Bogas ♥ értékelései 469
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Leszögezném, hogy nem tartom antiszemita drámának. Bár komédiának is csak inkább az arisztotelészi értelemben mondanám.
Antonio, a velencei kalmár folyamatosan lehangolt és Vas István szerint szerelmes Bassanióba. Aki éppenséggel a világhírűen gazdag és szép Portia kezét készül elnyerni a jól ismert ládikás próbatétellel. Mentségére szóljon, hogy pénze nincs, de annyi esze azért van, hogy a belső értékéket többre becsülje a külcsínnél, vagy mi. Antonio még mindig búslakodik. Leköpte és gyalázta Shylockot, mert zsidó és mert uzsorás, aztán kölcsönt vett fel tőle, és Shylock most épp kivágni készül a szívét. Vagy egy fontot a húsából, ha úgy tetszik. Szerencsére jön a férfinak öltözött női felmentősereg Portia képében, aki addig csűri a törvény betűjét, hogy végül Shylock fizet. A pénzével meg a vallásával. Nem azért bűnhődik, mert zsidó, azért, mert nem tudott megbocsátani. Bár nyilván jobban meggondolnánk, mielőtt gyalázunk vagy leköpünk valakit, ha azt vonná magával, hogy utána kivágják a szívünket. Lám, Antonio is milyen jámbor lesz a darab végére. Szerencsétlen helyzetből szerencsésen megmenekül. Attól is eltekint, hogy Shylock halálbüntetését követelje. És tegye fel a kezét, aki nem sajnálja Shylockot, amikor megkeresztelkedésre kötelezik. (Jó, inkább ne tegyétek fel a kezeteket.)
Szóval nem hiszem, hogy Shakespeare azt akarta volna mondani ezzel a drámával, hogy minden zsidó rossz, amikor összesen három zsidó szerepel benne, Tubal, aki épphogy átmegy a színen, Jessica, aki kifejezetten szimpatikus és talpraesett, és Shylock, akit már említettem. Ha valaki szeretne egy jó filmes feldolgozást, ajánlom az Al Pacino-filmet (elég sötét egy történet, lehet, hogy ez nyomta rá nálam a bélyegét a darabra), és ha valaki kíváncsi, mit lehet még Shakespeare-rel elmondani, amíg teheti, nézze meg a nemzetis előadást, a Mohácsi-testvérek átírásában. (Ami egyébként nem annyira átírás, mint állítják, de nagyon érdekesen közelítették meg.)
Finito
Lehet, hogy csak a verses dráma nem jön most be, de szerintem ez nem olyan jó. Nem is rossz, de inkább közepes. Elvileg feketén tragikomikus lenne ez vagy mi, de csak lagymatag. Csupa de. Ha véletlenül mégis úgy döntök, hogy megnézem az Örkény Színházban, az nem a darab miatt lesz, hanem mert Bíró Kriszta játssza Tigris Nikit jó színészek vannak benne.
Tranzit
Két-három évvel ezelőtt láttam gimis diákszínjátszón, 20 percben, azt hiszem, egy kilencedikes osztály előadásában. Az "Anyád sasol." mondat maradt meg belőle a legjobban. Meg az, hogy a 20 perces húzásban a végső nagy brutalitást kihagyták. Többek közt. Egyébként ez már elég jó darab bár egy nagyon halvány és gonoszka hang még azt suttogja, hogy Tasnádi túl sok Lostot nézett.
Fédra fitnesz
Na, ez jó volt. Bár lehet, hogy hozzátett, hogy tudom, hogy ezt játszotta Csákányi Eszter, és tudom, hogy az nagyon jó lehetett, és igyekeztem vele elképzelni meg önkényesen hozzáképzeltem Nagy Zsoltot mint Hippolütoszt, és ez az elképzelés eléggé tetszett.
Kupidó
Már megint visszasüllyedtünk a „valamivel-jobb-mint-közepes” kategóriába. De biztos velem van a baj, hogy nem ráznak fel az olyan darabok, mint ahol a középkorú házaspár szvinger-klubba megy megoldani a problémáit, hogy aztán az egész projekt egy szemkápráztató látomássorban teljesedjék ki. (Ennek legalább semmiféle feldolgozása nem motoszkál a fejemben.)
Amit láttam, de nem olvastam, viszont Tasnádi, az az East Balkán, attól sem voltam eldobódva, bár elég jól egyensúlyozott egy meglehetősen kényes témával, közben meg jól el is rugaszkodott mindenféle realitástól. Hm-hm. Szóval egyelőre nem vagyok meggyőzve, erősen közepes drámaírónak tűnik egyelőre nekem, bocsi.
Ez a kiadás tényleg szörnyen fapados. A történet persze nagyon jó (bár szerintem a Kalandos vakáció messze mókásabb, mint az Északi-park felfedezése), de azért hiányoznak mellőle a rajzok. Néha még az ékezetek is. Legalább a Kalandos vakációt egyszer mindenkinek el kellene olvasnia.
A kályhától kezdve: ifjabb koromban rendszeres olvasója voltam a moziműsornak, és minthogy valami kis művészmoziban mindig ment az Ezred úrnak, nincs aki írjon, minden héten találkoztam ezzel a címmel és minden héten nagyon tetszett ez a cím. Azokból a körülbelül három szóból álló ismertetőkből nem sok derült ki, csak, hogy van a kakas, de én mindig gondoltam, szegény ezredes. A filmet azóta sem néztem meg, de legalább a könyvet elolvastam. Már nem gondolom, hogy szegény ezredes. Azt gondolom, hogy _ezredes úr, ha lenne kalapom, ön előtt biztos megemelném.
Rájöttem, hogy az az én bajom, hogy egyrészt elfelejtettem spanyolul, másrészt meg gyorsabban olvasok, mint ahogy felfogom a szöveg értelmét. Úgyhogy megpróbáltam lassítani.
Carlos Salazar Herrera: Un Matoneado
Ha jól értettem, hogy az a vége, amit gondolok, hogy az, akkor ez bizony tetszett. Egyébként ez nagyon jó a spanyolul olvasásban, hogy amiben nem vagyok biztos, azt kipótolom.
Fabián Dobles: El Puente
Na, ezzel már viszont annyi bajom volt, hogy csak halványan körvonalazódtak a dolgok, de azt hiszem, a lényegi mondanivaló kimaradt. Szintén problémás_Carmen Naranjó_tól az Y vendimos la lluvia és Fernando Durán Ayanegui Mambója. Mindkettő annyira groteszk, ha groteszk, hogy az már meghaladta a képességeimet.
A további néggyel viszont egészen tűrhetően megbirkóztam. Vagy nem. A Con la música por dentro (Alfonso Chase) egészen Almodóvar-érzéseket keltett bennem. A La sombra tras la puerta (Rodrigo Soto) egy család történetének egyetlen sötét ki szeletkéje, míg a La belle durmiente de Nueva York (Carlos Cortés) egy nem is sötét, ellenben teljesen megmagyarázhatatlan, kiforgatott Hamupipőke-történetet mesél el. A kedvencem viszont (fenntartva, hogy esetleg nem értettem jól) egyértelműen a Mutante (Myriam Bustos) lett. Még keresem rá a megfelelő spanyol szót (angolul valószínűleg a creepyt használnám, de igazán az sem fejezi ki jól. Olyan tárgyilagosan, érdekfeszítően hátborzongató.)
Szép nagy betűkkel szedett könyv, nem túl hosszú novellákkal, amiken tűrhetően át tudok döcögni a spanyolommal, és az elején van egy kedves kis összefoglaló a Costa Rica-i irodalomról. Tudnak valamit ott Costa Ricán.
Az összes rész közül ez volt a legrosszabb. Se a szerzők, se a fordító stílusa nem fejlődött, legfeljebb visszafele. A végső probléma ez, feldúsítva a vagányokkal, roppant bután és nyálasan elbeszélve. A történet (Holmes és Moriarty utolsó összecsapása) ismert, ezen felül viszont semmi igazán újat nem ad csak tovább keressük Osgood apját, mint valami brazil szappanoperában.
Nem tudom eldönteni, melyik az elvetemültebb: könyvben olvasni vagy képernyőn nézni egy világot, amit képernyők hada és könyvégetés határoz meg? Esetleg színpadon megnézni, hogy meglegyen a 3D-élmény.
Ha mostanában lassacskán átfordulnánk ebbe a világba, feltételezem, kezdetben mindenképp több könyv lenne, mint ahány Book People. Mi döntené el, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell jegyezni és mi az, aminek az elveszését meg lehet kockáztatni? A Szürke ötven árnyalata maradjon? A Micimackó? A Kőszívű ember fiai? A Fahrenheit 451?
Tegye fel a kezét, akit Alice a Vicar of Dibley-ből irányított ide!
Amúgy meg pont erre számítottam.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem kell Des Tiny legyek ahhoz, hogy legyen egy erős tippem a Vérszipolyok Urára. Hacsak nem rángat elő egy teljesen új szereplőt a végén, olyan sok lehetőség nem marad. Közepesen érdekes a történet, mert van egy olyan érzésem, hogy ha négy esély van a találkozásra, biztos, hogy négyszer fognak találkozni. És még a „kettő meghal, egy végignézi a bukást” rész is befigyelhet, ha már ilyen szépen megjósolták.
Bár kitartok amellett, hogy ez a sorozat egy részből áll és az Lili fejezetével véget ér, de ha annyira nem tartok ki, akkor ez a kötet egy jó befejezés.
Azt hiszem, a kedvenc részem az volt, amikor a végén Lilith találkozott a kísértetekkel. (Talán azért, mert a történetet némi távolságtartással szemléltem, ezt viszont nagyon jól el tudtam képzelni.)
Vajon ha Bánk nem titokban tér vissza az udvarba, Ottó akkor is jó ötletnek tartja Melindát éjszaka meglátogatni? Nádori kötelesség ide vagy oda, azért Bánk bán magára hagyta a feleségét. Majd, mikor kínozta a lelkiismeret emiatt, még a gyerekét is megátkozta. A végén ráadásul Gertrudist ugyan bűnösnek találták népsanyargatásban, de az szépen elfelejtődött, milyen szerepe volt Melinda meggyalázásában.
A nyelvezet nehézkes a mai olvasónak, az hagyján, de dramaturgiailag sem mindenhol klappol a dolog. Igaz, a megfelelő színpadi irodalmi gyakorlat híján azért mégis egész jól összehozta ezt Katona József.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Amikor Ármány ármánykodott és jöttek a tündérek, azokat a részeket kedveltem. Az eposz többi részében pedig elolvashattam, hányféleképpen (és hol) lehet valakit átdöfni, kettéhasítani, összetörni, agyontaposni, csontját beszakítani, húsát kiszakítani, keresztüllőni, karddal úgy megsuhintani, hogy többet ne keljen fel… és még jó néhány halálnemmel találkozhattam, majd az utolsó előtti oldalon Zalán elszaladt.
A címadást viszont még mindig jópofának tartom.
Nem tudom azt mondani, hogy erre számítottam vagy nem erre számítottam, mert azért kezdtem el olvasni, mert emlékeztem, hogy @Algernon-nak tetszett. Na jó, ebből talán számítottam arra, hogy jó lesz. Meg valahogy azt is gondoltam, hogy szomorú lesz. A könyv pedig halvány és nem létező várakozásaimat egyaránt beteljesítette.
Milyen szomorúak ezek a magányos kapcsolatok.
Már nagyon I. világháború, nekem egy kicsit sok angol katonai kifejezéssel. Tietjens kapitány a különítményekkel bajlódik egy légitámadás közepette, Tietjens kapitány a feleségével találkozik egy másik légitámadás közben, Tietjens kapitány shell-shocktól szenved és Campion tábornokkal is tisztáznia kell néhány dolgot. Campionnak különösen örültem: kicsit többet szerepel és máris sokkal szimpatikusabb.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Most meg fogom dicsérni ezt a könyvet.
Anthony Horowitzról eddig nem sokat tudtam, van az a kémkölyök sorozata (Alex Rider a neve, tudom), a fülszöveg szerint néhány Poirot-adaptáció forgatókönyvét ő írta, az imdb szerint néhány Kisvárosi gyilkosságok részt is. Ez azért nem rossz. Sőt, Sherlock Holmes krónikásának sem rossz. Általában törekszik arra, hogy a történet illeszkedjen a Doyle-novellák sorába, sőt, néha kifejezetten célja a tisztázatlan szálak elvarrása. (Például, hogy most akkor hány felesége volt Watsonnak és hova tette őket.) Külön öröm, hogy ez a Watson nem egy született idióta. Egyedül is megáll a lábán, nyomoz, ha kell, és ha a következtetések tévesek is olykor, nem teljesen haszontalanok. Még nagyobb dicséret, hogy bár a szerző igyekszik minél több kanonikus szereplőt felvonultatni (Mycroft, Lestrade és a Baker Street-i vagányok mellett akad néhány meglepetésvendég), Irene Adlert nem érzi szükségesnek megemlíteni, Irene Adler egy elvarrt szál, nem kell a Nő a történetbe, hogy jó legyen.
A szereplők válogatása és a Doyle-hűség mellett a bűntény sem utolsó. Van itt rablás, gyilkosság, eltűnt személy… Valójában két esetről van itt szó, a sapkás férfi ügyéről és a Selyemház titkáról, csak aztán a szálak szépen összegubancolódnak. Ha előre lehet is sejteni egyes dolgokat (pl. bizonyos jámbor személyek valódi szerepe az ügyben – főleg, hogy az elterelő hadművelet, vagyis gondolatsor, amit Watson tollába ad a szerző, hogy elaltassa a figyelmünket, nem túl ügyes), azért a végén nem maradunk csavar nélkül. Okos könyv ez, a fordítás tetszett (Tóth Tamás Boldizsár!), szeretem a precíz munkát.
És annak is örülök, hogy a történet végül a Selyemház titka címet kapta a Sapkás férfi helyett.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Most először olvastam Maigret-t. A Michael Gambonnel készített sorozatból több részt is láttam (a Budapest-spotting minden egyes alkalommal kihagyhatatlan), de könyvből ez volt az első. (Amúgy meg, ha jól tudom, megírásuk szempontjából a kötetek közül ez épp az utolsó.)
Elég sokat ittak ebben a regényben. Kicsit végig reménykedtem, hogy egyszer csak azt mondja valaki, ez a Monsieur Charles/Gérard igazából egy csúnya, rossz ember, csak mindenkit elbájolt a megnyerő természetével… Mármint én nem tartottam valami nagyra. Mondjuk az asszonytól se voltam elájulva, őszintén szólva, mindketten megérték a pénzüket.
Maigret viszont aranyos. Illik ilyet mondani egy nyugdíjazáshoz közel álló főfelügyelőre, aki pipázik? Mindegy, szerintem aranyos. (A kis pipák jópofák voltak a fejezetek végén.) Sőt, a kis Lapointe is az, és egészen biztosan a többiek is belopják majd magukat a szívembe. Merthogy egészen biztosan fogok még több Maigret-történetet olvasni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A cím Ágis tragédiája, noha a középpontban tulajdonképpen Leónidás problémája áll: hogy dönti el, mi igaz és mi hamis egy felelősségteljes uralkodó a különféle udvari nyelvek kereszttüzében…? A végén persze Ágis hal meg, sőt, úgy hal meg, hogy bár a király sajnálkozik felette, továbbra is pártütőnek tartja és a helyzet nem tisztázódik.
Nehéz szöveg, inkább könyvdráma, és bármekkora fordulópontot hozott, sosem mutatták be színpadon. Egyszer azért érdemes lenne. Nem kőszínháznak, valószínűleg veszteséges előadás lenne, de azért egyszer akadhatna egy lelkes színjátszócsoport, amelyik feldolgozza.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez azért nem épp az a jogos bosszú és hatalomba visszahelyeződés, mint Szophoklésznél. Aigiszthoszt imádkozás közben sújtja le Oresztész, Klütaimnésztrát hazugsággal (mondván, Élektra fiút szült) csalják a házhoz, majd Oresztész és Élektra együtt döfi bele a tőrt. Ez minden, csak nem tiszta, becsületes munka. Kicsit rosszul is érzik utána magukat.
Ab ovo, kezdjük csak azoktól a tojásoktól. Lédát meglátogatta Zeusz, hattyú képében, holott volt neki egy férje is, Tündareósz. Léda rakott két tojást, egy-egy ikerpár kelt ki belőlük: Kasztór és Polüdeukész (a Dioszkuroszok, ismertebb nevükön az Ikrek csillagjegy), illetve Heléna és Klütaimnésztra.
Egy testvérpár, Átreusz és Thüesztész összeveszett a trónon, ami odáig fajult, hogy Átreuszt feltálalta testvérének a saját gyermekeit (mármint Thüesztész gyerekeit), ez volt Thüesztész lakomája. Később, a lakoma után, Thüesztésznek született még egy gyereke, Aigisztosz. Átreusznak is volt két fia, Menelaosz és Agamemnón.
Meneláosz szép Helénát vette el, Agamemnón Klütaimnésztrát. Az előbbi páros gyakorlatilag kirobbantotta a trójai háborút, az utóbbinak született három gyereke: Iphigénia, Élektra és Oresztész. (Szophoklész még kitalált egy negyediket, Khrüszotemiszt.) Mivel Agamemnón korábban megsértette az isteneket, a görög had nem hajózhatott Trója felé, míg föl nem áldozta lányát, Iphigéniát. (Akit végül elragadott Artemisz és papnőt csinált belőle Tauriszban.) Mikor tíz év után Agamemnón hazatért, Klütaimnésztra a szeretőjével, Aigiszthosszal együtt megölte őt. Élektra kimentette a palotából a kis Oresztészt, hogy majd később, ha felnő, megbosszulja apja halálát és visszaszerezze a trónt. Addig Élektra ott maradt a palotában sírni.
Oresztész visszatért, és cselek, illetve felismerések után először megölte Klütaimnésztrát, majd Aigiszthoszt. Megszerezte a hatalmat és Szophoklész szerint itt vége a történetnek.
Cselekményleírást nem tartalmaz, mert a görög drámák esetében a sztori úgyis köztudott.
Tiszta szappanopera volt ez a görög mitológia.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sikerült egy olyan példányt kikölcsönöznöm a könyvtárból, amiből hiányzik az első néhány oldal. Pedig tudtommal nem is a Jelenések Könyvével kezdődik.
Az első kötet elolvasása után valamivel rájöttem, hogy bennem milyen démon lakik, de elfelejtettem. Na mindegy. Jó volt ez, bár én továbbra is kitartok az egyetlen-kötetes-sorozat elméletem mellett. Az most nem jut eszembe, hogy végül melyik befejezést/folytatást szavazták meg, de majd úgyis meglátom. Azt nem tudom, hogy Lilith helyében hogy döntenék, csak azt tudom, hogy Synerella világáról olvasnék szívesebben.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Érdekes, roppant érdekes. A rajzok, a történet, meg egyáltalában az ötlet is. Bár egyelőre nem érzem a késztetést a folytatásra. Tetszik is, ahol a kötet véget ért. Bette is megmondta, hogy minden történet halállal végződik, ha nem fejezed be őket időben. Pedig ez még időben is lett befejezve. Na mindegy. A legjobban a galambokat etető Álom tetszett. A mindenféle utalások közül is a Mary Poppinsra vonatkozók voltak a legmenőbbek. (Viszont a fordító biztos, hogy nem látta százszor magyarul a filmet.)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Klassz könyv.
Nem vagyok otthon a steampunkban, elsősorban nem is emiatt lettem rá kíváncsi, hanem mert @patricia ajánlotta és mert tényleg jól hangzott. Nem kellett csalódnom. Okosan kitalált és jól megvalósított könyv. A barkács gépek és darwinista fajzatok (egyébként tetszenek az illusztrációk) mellett van itt fiúnak öltözött lány, repülés, menekülés, vadgróf, tudós nő… szóval mindenféle jó. A történet pörög, a karakterekkel egyelőre elégedett vagyok, Sándor nevével nem.
Bár személy szerint Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának azt a változatát preferálom, ahol a herceg kíséretét elfelejtették tájékoztatni a biztonsági intézkedésként utolsó pillanatban megváltoztatott útvonalról, ezért kizárólag a trónörökös kocsija kanyarodott le az útról, így pedig kiváló alkalom kínálkozott a merényletre, azért a mérgezésre módosítást is elfogadom. Nem örülök neki, de legalább az utószóban becsületesen bevall minden változtatást a szerző (még egy alternatív történelmi regény esetében sem árt olykor tisztázni, hol rendelődik alá a valóság a fikciónak). Szóval kifejezetten tetszett, várom a folytatást, és megpróbálom rádumálni a tesómat, hogy olvassa el ő is.
Az ókorban még minden olyan egyszerű volt. Aztán a szerző elbizonytalanodott. Talán korszakok és korstílusok szerint mutassa be? Vagy térségek szerint? Esetleg válasszon ki egy bizonyos területet és onnan nézve közelítse meg a többit is? Drámaírók legyenek a középpontban vagy rendezők? Műfajok vagy társulatok?
És akkor a szerző szép lassan belezavarodott…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Egyszer össze fogom írni azokat a könyveket, amiket véletlenül találok, nagyon tetszenek, és még senkinek sem jutott eszébe lefordítani. Vagyis tudtommal még senki sem akart Barbara Gowdyt fordítani magyarra, pedig érdemes lenne, mert nekem borzasztóan tetszik, ahogy ír.
Annyira véletlenül találtam, hogy a borítója miatt figyeltem fel rá. Nem jellemző, hogy borító után válasszak magamnak olvasnivalót, de ez annyira színes volt, hogy le kellett vennem a polcról közelebbi megszemlélésre. Érdekesnek hangzott, úgyhogy kikölcsönöztem – és láss csodát, az ideggennyelvűben eddig még nem csalódtam, ismét sikerült valami nagyon jót halásznom.
Igyekszem nem nyáladzani, amíg körülírom, mennyire gyönyörű, mert ez a könyv minden, csak nem nyálas.
A történet egy kanadai családról szól. Not-so-slightly disfunctional family. Gordon, az apa a homoszexualitásával próbál valamit kezdeni, míg a felesége, Doris pedig a nők iránt támadt hirtelen érdeklődésével foglalkozik. Marcy minden fiúját szereti, egyszerre gyakran többet is tart, miközben a nővére, Sonja egyre gyorsabban köt. A legkisebb lány, Joan nem beszél, viszont minden hangot utánoz és tökéletesen zongorázik. Joanról a hivatalos diagnózis: brain-damaged. Nagyon kicsi, nagyon fehér, nagyon érzékeny a hangokra, a kertben is csak éjszaka szeret játszani. Igazából Dorisnak és Gordonnak az unokája, Sonjának a lánya, Marynak pedig az unokahúga és lehet, hogy egy bizonyos Alice reinkarnációja. Bár soha nem formál szavakat, az egész világot hangokon és rezgéseken keresztül érzékeli.
Nem sikerült a neten nyomára akadnom Mr David Rayne-nek, aki felvett beszélgetésekből komponált zenét – tud valaki valamit róla? Igazából, ha nem létezett, kivételesen azt sem bánom. A beszélgetésekből komponált zene zseniális ötlet.
Úgy érzem, több kanadai szerző kell az életembe. Legalábbis több Barbara Gowdy. Sőt, Barbara Gowdy magyar fordításban. Vagy már megint telhetetlen vagyok? Még szerencse, hogy az idegennyelvű könyvtárra lehet számítani.
Valójában már sokszor olvastam majdnem ezt a könyvet. Elolvastam részeket a közepéből, aztán a végét, aztán megint a közepéből, az elejét, még a közepéből… Még azzal is egészen tisztában voltam, kicsoda az a Szent Margit és hol volt a kolostor. Végül is, a szüleim egészen kicsi korom óta sokszor kitereltek a Margit-szigetre (mint legközelebbi nagyobb zöld területre) játszani. És igen, bevallom, én is mászkáltam a romok tetején. Királylányosat is játszottam a romok közt. Megjegyzem, a tábla, ami azt hirdeti, hogy tilos a falakra felmászni, a lehető legeldugottabb helyen van.
Szóval én már akkor is nagyon szerettem ezt a könyvet, amikor még nem olvastam. (Legalábbis nem elejétől a végéig, betűről betűre.) Mert szerintem gyönyörű.
(Bár lehet, hogy a könyv iránti rajongásomat jobban kifejezné, ha elvinném könyvkötőhöz, ahelyett, hogy a borítót használom könyvjelzőnek.)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez a könyv úgy került hozzám, hogy még évekkel ezelőtt nyertem egy könyvutalványt, és akkor azt mondtam magamnak, hogy itt az ideje, hogy vegyek egy könyvet csak úgy. Nem azért, mert régóta csorgatom utána a nyálam, nem azért, mert szükségem van rá, nem is azért, mert már olvastam és tetszett, hanem csak úgy. Találomra belelapoztam mindenféle könyvbe, elolvastam a fülszöveget, és végül ez tűnt a legérdekesebbnek. Plusz elég vastag is volt, hogy ne végezzem ki egyetlen nap alatt. Ez pedig annyira jól sikerült, hogy feltettem a polcra, és nagyon sokáig azt mondtam rá: majd később. Ami majdnem ironikus, ha azt nézzük, hogy a regény például olyan kérdéseket is felvet, hogy vajon észrevesszük-e, mi mindenről maradunk le, mi mindent szalasztunk el az életünk során.
Végül nem szalasztottam el az olvasását. Végeredményben nem volt rossz. Nem találtam kiemelkedően jónak sem, de azért van benne valami. A szerkesztő viszont kifejezetten trehány volt (noha megálltam, hogy emiatt még egy fél csillagot levonjak).
Négy csillag, mert ha nem is dobtam el magam a történettől (ötletes meg minden, de láttam az Idétlen időkig filmet és majdnem megnéztem a Pillangóhatást is), elgondolkodtatott. És főleg nem ért véget a nyálas hepienddel, hanem eléggé máshogy lett happy. Szerintem boldog ez a befejezés. Egy bizonyos szempontból.
Szóval, elgondolkodtatott. Arról, hogy én milyen helyet foglaltam el a gimi nevezetű dzsungel táplálékláncában. Azt hiszem, valami rághatatlan, fura ízű falat lehettem. Nekem is beszóltak meg cikiztek, de sosem voltam öngyilkos hajlamú, és valahogy más, ha az ember osztályba jár. Úgy értem, nem tantárgyanként cserélődnek körülötte az emberek, mint egy amerikai suliban, hogy most matekra ezekkel járok, de bioszra már amazokkal, hanem nagyjából ugyanazokat az arcokat látja maga körül. Ja, meg hát én is tudok goromba lenni. Igazából nem is vagyok kedves és vannak, khm, szocializációs nehézségeim. Volt, hogy okot adtam a gúnyolódásra, és volt, hogy csak úgy piszkáltak. Tulajdonképpen már a legelső tanítási nap előtt nekiálltak páran utálni, csak én nem vettem észre. Az egész osztály kiutálhatott volna, de ez valahogy mégsem úgy működött. Nem úgy volt, hogy vannak a népszerűek, akikre áhítattal felnézünk, és ha ők kipécéznek valakit, akkor amellett senki sem áll ki. Persze, voltak népszerű emberek a suliban, olyanok, akik egy körben menőnek számítottak, de azért nem határozták meg az egész diákságot. Mindig vannak körülötted emberek, akiket nem húznál karácsonykor, nem azért, mert nem tudsz nekik mit adni, hanem mert nem akarsz nekik semmit sem adni. Mert nem bírod a fejüket. És esetleg el akarod kerülni őket, mert a megaláztatást is szereti mindenki elkerülni. Satöbbi.
Mindenféle formája van a középiskola túlélésének. Tizedik félévben egyik osztálytársam elment a suliból. Nem utálta az egész osztály, én is egész jóban voltak vele, mások is – néhány meg azét mégis csak utálták. Az osztályfőnökünkkel sem jött ki, és a tanulás sem ment annyira neki. Ez általában nem csak gúnyolódás meg cikizés meg szívózás és megalázás. Julietnek sem ártott volna egy jobb családi háttér, például. Tizenegyedikben még voltak olyanok az osztályban, akik annyira nem tudtak mit kitalálni, hogy szünetben azt a lányt beszélték ki, aki már egy éve nem járt hozzánk. Bár Facebookon nem jártak utána lejáratni és zaklatni, de azért van, amikor abba kellene hagyni. Alig egy hete láttam az Amanda Todd videót. Juliet Sykesról sem szálltak le. Mindenkit ér megaláztatás. A felnőttek ugyanúgy csinálják, ahogy a tinik meg a gyerekek. Csak néha le kellene állni. Meg néha ki kell állni a másik mellett, akkor is, ha nem vagy a legjobb barátja. Nekem pedig be kellene fognom. Az a baj, hogy én állandóan csak ülök és ilyen roppant okosakat gondolok. Nem is tudom, hogy nekem kevesebb vagy több napom lenne, mint Samnek.
Oké, úgy érzem, ez ismét a nem szabad éjfél után értékelést írnom helyzet.
Szerintem sokkal jobban kezelte az öngyilkosság témáját, mint a Tizenhárom okom volt…, határozottan jobb az egész könyv stílusa, bár nem olyan jó, mintha Laurie Halse Anderson írta volna. Igen, az a bajom, hogy ez egy sokkal jobb könyv is lehetett volna. Ha Laurie Halse Anderson írja meg, mondjuk.
Bár kétségkívül nem ez a legrosszabb könyv a polcomon.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Először levontam fél csillagot, de aztán úgy döntöttem, nem igazságos a megcsappant spanyoltudásom miatt levonni. (Az a baj, hogy a tény, hogy nem igazán tudok spanyolul, vagy feljavítva vagy lerontja az olvasott könyveket.) Az elején egy kicsit nehezen indult be (a regény vagy a spanyolom, ez sosem fog kiderülni), de nem érdemes feladni Selene hisztije és kamaszos lázadása miatt, mert ez nagyszerűen ellenpontozza azt, ahogyan a történet végére felnő. Igazából nem is tudom megérteni, miért nem fordították le a folytatást (de, nyilván, mert nem fogyott az első rész), mert ez egy nagyon klassz kis második rész. Sőt, szerintem még sokkal jobbá teszi az elsőt is. Mert nézzük csak meg, miről is szól az első rész: a jelentéktelen lányról, akit addig mindenki csúfolt (jobb esetben észre sem vett), kiderül, hogy nemcsak egy boszorkány klán tagja, hanem egyenesen ő a kiválasztott, akit megillet a hatalom jogara. Egy tizenöt éves lány kezébe kerül, hogy eldöntse a két ellenséges boszorkánycsoport, az Omar (áthallás az amar 'szeretni' igével) és az Odish (figyelem! odiar 'utálni') sorsa. Nem hangzik túl eredetien, ugye?
Attól tartok, hogy innentől kezdve kissé poéngyilkos lesz az értékelés, úgyhogy aki tud spanyolul és szeretné elolvasni a könyvet, esetleg ne olvasson tovább. (A többiek meg eleve miért olvassák, ha már itt tartunk…?)
Először is, ez az Omar és az Odish dolog nem annyira fekete-fehér. Persze, az Odishok csecsemőket és fiatal lányokat véreztetnek ki, hogy örökké fiatalok maradjanak. Közben az Omarok pedig bizalmatlanok egymással szemben, és ahelyett, hogy segíteni próbálnának Selenének, ítélkeznek és szűklátókörűek. Ja, és ne feledkezzünk meg a jég űrnőjéről (la dama de hielo) sem, aki egy Odish boszorkány, mégis szült egy gyereket, holott az Od, az Odishok ősanyja, annyira félt a szülési fájdalmaktól, hogy gyereket is úgy lopott magának. Szóval mindenki elképzelheti, hány anya van az Odishok közt. Egyébként az anyaság a központi témája a könyvnek, az anyaság és a család. Olyan borzasztó nagy meglepetéseket nem tartogat a könyv, nincs túl sok apajelölt, a Diana/Anaíd szójátékot Anaídon kívül mindenki elsőre levágja, és Olav asszony nevéből is sejthető, hogy északon az ő titkára is fény derül… és mégis, én élveztem. Mert azért a történet így is izgalmas marad (és hát nem minden sejthető előre), sőt, szerintem kifejezetten szép, különösen Selene fejlődése. Kár, hogy a végén néhány jelenetet egyszerűen összefoglalt két bekezdésben. A végéről pedig nem tudom, mit gondoljak – aljas kis függővég.
A magam részéről nagyon sajnálom, hogy nem fordították le ezt a kötetet. Ha a harmadik rész is újabb megvilágításba helyezi az előzőeket, nagyon elégedett leszek (és mindenki nagyon sajnálhatja, aki nem tudja elolvasni).
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Kicsit sajnálom, hogy az elemzés nagyjából az összes poént előre lelőtte. (Így jár, aki hamarabb tanulja meg a tételt, mint hogy elolvasná hozzá a kötelezőt.) Egyébként tetszett, kicsit még hiányos, szerintem, de elég jó. Roppant visszataszító alakokkal.
A tanulság: ha nem tudod lecsapni más kezéről a szerelmét, úgy kell neked, maradj veszteg. Ha pedig korábban szédítettél egy lányt, és gyereket is csináltál neki, méltóztassál nem a sorsára hagyni.
(Abban a jelenetben, amikor Andorlaki elmegy, hogy meglátogassa Betti sírját, majd megtalálja Rózát, akit kiás a földből, aztán továbbmegy és csak később jut eszébe, hogy Bettiről teljesen elfeledkezett… na, ott nem a vízi hulla Róza volt a legundorítóbb.)
