budavari 0


Több mint négy éve moly ★★★★

Összes kitüntetés 2


Kedvenc könyvek 2


Aktuális olvasmányok

Geoffrey A. Dudley: Gyorsolvasás
Nagy Bandó András: Úton-útfélen
>!
2011. december 16., 18:17
>!
2012. július 18., 12:01

Utolsó karc

+
>!
budavari

Lebeke ragályházának második emelete nem hasonlít a való világ kórházaihoz. Amint Gergő és a szürkebundás előtt feltárul a liftajtó, bűzös mocsár fojtogató párája tódul a szűk felvonóba. A Lélekfacsargatás Osztálya a legnyomasztóbb rémálmok részleteiből lett összehordva. Zöldes árnyalatú köd fátylak lebegnek a gyéren álló, kopasz fák között, a tócsák gázbuborékokat pöffennek, s a tenyérnyi, szilárdnak tetsző foltokon óriási varangyok üldögélnek. A kölyökfarkas bizalmatlanul dugja ki orrát a liftből, aminek küszöbén máris átcsorog a híg sár.
– Ha arra szeretnél kérni, hogy itt szálljak ki veled, hát felejtsd el! – vakkantja a segítő szellem. -A hűségnek is van határa. Ez az a pont.
Gergő nem veszi komolyan a szürkebundás fenyegetését. Azért ő maga is vágyakozva pillant a harmadik emelet hívogató gombjára, végül mégis átlépi a küszöböt. Azonnal bokáig merül a mocsárba, s mikor tovább halad, félni kezd, hogy elveszti cipőjét. Minden mozdulatnál olyan érzése támad, mintha a barna ingovány mélyén apró, zöld kezek matatnának, hogy lehúzzák maguk közé. A kölyökfarkas mögötte caplat, s mivel testsúlya lényegesen kevesebb, egyelőre könnyebben veszi az akadályt. Csakhogy eddig tiszta, fényes szőrét egyre magasabban lepi el a ragacsos sár, s az undor végül dühös morgást csal ki belőle.
Gergő nem tudja, hova kell menniük ezen a különös ragályházi "osztályon”, de biztos benne, hogy amint meglátja, felismeri. Nyögve rángatja elő lábát a kulimászból, felső testével előre hajol, lép s megint rátör a félelem, hogy elveszíti a cipőjét.
Furcsa félelem ez. Sokkal mélyebben mar a lelkébe, mint ahogy várná az ember. Gergő kissé meglepve figyel önmagába, amint elhatalmasodik rajta a rémület – pedig csak a cipőjéről van szó! Meg akarja osztani nyomasztó gondolatait segítő szellemével, de ekkor a kölyökfarkas panaszos nyüszítésbe kezd. A fiú hátra néz. A hangból ítélve arra számít, hogy a szürkebundás medvecsapdába lépett, vagy legalább az orra hegyéig elnyelte az ingovány. De nem így van. A kölyökfarkas alig süpped a sárba, s látszólag nincs semmi baja, azon kívül, hogy máris hihetetlenül sikerült összekoszolnia önmagát.
– Fáj valamid? – kérdi Gergő, talán kissé mérgesebben, mint kellene.
– Mi lesz akkor mi lesz velem, ha a hátamon is összeragad a szőr? – zokogja a segítő állat, most már szívfacsaróan nyüszítve.
– Te megbolondultál? – kiált rá a szürkebundásra. – Ha koszos leszel, majd megmosdasz, ha kijutunk innen. De mi lesz, ha én elveszítem a cipőmet? Minden lépésnél le akarja szívni rólam a mocsár, s végül nem találom majd sehol.
Amint kimondja a rémítő gondolatot, nyomban térdre zuhan a bánat súlyától. S bár nem érti, miért kell sírnia amiatt, hogy esetleg elveszíti a cipőjét, az elképzelt esemény keserűsége csordultig megtölti a szívét.
– Anyutól kaptam a cipőket – hüppögi. – Nem veszíthetem el őket, mert akkor nagyon szomorú lenne, és sírna… ha pedig anyu sír, akkor én…
Az ingovány lassan hullámzó talaján az óriásvarangyok bambán bámulják a révülőt, és segítő szellemét, amint magukban motyognak. Gergő – úgy mellékesen – megállapítja, hogy mióta átengedte magát a szomorúságnak, gyorsabban merül a bűzös iszapba. Ez a tény azonban nem tudja zavarni, hiszen minden porcikája sajog a bánattól, amiért BIZTOSAN el fogja veszíteni a cipőit.
Farkasvonyítás süvölt a sápadt ködpászmák között, mikor a segítő szellem erőtlenül az oldalára dől. Gergő látja, hogy éppen az történik, amitől a leginkább rettegett: a hátán is összemocskolódott a pelyhes bunda. Hirtelen gonosz káröröm lobban a lelkében.
– Kellett neked nyavalyogni! – kiáltja rekedten. – Ahelyett, hogy te is a cipőm miatt aggódnál! Most megnézheted magad, te ostoba, nyüszítő kis…
Az ingovány mintha megnyílna, egyik pillanatról a másikra vállig benyeli Gergő mindkét karját. A fiú émelyegve köpködi a latyakot, ami a kiabálás miatt tátott szájába ömlik. Most már nem azért kellene félnie, hogy mezítláb lesz kénytelen folytatni az útját, hiszen úgy tűnik, megérkezett élete utolsó állomásához. Homályos szemmel az égre néz, bár tudja, hogy ott nem láthatja sem a holdat, csillagokat. Hiszen Lebeke rémálmába került, a Lélekfacsargatás Osztályára, s többé nincs más gondja, mint hogy engedje magát elnyeletni a puha, szottyos sárral.
Az ingovány mélyén valóban lakhatnak, mert Gergő váratlanul megérzi, hogy jobb lábáról lecsúszik a cipő. A bénító szomorúság helyett most iszonyú harag gerjed benne.
– A cipőmet nem hagyom! – üvölti kétségbeesetten. – Elnyelhet a mocsár, de csakis a cipőmmel együtt! Ez az erő segít a fiatal sámánfinak, hogy kiszakítsa két karját az iszap zsibbasztó szorításából. Engedi, hogy a düh buborékot fújjon a fejébe, ami megemeli a testét, és így lassan a lélegző sártenger fölé lebeg. Gondolatairól friss szél fújja el a nyomasztó félelmet, s Gergő megborzong a felismeréstől: majdnem hagyta lehúzni magát! Elveszett cipője már csöppet sem izgatja. Amint a féktelen harag elmúlik, ő visszatottyan a zsombékokra, de talpon marad, s a félig már elmerült kölyökfarkashoz ugrik. Megmarkolja a sártól sikamlós bundát, és az ölébe emeli kedves segítő szellemét.
– Piszkos lettem – nyüszíti a kölyökfarkas elhaló hangon.
– Semmi baj, mindjárt nevetsz az egészen – kiált Gergő, és néhány hatalmas toccsanással a liftben terem. Megcsúszik az összekoszolt műanyag padlón, de végül sikerül talpon maradnia. Jobb lába egészen átfagyott a hideg latyakban, zoknija szomorúan csöpög a sárlétől. A kölyökfarkas egész testében megremeg, amint a fiú óvatosan a földre teszi, s egy utolsó haragos pillantást vetve a Lélekfacsargatás Osztályára, a harmadik emelet gombjára csap.
– Mi történt? – morogja a segítő állat. Hosszas ügyetlenkedés után sikerül négy talpára állnia, s megrázza magát. Gergő most már felszabadultan kacag, amint a kölyökfarkas kipettyezi sárral a lift belsejét.
– A szomorúság mocsarában jártunk: ennél többre nincs is szükség a lélekfacsargatáshoz – mondja, és néhány nagyobb sárkoloncot tép le a szürkebundás hátáról. – Lebeke a legravaszabb démon, akivel valaha is találkoztam. Nem, mintha olyan sokkal akadtam volna össze eddig.
– Valami rontás szállt ránk, igaz? – háborog a kölyökfarkas, újra élénken csillogó szemmel. – Annyira elkeseredtem a piszkos bundám miatt, hogy hagytam volna elnyeletni magam a mocsárral.
– Én meg jobban sajnáltam a cipőmet, mint az életemet – bólint Gergő. – Látod, mire képes a bánat?

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók

Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók