deardurr értékelései 137
Azt hittem, hogy a képregény nem az én műfajom, mert nem nagyon tetszett az eleje, aztán a képregényben volt egy képregény, emberekkel és nagyon brutál képekkel és történettel… azt továbbolvastam volna. Sajnos ez a szerep leosztás sem tetszik; az egér a zsidó, macska a német, disznó a lengyel… Háát… Én szeretem egyrészt a macskákat, de ez tényleg jó ötlet, hogy a macska vadászik az egérre, no de, hogy mi, nem zsidók, mi disznók legyünk?! Van az a mondás, hogy az vagy, amit megeszel, de azért szerintem a zsidókhoz képest se eszünk (mi legalább is) annyi sertéshúst, hogy disznófejűek legyünk… szóval ez nekem kicsit azért sértő. A történet jó egyébként, csak sajnos már sokszor feldolgozott…
Amikor kicsi voltam, a TV-ben játszották a filmesített változatott, amit néztem egy nagyon rövid ideig, de nem tetszett. Emlékszem a szobájának feketére festésére és a piros zokni incidesre, de semmi más viccesre. Olvasni, csak a régi nem jó emlékek miatt nem kezdtem el eddig, de szerencsére nem maradt ki végül!
Először németül olvastam, ugyanis a Goethe Intézetben megvan, és ott átlapoztam. Túl egyszerű erre a könyvre azt mondani, hogy "De szaar!"… Végül is a kakák is az élővilág részei és életünkhöz tartozik a kiválasztás, de mégis… Úgy érzem a németeknek muszáj mindenbe belemerülni, még a sz@rba is; ők írnak könyvet a szexről is gyerekeknek, meg a targoncavezetés veszélyeiről videót (aki kíváncsi rá, írjon), szóval minden témát próbálnak kivesézni alaposan, talán, hogy eltereljék valamiről a gyerekek figyelmét…
Mindenesetre a kakik hitelesen meg vannak rajzolva; ez alapján már a vadászati tanszéken is taníthatnának (ott még a kakikat elemzik is, pl: a borz vagy róka mit evett a kaki alapján, plusz a territórium határait is tudják ebből).
Mindenképpen aranyos könyv, de nem annyira ajánlanám a gyerekemnek. A pisiről viszonylag sok szó esik, nem is értem, hogy miért… Ha pisi van, akkor legyen kaki is! Kurt szimpatikus apuka, felesége, gyerekei szintúgy. Aranyos, még egyszer mondom, nekem most ez jól esett.
Iszonyatos és egyben izgalmas is. Ez az egész ügynökösködés úgy tűnik, mint a kisfiúk kegyetlen játéka, amiből senki nem mer és nem is tud kilépni.
Amit az írónő is kiemelt, hogy hogyan jelennek meg ugyanazok az erőszak-féleségek egy diktatúra alatt és egy diktatúra felbomlásakor, már szinte nevetésre ingerlik az embert; hát igen, erre képes az ember!
Borzalmas emlékekkel és érzésekkel van telezsúfolva ez a könyv.
Nagyon sok jót hallottam erről a könyvről, mielőtt belekezdtem, és talán ezért is nehezen indult. A háromszáz oldalból közel kétszáz oldalt szenvedtem, hogy történjen már valami. És aztán történt is. Tényleg az utolsó harmadát már végre tudtam annyira élvezni, hogy pozitívan értékeljem az előtte olvasottakat, a leírt hangulatot.
A kémia egyáltalán nem kaotikus, de ha ebből a könyvből tanultam volna, biztosan az lett volna. Nagyon vicces és aranyosan figyelmeztet a tömény sav okozta sérülésekre például. Sok érdekesség is volt számomra, például nem tudtam, hogy ha héliumot tüdőzünk le, és aztán beszélünk, akkor azért lesz kisegér-hangunk, mert a héliumban gyorsabban terjed a hang. Ez tök jó tudni! Meg izgi képregények is voltak kémikusok felfedezéseiről, A. Nobel naplójából…
Aranyos, ajánlom!
Mostani értékelésemet erősen befolyásolta, hogy egy barátnőmmel beszéltem, aki azt mondta, tényleg be volt lőve, miközben a könyvet(/eket) írta.(Remélem, nem igaz!!!) Na, így azért nem olyan poén. Persze a cicák aranyosak benne, de ebben a könyvben mondjuk nincs annyi aranyos figura, mint az elsőben. A Fekete és Fehér Királynő elég durvák. A Király aranyos. Dingidungi úgy szintén unszimpi. Szóval ebben az esetben kicsit több a nem szimpatikus elem.
Mindenesetre a tükörben lévő világba pottyanás jó ötlet, kiskoromban én is mindig be akartam nézni oda, hátha látok valami titkot.
Csak azért nem tudok rá öt csillagot adni, mert iszonyú ez a téma. Iszonytatóan ír Darvasi. Érzem a vért, a szagokat, a tönkretett tájat, embereket. Mégis van itt is feltámadás, ha nem is mindenkinek.
Tegnap este végre eljutottam ahhoz, hogy elkezdjem. És annyira elkezdtem, hogy nem tudtam abbahagyni egészen hajnalig. Nagyon olvastatja magát, nem lehet a következő fejezetnél otthagyni.
A történet egy Orwell világához hasonlóan beszabályzott világ-részt mutat be. Úgy jellemezném, hogy szenvedély-mentes világ. Nincsenek színek (ezt nem tudom, hogy oldották meg mondjuk), nincsenek nagy érzések, nincsen család, csak család-egység nem igazi szülőkkel.
Valóban durva a működési-elv, de úgy tűnik eddig bevált. Jonasnak is tetszik egy darabig, de aztán „felnyílik” a szeme… Nem tudom, hogy valójában ifjúsági regénynek lehet-e mondani ezt… Szerintem nem. Annál azért durvább a téma meg a körítés…
Örülök, hogy most olvastam és nem gyerekként.
Nagyon jó! Nagyon jó!!! És a fenébe, hogy csak ezt az egyet vettem ki még a könyvtárból! Most mérges vagyok magamra…
Bővebben, egy agyon-gyomlált nap után: Olyan békésen tud írni C.S. Lewis. Ezt a Csendes bolygó olvasása közben is megtapasztaltam. A leírt tájak és ételek, illatok annyira intenzívek, hogy tényleg szinte érzi az ember a szájában a zamatos, édes almát.
Élmény volt olvasni és már nagyon várom a következő rész(eke)t.
Egészen biztos, hogy ezt az egész történetet Lewis Carroll csak álmodta! Ezek után, hogy hol röhögtem a hülyeségeken, hol sírtam, azt kell mondjam, hogy vagy rokonok voltak Erich Kästnerrel, vagy nem.
Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy „ejha, itt aztán lesz akció össze-vissza”, de valahogy nem lett. Elviszik a kivégzésről, elmegy Amerikába, indiánok beszélnek vele, mert ő „más, mint a többiek”, de számomra nem bizonyítja, hogy tényleg másmilyen… Csak sodródik szegény Mary a hülyék által eltervezett módon… elég idegesítőek azok a hülyék. Rettentően emlékeztet ez az egész sztori a Farkasokkal táncolóra, nem csodálkoznék, hogy összejönne egy indiánnal. Szóval a második részben reménykedem, hogy pörgősebb lesz!
A kötés egyébként szép, a lapok minősége már kevésbé. Kb. 10 éves könyvnél már sárgulnak a lapok! Mindezt csak azért jegyzem meg, mert otthonomtól két utcányira végezték a nyomdai munkálatait ennek a kiadásnak.
A téma félelmetes, mert mint az utószóban írja, nem is gondoljuk, hogy mennyi mindenkit érint. Én arra törekednék, hogy engem, minket ne érintsen. Sem a szűkebb, sem a tágabb családi körben. Persze, nem vagyok naiv, már van tudomásom megcsalásról, külső kapcsolatról… De mint mindenben, ebben is az őszinteség híve vagyok. Az ember ne titkolódzón, játssza meg magát, hanem vállalja fel; elmúlt a szerelem! Bár a legjobb az lenne, hogy ilyen stábiumba ne is jusson el a házasság, beszéljenek meg dolgokat, a problémákat bármiben. Az őszinteség, úgy gondolom mindig segít.
„Őszinteség, hogy a megcsalásról szóló kutatásoknak és írásoknak ne legyen értelme!”
Nem egészen ilyennek képzeltem Peer Gynt-t. Valamilyen hősnek inkább, ehelyett egy emberről olvastam, aki egyik rosszból a másikba esik. Nem teljesítette be azt, amit neki kellett volna tennie… De Peernek igaza van. Honnan tudhatnánk pontosan, mi a feladatunk ebben az életben? Mindenki keresi, de vajon megtalálja-e? Hol lesz otthonává a jelen?
Eszembe jutott, hogy valóban a rosszabb, ha valaki se nem jó, sem rossz, hanem semmilyen. Ezért jön a Gomböntő minden ilyen élet végén, hogy újra megpróbálhasson valamit tenni.
Más: Egészen vicces, hogy a manóknak újságja is van és ott cikkek jelentek meg Peer Gynt tetteiről. Az ördögöt meg simán át lehet verni azzal, hogy jó messze láttuk magunkat, menjen csak arra.
Solvejg pedig megdöbbentően hűséges, ehhez a vén ravasz rókához…
Tetszett.
Kedves, megnevettető és közben a sok-sok szó között ott a lényeg!
Csodálatosan csalódtam most Salingerben. Ezzel a könyvvel akartam még egy esélyt adni a Zabhegyező után neki, de most én kaptam tőle.
A történetben szereplő Frannyban a mostani megkeseredett énem tökéletes másolatát láttam, Zooey pedig a maga módján mindkettőnket megnyugtatott. Néha igenis kell az ilyen helyes útra terelgetés, visszaterelgetés. Nekem pedig főleg.
Köszönöm J. D. Salinger, köszi bébi!
Sikerült kiolvasnom!!! Nagyon nehezen ment, de végül sikerült!!! Ez az!!!
Most hogy már eltelt egy kis idő, képes lettem értékelni tovább.
Mindenkire hatnak olvasásai során más könyvek is, amiket korábban olvastunk már. Így, rám a Rém hangosan és irtó közel c. könyv hatott erősen ebben a pár hónapban- biztosan nem felejtem el hamar-. Közös téma: gyász a családban.
Előbb-utóbb sajnos mindenkit érintő…
Igaz, nincsen gyerekem, valóban nem tudhatom még, milyen érzés anyának lenni, de van beteg a családban. Aki folyton beteg. Hol rosszabbul van, hol jobban, de mindig beteg. Egyre több gyógyszert eszik, egyre drágábbakat, egyre kevesebb félét ehet… Azt hiszem tökéletesen tudom és érzem, milyen érzés lemondani valaki miatt a saját életünkről, ebbe nőttem bele. Én is húg vagyok ebben a történetben. Rossz helyzet, és még rosszabb erről olvasni. Nagy erő kell ehhez, hogy valaki elviselje a család, de ebben a könyvben túl szenvedik az egészet. Jesse, a bátyja mániákus gyújtogató lesz, hogy figyeljen rá valaki? Anna pedig perel, ahelyett, hogy megbeszélné a szüleivel? Túl van bonyolítva!
A másik szál- a jogi képviselő és a jogász találkozása- úgy szintén. Persze szép, hogy pont Anna miatt találkoznak újra, de feleslegesnek érzem.
Szóval kissé az idegeimre ment. Talán, ha ez lett volna idén az első gyászos-depressziós hangulatú könyvem, jobban viselem, de így… ez lett találkozásunk vége.
Ez aztán felettébb meglepő és különös regény volt! Amolyan igazi csavaros Agatha Christie. Meglepő, hogy ennyiféle ember lehet gyilkos. A vége felé már-már sejtettem, és igazából mindenkit sajnáltam volna, ha kiderül, hogy ő a gyilkos, hiszen a szerelmesek egymásra találtak, a többiek meg olyan ártatlanul szerencsétlenek voltak.
A gyilkos pedig profi volt, nagyon is, meg a körülmények is nagyon közrejátszottak. Kicsit azért emlékeztet a Ferde házra. Ott is sajnáltam a végét…
Ahhoz képest, hogy ez egy igen régi könyv utánnyomása (1910 évek eleje), elég felvilágosult. A fő mondanivalója, hogy ha baj van, akkor az egész tested jelez, köztük a szemed is. Nem a tünetet, hanem magát az okot kell megszüntetni, ami általában belső és/vagy külső stressz.
Nos, én már elég régen szemüveges vagyok, de nem is gondoltam rá, hogy valamikor már nem leszek az, max. műtéttel. Eszerint a könyv szerint lehetséges. Mégpedig szemtornával, sok nyers gyümölccsel, zöldséggel és nyugalommal. Hiszek neki, és próbálom nem elhanyagolni magam.
Hűűűű váó!!! Nagyon jó! Nagyon tetszett!!!
Nagyon szeretek néniket hallgatni, ahogy mesélnek a „régi szép időkről”, bár ez azért rendhagyóbb volt az eddig hallottaknál. Szeretem a ’30-as éveket, bár az amerikai harmincas évek keményebbnek tűnnek. Néha úgy érzem olyan gazdátlan az a föld… Mennyi kegyetlenkedés volt a négerekkel, és ők maguk is mennyire másképpen láthatták akkor magukat.
A könyv egyébként végig olyan hangulatot áraszt, amit csak egy bölcs öreg néni tud. Nagyon jó érzés volt olvasni. Tele vagyok hálával, ahogy Ninny néni emlékeit olvastam és azt amit ő nem mesélt el.
Na, de senki ne gondolja, hogy ez egy leányregény! A kemény, rideg valóságot is leírja egy olyan szerencsés kisvárosban, mint Whistle Stop. Miért szerencsés? Mert ide nem gyűrűzött be a személytelenség álarca, ami a nagyobb városokban olyan gyakori. Mert itt mindenki megpróbál segíteni a másikon, és mindenki őszinte a másikhoz. És úgy érzem, mert akkor, ott érezték még, hogy kár megmérgezni a saját életünket gonoszságokkal, hiszen csak egy életünk van, aminek egyszer vége lesz.
Ez a történet nem tetszett… Nem csak a „modern nő” miatt, hanem a hangulata is vele együtt elég nyomasztó volt. Mindenesetre Hedda Gabler csoda, hogy eddig bírta cérnával. És egyben elég genya is.
Nem tudtam annyira értékelni szegényt…
A képek viszont szépek. Molnár Péter ismeretlen volt eddig számomra.
Jó volt, de kicsit nehezebben indult, mint az eddigiek. A végét megnéztem persze már az elején, de ettől függetlenül nem értettem az okot, úgyhogy ez érdekelt nagyon.
Ez a Agatha Christie-k egyik „sima ötösre” osztályozott példánya. Kíváncsi vagyok, Poirot mikor tévedt egyszer…
Ehhez hasonló könyvet még nem olvastam, így lehet, hogy nem is így kellett volna. Száz éve adták ki, így a környező irodalmáról fogalmam sem volt… A világkiállításról is csak annyit tudtam, hogy volt.
Az viszont igaz, hogy ettől a könyvtől, címe alapján egy alapos „magyar jellemrajzot” kapok, ám ez nem történt meg. Herman Ottó ezzel egy alapos kutatás alapjait kívánta lerakni. A teljesítendő feltételeket írta le, illetve néhány példát, plusz a világkiállítás anyagát kritizálva.
A kiadás egyébként nagyon igénytelen. Látszik, hogy fénymásolt lapok vannak így-úgy egymás mellé rakva. A vége táján még hiányzik is 5 oldal. Sajnálom ezt a részét. Herman Ottó többet érdemelt volna. (ez a Belső EGÉSZ-ség Kiadó műve volt)
Ez igen! Gerald Durrellnek ezt az oldalát még nem ismertem. Persze sejtettem, hogy nem komplett az élet nem állatos részén is…
Próbálom megfogalmazgatni, hogy miért is tetszett Ursula, vagy az orrvérzéses történet… Vagy az Előléptetés, a Születésnap… Vicces no! El kell olvasni!
Mindenesetre én több állatra számítottam, ebben a kötetben viszont inkább Durrell társadalmi kapcsolataira derít fényt.
Nem véletlen, hogy február 14.-én kezdtem el olvasni! Valójában azonban igen. Szív Ernő a zsánerem. Iszom a szavait, bármilyen zagyvaságokat hord össze, végül kiderül, hogy nagyon is értelmes minden, amit mondani akar.
Valójában már két évvel ezelőtt olvastam. Az akkori leendő barátom ajánlotta nagy szeretettel. Most meg ahogy a könyvtárba mentünk közösen, és megláttam ezt a D betűnél, rögvest úgy éreztem, ki kell vennem. Egyrészt az emlékek miatt, másrészt mert valamire már nem emlékeztem, harmadrészt pedig, mert túl tiszta és aligolvasottnak tűnt ez a példány, a két évvel ezelőtt kapotthoz képest mindenképpen! Sajnos nekem sem sikerült nagyon összepiszkolni, rongyolni a lapokat, de talán egy kicsit… csak, hogy másoknak is vonzóbbá tegyem.
Persze Szív Ernőt nem ismerni lehet. De már ha valakid ismeri, akkor az a valaki biztosan nem hagyja ki, hogy ne ajánlja mindenkinek!
Arra emlékszem, hogy nekem két évvel ezelőtt a néhány félreérthetetlenül szexuális témájú mondat nem tetszett. Ma már nem igen találtam ezt visszataszítónak, sőt!
A közepén A berlini fekete füzet (megint) vitte a pálmát. Gyönyörűen rendhagyóan emlékezik meg Bakó Andrásról az író. Emberien.
Majd' elfelejtem mondani, hogy még mindig kísértetiesen hasonlít néhol Lázár Ervinre… Nem tudok rájönni, hogy miért. De szeretem mindkettőjüket, szóval nem baj.
Érdekes, hogy mostanság ilyen majdnem jó könyveket olvasok… Ez a könyv is ilyen. Kicsit mintha Bridget Jones szerencsétlenkedései lennének átkopírozva egy férfira, de azért mégsem.
Közben megfogalmazódott bennem, hogy miért is érdekel minket annyira -hiszen ez is egy best seller volt valaha- mások magánélete. Miért jó, ha mások agyában, ágyában turkálhatunk, hacsak annyira is, hogy elolvassuk gondolatait az illetőnek? Mások történeteiből próbálunk tanulni, hogy nekünk ne kelljen ilyen problémákkal szembekerülni? Vagy ezek a naplók valójában modern kori mesék, amiben követjük a legkisebb királyfit és szurkolunk neki és megint csak tanulunk a történésekből?
Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor azt hittem baj van velem, akkor kezdtem el olvasni és nagyon érdekelt. De közben rájöttem, hogy nincs semmi baj, és így már kevésbé volt jó. Csak majdnem jó.
Őszinte leszek: az elején elolvastam a végét. Tudom, hogy ez nem volt szép, de csak pozitív véggel voltam hajlandó végigolvasni, mert különben Dzsebel-a főhős- nagyon elviselhetetlen figura.
Jó volt benne a sok hit-vita, a főhős hű „paripája” Tel Heszani néha nagyon hajazott egy egyiptomi rabszolgaságban sínylődő zsidóra. Végül is nem volt rossz párhuzam… A zarándok út kalandos volt és nem elcsépelt, kissé emlékeztetett a Gyűrűk Urának hangulatára és emellett A viskó-ra, már ami a beszélgetéseket illeti az istenekkel…
Azért az írónak azzal az elképzelésével vagy elméletével (nem tudom, mennyire gondolja komolyan), hogy minden ember hite szerint alakul majd a halálakor a sorsa, nem értek egyet. Ez így túl jó lenne, de végül is majd megtudjuk egyszer mindannyian, ha a Nagy Hóhér pallosa elér.
Azt hiszem ez a könyv a tipikus kamasz amerikai oldalát jól leírja. Bár én nem ilyen kamasz voltam, úgy érzem, Holden az a fajta, akit én sosem értek meg; nem ütne vissza, de azért kekeckedik, hagyja, hogy kihasználják, nem meri kimutatni az érzéseit senkinek, pedig nagyon szeretne szeretni… Remélem, az én fiam nem lesz ilyen, mert tuti agyvérzést kapok.
Tapasztalataim szerint nem jó olvasni orvosra vagy APEH-nél várva. Idegesítő.
Sajnos még/már/most nem illett a hangulatomhoz.
Az az érdekes, hogy nem az én stílusom abszolút és mégis tetszett.
Kicsit rohanósnak tűnt, de azt hiszem csak azért, mert az előző könyv egyetlen napot mesélt el, amíg Bridget egy évet. Szóval mialatt Robert Langdon (Angyalok és démonok) a Vatikánban keresi a következő helyszínt Vittoriával, ahol kifognak nyírni egy bíborost három fejezeten keresztül (és mindössze háromnegyed óra alatt meg is találják általában), addig Bridget megszárítja a haját. Vagy esetleg hívja a 1421-et 32-szer.
Bridgettel kapcsolatban sok mindenre rájöttem, például mint a film után is, most is úgy érzem, hogy TUDOK FŐZNI! Persze ez az én anyukámnak köszönhető főleg, aki addig nyúzott, amíg meg nem tanultam pontosan, türelmesen kimérni a dolgokat és élvezni az alkotott csodát.
Úgyhogy jó, megnyugodtam.:)
(Köszi @Macooka a polcra tevést!:))
Amikor elkezdtem, eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt volt szerencsém filmen látni és abban az Ewan McGregor camerlengo nagyon tetszett.
Persze a regény sokszor nagyon más filmen, de fordítva, tehát, hogy előbb látom a filmet és aztán a regényt, most nem esett jól… Folyamatosan beugrottak a csavarok és már tudtam előre, mi következik. Egyedül a végén a fő-főszívás-csavar nem volt a filmben (vagy legalább is jótékonyan kitörlődött), így néztem egy nagyot.
Szóval ismeretlenül élvezetesebb lett volna.
Érdekes volt és végül is fél háromig fennmaradtam, hogy megtudjam, mi lesz a vége. De néhány dolog zavart;(AKI MÉG NEM OLVASTA, NE OLVASSA TOVÁBB, AMÍG NEM SZÓLOK!)
1.Az első kódra, minden logika nélkül még én is rájöttem, pedig nem vagyok szimbológus, se kódfejtőspecialista,egyszerűen, ha már Sophie lenne a nevem,próbálkoznék a „bölcsesség”-emmel.
2. Amikor Teabing-et elrabolják, már gyanús volt, hogy nem a csajt viszik el, hanem egy nyomorékot, aki úgy sem tud a kocsi után futni…Na mindegy, aztán, amikor újra megjelenik, mert kiderül róla, hogy ő a főfőgonosz, akkor visszamagyarázza Dan Brown a dolgokat, de nem egészen stimmel, hogy ő most megkötözve van elvileg a kocsiban és onnan előre szállva mérgezi meg a komornyikot, miközben amikor még nem tudtuk, ki kicsoda, akkor azt írja, hogy az esőben nézi a sirályokat, és úgy száll be…Ha?!
(MOST VISSZATÉRHETNEK AZOK AKIK MÉG NEM OLVASTÁK) De azért jó, sőt olvasmányos! Jól kitalálta a csavarokat, fordulatokat és nem is indul nehézkesen, hanem egyik lecsóból a másikba csap! Ebből még lesz más könyv is, ha az Úr úgy akarja!:) (Úr: akitől kölcsönkértem ezt is:)))
Ezek a svéd írónő nem egészen komplett…
Oké, hogy mindent át kell adnunk a gyerekeinknek, de ez nem olyan „dolog”. A halált nem szabad elviccelni, akkor sem ha a kutyánkról, macskánkról vagy dédiről van szó! A halált nem KELL megérteni, megmagyarázni.
Most eszembe jut Pöttyös Panni Harkályanyója, amiben nem magyarázták a halált, hanem vigasztaltak.
Ez a könyv már egyfajta lustaságból fakad, hogy ne kelljen szóba állni a gyerekünkkel, úgyhogy nem helyeslem.
Nem rossz, nem rossz, de a befejezés nekem nem elég! Mi az, hogy hagyjuk a gonoszokat elmenni?! Tessék még egy ifjúsági regényt (?) írni, amiben Kästnertől merítve leleplezik az állatkínzó nénit és bácsit!
Ebben a részben már tényleg irritáló volt, hogy hasbeszélőnek hiszik Csibit! Magyarázza már el valaki ennek az anyukának, hogy ez a kutya tényleg beszél! Ha tetszik, ha nem!
De a lényeg: eddig ez volt a legizgalmasabb könyv a Csokolándy sorozatból. Kár, hogy a csúcson hagyta abba! A rajzok még most is tetszenek.
Majdnem tíz éve vettem még az egyetemen, egy könyvkiárusításon, 100ft-ért. Először nem tetszett a címe miatt, de mégis beleolvastam és aztán rögtön tudtam, hogy ez az én könyvem. Kis füzetke, 140 oldal. De mégis megszenved vele az ember. Annyira tömör; érzések, illatok, az érzések illatai… a múlt, ami már a jelenben is jelen van, a jövő, amire visszalehet nézni a jelenből. Nem voltam Észtországban soha, és a kommunizmus kemény időszakában (50-es, 60-as évek) sem volt részem, de ezzel a könyvvel átéltem. Érdekelne, hogy hogyan éli meg a könyvet az, aki jobban is érzi, mint én, mert jelen volt.
A könyv hangulata nekem végig téli, annak ellenére, hogy állítólag meleg van, nyár vége. A főszereplőről mindent megtudok, ami belül van, amit érez, gondol, jelenét, múltját, jövőjét, de arról ami kívül van szinte semmit. Most felmerült bennem, hogy biztos hogy egyáltalán nőről van szó? Végül is egy férfit szeret, de inkább semleges neműnek mondanám. Sokszor szerettem volna én is semleges nemű lenni, akit nem néznek meg, csak van. Ilyen Ő is. De azért van, mert más nem is lehetne helyette.
Hogy ennek a kutyának állandóan zabálnia kell! Erről szól a könyv. :D Meg a kis gazdája: Csibi elégedetlenkedik, féltékeny, ha más is ránéz a kutyájára. Mellesleg, nem is mondtam, ez a kutya tud beszélni. Emlékszem, ez régebben (uszkve 10 éve) nagyon idegesített, ugyanis a szülők azt hiszik, hogy a gyerekük tanult meg hirtelen hasbeszélni. A szomszéd kislány, aki egy dagadt zabagép, pedig határozottan idegesítő volt nekem. Ma már nem. Érdekes. A hasbeszélés rejtélye izgat még egy kicsit.
Ez most fájt… Csalódás volt, holott 1993-ban büszke voltam rá, hogy ilyen komoly könyveket olvasok. Az illusztráció tényleg nagyon szép, emlékszem próbáltam kimásolni Julát, a nővért. És most már tudom, hogy miért hittem azt mindig, hogy 15 éves koromra szép leszek és nőies meg minden! Ez a könyv volt, ami elhintette bennem a későbbi csalódásom magját! Mindenesetre gyerekkönyvnek jó… A történet egyszerű, jól követhető. Emlékszem régen a csokibomba emlegetésétől mindig megéheztem. Most ez a hatás elmaradt. A kutya sem olyan szimpi már, most hogy ismerem a mi áldozatkész, őszinte barátunkat: Bukfenczet. A németeknek jó ez a bernáthegyi, de nekünk magyaroknak egy érzőszívű puli való, hogy megismerjük a valódi hűséget!
Megjelenésekor rögtön megvásároltam, mégsem találtam benne lekvárt. A „Röhögjön most!”-tal sem nyertem, pedig azonnal beküldtem a jóízű nevetésemet…. De azért nem vagyok csalódott. Marabu mindig is a kedvencem volt. A Kretén másfélkegyelmű humormagazinnak is hűséges olvasója voltam. Sajnos már csak múltidő…
Aki agyatlan poénokra vágyik, válassza ezt az albumot, garantáltan nem fog csalódni!Höhöhöhööö!
Csalódás volt, csak még nem tudom, milyen értelemben jobban:pozitív és negatív is volt egyben. Pozitív, mert nagyon gusztusosan ír Joanne Harris, tényleg kedve támad az embernek sütni, főzni. Enni nem annyira, tényleg érzem benne, hogy itt az alkotás a lényeg neki is. Pozitív, mert a regényt olvasva folyamatosan föllebbenti mindenkinek a kis titkait, amik tényleg durvák. Engem legjobban a főhősnőé lepett meg.
Negatív csalódás, hogy olykor nagyon unalmas volt, hogy a pap karaktere néhol nagyon együgyűen „gonosz”. A főhősnőnek hosszú a haja (derékig érő) és Johnny Depp pedig csak lefekszik vele, és nem flörtölnek. A francba már!!!:)
Az írónő nevéről pedig állandóan az a bizonyos madár ugrik mindig be!:) (ezt a poént majdnem kihagytam) Oké, legyen inkább pozitív csalódás!
Bár ez az énekeskönyv az „átkos”-nak köszönhető, és az énekeket csak rövidebben és egyes versszakokat kihagyva közölhettek, én mégis szeretni fogom, mert már kicsi gyerekkorom óta ebből a könyvből tanultam énekelni. Emlékszem, az első ének, amit én is énekeltem négy-öt éves koromban, az első liturgia második, bűnvalló éneke volt. (saját dallam EÉ.: 423.) http://enekeskonyv.lutheran.hu/liturgia16.htm
Dédimmel is rendszeresen énekeltem belőle.
Most, hogy kántor lettem, rájöttem, mennyi szép szöveg van, amire dallamot sajnos a gyülekezet nem tud énekelni, mert nem ismerik (még)… Azt viszont, amit egyik kislány mondott a nyári táborban, hogy minden templomi ének szomorú, meg kell cáfolnom! Talán emiatt a tévhit miatt nem szeretnek a templomban énekelni az emberek… Nyitottnak kell lenni ebben az irányban is. Bár más felekezetek énekeit nem annyira ismerem, merem állítani, hogy azok sem csak „szomorúak” és degradálóak. Szóval tessék csak próbálgatni, énekelni!
Egyik énekünk feldolgozása például jól tükrözi az örömöt:
„Mit Isten tesz, mind jó nekem, És bölcs minden végzése. Ha ő vezérli életem, Szívemben csend és béke. Ő az enyém. Gond, baj ha ér, Meg tud védeni engem. Hagyom, hogy ő vezessen.”
http://enekeskonyv.lutheran.hu/enek348.htm
J.S.Bach: BWV 100. „Was Gott tut, das ist wohlgetan”
http://www.youtube.com/watch?v=_RfxEOoEcMU
Ez a Bruckner Szigfrid egy cukorfalat!!! Persze ő ezen biztos megsértődne, úgyhogy nem is nagyon emlegetem így többet. Mindenesetre Lázár Ervin nagyon jól tette, hogy annak idején a szakdolgozata helyett ezt (is) megírta. Már csak Szilvia és Szigfrid miatt. Együtt a legszebbek!
Mi pedig ne bontsuk le az öreg pajtákat, ha egyáltalán vannak még, mert máshová nem nagyon fér el négy oroszlán meg egy szökött balerina!
Steinbeck mindig meglep. Vannak írók, akiktől egy idő után tudja mire számíthat. Ilyen nekem Exupéry vagy Dsida Jenő. Mindig úgy érzem, hogy a gondolataimat írják le, nem félek a következő sortól. Steinbecktől olvastam már régebben az Édentől Keletre-t (újból hála @Algernon -nak, mert kölcsönadta:))), és egyszerűen gyönyörű volt! Az apró kis párhuzamok, amik előkerültek és folyamatosan törtek föl belőlem is… Aztán itt volt az Egerek és emberek. Nem tagadom kihívásra olvastam ( http://moly.hu/kihivasok/salinasi-kalandozasok-steinbeckkel ), de egy percig se kellett bánkódnom miatta. Már vártam a találkozást.
És aztán vége lett. Lennie halálának párhuzama… kegyetlen és mégis humánus.
Steinbeck beleránt a könyvébe, ettől félek és ezt várom mindig. Hogy benne legyek és fájjon nekem is az ütés, az egyedüllét.
Vártam egy kicsit a második regénnyel:a Lement a holddal. Szinte nevettem az elején, annyira könnyed volt az a kis katonai megszállás. Aztán rájöttem, hogy ez sem olyan könnyű. Érdekes, hogy a halált mennyivel könnyebb elviselni, ha a halálba készülő ember mögött többen is állnak. Ha egy kis nép összefog. Fájdalmasan gyönyörű.
Egy Agrártudományi Egyetem azzal is dicsekedhet, hogy ez a könyv bizony régóta megtalálható a polcán, ugyanis én onnan kölcsönöztem. Mást vártam a mesék után, de nem esett rosszul.
