Black_Venus P kedvenc

tartalmai blogbejegyzései borítói értékelései eseményei észlelései fülszövegei hírei hozzászólásai idézetei illusztrátorai karcai kiadásai kiadói kihívásai olvasásai polcai szavazásai szerzői szócikkei témái

Örök hálám a félkegyelmű humormagazinnak, amiért megismertette velem a Dodókat. Leborulok Marabu nagysága előtt, amiért életre hívta őket. Szintén üldözi hálám ama molyszemélyt, aki e beszerezhetetlen Dodókönyvet elérhetővé tette számomra, sőt a közvetítő nevét is hálaimáimba foglalom. Rajongó voltam, vagyok, leszek. Sön. Egyebet nem tudok elmondani.

Elég régóta, legalább négy éve vagyok adós a Gatsby-vel, amióta Bollobás tanárnő óráján tanultam róla, de akkor időhiány miatt csak a Hemingwayt olvastam el. Most viszont a közelgő új filmfeldolgozás is aktuálissá tette, így hát végül törlesztettem. Gyorsan meg is kell jegyeznem, hogy újabb adósságba keverem magam, hiszen a réges-régi Máthé Elek-féle fordítás helyett szigorúan angolul kellett volna/kellene olvasnom; inkább nem is térek ki a tipikusan az áldott szocializmusban készült, amerikai regények magyar fordításában fellelhető, általam már oly sokszor megszólt megemlített képtelenségekre. Plusz ennél a kis regénynél fokozottan is azt éreztem, hogy valami óhatatlanul elvész az átültetés során, így ennek fényében vontam csak 1 csillagot le az élmény értékeléséből.

Na de ha már Hemingway. Nyilván nem esetleges a párhuzam, a kor, az elveszett generáció, a háború utáni amerikai lét üresedésének, keserű élvhajhászásának megragadása mindkettejük fő írói programjának tekinthető. Mégis, Fitzgerald hatványozottan is lenyomata a kornak, a Gertrude Stein szerint egész generációjánál tehetségesebb fiatal író feláldozta magát a csillogó ’20-as évek magas- és közízlésének oltárán, a fiatalságot dicsőítő, gyönyörű és kárhozott alakjaival egyszerre volt krónikása és szimbóluma korának, írásművészetének, hagyatékának. Kicsit a Midnight in Paris c. film főszereplő srácával azonosulok mindig, ha az amerikai roaring twenties -ről van szó, mert imádom a hangulatát, szeretek olvasni róla, filmeket nézni, de megtapasztalni közeli, valóságos valóságában akár ezeket a művészeket, akár e talmi, vakító csillogást és a keserű ébredést – hát erre egyáltalán nem vágytam volna.

Valahogy párhuzamba is állítható ez a regénnyel kapcsolatos érzéseimmel is. A fordítás során elveszett jelentésektől eltekintve is csupán azt éreztem sokszor, hogy igen, Fitzgerald tudott írni, igen, lenyűgözően elevenedik meg a kor és szereplői, igen, a dialógusok is gyönyörűen tükrözik az amerikai fiatalság abszurdan kicsavart, illúziókba menekülő életfelfogását, igen, ez egy fontos kisregény, igen, igen, de, de. De mégis taszító és elidegenítő az egész, annak ellenére, hogy az álmokon és kimondatlan valóságok fölött lebegő szöveg telve van a jó öreg romantikával. Ezért is imádom annyira Amerikát – még ha így távolról is –, amikor olyan magasztos és pátoszos burokba tudják ölteni a legkiábrándultabb helyzeteket is.

A titokzatos, nagy Gatsby egyetlen tündérmesére teszi fel életét, átharcolja magát Európán, nincstelenségen, névtelenségen, és még akkor is hiszi, hogy a zöld lidércfény az öböl másik oldalán csak őt hívja és elhozza a beteljesedést. Csakhogy ez már nem Benjamin Franklin kora, nem az első puritán telepesek kora, akik az amerikai szűzföld birtokba vétele után minden álmukat valóra válthatják. A romantizált hősök jussa bukás, az Amerikai Álom, az idealizált szerelem meghasadt, a rideg valóság elkerülhetetlen tragédiákba döngöli őket. De hát ez is csak Amerika.

Bár nem szerettem, örülök, hogy végre elolvastam a regényt.

A végtelen keserűség ellenére, valami megfoghatatlan nyugalom is árad a könyvből. Az a fajta nyugalom, amikor valaki megbékél az életével…. tetszett.

Aznap este, amikor teljes napfogyatkozás volt Magyarországon, az egyik csatornán a Teljes napfogyatkozás című filmet vetítették (ez ám a remek találat, kedves kereskedelmi televízió! látták maguk azt a filmet egyáltalán?!). Három szót tanultam belőle: abszint, szodómia és Rimbaud. Ahogy kell, kicsit belebolondultam Rimbaud-ba. Volt egy válogatott művei otthon, amit aztán elég sokáig magammal hordtam.
Később megkaptam anyukámtól ezt az összes művei kötetet, amit csak most olvastam el elejétől a végéig. Mondanom sem kell, fantasztikus olvasmány. Folyton elfelejtem, hogy ezek az írások egy 15-18 éves gyerek munkái, amikor pedig újra és újra eszembe jut, csak tátogok, mint egy hal.
Van itt fosszag, pisálás, egy kis lapockafétis… olyan profán témák, amelyekből csak egy ilyen pimasz arc, akiben a „formátlan, isteni káosz” uralkodik, tud költészetet gyúrni.
A versek? Remekművek. A prózai kísérletek? Meglepően „földközeli” darabok, nagyon szeretem őket. A Szív dobog a reverenda alatt novellán például muszáj hangosan nevetni. A Színvázlatok? A kedvencem. Több részt innen már kívülről ismerek, olyan sokszor láttam az évek során. A Színvázlatokra különösen érvényes, ami egyébként az egész életműre, hogy a mondatok annyiszor változtatják színüket, ahányszor olvasom – még úgy is, hogy a fordítás szükségszerűen értelmezi is valamiképp őket, tehát bevonja egyféle árnyalattal -. Az Egy évad a pokolban? Harminc oldalnyi ősrobbanás.
Rimbaud 18 éves kora után nem írt többet. Elnémult. Ezt mondják. Egy percig sem hiszem el. Az afrikai táj, a felfedeznivaló világ, az európaitól minden ízében különböző kultúra szerintem van olyan inspiráló, mint elkóborolni Párizsból Brüsszelbe. Nem néma költő az, aki a kézirataival mondjuk kitörli a fenekét, mert nincs a közelben más papír. Rimbaud-ból ezt simán kinézem.
Talán jobb is így. Ha megmaradt volna valamiféle írás a felnőtt (érett?) Rimbaud tollából, sok liternyi könny kifolyt volna írók-költők szeméből Európa-szerte, amiért ők sohasem lennének képesek olyat írni. Vagy talán azért jobb így, mert misztikussá teszi a zsenialitást.
Rimbaud ujjai fityiszbe merevedve bomlanak a föld alatt.

Kedvenc mondat: „Egy lehelet a tűzhely határait szétsimítja.”