DanaBlair 0 0

2 figyelő · 2 figyelt


Kezdjük berregéssel az évet:) ★ Könyv a filmben America the beautiful – Amerikai (rém)álom – avagy olvassunk amerikai írókat! ★ Olvassunk E-könyveket ! Egy sima, egy fordított… ★ Én vagyok én, te vagy te? ★ Kriminális történelem ★ A világnak rossz, a molyoknak jó – Avagy olvassunk disztópiás regényeket! ★ Te tudsz varázsolni? ★ Színházba megyünk – a könyvben ★ Boovie ★ Világvége Emlékolvasás ★ Vonaton fejeztem be ★ Olvassunk szerelmi témájú könyveket! ★ Olvassunk a kutyákról! ★ Házikedvencek a könyvekben ★

Összes kitüntetés 37


Aktuális olvasmányok

>!
2012. március 30., 07:18
>!
2012. április 5., 07:22
>!
2012. május 4., 05:48

Utolsó karc

+
>!
DanaBlair

Egy kihívás kapcsán (vagyis mégse, de most már nem törlöm ki :-)):

Lezser ingében, kopottas farmerjában, szája sarkában a meggyújtatlan cigarettával átlagos fiatalembernek tűnik, aki azért ült be ebbe a hangulatos budai kávézóba, hogy egy csésze forró fekete mellett átböngéssze a szombati napilapokat, melyekből egész halom hever rendetlen összevisszaságban az asztalán. A vendégek nem figyelnek fel rá, halk, monoton duruzsolásukból is látszik: fogalmuk sincs róla, hogy maga William Deloche, korunk egyik legnevesebb realista festőművésze üldögél alig karnyújtásnyira tőlük. Bár megbeszélt találkozóra érkezem, mégis félelemmel vegyes tisztelettel, óvatosan közelítem meg az asztalát. Sok interjún vagyok már túl, most mégis zavarban vagyok, és csak akkor engedek ki kissé, mikor felnézve rám mosolyog, majd tört magyarsággal, kedvesen köszönt és hellyel kínál. Kétszer is ellenőrzöm a diktafonomban az elemeket, mielőtt letenném elé az asztalra, aztán megköszörülöm a torkom és belevágok az első kérdésembe.
– Deloche úr, ön… – Ám itt interjúalanyom felemelve a kezét félbeszakít, hogy tegezzem és szólítsam Billnek. Zavartan elhallgatok: kell néhány másodperc, hogy feldolgozzam, mekkora megtiszteltetés ért.
Miután összeszedem magam, ismét belevágok:
– Bill… – Elcsuklik a hangom, ezért elismétlem: – Bill, te vagy a kortárs festészet egyik legkiemelkedőbb ifjú tehetsége; minek köszönheted a népszerűséged?
– Két dolognak:egyrészt rendelkezem azzal a hihetetlen képességgel, hogy az ecseteim segítségével a valósághoz megszólalásig hasonló módon örökítsek meg egy pillanatot, mégpedig olyat, amibe beleborzonganak az emberek; másrészt a személyemet és képeimet övező titokzatosságnak – feleli rám kacsintva. Én igyekszem nem zavarba jönni, ezért a jegyzeteimbe nézek, és már teszem is fel a következő kérdést.
– Bár amerikai származású vagy, a neved francia ősökre enged utalni. Európai körutad során eljutottál Franciaországba is?
– Nem, a franciák unalmasak – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Engem Közép- és Kelet-Európa érdekel; a vidék, a kis, elzárt falvak, az ott élő emberek révén olyan élményáradatban van részem, hogy szinte szétrobbanok az ihlettől. Képtelen vagyok betelni a falvak keskeny, kanyargós utcácskáival, a padon üldögélő öregemberek, és lábuknál heverésző kutyáik látványával. Ha tehetném, vissza se mennék Amerikába – de sajnos muszáj. Viszont remélhetőleg sikerül visszaadnom élményeim, tapasztalataim egy részét a festményeimen, és ezzel másoknak is kedvet csinálok, hogy ellátogassanak ide – mondja. Fogalmam sincs róla, hogy tudatában van-e, de miközben beszél, mutatóujjával egy aznapi bulvárlap fotóján köröz: a túl színes, hivalkodóan nagy fotón egy megcsonkított, meggyalázott kislány teteme látszik. A szörnyű gyilkosság egy nógrádi kisközségben történt.
– Mivel képeid egy része erotikus jeleneteket ábrázol, ezzel azt kívánod sugallni, hogy ilyesfajta kalandban is részed volt az itt töltött hónapok alatt? – kérdezem tőle, majd megriadva saját merészségemtől, gyorsan hozzáteszem: – Ha nem akarsz, ne válaszolj!
Ő azonban nem zavartatja magát különösen; tekintetében furcsa fény villan, ahogy válaszol.
– Nem tagadom: voltak izgalmas pillanataim…. Akarom mondani óráim – mondja mosolyogva, és hanyag kézmozdulattal a hajába túr.
– Jól érezted magad nálunk, miért állsz mégis tovább?
– Nézd, tizenegy képet festettem, ebből néhányat a nagyközönség, néhányat pedig a magam örömére. Mindig érzem, hogy mikor kell továbbállnom, de biztosíthatlak róla, hogy teli vagyok olyan élénk emlékekkel, amelyek alapján bármikor új képet festhetek – akár úgy, hogy éppen Japánban vagyok.
– És tervezed, hogy „visszagondolsz” ránk?
– Egy festmény biztosan fog készülni: szállásadóim kisebbik lánya a szívemhez nőtt, ám nem volt lehetőségem lefesteni, míg náluk laktam. Azt hiszem, két képet fogok készíteni róla úgy, ahogy utoljára láttam, ahogy a szívemben őrzöm az emlékét, és az egyiket eljuttatom a szüleinek. – Ábrándozva pillant az asztalon heverő halomnyi újságra, és én biztos vagyok benne, hogy nem a megcsonkított holttestet látja, hanem azt a kislányt, akiről beszélt.
Irigykedve, szinte dühösen markolom az asztal szélét, miközben a következő kérdésen töröm a fejem: nehéz elfogadnom, hogy egy kis senki hamarosan világhírnévre tesz szert csak azért, mert kedves volt egy vadidegen külföldivel, akit a szülei valószínűleg amúgy is alaposan lehúztak. Csak Deloche még mindig álmodozó hangja csillapítja le a bennem tomboló érzelmeket, ahogy azt mondja:
– Biztos vagyok benne, hogy nagy meglepetés lesz a kép a szülők számára. – És ahogy ránézek, addig elbűvölő arckifejezése egy pillanat alatt átváltozik, mintha egy kéjsóvár vénembert látnék, aki éppen lányokat kukkol a peepshow-ban: tekintetében megmagyarázhatatlan, éhes fény lobban, szája sarkából nyál csordul. Reszelős, gúnyos nevetése túl hangos, az emberek felénk fordulva, értetlenül bámulnak ránk, és én hirtelen nagyon szeretnék valahol máshol lenni.

(http://karcolat.hu/irasok/egyeb/dana/a_festo)