csibe kedvenc
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A puding próbája az evés, a könyveké meg az olvasás, ügye. Nos tekintsék meg Jane Austen arcát a legutóbbi karcomban és láthatják a tükörképemet (http://moly.hu/karcok/169661). Hát ez egy Juliska, és én aki már írtam erről egy „cikket” (http://moly.hu/ertekelesek/761177) bizton állíthatom, hogy az. Csak fel van turbózva terjedelmileg és kinky. Hiába a Thomas Hardy utalások, attól nem lesz okosabb. A szokásos gazdag, befolyásos boy meets szegény, szép, szájharapdálós girl, mindez lehetetlen szituációban. Oh my. Csak az a szomorú hogy nem jó, olvastam ennél sokkal jobbat és az a kilencven akárhány oldal épp elég. Ennek meg (az utolsó oldalon döbbenek rá) van még KÉT része! Oké értem én, hogy sex sells, de úgy csinálnak mintha ez a James tojta volna a BDSM kapcsolatokat (mondjuk annak meg ez gyenge), a „cselekmény” semmi különleges (mitől lett ez bestseller?), az egész hihetetlen (piruló szűz mint deep throat királynő, my ass), a csaj idegesítő a hülye inner goddessével együtt, valaki jól elfenekelhetné amiért összeáll ezzel a fickóval, a faszi még bosszantóbb, egyebet se tud csak félrebillenteni a fejét meg parancsolgatni, de persze eközben lélegzetelállítóan jóképű, és szexi, bah, csak kár hogy fucked up in the head. Ráadásul Seattle-ben vagyunk és egy Pearl Jam szám nem sok, annyi sem hangzik el, de még egy Hendrix utalás sincs. Ha ez a modern idők romantikus siker regénye, akkor én nem kérek belőle. Ha legalább humoros lenne, vagy jól lenne megírva, de nem, néha nem is három de ötlapoztam. Nem csoda, hogy Tótisz nem figyelt oda közben. Tényleg van aki Grey típusú pasasra vágyik? Tényleg? Tudom én, hogy jó elszökni a világból könyvek segítségével, de akkor ne a szürke árnyalataival tegyük, olyan sok szép színes dolog létezik…
Elöljáróban mesélnék egy nagyon-nagyon rövidke történetet:
Egész kicsi voltam, amikor apai nagyapám mesélte, hogy valamikor a két világháború között (?) történt egyszer, hogy valamelyik legény halat fogott. Az akkor nagycsaládban élők bizony sokan ültek egy-egy ebéd-, vacsorához. Egyetlen hal. Hogy lehet ezt annyifelé osztani? Megsütötték, és a farokuszonyától a mestergerendától lógatták le. Az asztalnál ülők puliszkával dobálták, és ami a halról rátapadt, annyi volt. Az íze. És egyáltalán. Az a vacsora.
Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy (ellentétben egy szerzővel, aki azt állítja Móricz kapcsán, hogy nehezen hihető – már-már ellenszenvet vált ki belőle – az a szegénység, amit az író bemutat olykor novelláiban – mondjuk -) számomra hihető. Hogy volt ilyen szegénység. Legyen az Erdélyben vagy éppen a tiszaháti Magosligeten.
Jóó György alakja számomra borzasztó sokat mond. A tisztesség, a becsület, a megmaradás értékét közvetíti. Az otthonét. A paraszti beszéd ízessége roppant intenzíven érvényesül az előadó – Bodor Tibor – által.
Ez az 1935-ben megjelent regény szociográfia, önvallomás és riport is egyben. Nagy Endre a Nyugatban azt mondja: „Móricz Zsigmond megelőzi a kritikát és maga vádolja be önmagát: regényét egy valóságos élő paraszt elbeszélésének keretébe állítja (…)”
Engem lenyűgözött mindenképp. Két kérdés is megfogalmazódott bennem: Miért nem tanítják ezt (a regényt) az iskolákban? Nem emlékszem, hogy tanultam volna róla.
A másik pedig – immár innen, a huszanegyedik századi perspektívából nézve –, vajon, ha a századelőn (20. sz.) lett volna már hangoskönyv, mi lett volna ha (már akkor) olyan formában (is) megjelenik? Mert ti. annyira életszerűvé, hűségessé (a paraszti nyelvhez) tette azt az életformát, hogy beleborzong az ember hallgatása közben. Egy percig sem állítom, hogy olvasva nem ugyanilyen jó, de merem állítani, hogy eddig egyik olyan regénye életemnek, amit más formában (mint hangoskönyv) nem tudok, nem akarok elképzelni. (Persze, óriási érdeme van ebben az előadónak is!) És pontosan amiatt, mert olyan élményt kapok, ami törhetetlen. Joó György nem is Zsiga bácsinak meséli életét – nekem. Nekem, aki itt vagyok, és csak elképzelésem, halvány sejtelmem lehet / van(?) arról, hogy s mint is lehetett azokban az időkben.
Idézetek helyett pedig Ady-val köszönöm meg Móricznak, hogy újra rámtalált (hosszú idő óta):
……………………………………………
Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
Aszúra fog érni minden szép gerezded,
Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
És mégis siettél: meglepődve vitted
Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek,
Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
Sok, most ébredező, ó kitalálással.
És ha hébe-hóba talán másként véled:
Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
………………………………………………..
Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
Gondolom, te voltál ez a „másik” nálunk,
Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.
(Ady Endre – Levél-féle Móricz Zsigmondhoz /részletek/)
Szalai Vivien: Hamis gyönyör 56% Egy luxusprostituált vallomásai
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Vessetek meg! Szégyen, nem szégyen – elolvastam. Le is tagadhatnám, de legalább így nem mondhatjátok rólam, hogy a molyos olvasmányaimmal a sznob értelmiségi elithez szeretnék tartozni. Hehe. XD
Harmatgyenge. Ráadásul néhány ponton nagyon alja.
Tényfeltárásnak nagy nulla. Egy mondattal se tud meg belőle az ember többet a luxusprostituáltakról, mint amit tévéből, rádióból, netről eddig is megtudtunk. Regénynek meg (és most ismét bocsánatot kell kérnem Kosztolányitól, Máraitól és Szabó Magdától, hogy ezen opuszra egyáltalán használni mertem a regény szót) csupa sablonos jelenet.
Egyedül az legyen becsületére a szerzőnek (és a főhősnek), hogy a végén nem megbánja a történteket ("Kinek mondjam el vétkeimet?"), meg nem a fehért lovon jövő hercegbe lesz szerelmes, hanem kimondja, hogy minden megaláztatás ellenére ezt akarta, mert imádja a pénzt, és kész.
Ami nagyon alja: amikor tizenéves kislányként azért elégíti ki a gimi bikáját a tornaszertárban, mert odaígérte neki a méregdrága karóráját. Ráadásul a fiú azért imponált neki korábban is, mert a gazdagsága megmutatkozott abban, hogy mogyorókrémes szendvicset (!) vitt reggelente a suliba. A szánalomra a kisleány anyja teszi fel a koronát, aki a történet elmesélése után csak annyit tesz hozzá, hogy: neked a testedből kell megélned, mert szép vagy, de legközelebb okosabban csináld, és előre kérd a zsetont!
Kedves könyv Audrey Niffeneggerről. Henry, persze, nem létezik, csak Audrey álmaiban, de ezek nagyon szép és kedves álmok – gondolom a 117. oldalnál, a Jason-affér után.
Az első kötet végén: tulajdonképpen nem is olyan ártatlan kis könyv ez. Niffenegger kisasszony rendszeresen meztelenül zavarja ki az elképzelt pasiját az utcára, időnként betörni küldi, máskor gyomormosást végeztet rajta, és olyan is van, amikor egy sikertelen kábítószeres-gyógyszeres akcióval kómába ejti. Lehet, hogy Henry a második kötetben nagy szemétségeket fog elkövetni, de már most vezekel érte. Mindenesetre érteni vélem, hogy miért rajonganak ezért a regényért a könyvtároskisasszonyok.
És a végén:
Komolyra fordítva a szót: jó könyv. Továbbra is azt gondolom, hogy női regény: Henry nem igazi hús-vér figura, látszik rajta, és a történetén is, hogy egy nő fantáziájának terméke. Ez nem baj, nekem tetszik. Érdemes volna pszichológiai szempontból elemezni a cselekményt, és rátalálni a tudatos, vagy tudattalan párhuzamokra, amelyek Clare és egy átlagos életet élő nő között kimutatható. Például ilyen lehetne Henry korai halála és a valós életben a férfiak korai halála, vagy a házasságból való kilépése egy fiatalabb nő kedvéért stb. A stílusát élveztem. Tetszettek a rövid fejezetek, kedvenc könyveimet, a Pisztrángfogás Amerikábant és a Marsbéli krónikákat juttatta az eszembe.
A többi értékelést olvasva viccesnek találtam a vulgáris szavak használatának kifogásolását. (Különösen, ha arra gondolok, hogy micsoda reakciók voltak akkor, amikor az Amerikai Psycho durva jeleneteit kifogásoltam. Én lettem az egészségtelen konzervatív, itt viszont a pina szó használata igazi vihart kavart.)
Összességében egy zseniális ötletre épülő nagyon szép történet, időnként valóban szentimentális, de ezt csak azok kifogásolhatják, akikből a szentimentalizmus hiányzik – őket csak sajnálni tudom. A férfiak csak titokban olvashatják, mert nekik titkolni kell az érzéseiket, de a nőknek ajánlott. Sokkal többet lehet belőle tanulni, mint a Csernus féle vulgár pszichológiákból.
Köszönöm a Molynak, hogy elolvashattam. :)
Micsoda könyv!
Annyira groteszk, humoros, valóságos, csak úgy repülnek az oldalak olvasás közben.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, mit vált ki belőlem ez a könyv. Oroszországban, pontosabban a Szovjetunióban ilyen történetet leírni egyet kellett jelentsen az önmegsemmisítéssel. Minden bizonnyal már amikor belekezdett az írásba tudta, hogy amíg a világ az a világ, nem lesz lehetősége megjelentetni, és csak bajt hoz a fejére. Mégis megírta. Ez egy annyival, mérföldekkel magasabb szintje az írásnak, hogy múltbéli és jelenkori írók közül csak nagyon kevesen állhatnak mellé a sorba. Amikor egyszerüen meg kell írnia, önmagáért, önmagának, nem tehet ellene semmit, mert kikívánkozik belőle.
Bulgakov miatt is őszíntén remélem, hogy létezik az a másvilág (és nem csak alvilág), amiről ír, mert akkor ő onnan most láthatja, mire vitte ez a haláláig eldugott jegyzetként porosodó történet, és hányan lettek teljesebben általa.
Van egy része a könyvnek, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből, annyira igaz. Beírom majd itt az idézetek közé.
Nem olvastam el az elsőtől az utolsó betűig, csak azt a részt, amire akkor és ott szükségem volt, ez pedig az Új irányok a pszichológiában, ami a megbocsájtásról szól és arról, hogy a minket ért negatív hatások (traumák) után, hogyan épülhetünk újra fel, és lehetünk ismét tettre kész, egészséges emberek lélekben is. Hasznos volt, amit tanultam belőle ,és újra és újra el kellene olvasni, hogy teljesen a belsőmmé váljon.Ebből a fejezetből kiderült, hogy a megbocsájtás nem azonos az elnézéssel,és a helyreállító megbocsájtás mennyivel magasztosabb, mint a bosszúálló megbocsájtás. Érdekes dolgok ezek, valahogy bennünk vannak, de akkor szembesülünk velük igazán, ha olvasunk róla.
