Különös könyv, egy: mert nem kedvelem a tud-fant irodalmat, kettő: a politikát – e két ok miatt e kötet közepe számomra erősen érdektelen volt, hovatovább az én ízlésemnek néhány párbeszéd is elcsöppent, de mégis. Mégis. Ide nekem a harmadik kötetet!
Szép ez a gyöngyharmatos-vérboros próza.
Közönséges ez a hányós-fingós próza.
Mindkét állítás igaz.
Öklendezve gyönyörködöm
Írót avatok (magamnak).
Visszaszoktam a körömrágásra ( nem igaz, csak a jelentése )
Bah! (a lapos-elhibázott utolsó mondatra mondja a cinikus-én)
Mmmm, azok a bájoló bűbájok! (sóhajtozik a boszorkány-én)
Az a nő, akiben van legalább egy mákszemnyi boszorkány, végigrezonálja a könyvet.
[A sorrend továbbra is: először a könyvet olvasni, aztán nézni a filmet – ez nálam ebben az esetben sajnálatosan fölcserélődött, kár. Így a – nagyon más – film az ötcsillagos]
A legos(ho)tobább Oshóm, amelyikkel magamban a legtöbbet vitatkoztam, és ha az kerül elsőnek a kezembe, talán többé egyetlen Oshót sem olvasok, és akkor mennyire nem lett volna jó nekem, az A legnagyobb kihívás: az arany jövő (http://moly.hu/konyvek/osho-a-legnagyobb-kihivas-az-arany-jovo). Nem vetettem össze a két könyvet, de valószínűleg nem fedik egymást, mert ennek olvastán kevesebbszer állt égnek a hajam.



