colorstar P értékelései 136
„Hirtelen felindulásból”, kíváncsiságból kezdtem el olvasni az első SZJG kötetet, azután persze engem is megragadott a történet, főleg mert mikor a Kezdetet olvastam még elsőéves egyetemista voltam, úgyhogy az emlékek is frissek voltak a középiskoláról. Volt idő mikor annyira beleéltem magam a történetbe, hogy a buszra várva unalmamban a Cortezeket és Reniket keresgéltem az utcán elképzelve hogyan festenének együtt. A könyvekben említett zenék nagy részét ismertem vagy meghallgattam, és azt hiszem a Wonderwall-ról és az Across the Universe-ről mostmár mindig ez a könyvsorozat fog eszembe jutni.
Azonban magamban csak „légmentesen elzárt gimnáziumnak” neveztem a Szent Johannát, mert a könyv szerethetősége mellett valljuk be, hogy ilyen emberek a valóságban nincsenek, úgy értem mindegyiknél van egyetlen egy domináns tulajdonság, ami az egész szereplőt jellemzi, vagyis nem túl összetett személyiségek, és néha egyes történetek, kommentárok is irreálisnak hangzottak. Be kell valljam, már attól féltem hogy az lesz a vége a könyvnek hogy Reni felébred azon a bizonyos szeptember 8.-án és rádöbben hogy mindezt a tökéletes gimnáziumot, az elmúlt 4 évet csak álmodta. :D Ám a valóságban is vannak stréberek, de ők végül az Arnoldoknál kötnek ki nem a Cortezeknél, vannak „rossz tanulók” akik megbuknak, nem pedig kettesre végigpuskázzák az évet egy gimnáziumban, vannak maximalisták, akikkel úton útfélen összetalálkozol akármilyen iskolai rendezvényről legyen is szó, az iMen-ek, akik napfényt sem látva egész nap a gép előtt ülnek, vannak a menők és a lúzerek, tudom, hiszen én is találkoztam velük anno.
Néha visszasírom a középiskolát, a napi rutint, mikor a legnagyobb akadály az érettségi volt, és azt az érzést (ami akkor még nem tudatosult bennem) hogy még bármi lehet belőlem („célunk nem volt, tehát minden irány a mienk…”).
„„ … a Szent Johanna gimi-varázs most, ezekben a percekben ér véget. Mert talán nem is rólunk szólt, mi csak a részesei voltunk.”
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sivár világ az, amit az írónő tolla leír számunkra. Mogorva, meggyötört szereplőkkel, egymás félreértéséből, bántásából kialakult konfliktusokkal.
Olvasás közben azon gondolkoztam vajon mi okozta azt, hogy Heathcliff ennyire goromba legyen. Persze a történet adott rá magyarázatot, hiszen kiskorában is lenézték, egyedül Catherine bánt vele egyenlőként, viszont ez nem ok arra, hogy később megbüntessen, és kínozzon mindenkit, akinek csak köze van a Linton vagy Earnshaw családhoz (gondolok itt főleg Isabell-re, akit csak azért vett feleségül, hogy ezzel is bánatot okozzon Edgar Linton-nak). Ekkora gyűlöletet nem okozhat az, ahogy korábban bántak vele, ez már az alapvető természete kell hogy legyen. Talán ezért is nehezen olvastam a könyv első részét, ami Heathcliff és Catherine „évődéséről” szólt, főleg mert a fő problémát (mint sok történetnél) meg lehetett volna oldani azzal, hogy Catherine nem Edgar Linton-hoz hanem Heathcliff-hez megy feleségül. A második részt, ami Cathy (Catherine lánya) történetéről szólt, már érdekesebbnek találtam, gyorsabban is olvastam el, bár néha az ő viselkedését sem értettem (például hogy miért ragaszkodik annyira Heathcliff fiához, aki egy anyámasszony katonája), de még mindig szimpatikusabb volt, mint az anyja, aki szerintem nem szenvedélyes volt (ahogy a könyvben írják) inkább egy hisztérika, és Heathcliff, akit nem az ördög szállt meg, egyszerűen egy mogorva bunkó.
Mellesleg szerintem a szellemtörténetet nyugodtan kihagyhatta volna az írónő, bár beleillet ebbe a világtól elzárt környezetbe, de bár nem sokszor esett róla szó, akkor is inkább bizarr volt, mint félelmetes. Bár tudom, hogy ezzel arra utalt, hogy a két szereplő szerelme a síron túl is tart, majd újra beteljesül amikor Heathcliff meghal. „… hogyan is képzelhetjük, hogy nyugtalan az álma azoknak, akik itt alusznak ebben a békességes földben.”
Összegzésként: azt hittem, hogy ez Catherine és Heathcliff története lesz, viszont így elolvasás után azt mondom inkább hogy Heathcliff és az Earnshaw és Linton család története, annak szomorú sorsa és talán reményteli jövője egy kihalt lápvidéken a semmi közepén.
És a szél csak fúj, egyre fúj, kérlelhetetlenül…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
3 évvel ezelőtt mondta az irodalomtanárom hogy olvassuk el következő órára. Sajnos csak ma este tudtam rá időt szakítani.
Az első detektívtörténet, nemcsak a világirodalomban hanem számomra is az első ilyen típusú könyv volt. Filmen, sorozatban már láttam hasonlókat, úgyhogy tényleg igaz hogy Poe tette le a detektívtörténet alapjait ezzel a művével mert sok „klisét” felismertem amik a legtöbb ilyen típusú történetben megjelennek. (Egy csillag levonás mert mostmár az orángutánoktól (is) félek).
(Csak a címadó részt olvastam, azt hiszem elsőnek ennyi is elég volt. :))
Talán a legviccesebb Rejtő amit eddig olvastam, az író olyan jól tud játszani a szavakkal és a „szürreális szituációk” leírásával (észrevettem hogy nem az első Rejtő könyv amiben az okozza a bonyodalmat hogy az egyik szereplőnek nincs meg a nadrágja, és mint valami rossz álomban emiatt nem mer az emberek szeme elé kerülni).
A „Rejtő világból” amúgy is Fülig Jimmy (a leveleivel) és Piszkos Fred a kedvenc szereplőim.
Az egy csillag levonást az okozza hogy van mikor egyszerűen elvesztem a történet fonalát és mikor újra megtalálom már annyira összegabalyodott hogy inkább elvágom a gubancot és folytatom tovább az olvasást mintha mi sem történt volna.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
„ Egy ízben az ügyész felkiáltott:
– Maga három és fél millió embert gyilkolt meg!
Szót kértem, és helyesbítettem:
– Engedelmet, csak két és fél milliót.”
Ez a könyv ébresztett rá hogy milyen fontos a humanitás, mert a leíró, Rudolf Lang világa egy csepp humanitást sem tartalmaz. Több alkalommal majdnem a földhöz csaptam a könyvet, egyszer már majdnem fogtam magam és félbehagytam. De mégis végig olvastam, mert a történet maga borzalmas (0 csillag) viszont Merle az aki olvashatóvá tette (5 csillag).
A könyv E/1. személyben íródott, így próbálva megértetni velünk a megérthetetlent, hogy mi vezetett oda hogy a főszereplő két és fél millió embert küldjön a halálba. A könyv kezdetén megismerjük a gyerekkorát, ami nagyban apjától való rettegésben telik, ami alatt elveszti a vallásba vetett hitét, ezzel az erkölcsöt is levetve magáról. Később különböző helyeken dolgozik és katonának áll, a munkahelyen és a fronton is szigorúan a parancsnak engedelmeskedik, nem érdekli hogy a mellette lévő ember nem bírja az iramot, és az sem hogy a bajtársa meghal, egyszerűen semmi empátiát nem érez irántuk, se jót, se rosszat, mint egy gépember, szigorúan az érdekli hogy a parancsnak százszázalékosan eleget tegyen, ami később is jól jön neki a koncentrációs táborban. Egy szívtelen vadállat a precízség és a szolgálatkészség állarca mögé bújtatva.
Mindig reméltem hogy talán egyszer mutat egy kis emberséget, egy kis együttérzés, akár egy gondolatfoszlányt amikor megkérdezi magától miért is csinálja ezt az egészet. De végül rájöttem hogy felesleges rá várni, számára a parancs az Isten, azt teszi amit mondanak neki, saját véleménye, önálló gondolata nincs. Egyedül akkor háborodik fel mikor megtudja hogy Himmler (aki a koncentrációs táborok felállítását parancsolta neki) öngyilkos lett a háború végetérése után, ezzel úgymond cserbenhagyva őt, a felelősséget az ő vállára dobva át. De bár a felelősséget ráruházták, tetteinek embertelenségére még mindig nem döbben rá.
A könyv szerencsére ad egy támaszt az olvasónak azzal, hogy ezen érzelmetlen gondolatok mellett ott van a környezete, a felesége, munkatársai, „barátai”, akik egy normális ember gondolatait közlik, így megnyugtatva hogy csak nem lehet az a természetes, ahogy Lang gondolkozik, aki még akkor se érez semmit, mikor megtudja hogy kivégzik: „Mintha a saját halálom nem is rám tartozott volna.”
Merle jó író.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem hiszek a lélekvándorlásban.
A karmában, déja vu-ben, sorsszerűségben…
Abban viszont hiszek, hogy hatással vagyunk egymásra, hogy tetteink befolyásolják egymás életét, jövőjét. Egy egyszerű „buszhasonlattal” tudnám ezt szemléltetni, azaz ha felszálsz a buszra attól fog függni hogy hova ülsz le, hogy hol van szabad hely. Ha egy teljesen üres buszra szállnál fel csak rajtad múlna hogy hova, de mivel mások már döntöttek a saját helyükről ezért neked leszűkül a választási lehetőséged, azaz másoktól függ a választásod.
Igazából először valóban azt hittem hogy az egyes részek főszereplői csak hatással vannak egymásra, de aztán feltűnt hogy mindegyiknél egy hullócsillag alakú anyajegyet emlegetnek, amiről azt hittem hogy valami kiválasztottságnak a jele, később döbbentem rá hogy ez azt jelenti hogy úgymond ugyanarról a személyről van szó, jobban mondva ugyanarról a lélekről.
Ám ha eltekintünk a lélekvándorlásról akkor is van a könyvnek mondanivalója, ebből kettőt emelnék ki ami igazán elgondolkoztatott: az első a Loccsogó-gázlónál meg ami utána jött (miért nem gyütt?) fejezetben mikor a Civ’lizácijó-ról beszélnek. Azaz a civilizált embernek az akarata parancsol nem pedig a szükséglete. Tudja hogy mikor mit tehet meg és ennek mi az ára. És nem a társadalom határozza meg amibe születtél hogy civilizált vagy-e vagy sem, hanem hogy a te gondolkozásod azzá tesz-e. Emellett azon is elgondolkodtam, hogy valóban igaz-e hogy egy nap az vezet a valódi végzetünkhöz (nem pedig a világvége…) hogy minél több mindenünk van annál többet akarunk, így végül feléljük a Földet és annak összes létező energiaforrását. A másik gondolat pedig az Adam Ewing csendes-óceáni naplója részből származik, amiben azt fejti ki, hogy ha hiszünk benne hogy jobbá tehető a Föld, ha hiszünk benne amit teszünk, ha hiszünk benne hogy egyenlőek vagyunk csakis akkor érhetjük el hogy valóban azzá váljunk. És ha én hiszek benne, és te hiszel benne, akkor mindannyian tehetünk érte. „Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága.”
A könyv felépítése is nagyon tetszett, ahogy elindul előre az időben, majd visszafordul és végül visszafut oda ahol az egész történet kezdődött. Fura de nekem az jut eszembe róla hogy mikor reggel elmész otthonról, közben találkozol emberekkel, új dolgokat tudsz meg, öröm vagy csalódás ér, majd hazafele úton és miután hazaértél átgondolod a dolgokat amik a napod során történtek veled és esetleg már másképp tekintesz a reggeli gondolataidra is.
Az egyes részek együtt egy nagy egység, de külön is értelmük, értékük van. Ami az én számomra tetszett ez egyes részekben:
-Adam Ewing: a fentebb említett gondolat miatt
-Robert Frobisher: hát ez a rész igazából nem nagyon fogott meg, kissé rapszodikus volt a főszereplő viselkedése, talán ez vezetett a történet végkifejletéhez is
-Luisa Rey: talán nála lehet a legjobban szemléltetni hogy hatással vagyunk egymásra, hiszen az apja mentette meg anno azt az embert aki ezért később megmenti Luisa-t is
-Timothy Cavendish: ez a rész inkább vicces volt, főleg ahogy néha fogalmazott
-Sonmi-451: talán ez volt a legjobban felépített rész, és a legelgondolkodtatóbb is (és csak reménykedek hogy nem egy ilyen jövőben fogunk egyszer kikötni)
-Zachry: mikor beleolvastam féltem hogy egy szót nem fogok belőle érteni, de szerencsére nem volt olyan vészes, de komolyan gratulálok a fordítónak, mert el tudom képzelni hogy nézhet ki ez a szöveg angolul; a rész pedig a civilizációs mondanivalója miatt volt fontos számomra.
A nyelvezete mindegyiknek „szép” volt (nem tudok rá jobb szót; talán helyénvaló, odaillő) és értelmes (lehet már én olvastam régen ilyen típusú könyvet de jó érzés tudni hogy nem csak a szürke 50-es árnyalat színvonalában készült könyvek jelennek meg manapság).
A könyv címe is elgondolkodtatott, azaz mi is az a Felhőatlasz, ugyanis a szöveg több választ is ad rá: lehet a boldogság- vagy a lelkek térképe, egy zenemű, vagy inkább mindegyik egyszerre.
Igazából kár volt először a filmet látni mert egy kicsit összezavart hogy ugyanazok a színészek, mikor a könyvben ha úgy vesszük csak az egyes részek főszereplője ugyanaz. Így talán nem is helyes következtetést vontam le belőle, pedig sokat gondolkodtam rajta, igazából ez egy olyan könyv amin akkor is gondolkozol ha éppen nem olvasod, vagy miután elolvastad. Egyébként valószínű hogy még legalább egyszer el fogom (el kell) olvasnom már csak azért is mert néha belefutok olyan kérdésekbe itt a molyon hogy melyik könyv volt életem legmeghatározóbb olvasmányélménye, ilyenkor semmi sem jut eszembe de talán mostmár jelölhetem ezt a könyvet ebben a kategóriában, biztos vagyok benne hogy lesz még pár, de ez volt az első.
Nahát elég sokáig tartott elolvasni, de igazából azért sem siettem vele mert pontosan tudtam mi fog benne történni mivel már unásig láttam a sorozatot. Egyébként fura hogy magáról a sorozatról korábban is sokat hallottam, azt hiszem két éve egy nap rá is szántam magam hogy megnézzem és komolyan mondom annyira megtetszett hogy egyhuzamban kétszer néztem meg egymás után. Azután megvettem az első részt és ekkortájt csodálkoztam el azon is hogy Martin egy ma is élő író, ja és hogy 7 részes lesz a sorozat. (Honnan ismerős?…) Azután valahogy sosem leltem rá alkalmat hogy elolvassam ezt a vékonyka kis könyvet egészen idáig. Mondhatnám hogy sok újdonságot nyújtott, de igazából nem, mégsem bántam meg hogy elolvastam, egyrészt mert kigyógyíthatatlan fantasy rajongó vagyok, másrészt mert más megvilágításba helyezett dolgokat. Felfigyeltem apró részletekre amik a sorozat nézése közben elkerülték a figyelmemet pl. a könyv elején mikor megtalálják a halott rémfarkast a szarvas agancsával a torkában (éérted…;)). Emellett kellemeset csalódtam Martin stílusában, valahol azt hallottam hogy a Trónok harca a Katedrális és a Gyűrűk Ura (ergo Follett és Tolkien) szerelemgyereke (vagy ezt én találtam ki?…). Na mindegy a lényeg az hogy egy csipetnyit többet örökölt Tolkientől mint Follettől ez a gyerek (magyarul nem annyira közönséges mint amire számítottam na…). Igaz nem tipikusan idézgetős könyv, nincsenek benne nagy mondatok (talán egy párat kivéve) amiket bátran beleírnál pl. a ballagási meghívódba… Itt maga a könyv egy nagy idézet, hogy a becsület nem mindig nyeri el a jutalmát, mondjuk ez tényleg elgondolkoztatott, volt egy rész a könyvben amikor Arya hallgatta a városi népség pletykáit és sokan gondolkodás nélkül árulónak nevezték az apját mivel nem ismerték az igazi okát Eddard Stark cselekedetinek. Ilyen egyszerű valaki felett ítélkezni ha nem ismered eléggé…
A kedvenc szereplőim Daenerys, Jon, Bran, Sansa és Tyrion. Akit utálok az természetesen Joffrey, de komolyan, ennél utálatosabb fiktív szereplővel már rég találkoztam… és Cersei is nyugodtan beállhat mellé.
Negatívumként tudnám említeni a sok (kimondhatatlan) nevet amit az író felsorol amik felett legtöbbször csak átsuhantam mert úgysem fogom megjegyezni őket és a csatajelenetek amik leírását szívesen átlapoztam volna mert akkor sem fogom érteni hogy ki milyen előőrsöt támadott meg stb. Az utolsó problémám pedig tulajdonképpen egy kérdés lenne: nem igazán vagyok tisztában hogy Rhaegar most Daenerys apja vagy testvére volt mert a függelékben az áll hogy az apja (legalább is én így értelmeztem) de úgy emlékszem hogy a többi helyen úgy említik mint a testvérét. Most akkor mi van?
Természetesen a következő részt is elolvasom (ha már ezt kaptam születésnapomra…:)) és igyekszem kiolvasni a harmadik részt is mielőtt elkezdődik a sorozat, hogy ne lőjön már le minden poént előttem. (Bár néhányat már lelőttem magamnak…)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Valószínűleg már mindent elmondtak és leírtak erről a „műről” de azért én is megerősíteném ezeket (nehogy bennem maradjon, és maradandó agykárosodást okozzon). Leszögezem, tudtam előre, hogy nem fog tetszeni, de legalább kipipálhatom képzeletbeli listámon, hogy ilyen típusú könyvet is olvastam. (Hurrá…)
Olvasás közben próbáltam rájönni, hogy vajon mitől lehet, hogy annyian imádják ezt a könyvet, és fordítva, mitől utálják pont ugyanennyien. Talán az amerikai prüdéria miatt lett akkora sikere, talán mert van pár Twilight-os beütése. Az ellentábor hivatkozhat közönségességre, kommerszségre, sablonosságra. Bár szerintem ilyenkor alapvetően nem azt az egy szerencsétlen könyvet kritizálják, hanem magát a stílust, ami erősen hajaz a Romana vagy Júlia értékére (meg a hasonló havonta megjelenő ponyvákra). Magyarul ugyanolyan könyv, amit megkapsz kb. 500 Ft-ért az újságárusnál. Akkor mégis ez az egy miért olyan híres? És miért pont ez az egy? Ugyanis biztos vagyok benne hogy nem az első könyv a maga műfajában, sőt, abban is biztos vagyok, hogy más is írt szinte majdnem ugyanilyen történetű fan fiction-t. Erre még nem sikerült rájönnöm vajon ez a könyv miért tűnik ki a többi közül. Valószínű itt is a „birkahatás” lehet a ludas, mármint az emberek úgy vannak vele ,hogy „ha a többi ezt olvassa csak lehet benne valami”… Bevallom én is ezért olvastam el. Az angol nyelvű oldalakon mindenütt belebotlottam és gondoltam egy próbát megér. Egy biztos, a folytatásokat száz százalék hogy nem olvasom el, igazából nem is tudom mi újat tudna még írni… Szóval bőven elég volt az első rész belőle, már ezt is alig vártam hogy vége legyen, annyira túl volt nyújtva az egész, simán lehetett volna 200 oldallal kevesebb, de azért végigolvastam, várva, hátha happy end lesz a vége, talán az is volt… Viszont a könyv hosszához képest a befejezés nagyon összecsapott volt, gyorsan szakítottak és vége. Gondolom nem véletlenül történt ez, biztos hogy megvegyék a következő részt is, nos, én nem fogok meghalni a kíváncsiságtól vajon mi fog történni, valószínű kibékülnek és évődnek tovább.
A szereplők egyáltalán nem voltak szimpatikusak, sablonos mondatok, sablonos személyiségek, és az a szleng ahogy Ana beszél (szent szar és társai) borzalmas… A címet sem értem igazán, a szürke még csak-csak de miért pont 50? (Miért nem 60?) Nincs semmi megalapozottsága és nekem a könyvben lévő magyarázat is elég gyenge.
A Twilight hatása észrevehető a könyvön, de szerintem nem jelentős, csak apró mozzanataiban (pl. Ana szülei is elváltak stb.), ha nem lenne annyira túlhangsúlyozva, észre sem venném.
A fordításról csak annyit hogy szerintem illik a könyv színvonalához, mintha az is fanmade lenne. Volt egy-két mondat, aminek többszöri olvasásánál sem jöttem rá a szöveg jelentésére. (Nem is értem a Snow Patrol-t miért nem fordította le magyarra, kíváncsi lettem volna az eredményre).
Na szóval egy csillagot osztok, azt is csak azért mert mégiscsak egy könyv (mondjuk én gépen olvastam), de ha úgy vesszük van valami haszna is a létezésének, végül is a pocsék könyvek azért vannak hogy fel tudjuk ismerni az értékeseket…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem is tudom milyen értékelést lehetne írni erről a könyvről. Igazából én másra számítottam vagy nem is tudom, valahogy a vége is fura volt meg úgy minden…
Na, kezdjük az elejéről: a történet középpontjában a Főnéni és McMurphy konfliktusa áll. És én őszintén szólva egyik szereplőnek a pártjára se tudnék állni. Nem értem hogy McMurphy miért ellenkezik annyira a gyógyítási módszerek ellen, vagy úgy az egész rendszer ellen, hiszen nem egy szállodába érkezett, nem csoda hogy vannak szabályok. És ő fellázad ezek ellen, sőt erre buzdítja a többi beteget is, és a nagy buzgalomban két ember öngyilkos is lesz. De a Főnéni módszerével se értek egyet, hogy a betegek úgymond nem kapcsolódhatnak ki, és hogy „nem hagyja őket nevetni”, mintha néha direkt rosszat akarna nekik.
Mikor elkezdtem olvasni azt hittem hogy ennél őrültebbek lesznek a szereplők (ha lehet így fogalmazni) ha már egy elmegyógyintézetben játszódik a történet. De említve is van a könyvben hogy ők szabad akaratukból „vonultak be”. De akkor ők miért akarnak lázadni? Bármikor elhagyhatják a kórházat. Mégse hagyják mert „kint” sem tudnának beilleszkedni a társadalomba, kicsit olyan mintha sehova se tartoznának…
Azután ott van Bromden, aki az egész történetet elmeséli mint szemtanú. Őt meg aztán főleg nem értem. Miért játssza el hogy süketnéma, aztán mikor megszólal a többiek miért nem lepődnek meg, végül miért folytja meg McMurphy-t? Talán azért mert ő volt a lázadás szimbóluma a kórházban és mivel megoperálták és „gépember” lett már nem felelt meg ennek a szerepnek? Talán.
A végére pedig azt éreztem hogy egyik fél sem nyert igazán, vagyis hogy McMurphy és a Főnéni is vesztett, hogy tulajdonképpen nem is ők voltak a főszereplői a történetnek, hanem a betegek, akiknek a végére „kinyílt a szemük”, de ehhez az kellett, hogy valaki „felébressze őket”.
Na, ahhoz képest hogy nem tettszett elég hosszú értékelést írtam…
Nem tudom más hogy van ezzel, de számomra van egy pár ember akiket egyszer nagyon szeretek máskor meg ki nem állhatok… Na ezt csak azért írtam mert valahogy így vagyok az amerikaiakkal is. Néha már a falra mászom a magamutogatásuktól, beképzeltségüktől (önbizalom?) és közönségességüktől. De máskor meg viccesek, kedvesek, közvetlenek és mindig jókedvű(n)ek (látszanak).
Néha úgy érzem, lehet ők maguk sem tudják hogy kellene viselkedniük: a széltől is óvják a gyerekeiket mégis 16 éves korára majd az összes kap egy új autót, mindenhonnan azt sulykolják az emberekbe hogy karcsúnak és egészségesnek kell lenned mégis majd a fél ország elhízott, az országban vannak a világ legjobb egyetemei de ők úgy kerülnek be hogy lehet összeadni se tudnak rendesen…
Van mikor utálom hogy a legkisebb isten háta mögötti faluban is találkozik az ember valamilyen „amerikai befolyással” (mondjuk hot-dog-al hogy csak a legegyszerűbbet említsem). A zenék, a filmek, könyvek minden, minden onnan árad (vagy Kínából de az már egy másik történet). Eszembe is jutott egy idézet amit az egyik tankönyvemben (!) olvastam:
„Azt hisszük, ha mindenki angolul beszél, autóval jár, hitelkártyával fizet, evett már életében hamburgert és ivott Coca Colát, látta a CNN-ben mutatott felvételeket a szeptember 11.-i terrortámadásról, akkor nagyon könnyen megérthetjük egymást, s csodálkozunk, amikor ez nem történik meg. „
Na jó nem akarom bő lére ereszteni, a lényeg az hogy azt szoktam mondani hogy Amerikában én egyedül New Yorkot szeretem (de azt nagyon), a többi részére nem is vagyok kíváncsi, viszont a könyv nagyon tetszett, sok új dolgot is megtudtam , és bár „kedves formában” , de megmondta a véleményét az amcsikról.
Hmm… elég hasznos könyv. Sosem voltam jóban a „három szavas mondatokkal” magyarul az olyanokkal amik csak pár szóból állnak és ha szó szerint kiszótárazod valami zagyva lesz ami távol áll az igazi jelentéstől. Szóval erre is jó a könyv mert jó pár ilyen mondat van benne megmagyarázva. Van benne sok „csúnya szó” de végül is jobb ezeket is tudni hogy legalább azt észrevedd ha szidnak kedves angolszász barátaid, és az ilyen szavakat máshol nem nagyon tanítják. (Most elképzeltem hogy milyen lenne ha ilyenekből kellene vizsgázni…)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez hosszú lesz … és SPOILER hegyek (én szóltam)
A skarlát betű egy nőről (Hester) szól, aki megcsalta távol lévő férjét egy lelkésszel (amit mások nem tudnak psszt !), gyerekük is születik. és ezért úgy büntetik meg hogy egy skarlát A betűt kell a mellén viselnie hátralévő életére és a puritán közösség, amelyek közt eddig élt, kiközösíti.
Ez a történet tipikusan egy olyan problémára épül amelyet egyetlen egy mozzanattal el lehetne törölni, teszem azt Hester a lányával együtt elköltözne és másutt kezdene egy új életet, na mindegy…
Az egyik problémám az volt a könyvel hogy túl sok a leírás de kevés a párbeszéd és a valódi történés. A másik naaagy problémám pedig a szereplőkkel volt:
-lelkész: ő volt a legellenszenvesebb, hihetetlen a viselkedése, gyáva elmondani hogy vele csalta meg Hester a férjét, de közben szenved is mert a lelkiismerete nyomasztja, a gyerekével nem sokat törődik, arra már biztos nem maradt energiája. Tulajdonképpen amíg őt istenítik beszédei miatt (amiket szenvedése "vált ki belőle") Hestert kiközösítik. Végül persze elmondja a titkát (mikor?) amikor halálán van, hogy így tiszta lelkiismerettel halhasson meg de a közösség szemrehányásával már ne kelljen szembesülnie. Komolyan mondom …
-férj: őt az író úgy ábrázolja mint valami gonosz, elvetemült embert akit csak utálni lehet bármit tesz. De hát könyörgöm, őt csalták meg, jóhogy fel van háborodva!! Na jó, viszont a vége felé tényleg messzire ment, van egy rész mikor Hester azt mondja neki hogy ő még megbocsáthatna mindenkinek, neki megkönnyebülhetne a lelke ahelyett hogy ezentúl egyedül a bosszú hajtja, de nem hallgat rá és addig nem nyugszik amíg tönkre nem teszi a lelkészt.
-a puritánok: ők meg úgy tesznek mintha tökéletesek lennének, nem lenne semmi bűnük a világon. „ … az emberek tisztasága körülötte merő hazugság, és ha az igazság mindenütt kiderülne, mások mellén is ott virítana a skarlát betű, nemcsak az övén.”
Nekik is megadatott hogy megbocsássanak, de persze nem élnek vele.
-Gyöngy (?): Hester gyereke, ő sem valami szimpatikus, egy elkényeztetett kölyök aki még pluszban gyötri az anyját.
Igazából egyik szereplő sem volt szimpatikus, egyikkel sem tudtam együtt érezni, talán egyedül Hesterrel aki beismeri bűnét, elfogadja a büntetést és még elviseli a fent említett díszes kompániát is. Egy bűnt követett csak el, mégis ezért lakolnia kell egész hátralévő életében … így megy ez …
Pozitívként tudnám említeni hogy sokszor hallottam már a puritánokról, puritán életstílus, hogy az „amerikaiak puritánok” stb. Sosem értettem, mert nekem nem tűnnek annak, talán most egy kicsit megértettem valamit „a jókedv nélküli életből”, ahogy a könyvben írták.
Egyik reggel arra ébredtem hogy nekem Wodehouse-t kell olvasnom, amúgy gyakran vannak ilyen „reggeli ötleteim” és azt figyeltem meg hogy általában be is szoktak jönni. Így ezt sem bántam meg. Ez az első könyvem az írótól de biztos hogy nem az utolsó. Volt hogy a szituáción volt hogy a leíráson nevettem. (Érdekes hányféleképpen lehet leírni hogy valaki bemegy egy szobába :)). A főszereplő, Bertram Wooster tipikusan az a figura aki még a cipőjét se tudná normálisan bekötni egyedül, úgyhogy körülbelül e probléma köré épül az egész történet. Néha már kicsit ismételgette önmagát (mindenkinek a nagynénjével van valami baja) de ettől függetlenül tetszett, kicsit emlékeztetett a Rejtő könyvekre is. Bizonyára Wodehouse az angolok Rejtő Jenője…
(Amúgy fura, de nemrég olvastam a Zabhegyezőt és abban is körülbelül ugyanígy beszélt Holden (ilyen stílusban) és ott is első szám első személyben íródott a történet úgyhogy önkéntelenül is párhuzamot vontam a két történet között és az jutott eszembe hogy talán Holden-nek is kellett volna egy inas hogy szerencsésebben ki tudjon jönni a helyzetéből).
Hát én nagyon bírom az angolokat (főleg a kultúrát és a nyelvet) annak ellenére amiket felsoroltak a könyvben. Bár néha tényleg különcködőnek tartom őket, gyakran furának, és sokszor azt érzem néha csakazértis másképp csinálnak dolgokat (még a legapróbb dolgokat is) hogy ezzel is bizonyítsák másoknak (vagy maguknak) hogy kitűnnek a többi nép közül, miközben szerintem ezekkel néha a saját életüket nehezítik meg (vagy lehet inkább a külföldiekét akarják).
„A feketerigó nem okoz kárt, csak fütyül, és a füttyével gyönyört szerez mindnyájunknak. Nem tesz kárt a veteményben, nem rak fészket a csűrben, csak vidáman fütyörész. Ezért bűn lelőni a feketerigót.”
És ez igaz az emberekre is, bűn elítélni egy olyan embert aki semmi kárt nem tett, bűn lenézni egy olyat, aki semmit nem ártott nekünk.
Számomra ez az regény fő kérdése: hogyan lehet hogy egy ember szava kevesebbet érjen a másikénál csak mert fekete és hogyan lehet hogy egy másik ember aki csak azt teszi amit igaznak vall lenézik és megfenyegetik. Próbálom megérteni de még úgy is nehezen megy ahogy a regényben is írták, próbálni beleképzelni az embernek magát a helyzetükbe, mert a kérdés az, hogy vajon ők is beleképzelik-e magukat annak a helyzetébe akit elítélnek?
"– Azt hiszem, én bohóc leszek, ha felnövök – szólt Dill. Jem és én azon nyomban megálltunk.
– Úgy ahogy mondom, bohóc – szólt. – Az emberekkel csak egy dolgot lehet csinálni, nevetni kell rajtuk. Ezért állok be egy cirkuszba, és halálra nevetem magamat" nevetni az embereken, igen, néha tényleg csak azt lehet rajtuk.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem igazán tudok értékelést írni róla. Még gondolkozom…
Ez az idézet jut a könyvről eszembe:
„Rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most.”
Igazából azon az egy dolgon gondolkodom hogy a főszereplőt sajnálja az ember vagy azt mondja hogy egyedül az ő hibája az ami vele történik.
Jajj csak menjek át könyörgöm… (*vizsga hangulatban*)
U.i.: ennyi függvényt se láttam még összesen egy rakáson mint ebben a 370 oldalban.
Semmi újdonságot nem mondott. Viszont egy részletet ki kell emeljek amin igazán meghatódtam:
"Bemutatkozáskor kezet fogunk.
A fölérendelt nyújtja először a kezét, karral lefelé, nyújtva, csípő és derékmagasságban, tenyere függőleges, csak a hüvelyujját nyitja a többi ujját zárva tartja. A mozdulat határozott, de nem kemény. Az alárendelt a feléje nyújtott kezet szintén függőleges tenyérrel, nyitott hüvelykujjal elfogadja. A kézfogásnál a kezek összecsúsznak a nyitott hüvelykig, és zárulnak az ujjak. A kézfogás nem tart sokáig, kétszer esetleg megrázzuk egymás kezét"
Csak a miheztartás végett …
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez volt az eddigi legjobb rész! :) Úgy örültem hogy összejött a két „lükkencs” :D de felmerül a kérdés akkor mostmár miről fog szólni a történet ha a fő bonyodalom megoldódott? :D
Sajna most egy kis pihi a zh és vizsgaáradat miatt de ha végeztem első dolgom lesz megvenni a hatodik részt mert biztos az még ennél is jobb lesz! :) Mégegyszer köszi a Molynak hogy megismerhettem ezt a történetet és hogy miközben olvastam egy idézet is beugrott ami Karinthy Tanár úr kérem c. könyvében volt, egy idézet, amin midig kicsit elszomorodok mikor olvasom:
„Az esős ablaküveghez szorítottam a fejem, és erősen elhatároztam, hogy most felébredek és egészen más szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi Remény.”
Ha nem hangsúlyoznák kb. 100-szor a könyvben hogy a Google nem költ önreklámozásra simán rávágnám hogy az írónak biztosan fizettek hogy ennyire dicsérje őket…
Órára kellett, szóval úgy olvastam, nem mint egy szimpla olvasmányt, így kicsit zavaró volt hogy folyamatosan ismételgette magát (elég sokszor írt ugyanarról a dologról csak más szavakkal és voltak felesleges szócséplések). Sok újdonságot nem mondott, az érdekes számomra egyedül az volt ahogy leírta hogyan fejlesztették ki a keresőmotort.
Ha valakit érdekel hogyan nőtte ki magát a cég és vált napjaink elengedhetetlen részévé (komolyan, el se tudnám képzelni milyen lenne a net Google nélkül) annak ajánlatos elolvasni, de azért ne lepődjön meg az író elfogultságától.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ehhez a részhez tulajdonképpen nem tudnék semmi különlegesebbet hozzáfűzni. Jó volt és kész, Reni és Cortez még mindig kerülgeti egymást, Virág még mindig buta, Arnold még mindig okoskodik, Kinga és Zsolti még mindig ordibál, Ricsi még mindig kitűnő kémiából, Jacques még mindig franciául beszél, Gábor sehogy se beszél, Robi és Andris még mindig minden reggel valami kütyüvel játszik a teremben, Dávid még mindig az „almás cuccait” birizgálja egész nap…
Arnoldot az egész részben búcsúztatni kellett, a végén már úgy voltam hogy „jólvan csak menjél már!”, de azért a végén kicsit megsajnáltam mikor mondta Reninek hogy mostmár nincs aki megvédje őt. :(
Az zavart (és ezért a fél csillag levonás) hogy néha már kicsit erőltetettnek éreztem hogy minden összeesküdik Reni ellen, hogy valami miatt sosem sikerül zöld ágra vergődnie Cortezzel. És ehhez emelném ki Petit, akinek kb. annyi a funkciója hogy néha felbukkan a suli előtt ezzel féltékennyé téve a fiúkat. Hálás szerep az egyszer biztos.
De összességében jó rész volt, tipikusan az a „na mostmár a következő részben biztos lesz valami” feeling. :)
Na jólvan már megijedtem hogy a cím alapján következtetve ez se lesz jobb a 2. résznél. De kellemeset csalódtam. Egyáltalán nem volt unalmas. A titok: új szereplők megjelenése, akik nem feltétlenül szimpatikusak, sőt, egyáltalán nem azok, de új folyást adnak a történetnek ezáltal végre nem magát ismételgette megint. A fél csillag levonást csak azért kapta mert ez az időszak már megint nem a Reni (fél)éve volt, komolyan már néha én is sírok hogy mit össze szerencsétlenkedik a kis buta, „… sok időm volt, így kitaláltam, hogy a „Reni véget nem érő kínlódása” remek cím lenne önéletrajzi ihletésű regényemhez.”.
De mindent összevetve úgy érzem hogy míg az első könyvet megkedveltem, a másodikra haragudtam, addig a harmadikra végképp beleszerelmesedtem ebbe a történetbe amire a legnagyobb bizonyíték hogy ez az első könyv(sorozat) (na jó persze a HP mellett) amit akkor is képes vagyok olvasni ha nyüzsögnek körülöttem, és egy percre se tudnak belőle kizökkenteni, ha másért nem is, ezért biztosan nagyon szeretem. :)
Rejtő Jenő regényeinek matematikai elemzése:
Rejtő Jenő regényeit az én olvasatomban egy negatív meredekségű függvénnyel tudnám jellemezni (illusztárció: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Q-function.png&filetimestamp=20090722045534).
Ehhez előfeltételként azt kell tudni hogy számomra elolvasni egy Rejtő könyvet a következőképp történik:
1. Az elején nagyon tetszenek a vicces helyzetek, szófordulatok stb.
2. Azután jön a bonyodalom (mármint számomra a bonyodalom) mivel olyanról kezd el beszélni amitől csak így kapkodom a fejem hogy ez most honnan is jött, ki is a tűzoltóparancsnok, meg a tüzérkapitány, meg milyen sakkbábút kell megfigyelni meg miért is… na szóval ilyen helyzeteknél egy kicsit elvesztem a fonalat…
3. Viszont így már nem igazán értem az egész problémaforrást így csak olvassa tovább az ember a történetet és várja hátha lesz olyan rész amikor végre összeáll a kép.
Na most erről jutott eszembe ez a függvény ami megfigyelésem szerint az összes Rejtő könyvre ráilleszthető (számomra):
A vízszintes tengelyen jobbra haladva a történet olvasásának folyamatát ábrázolja (ha tetszik oldalanként) (magyarul hogy épp hol tartok a könyvben). A függőleges tengely pedig a mennyire találom viccesnek / mennyire nem értem hogy mi is folyik éppen arányát mutatja. És innen a negatív meredekség: ugyanis az elején még jelentősen magasabb a viccesnek talált részletek száma mint az értetlenkedésé. Azután következik egy „törés” a függvényben (a korábban említett bonyodalom) mikor is a függvény meredekebb lesz, ezáltal ábrázolva hogy egyre kevésbé tudom hogy mi is folyik éppen (ennek egyik oka hogy a kezdethez képest annyira hirtelen történik egyszerre minden hogy csak kapkodom a fejem), és ekkor már a viccet sem annyira értem mert leköt hogy próbáljam megfejteni hogy éppen kit is keresnek és miért is stb. Majd a vége felé a függvény veszít meredekségéből, lassan tisztul a kép, megfejtődnek a rejtélyek, az író felvonultatja előttünk a szereplők névsorát és megfogalmazódik bennem a válasz, hogy ha egyszer venném a fáradtságot hogy újra elolvassam a könyvet már minden világos lenne…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ok, ezt a könyvet már kicsit nehezebben olvastam mert annyira nem történt benne semmi, inkább az előző könyvben kialakított szerepek, klisék ismétlődtek benne.
És ilyenkor történik meg az hogy az ember felfigyel olyan dolgokra amik eddig elkerülték a figyelmét:
1.Virág miért ilyen buta?
2.Arnold miért utálja ennyire Cortezt?
3.Reni miért bénázik mindig rajzon?
4.Reni miért sír állandóan Cortez után? (Úgy értem miért csak sír miért nem tesz is valamit?!)
5.Hol él ez a Reni hogy egy csomó zenekarról nem hallott?! (Ok én se hallgatom az összeset de legalább a nevüket ismerem).
6. Miért nem mondják már meg végre Reni anyjának hogy nem tud főzni?!
Emellett Arnold szerintem túl komoly lett, nem az eddigi „viccesen okoskodó” (szóval azért nevetsz rajta mert okoskodik). Igazából, olyan mintha felnőtt lenne. Hát én a korábbi Arnoldot jobban kedveltem.
Pozitívumként az tudnám mondani hogy voltak vicces helyzetek, beszólások a könyvben amin tényleg nevettem, még viccesebbek is mint az első részben. Talán ez mentette meg a történetet nehogy unalomba torkoljon.
Ja és ha esetleg valaki nem ismerte eddig a Fall Out Boy együttest Virág révén szerintem egy életre megjegyzi. :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
"– Azért ez fura, nem? – tette zsebre a kezét Ricsi.
– Mi? – kérdeztük Cortezzel egyszerre. Mosolyogva ránéztem, aztán elkaptam a tekintetem.
– Túl vagyunk a féléven – mondta, és a hirtelen beállt csendben mindenki elgondolkodott. Vagyis majdnem mindenki.
– Ez most olyan elérzékenyülős, végiggondolós pillanat? – nézett körbe Dave."
Bizony Dave ez pont olyan pillanat, persze ezt így nem mondja ki szerintem senki hacsak igazából nem gondolja komolyan. :) És ezzel egyben vége az első könyvnek is. Örülök neki hogy megismerhettem (hála a Molynak, előtte még csak nem is halottam róla). Nem olyan rég fejeztem be a középiskolát, úgyhogy voltak részek amikor sűrűn bólogattam hogy igen, ez ismerős (pl. tesin a körök futásánál csak akkor fut az ember lánya ha a tanár is látja :D). Emellett nem volt túlragozva a dolog, voltak tipikus jellemek: deszkások, kockák, stréberek stb. Nekem a kedvencem Arnold volt, bár szerintem ilyen középiskolás nincs :D de bírtam az okoskodását. Tetszett hogy olyan mai volt, az összes említett könyv, film, zene ismerős volt (a Beatles szám különösen tetszett – Across the Universe) (a videojátékok nem annyira de az az én bajom :)). Egyetlen negatívumként azt emelném ki mikor a srácok a felsőbbéves „randa” lányokat küldik egymás nyakára és Reni írja hogy ez tényleg ciki mert hogy néznek már ki azok a csajok, nos szerintem ezt nem írná olyan akit (mint írta korábban) folyton cikizték az általánosban és nem voltak barátai.
De ezen kívül nagyon szerethető regény, várom mikor jön már össze Cortezzel :)) és persze hogy a többiekkel is mi lesz. Hmm… egy kicsit hiányzik a középiskola. :))
A Hónap végi fiatalodás kihívás apropóján sikerült elolvasnom. Nagyon szeretem a kutyákat és a róluk szóló történeteket, ezért is választottam ezt az ifjúsági könyvet.
Nem tudom hogy ilyen történet az életben is előfordulna-e, de mikor olvastam, egy másik, igaz történet is eszembe jutott, ami egy japán kutyáról szól:
http://asianinvasion.blog.hu/2009/07/09/hachiko_japan_leghiresebb_kutyaja
Értékelés (nem csak a hetedik részről):
http://colorfullbooks.blog.hu/2011/09/03/viszlat_harry_most_mar_minden_rendben_lesz
