. Szerencsére nem voltak előzetes elképzeléseim, elvárásaim (ezt különösen szeretem ezekben a történetekben, hogy úgy sodornak magukkal olvasás közben, hogy nem gondolok előre, nem akarom kitalálni, megsejteni, hogy mi lesz a folytatás)
Csodálatos befejezést kaptam, méltó és megnyugtató lezárást, bár bevallom, megkönnyeztem egy picit a végét.
Nem nagyon szoktam sci-fit olvasni, nem igazán az én világom. Tartottam ettől a könyvtől is, hogy fog-e vajon érdekelni,egyáltalán, végig bírom-e olvasni? De annyira lelkesen írt mindenki róla, a hozzám hasonlóan sci-fi-kerülők is, így a kihívás kapcsán belevágtam. Felesleges volt az aggodalmam, alig egy-két oldal után magába szippantott a történet.
Az első rész nekem jobban tetszett, mint a második. Kicsit sajnáltam azt az 5 év ugrást az időben, túl hamar jött, még szívesen olvastam volna kicsit a „ békés” előzményeket.
A második részt kicsit kapkodónak éreztem néha. Összességében szépen, arányosan volt vezetve végig a történet, nem volt unalmas, terjengős, ugyanakkor elég részletes volt ahhoz, hogy minden helyszínt, jelenetet, szereplőt alaposan bemutasson. Ehhez képest zavaró volt számomra, hogy pont a kulcsfontosságú események villámgyorsan zajlottak le,alig pár mondatban, sokszor csak utalás történt rájuk. Ez újra és újra megbillentette a történet ritmusát, és hiányérzetet generált bennem. De ez csak lényegtelen apróság, összességében nagyon élveztem az egész regényt. Szórakoztató, izgalmas ugyanakkor nem kevéssé elgondolkodtató is. Nem szívesen szakadok ki ebből a világból, úgyhogy most folytatom is a kiegészítő novellákkal.:)
@Sansa, gratulálok! :)
Ez sajnos nem jött be annyira, mint reméltem. Pedig előtte szinte biztos voltam benne, hogy szeretni fogom. Hiszen már olvastam T. K. novellákat korábban (a Nők Lapjában), és szoktam szeretni az írásait.
De így egyben ez a kötet valahogy nem szeretős nekem. Nagyon zavart, hogy minden történet szereplője erkölcsileg romlott így vagy úgy, sőt, némelyik kifejezetten gonosz. Ez túl tömény volt így egyben. A francia történettől pedig kifejezetten undorodtam, az nekem már mindennek az alja volt. Hozzáteszem, valószínűleg nem épp a legjobb időszakomban olvastam a könyvet, amúgy is eléggé borongós a hangulatom, ezért feküdhette meg a gyomromat a kötet.
Bár „modern”, mai regénynek sejlik az indulása, valójában egy gyönyörű 19. századi angol családtörténetet kapunk. Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miben is rejlik számomra ennek a könyvnek a varázsa. Kicsit unalmasan, döcögősen indult, a történet mesélőjét, Margaretet egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, mint ahogy valójában egyetlen más szereplőt sem éreztem igazán szeretnivalónak. De a történetük rabul ejtett, annyira, hogy fájt elszakadni tőlük akár a legrövidebb időre is, alvás, munka helyett is csak faltam volna a betűket. Kivételesen azt sem bántam, hogy a „nagy csavar” nem hirtelen robbant, hanem szépen lassan bontakozott, és a legtöbb titok előre sejthető volt. Így is éppen eléggé hatásos, megdöbbentő és szívfacsaró.
Bevallom, nagy várakozásaim voltak már előzetesen is a könyvvel szemben, és ezeket sikerült nem csak beteljesítenie, de túl is szárnyalta. Kedvencem lett!
Ha nincs a kihívás, akkor valószínűleg soha nem szánom rá magam az olvasásra, még annak ellenére sem, hogy mostanában több olvasmányomban, filmben, stb. előjött az Anna Karenina utalás.
Még friss az élmény, és elég tömény is, és ez nem az a fajta olvasmányélményem volt, amit azonnal, melegében tudok és akarok értékelni, üllepedniük kell még a dolgoknak, úgy érzem.
Féltem/félek az oroszoktól, bevallom, gimiben olvastam utoljára, muszájból. Ehhez képest kellemes meglepetés, hogy olvasmányosabb, és könnyebben emészthető, mint amennyire féltem tőle. De valahogy még mindig nem a stílusom…
Bővebben majd idővel.
Gyerekkoromban szinte egyszerre láttam a filmet és kaptam meg a könyvet. Egyszerre vonzott és taszított ez a szürreális világ, ami abban nyilvánult meg, hogy naponta olvasgattam a könyvet, pedig a hideg kirázott tőle… Ez a kettősség azóta is megmaradt, huszonévesen újranéztem a filmet, de nem kedveltem meg jobban. Most, hogy kb. újabb 10-12 év elteltével újra elolvashattam a könyvet, rájöttem, hogy még mindig frászt kapok az egésztől…
De kétségtelen,hogy a negatív előjeltől függetlenül nagyon meghatározó gyerekkori olvasmányélményem, ezért a sok csillag.
Igazából csak nosztalgiából olvastam el, mert a címe nagyon ismerős volt. Most az olvasás sem hozott fel emlékeket, amin igazán nem is csodálkozom, mert bár aranyos, de nem valami fergeteges, inkább felejthető történetecske. De az önálló olvasással még csak ismerkedő kisiskolásnak remek olvasmány, hogy azért elmondhassa magáról, kiolvasott egy egész könyvet :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Gyakorlatilag egy éjszaka alatt befaltam, olyannyira, hogy alig 1-2 órás alvás után felkeltem az éjszaka közepén folytatni az olvasást.
Maga a történet rejtély-szála nem okozott nagy meglepetést, gyakorlatilag az elejétől fogva sejteni (tudni) lehetett, hogy nagyjából melyik irányból várható majd a megoldás. Volt is a regénynek egy elég erős Robin Cook-szerű vonulata, ami nekem egy picit kevés volt így utólag, jobban szerettem volna, ha kicsit rejtélyesebb, titokzatosabb, kevésbé nyilvánvalóak (szintén csak így utólag visszagondolva) bizonyos összefüggések. Szerencsére azért időről időre megtekeredtek picit a szálak, hol erre, hol arra terelődött a gyanú, szóval olvasás közben azért nem volt annyira egyértelmű a végkifejlet, izgultam is rendesen.
Majd a vége felé, mikor már épp kezdtem csüggedni, hogy végképp csattanó nélkül maradok, azért mégiscsak megérkezett az a bizonyos várva várt csavar is…. Az a bizonyos #&@*!! fajta, amitől ráébred az ember, hogy az a könyv, amit eddig olvasott, sokkal, de sokkal több, mint hitte.
Mert ez a könyv messze nem csak egy jól megírt krimi. Olyan bensőséges és sokszor megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan érzelmek és gondolatok kavalkádja, mint a testvéri ragaszkodás, halálos betegséggel való megküzdés, gyermek és testvér elvesztése miatti gyász, őrület, rettegés, hitelesség elvesztése… Huhh, lehetetlen erről spoilermentesen írni…
Előttem @Hópofi a Köd évéhez hasonlította a regényt, és ezzel maximálisan együtt tudok érteni. Akinek teszettt ez a könyv, olvassa el azt is, és fordítva. Nagyon rímelnek egymásra.
Nagyon tetszett!!!
Rózsaszínű kis szerelmes lányregényre számítottam, erre kaptam egy eleinte habkönnyű, szórakoztató, majd később szívszorongató, torokszorító, fantasztikus, magával ragadó korrajzot.
Szöszit eleinte nem bírtam, kifejezetten zavart, de idővel a tüskéssége mögött megmutatkozott a kedvesebbik, szerethető énje is.
Nagyon jó!!!! Óvodás kortól felfelé szívből ajánlom mindenkinek!!! Igazi mesés kalandregény, boszorkánnyal, varázslóval, tündérrel, óriásokkal, és imádnivaló régi és új mítoszokkal a környék helyszíneiről. Némelyik elnevezésen, vagy elnevezés-magyarázaton hatalmasakat nevettem, és imádtam az olyan kis „kiszólásokat”, mint pl. Sió barackleve…
Mi családilag eléggé kötődünk a Balaton-felvidékhez, és emiatt külön jó volt olvasni ezt a történetet, ami végigvezet az ismerős környéken. A nyáron pár helyszínt meg is látogattunk, és jövőre majd folytatjuk a kimaradt helyekkel!
Imádtam!
Igaz, hogy minden S. E. írást imádok, de ezt a könyvet még jobban!
Egyrészt, mert sokkal kevésbé éreztem ezt a kötetet szomorkásnak, lehangolónak, mint a korábban olvasott(ak)at. Valószínűleg sosem fogom már megtudni, hogy tényleg kevésbé melakólikusak az írások, vagy a könyvbemutató hatására én érzem csak napsütésesebbnek őket?
Másrészt – nem véletlen a cím – rengeteg történet helyszíne (kimondva vagy csak sejthetően) a Balaton és környéke. És ez nekem szívem csücske, második otthonom… azzal az édes érzéssel faltam a sorokat, hogy én is ismerem, érzem, látom a helyeket, illatok, fényeket.
Olyan ez a könyv, mint egy tévés mesejáték. Az a jófajta, amit gyerekkoromban, a nyolcvanas években szinte naponta adott a televízió (legalábbis én úgy emlékszem). Ahogy kinyitom a könyvet, épp csak belelapozok, máris magával ragad Sarkcsillagváros hangulata, mintha már ezer éve ismerném ennek a habókos királyi udvarnak az életét. És ez egyértelműen a illusztrációnak köszönhető. Az egész oldalas, színes, csodaszép rajzok fantasztikusan idézik meg ezt a mesebeli birodalmat, meg a téli (khm… karácsonyi) hangulatot. Csak nézegetni is kész élmény. (Tudom, nem illik ilyesmi, de én bevallom, hogy egyértelműen a rajzok miatt vettem meg a könyvet)
Maga a mese ehhez a vizuális élményhez jött tejszínhabnak a tetejére :) Édes, aranyos, kicsit Süsü-feelinges, szerethető, újraolvasós…
Bírom S. K. könyveit, annak ellenére, hogy nagyon személyes történeteket ír meg, mégsem érzem öncélú „celeb-ripacskodásnak”, mert nem a semmiből akar nagyot durranó lufikat építeni, hanem az ő élete tényleg elég „zakkant” és különleges ahhoz, hogy érdekes (és elgondolkodtató!!!) olvasmány legyen.
A cím nagyon találó. Valóban olyanok ezek a kis „szösszenetek”, történetek, mint egy doboz vegyes bonbon, van, amelyik nagyon „ízlik”, bejön, valamelyik nem igazán van ínyemre.
Ha maradunk a bonbonos hasonlatnál, az előző könyvet egyben „megettem”, ez a mostani sajnos néhol már túl egzotikus fűszeresre sikerült. Sokszor nem értettem egyet ilyen-olyan fejtegetéseivel, elméleteivel. Sokszor zavart a túlzásba vitt kabbala-duma. Ugyanakkor nagyon őszinték és meglepően kitárulkozóak az írásai, nem kis bátorságra vall, hogy amúgy is megosztó személyiség létére mégis így ki meri adni magát. Azért van ebben a srácban valami (nem kevés) irigylésre méltó: az ezerszínű látásmód, ahogy a világhoz viszonyul, bölcsesség, empátia, elfogadás…
Imádtam az első részt is, de ez még jobban tetszett. Ami azért fura, mert igazából egyik szereplőt sem tudom feltétel nélkül szeretni, néha annyira utálatosak, idegesítőek. De a hangulata magával ragadó, teljesen beránt, én is ott élek az ötvenes évek végi Budapesten, együtt sétálgatok Szöszivel a körúton, a Szigeten, a Dunaparton – hát lehet ezt nem imádni?
A Nagymamától meg meg kell bolondulni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem mondanám, hogy csalódtam, mindenesetre nem egészen azt kaptam, amit vártam. Sztoriban sem, bár ez egyáltalán nem baj, még jó, hogy nem találom ki előre, hogy miről fog szólni egy könyv. De sajnos feszültségből, izgalomból, rejtélyből is kevesebb jutott, mint szerettem volna.
A történet első kb. háromnegyede tetszett. A stílusával már itt sem voltam egészen kibékülve, nem ragadott annyira magával, könnyen ki tudtam zökkenni belőle, nem volt „letehetetlen”. Azán a végkifejlet… nos, egyfelől iszonyú gyermetegre sikeredett (jajj, az a szörnyeteg…), másrészt zavaros volt, szinte már élvezhetetlen. Mintha B kategóriás rémfilmekből vágtak volna össze félórányit, és az író ezt a víziót próbálta volna gyorsan papírra vetni. Harcolnak, csatáznak, sérülnek, haldokolnak, menekülés… aztán hopp, vége. Lóg a levegőben az egész.
Hogy filmsorozatos hasonlattal éljek: Hősök Lost-os befejezéssel.
Szeretem a népmeséket, és a Magyar Népmesék sorozatot is. De ebben a kötetben volt néhány olyan mese, amiől égnek állt a hajam, és legszívesebben abbahagytam volna a mesélést. A lányomnak persze tetszettek a mesék, de azért némelyik történet után pici zavarodottságot láttam az arcán.
És ettől most én is zavarodott vagyok kicsit, mert ugye egy népmese elvileg nem lehet rossz, nyugtalanító, zavaró, hanem pont az ellenkező hatást kéne kiváltania. És ha én ezt mégsem így élem meg, akkor nálam lehet a hiba. Azt hiszem, nem ártana némi meseelméleti(?) tanfolyam nekem.
Nagyon jó, pont mint az első része!!! Imádom a stílusát, mert abszolút hiteles, ennyi idősen én is pont ugyanilyeneket írkáltam (mármint naplót magamnak, nem könyvet)
És imádom benne azt is, hogy olvasás közben teljesen áltélem újra én is a tinikoromat, egymást érik az olyan félmondatok, hívószavak,amikről már elfeledett emlékek törnek bennem fel…
Az olvasás után nagyon sok rosszat gondoltam a könyvről. Most pár nap elteltével kicsit már üllepedtek, tompultak a dolgok bennem. Ami elsőként a legfőbb gondolatom volt,és nem változott, hogy nagyon gyermeteg a könyv. A stílusa, a szereplői, a történetvezetése… Pedig akár egész jó könyv is lehetett volna! Talán nem kellett volna ennyire túllihegni az egészet, talán ha nem akart volna mindenáron ilyen nagyon lelkis, nagyon ütős történetet írni Fejős, akkor még jó is lehetett volna. Itt bizony a kevesebb többet érne.
Mondjuk nem tudom megérteni ezt a külföldre menekülős dolgot, nekem ez nem reális lépés. Jó, jó, értem én, a romantikus filmekben is mindig ezt csinálják a főhősnők, úgyhogy persze hogy ezt bele kellett írnia Fejős Évának… mint ahogy a csodás külföldi életeket, karriereket, szuper pasikat is… doktor úr sem lehet ám akárki, mondjuk egy csóri aneszteziológus, á, csakis egy menő, gazdag, ám egyben jólelkű plasztikai sebész…
Na, ezek miatt a „kötelező hollywoodi” elemek miatt érzem olyan gyermetegnek, sekélyesnek a könyvet.
Ami a legjobban zavart az egész könyvben, az a hatásvadász stílus. Mintha csak a Reader's Digest magazint olvastam volna, abban voltak ilyen ömlengős, felfújt írások. Szinte minden bekezdésnek, mondatnak úgy futott neki, mintha valami egetrengető, szezációs, megdöbbentő dolgot akarna mondani, aztán kb. addig jutottunk, hogy Rowling séta közben megnézte a sarki bolt kirakatát.
Zavart az is, hogy kicsit ugrált az időben, Egy-egy fejezet végén előreszaladt (szintén a hatásvadászat kedvvéért) aztán a következőben megint pár hónappal, héttel korábban voltunk. Nem tette követhetelenné persze a dolgokat, de sokszor funkciótlan és indokolatlan volt ez a szerkezet, és ez zavart hosszú távon.
Harmadik negatívuma, hogy személytelen az egész, minden (de legalábbis a legtöbb) információ újságcikkekből, TV-s szereplésekből, interjúkból származik. Elismerem, hatalmas munka lehetett egy évtized eseményeit hónapról-hónapra, vagy akár napról-napra összegyűjteni, de az információk olvasmányos formába fogalmazása, és némi „hogy érezte közben magát Rowling” kommentekkel megtűzdelése kevés. Ettől nem lett hiteles és alapos életrajzi mű, inkább csak egy nagy terjedelmű újságcikk.
MIndezektől függetlenül azért jó volt elolvasni, ha nem is sokmindent, de azért pár új dolgot megtudtam az írónőről, és könyvek születéséről. Így egyben látva az egész folyamatot, piszkosul nehéz lehetett az egyre növekvő nyomás, és egyre nagyobb elvárások közepette megírni a könyveket. Őszintén, én azért csodálom, hogy nem roppant bele, főleg az utolsó 2-3 könyvnél.
Alapvetően jó válogatás, talán egy mese volt, ami kifejezetten nem tetszett, és még 1-2, amit kisgyereknek nem szívesen olvasnék. (Mert szomorú, mert nyomasztó). Viszont van benne néhány nagyon kedves, szívet melengető történet, ezek miatt biztos, hogy többször elővesszük még a könyvet. Ami fura, hogy egy mesegyűjteménybe miért kerültek be versek is? Nem hiszem, hogy nem lehett volna még egy mesét találni a versek helyet…
Összességében jó kis versgyűjtemény, csak annyi bajom van vele, hogy nem érzem egységesnek. A fülszöveg alapján ez pont koncepció is volt a válogatásnál, nekem maradt egy pici diszkomfort érzésem emiatt.
De önmagukban nézve a verseket, tetszenek. Biztos, hogy újra meg újra olvassuk majd a lányaimmal, még ha nem is az összes verset.
Zseniális.
Szórakoztató, könnyed, úgy fricskáz, hogy az ember csak mosolyogni tud, még ha magára ismer is – márpedig ebben a könyvben az ember nagyon sokszor magára ismerhet, valljuk be. Nincsenek benne hatalmas, eget rengető kétszínűségek. Ilyenek vagyunk mi, így éljük meg az élet dolgait hol egyik, hol másik oldalon állva.
Nekem külön élmény volt a retró fíling: ezekből a kis monológokból milyen remek kis korrajz jött ki! Minden benne van, sűrítve: hetvenes évekbeli beszédstílus, a mentalitás, a családmodell, nők helyzete, stb… Már önmagában emiatt is érdemes volt elolvasni.
Már jóval több mint fél éve olvastam a könyvet, de még mindig nem igazán tudom hova tenni magamban. Tetszett, élveztem, megfogott, de a pontos okát a mai napig nem tudom. De az biztos, hogy nagy hatással volt rám, hiszen még ennyi idő elteltével is sokszor eszembe jut a történet, a hangulata, a szereplői, kavarognak bennem a gondolatok… Muszáj lesz újra olvasnom, hogy megfejtsem :)
Nagyon mást vártam, csalódtam. Annyira idegesített, hogy abba akartam hagyni a felénél, végül csak azért nem tettem, mert rövidke írás, és kíváncsi voltam, hova fajul még a dolog.
Volt benne néhány jó gondolat, 1-2 jó mondat, de összességében egyáltalán nem fogott meg. Pedig én nagyon igyekeztem, a lehető legnagyobb jószándékkal álltam a könyvhöz, előzetesen 100%-ig biztos voltam benne, hogy nekem ez tetszeni fog. Hát nem.
Én egyetlen pillanatig nem éreztem benne, hogy tényleg szívből ragaszkodna a babához, hogy tényleg akarná, szeretné… Inkább csak valamiféle értelmiségi sznobizmust éreztem: csakazértis anya leszek, hogy megmutassam, én erre is simán képes vagyok. A mi a szeretet? monológjánál vágta el magát nálam, bakker, nem tudtam sajnálni, inkább azt éreztem, ő a mérges kismalac, aki mindneben és mindenkiben csak a rosszat látja.
Nem, nem, bármennyire is igyekszem, én egy cseppet sem tudok vele azonosulni. Most még dühös is vagyok, és gonosz gondolataim is vannak, ezek, remélem, majd csillapodni fognak, friss most még az élmény.
Jajj, hát szeretem én ezt a könyvet? Szeretem én Schaffer Erzsébet írásait? Kell ez nekem?
Szeretem is, meg nem is. Szeretem, mert csodaszép dolgokról ír, aprócska, pár perces eseményekből is olyan gyönyörűséges meséket sző. Minden egyes története olyan,mint egy buborék: beszippant, és egy teljesen más világba kerülök, ahová nem jut el ez a rohanó kétezertizenegyes világ, ahol csend van, és lelassultak a pillanatok, ahol teljesen átaadhatom magam a történetnek. Aztán pukk- véget ér a „mese”, kipukkan a buborék, és én kizuhanok megint ide erre a világra, de sebaj, mert már jön is a következő történet, a következő buborék… így utazom végig ezen a csodálatos könyvön.
És miért nem szeretem? Mert könnycsalogatós, torokszorítós, szívbemarkolós. Mert mindegyik történet legalább melankólikus, de némelyik kifejezetten tragikus. Tele bánattal, fájdalmas emlékekkel, veszteséggel. És ettől én is szomorú leszek, és ez nem kell nekem… De ennek ellenére, vagy épp ezzel együtt is: nagyon jó olvasni!
Néhány oldalas, keménylapos könyvecske, pont akkora mérettel, ami kényelmes és kezelhető a pici kezeknek, és anya táskájában is bőven elfér :)
Egy kíváncsi kis egércsalád kíséri végig, ahogy elmeséli hogyan készít otthon a háziasszony kenyeret. Ismeretterjesztő könyvecske már a legapróbbaknak :), és az aranyos, részletgazdag rajzoknak köszönhetően böngészőként, képnézegetőként is megállja a helyét.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Kíváncsi voltam a könyvre, mert ezen a regényen alapul az egyik nézett sorozatom (Haven). (Legalábbis ezt írják a sorozat főcímében, de ahogy sejtettem, szinte semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz, leszámítva a két öreg fazont, meg a tengerparti városkát, mint helyszínt).
Olvasva a nem túl bíztató korábbi értékeléseket, kicsit tartottam könyvtől, de nagyon akartam szeretni, és végül nem csalódtam. Nincsen benne semmi pörgés, semmi ijesztő, de még csak nyomasztó történés sem, lassan folydogál az egész. Nem is krimi, hanem csak egy haláleset köré szőtt szép elbeszélés, ahol a „nyomozás” kerettörténetei és szereplői ugyanolyan figyelmet érdemelnek, mint maga az eset. Egyenként megismerjük az egyedülálló, nehézsorsú pincérnő, a két öntelt rendőr a pechére melléjük osztott gyakornok, a feleség, és Stef történetét, amit a két öreg elbeszélő fűz egybe a „rejtélyes ügy” kapcsán.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sokkal jobb, mint amire számítottam. Az eleje valahogy nehezen indult számomra, az első olvasási próbálkozásom meg is akadt annak idején valahol az első 10 oldal után. Most második próbálkozásra vettem egy nagy levegőt, és átlendítettem magam ezen az első holtponton, utána még kicsit döcögősen ment, de aztán szépen belelendültem az olvasásba. Bírom Beckyt, még akkor is, ha néha baromira idegesítő tud lenni a nulla önuralmával. De a gabalyításai halálosak, mint pl. a főzzünk olcsó curryt művelet.
A végén teljesen meglepődtem, amikor összekapta magát a jó ügy érdekében, totális személyiségváltozáson ment át: céltudatos ,határozott és lehengerlő lett. Azt hiszem egyébként ennek az átváltozásnak köszönhető, hogy tényleg tetszett a könyv, és kíváncsivá tett a folytatásokra: vajon tényleg benő kicsit Becky feje lágya? (Remélem, igen, mert ha nem, akkor lekapok 3 csillagot az értékelésemből hiteltelenségre hivatkozva)
Szombaton babaruhabörzén voltunk, és az egyik standon ott integetett ez a könyv. Még sosem hallottam róla, igazából az eperföld szócska miatt lettem rá kíváncsi, Eperke-mese rajongó lányok anyukájaként :)
Kézbe vettem és egyből beleszerettem! Hogy ebben micsoda tüneményes rajzok vannak!!! :D
MIntha a régi (’80-as évekbeli) Eperke rajzok és a Váratlan Utazás és Anne filmek szereplői lennének összegyúrva. Imádnivalóak!
A történet is aranyos, egy szusszra fogyasztható, de egyértelműen az illusztrációk adják ennek a mesének a báját.
