Black_Venus P értékelései 571
Az előző két részt rosszabbul tűrtem, ez most kifejezettem követhető volt, és a narrátort is csak a végén akartam picit lecsapni, mert ott nehezeben érthető volt. De ez tetszett. Brenner mindent kipróbál, már a harmadik szakmát űzi, mióta találkoztunk. Kíváncsi vagyok, mivé lesz a 4. részben!
És valóban, a túléléskor szebb zenét hall az ember, mint amikor meghal.
Arno Gruen: német-svájci pszichoanalitikus, 1987-ben adta ki ezt a könyvét, a magyar fordítás 2003-ban készült. Ez utóbbinak a minősége erősen hozzájárul, hogy csak 2,5 pontot kapott a könyv, mert – bár valószínűleg Gruen eredeti könyvének megfogalmazása is nehézkes, – szerintem a fordító a legtöbb helyen nem tudta, hogy is kellene értelmezni azokat a részeket, amelyek vagy pszichológiai ismerteket feltételeznek vagy valóban magyaros megfogalmazásért sírnak. Innentől kezdve nekem is nehéz volt megérteni.
Nade. Az alapvetése az, hogy ha valaki gyermekkorától fogva mindig csak azt érzi, amit elvárnak tőle, pl. mert bizonyos érzések tanusítása jutalommal vagy a büntetés elkerülésével jár – akkor az a személy elválasztódik a valódi érzéseitől, és hajlamos lesz a kegyetlenségre és az együttérzés hiányozni fog belőle (leegyszerűsítve). Hoz jó néhány példát is, legtöbbször Hitlert és a nácikat, illetve a vietami háborúban részt vevő amerikai katonákat, illetve néha kitér a tinédzserkorban elkövetett gyilkosságokra (pl. iskolai lövöldözések). Leginkább azonban Ronald Reagent és Nixont utálja, szerinte ők a pszichopata prototípusai. Ezek az emberek mind azért cselekedtek úgy, ahogy, azért követték ész és érzelem nélkül a parancsokat és a falkavezért, mert elfelejtettek (meg sem tanultak) normális emberként érezni és cselekedni.
Felmenti a szkizofréneket (akiket összesítve a jók közé sorol), és megvetéssel illeti a pszichopatákat (ld fent a felsorolást). És nyilván a szülőkkel való nem megfelelő kapcsolat, a szeretethiány az oka ezeknek a viselkedésformáknak, a valódi érzéseket elfedő tanult viselkedésmód kialakításának.
Nem tetszett. Nehezen érthető, zavarosan szerkesztett, ismétélésektől (sulykolástól) terhelt könyv, amelyik ráadásul erre a két (szkizo vagy pszicho) dobozba gyömöszöli az összes felsorolt esetet (szerintem jobban kellett volna eseteket válogatni, mivel nyilván azért írta a könyvet, mert ezeket a kategóriákat akarta kifejteni).
A Felolvasót, csak filmen láttam, de szerintem ott pont ugyanez a típus szerepel, a náci lágerőr karaktere jutott róla eszembe. Vagy a Mesterségem a halál. Szóval, írtak erről már jobbat is.
Ez az a szakácskönv, amelyikben csak 50-nél több főre szólnak a süteményreceptek, illetve még a legszerényebb recepthez is legalább 30 tojássárgája kell, másfél kiló cukorban felfőzve (le merjem írni, hogy instant peteérést okoz a fogyasztásuk?), 10 deka liszthez. Nem, nem túloztam, tényleg. Viszont portugáliai piaci emlékeim szerint nagyon finomak, és a fotók is nagyon guszták.
Nem volt ez rossz, jól összefoglalja az író pályafutását. Kicsit sokalltam a regények cselekményének a leírását, ez sokkal nagyobb részt tett ki a könyvből, mint pl. a kor viszonyainak az ismertetése, a kontextus felvázolása. Ahhoz képest, h 1973-ban jelent meg, nem is nagyon lehet észrevenni, hogy mindenáron szeretne valamilyen marxista vonatkoztatást felvázolni, teljesen visszafogott ilyen szempontból. Viszont nagyon lelkes az író munkássága kapcsán, ez feltétlenül a javára írható. Angol szakos létemre soha nem bírtam nekállni a Tom Jones-nak, de majd most.
Nem tudom, hány csillagot kellene erre adni. Elég sokáig olvastam, majdnem egy év kihagyással, szóval mire a végére értem, elfelejtettem az elejét.
Szégyenkezve bevallom, hogy Lacant soha nem értettem meg, illetve egyszer még kb 20 éve elkezdtem olvasni az Írásait, de kb 2 oldal után rájöttem, hogy annyira bonyolult, hogy az nekem sok. Freudot olvastam többet is, mert az egyetemen kellett, és érdekelt is. De már 94-ben is azt mondta Saad tanár úr a párizsi egyetemen (aki ugye közelebb volt ezekhez az eszmékhez és kitalálóikhoz, mint én), hogy a pszichoanalízis már semmit nem tehet az irodalomért. Volt is egy kis igaza. Az irodalom nem betegség, a pszichoanalízis pedig eredetileg gyógymódnak készült. El tudom képzelni, hogy nem csak az egyének, hanem a társadalom problémáit is meg lehet vele érteni (mint ahogy nagyon sok itt szereplő tanulmány erre törekszik, különösen a feminista társadalomkritika veszi alapul – vagy támadja – a pszichoanalízis alapgondolatait). Ugyanakkor „több dolgok vannak Földön és Égen, Horatio, mintsem bölcselmetek gondolni képes”. Sajnálom, hogy a szerzők ezeket a korlátaikat nem látják be, és túlzásba viszik – mit is? – monduk a belemagyarázást. Nekem ez csupa elméletnek tűnik, próbálják leegyszerűsíteni a gyakorlatot, de az ennél sokkal bonyolultabb. (És most nem kezdem el magamban keresni a hibát. Szerintem sokszor ők sem értik, miről beszélnek.) Összefoglalóan: ennél sokkal érdekesebben is lehetne értekezni a női szexualitásról. (Kacsintottam.)
(Köszönöm @orvosi_székfű nek a könyv kölcsönadását. Sajnálom, hogy kevésnek bizonyultam hozzá.)
FELNŐTT TARTALOM
Jó hely ez a Portland, Oregonban van. Itt éldegél Chuck már régóta. Sokáig kallódott, nem találta a helyét, de aztán idejött, mert itt esik, ahonnan jött, ott meg nem esett. Találkozott itt egy csomó emberrel, akiknek mindnek három életük van. De nem csak nekik, hanem a kívülről szimplának tűnő házaknak és parkoknak is igen sokszínű a múltjuk és a jelenük.
Ezeket mutatja be Chuck, aki egyébként időközben híres író lett, a Harcosok Klubját is ő írta, abból végülis filmet csináltak, Brad Pitt a főszereplő, Chuck egyik barátnője randizott is vele a gimiben. Ennek a barinőnek egyszer egy paraszt belerejszolt a Cosmojába a randin, pedig ő igazán csak egy kellemes randit szeretett volna. Összeragadtak a lapok, és még az italát sem fizette ki.
Chuck kedvenc helye az az óvoda, amit közvetlenül a világ legkisebb parkja mellett építettek. Persze még száz vagy több évvel ezelőtt, az aranyláz idején is itt állt már az épület, de aztán üresen tátongott sokáig. Végül az önkormányzat átépítette. Az az érdekessége, hogy pár éve az egész középső csoport minden figyelmeztetés nélkül, az óvónő szeme láttára öngyilkos lett, pont miközben mentek át a zebrán. A zebrát bevitték az állatkertbe, az óvodások feje meg azóta is itt van kiállítva a kerítésen, minden dúcon egy fej, dunsztosüvegben. Az ovi telefonszáma 565-6214-1430. Jó fej ez az óvónéni, neki is három élete van, mint minden portlandinak.
A Szépség és a Rútság történetéhez hasonlóan ez is nagyon szép könyv, jól összeválogatott idézetekkel és képekkel. Kicsit erőltetettnek érzem azonban azt a halmazképzési kényszert, amelyből ez a könyv született: valóban vannak olyan irodalmi és képzőművészeti alkotások, az ókortól a kortárs művészetig, amelyek külkönböző okokból vagy céllal felsorolnak dolgokat, helyeket, személyeket, egymás mellé sorolnak összefüggő vagy egymástól teljesen független dolgokat, valamilyen művészi hatás elérése érdekében. (Ebben az áramlatban Eco is részt vesz, több saját regényéből is idéz.) A felsorolások tipológiáját próbálja megteremteni ez a könyv. Ez, mármint tipológia megteremtése azonban szerintem nem éppen sikeres: valóban sokan éltek a felsorolás eszközével, de ettől ez még nem vált egy önálló esztétikai kategóriává.
Ha azonban valaki átfogó, korszakokon és nemzetállamokon át- ás túlnyúló műveltséget szeretne szerezni, akkor mindenképpen érdemes elolvasni Eco-nak ezt a könyvét is.
Most akkor a Brenner azér' a nők bálványa, mert úgy hívják mint a Hágót?
(csak mert nőnek kb 5 percig volt a közelében az egész sztori során)
Keresztül-kasul bejárták Indiát, megnézték az összes látnivalót, ráadásul még Kőrösi Csoma Sándor nyomába is eredtek, ennek a részletes leírása, érdekes, értő, ahogy egy földrajzostól elvárható. Örömmel konstatáltam, hogy inkább az utazás leírására összpontosít, és kegyesen hanyagolta a geológiai minták gyűjtésének a tudományos részleteit.
A könyvet 1989-ben adták ki, még a Vasfüggöny lehullása előtt történt az utazás, így aztán a szokásos "szegény szocialista országból jött 2 földrajzos vagyunk, kutatunk, nem csak azért utazgatunk, mert a papa pénze erre is futotta, és mindössze 700 dollárból kell megélnünk 6 hónapig, ezért aztán hátizsáknyi gyíkhús-konzervvel járjuk a világot, és szállást kuncsorgunk, akitől csak lehet" fílingje is megvan a dolognak. Mindenesetre akkor még csak 700 millióan voltan az indiaiak, mára több mint 1 milliárdan, és hamarosan ők lesznek tudtommal a legnépesebb ország a világon, lekörözik Kínát is. Az azóta bekövetkezett információs robbanás biztosan sokat változtatott Indián is, erről persze ez a könyv nem szólhat, de hát arról majd egy másik könyvet olvasok.
Összességében egész jó könyv.
Hű, de sokáig tartott, mire elolvastam! Pedig Updike sokáig a kedvenc íróm volt, és a Bech-könyveket a pályafutása csúcsának tartják sokan. Bevallom, én untam, ezért is tartttt fél évig, mire átrágtam magam rajta. A 60-as években még biztosan izgalmas lehetett ez a könyv, és valóban az akkori amerikai zsidó értelmiség életéről egy tipikus, kissé megcsömörlött beszámoló ez, de mára már túlvagyunk a Szex és New Yorkon, és a hasonló sorozatokon, így újat nemigen tud mondani erről a „társadalmi rétegről”. Persze vannak ebben is nagyon jól megírt részek – és itt a szöveg szépségére gondolok – de a szépséget hiányoltam az első 150 oldalból. A végére azért belelendült, és olyan költői mondatok vannak benne, hogy azért az már tetszett. Még így is csak 3 csillagot tudott kicsikarni belőlem. Vannak ennél jobb könyvei.
Érdekes és jelentős kulturális ismeretekre valló összefoglaló a japán kultúráról – több mint 50 évről ezelőttről. Leginkább a japánokról annyiszor hallott furcsaságok okát magyarázza, mint péládul miért olyan lojálisak a japánok a családjukhoz, a munkahelyükhöz, miért a szégyenre és nem a bűnre épül a kultúrájuk, miért úgy viselkedtek a 20. század első felének háborúiban, ahogy. Mivel a szerző amerikai, egyben az amerikai kultúráról is sokat meg lehet tudni belőle, hiszen leginkább azzal hasonlítja össze. Sokmindent ismertem már, de újdonságnak számított az, hogy a japánt inkább kötötte a Csendes-óceáni szigetvilág természeti népeinek kultúrájához, és kevésbé a kínaiakkal hasonlította össze őket. A sok évszázados elzárkózottság is nyomott hagyott a kultúrájukon, hiszen egy civilizáció nélküli nép egyszer csaknem egy az egyben átvette a kínai állam és civilizáció felépítését, amelyből több évszázadon keresztül működtetett egy sajátos kultúrát, amely szinte tökéletesen zárt rendszerként működött, aztán a 20. században egyszer csak megint átvette a nyugati demokráciát, amelyet aztán szintén a saját képére alakított. Érdekes volt összeséségében, és számos megállapítása ma is megállja a helyét.
Az Ismerd meg Japánt kihívásra olvastam.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Egy véletlenül a kezembe került könyvtől nem is vártam ennyit. 500 oldalnyi ámokfutás, rohanás, impressziók, egy gyerek és fiatal fiú története a 20. század eleji Írországban, amely még élénken emlékszik az éhínségre, tele van mélységes anyagi és ezért szellemi nyomorban élő, kizsákmányolt emberekkel.
Henrynek már a neve sem a sajátja – Cecilnek keresztelték véletlenül, mégis Henry Smartként határozza meg önmagát – így aztán a történet során is számtalanszor vesz fel másik nevet, és közben utcagyerek, már gyerekként cinikus széptevő, dokkmunkás, egy jó szóért bérgyilkos, manipulátor, forradalmár és közben leginkább nem is érti, mi történik körülötte. Kis pont ő a történelemben, az események végtelen hálójában, ahol egyszerre legfeljebb csak 8 embernek a nevét tudhatja, ha életben akar maradni – de olyan kis pont, amelyet számtalan hasonló cipőben (nem) járó, egy jó szóért megvehető ágyútöltelékkel lehetne helyettesíteni.
Nem nevezném beavatási regénynek, mert Henry nem nyer igazán rálátást a történésekre, és persze nincs is mitől elszakadnia, a családját valahol útközben elveszíti. Csak az apja falába marad vele majdnem végig, ennyi maradt belőle. Ugyanakkor rájön arra, hogy ő mit akar, és saját családot teremt: elveszi Miss O'Shea-t, aki egykor a tanítónője volt, majd valahol, egy másik kontinensen ki fogják végezni. (az Ödipusz történet egy új feldolgozása lenne?) De az már nem ennek a történetnek a része.
Nem ez a legösszeszedettebb értékelésem, de annyira impresszionista és mániákus a csávó, hogy a rohanáson és a folyamatos menekülés mellett nehéz a történetre figyelni.
Ja, és Nash anyó egy igazi könyvmoly, ráadásul szerintem titokban feminista is!
Sokáig (egészen eddig a hétvégéig) volt egy elméletem: azok az emberek, akik szenvedélyesen tanulnak idegen nyelveket, és mondjuk 2-3 nyelvnél többet tanulnak / beszélnek (így én is), azért teszik ezt, mert az anyanyelvükön nem tudják elég jól kifejezni magukat (legalábbis így érzik), és az idegen nyelvek tanulása olyan paneleket ad nekik, amelyekkel (jobban) elboldogulnak különböző kommunikációs helyzetekben.
A könyv alapján továbbfejlesztetem az elméletemet: az kevés, ha valaki megtanul bizonyos paneleket, mert ettől még nem lesz szellemes társalgó; illetve a túl sok panel elsajátítása elnyomhatja az ember spontán „beszédtehetségét”, és ott is paneleket fog alkalmazni, ahol egyébként egy-egy spontán megszólalás sokkal odaillőbb, érdekesebb, személyesebb lenne.
Leginkább ezért nem tetszett nekem ez a könyv – tele van panelekkel, még a viccek is közhelyesek, annyit hallottuk már őket. Pedig érdekes helyeken járt Lomb Kató, és jól választotta ki, hogy melyek az érdekesebb sztorik, helyi „furcsaságok”, és látható érdeklődéssel fordul más kultúrák iránt.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Mit is mondhatnék. Kb 20 éve jelent meg ez a könyv, akkor gondolom még újdonságnak számított a bennünk élő gyermek felfedezése (és az olvasószerkesztés is gyermekcipőben járt, sajnos).
Van igazság abban, hogy fontos, hogy az ember szeresse önmagát, és érdemes megszabadulni attól a poggyásztól, amit egyesekre rátestál a családi környezet. és persze ehhez át lehet programozni az ember agyát, ha elég kitartó valaki. Ugyanakkor a szerző elmeséli, hogy ő 13-30 éves kora között először masszív alkoholista, s mindeközben kiugrott pappjelölt volt – majd valahogy áttért a pszichológiára (amennyiben az NLP ide tartozik) és a tévésorozatok gyártására. És közben folyamatosan figyeli önmagát, hogy mikor kezd rendetlenkedni a benne élő gyermek, és azonnal fegyelmezni kezdi. Get a life, Man!
Nem tudom. Lehet, hogy más dolgok is bezavarnak mostan énnekem ennek az értékelésébe, de azt azért megkérdezném, hogy
– most akkor fegyelmezzük vagy ne fegyelmezzük a gyereket? honnan is lehet tudni hogy akkor most valaki jó szülője-e a lelki gyermekének / gyermeki lelkének?
– nem lehet, hogy néha a környezetnek vagy a (lelki) szülőnek kellene inkább visszafognia magát?
– általában végtelenül igazságtalannak tartom, ha az áldozatnak telik 10-20-30-40 évébe vagy még többe, hogy egy erőszakon vagy egy alkoholista vagy bántalmazó szülőkkel terhelt gyerekkoron túllépjen (hol volt akkor a társadalom többi része? azok, akik már akkor is fegyelmezett gyerekek voltak?)
– az erőszak végérvényesen megváltoztatja minden áldozat életét, és nem biztos, hogy a jó irányba – ezen nincs mit szépíteni, max beletörődni lehet. Na, ebben viszont nem segít ez a könyv.
GET A LIFE.
Az is lehet, hogy az egésznek, amit itt leírtam, semmi értelme nincs.
Ismeritek azt a viccet, hogy „egy hiperaktív schizoid zseni és egy zseniális autista matematikus találkoznak a sivatagban, és beszélgetni kezdenek” ? Nos, nem csodálom, ha nem, mert ez a találkozás ellentmondana a fizika törvényeinek. A találkozás statisztikai valószínűsége olyan alacsony, hogy szinte megegyezik a sivatagban található homokszemek számának a -1 hatványával, különösen akkor, ha erre a találkozásra egymilliárd csillag által bevilágított oázisban kerül sor, amelyben pontosan 123 pálmafa, 5 millió hangya, 2 sakál, 17 sivatagi egér, 7 denevér és egy leprás vízhordó lakik. Különös tekintettel arra az esetre, ha ez a találkozás két párhuzamos egyenes kiindulópontján történik, ahol az egyik egyenes a csillagokba, a másik pedig mindig csak a földre néz. Persze, ha elég sokáig húzzuk a két egyenest, akkor elgörbül a tér, és végül nemcsak, hogy találkoznak, de még egymásba is olvadnak. Vagy az itteni fizikai valójukban, vagy valahol, az üveghegyen túl, az örökkévalóságban.
(Az értékelő nem matekzseni. Sőt.)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
VK-nak ez a második esszéje, amit olvasok, mind a kettő jól megfogalmazott, világos, érthető gondolatokat közvetít. A mondanivalójával egyet lehet érteni: nem muszáj beleragadni az áldozatszerepbe, az áldozat ne úgy próbáljon viszont kitörni ebből, hogy a támadóval, az agresszorral azonosul, hanem találja meg magában azt az önbecsülést, amivel a saját életét élheti. Ugyanakkor, amit itt leír, az elméletben tényleg nagyon szép, hogy a gyakorlatban ki hogyan tudja megvalósítani, ha egyáltalán, az már egy más kérdés. Hogy hogyan lehet az egyszeri vagy a folyamatos erőszakot (nem feltétlenül fizikait, nem feltétlenül tudatosan észlelt erőszakot) túlélni, nekem bonyolultabb kérdésnek hangzik. De ez utóbbi persze már nem a könyv hibája, és nyilván egy olyan pszichiáter, aki több száz ilyen esetet látott, könnyebben von le követeztetést mások viselkedéséből, mint az, aki észre sem veszi, hogy ő tk. áldozat (itt pl azokról volt szó részletesebben, akik mindig elfelejtenek valamit, lévén ők az agresszorok, akik meg emlékeztetik az elfelejtőket, ők az áldozatok). Mindenesetre megállapítottam, hogy jó pár áldozatot ismertem már, és sok-sok agresszort.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Volt már olyan agyat szaggató, többnapos migréned, hogy legszívesebben leragasztottad volna az ablakokat, csak, hogy elkerült a szemedbe vájó fényt? Próbáltál már elbújni a vállalhatatlan valóság elől? Rejtegetni, amiről nem tehetsz, de mégis meghatározza az életedet? Elfutni oda, ahol senki nem ismer, és az lehetsz, aki szeretnél, és amit sikerül összehoznod a saját tehetségedből, még akkor is, ha ez nem teljesen törvényes tevékenységet takar?
A Gumiember nemcsak a rajzoláshoz ért jól – a kevés, szerencsés ember közé tartozik, aki magától rájött, hogy rajzolni nem a vonalakat kell, hanem a vonalak közötti üres teret – hanem a számokhoz, a testbeszéd megfigyeléséhez és általában jelét mutatja minden olyan készségnek, amely azoknál fejlődik abnormálisan erőssé, akik kétségbeejtően képtelennek érzik magukat arra, hogy értelmezzék az emberi metakommunikatív jeleket. Mondhatni: állandóan a fonal után kapkod, ami minden pillanatban elenyészni látszik a hatalmas, magányos térben. Az ilyen mértékű tudatossághoz szükséges feszültséget aztán droggal vezeti le. A drogból és a feszültségből lesz aztán a megmagyarázhatatlan migrén, amit viszont senki, még az orvosok sem hisznek el neki.
Olvasás közben nekem több másik könyv is „bevillant”, amelyekkel vagy sztoriként vagy stílusában erős hasonlóságot mutat, pl. a Kapj el ha tudsz, A tetovált lány, sőt a Twist Olivér is. (Ez utóbbi nemcsak a címe (twist – contortionist) miatt, hanem a történet is mutat hasonlóságokat: a nehéz körülmények között, szeretet nélküli családban felnőtt fiatal fiú elszökik a nagyvárosba, hogy megtalálja a boldogulását, s közben meg kell küzdenie mind a bűnözőkkel, akik között él, mind pedig a rendszerrel, aki egy kalap alá sorolja az utóbbiakkal).
Ezek az egymásra rímelő könyvek, amelyek nyilván mind önálló szellemi alkotások, tehát mindezek a könyvek a világnak egy, a rendszer által elutasított, de élő, lüktető pókhálóját mutatják meg, amely a hivatalos társadalmi rendszeren kívül szövődik. Kis képzavarral élve – ez a pókháló a jéghegynek a tenger alatti része. Itt olvastam valahol a Molyon, hogy az USÁ-ban az utóbbi években megtöbbszöröződött a pszichiátriai betegséggel vagy fogyatékosság miatt kezelt gyerekek száma. Belőlük lesznek a gyógyszerfüggő, rendszeren kívül rekedő, társadalombiztosítás nélküli gumiemberek, akik több-kevesebb sikerrel kapaszkodnak a társadalom peremén, de már csak kívülről.
A Gumiember sokáig inkább küzd a rendszerrel, és könnyebben beilleszkedik a deviánsok közé, mert ott szabadnak érzi magát. „Ha az embert üldözik, akkor minden mozdulatnak jelentősége van, minden mozdulat egy jel, a néző számára döntési pont, amely nemcsak a következő néhány perc, az aktuális csata kimenetelét határozhatja meg, de a háborút is meg lehet rajta nyerni – vagy még inkább, el lehet rajta veszíteni. Ez az a leküzhetetlennek tűnő spirál, amely leránt a mélybe, ha nem figyelsz. A legjobb, ha előre gondolkodsz, minden szavadat meggondolod, de titkolod is, hogy ezt teszed, és lazának tűnsz. Túl sok feszkó gyanús, de a túl kevés is.” Addig alakít ki újabb személyiségeket és élettörténeteket, mígnem annyira belegabalyodik a saját maga által szőtt hálóba, hogy végleg fennakad rajta, és belátja, hogy segítséget kell kérnie. Eddig ez akár még egy hepiendes fejlődésregény is lehetne – amit azonban kérdéssé tesz az utolsó jelenet: az, aki végig sikerrel táncolt a penge élén, és mindig úgy csavarta magát, hogy fennmaradjon, le tud-e esni végül egyben, a penge egyik oldalára, vagy az – a hálóval együtt – őt is kettévágja?
Ez egy egészen jó könyv, nekem tetszett, és voltak benne nagyon szórakoztató részek. Például, amikor a pszichiátriai interjú közben folyamatosan próbálja tükrözni az orvos testbeszédét, és addig nyomja balféltekéből a „bizalmat erősítő metakommunikatív jeleket”, azért, hogy az orvos higgyen neki, mígnem a saját csapdájába esve, ő maga kezd el megbízni a pszichiáterben.
Nem hagyhatom szó nélkül azonban a fordítás hibáit, amelyet az is súlyosbít, hogy egy többkötetes magyar írónő követte el. De ezt már kifejtette valaki az egyik kritikában, nem ismétlem el, de sokszor értelemzavaró (vagy inkább értelmetlen) volt a magyar szöveg.
A „Jobb agyféltekés rajzolás” (amit pont mostanában olvasok – meglepően sok a véletlen) már a könyv legelején előkerül, és ha csak egy picit is paranoid volnék, akkor tudnám, hogy ez jelent valamit! o.O
Érdekes, ámbár hosszúra nyúlt utazás a mediterrán térségben Gibraltártól Marokkóig. Körbejárni is több mint egy évig tartott, nem csoda, hogy ilyen sokáig olvastam.
Olvasás közben jöttem rá, hogy az országok felében már jártam, és tényleg ilyenek. Kissé furcsa, hogy amikor hirtelen elfogy a mondanivalója, akkor azt elemezgeti, hogy a pornóújságok miket ábrázolnak az egyes országokban, és ez hogyan írja le az adott ország lelkét.
Kikerülte a turistaútvonalakat, ahol lehetett, szezonon kívül járt, és mindenütt felkereste az adott térség egy-egy jelentős íróját, költőjét. Az irodalmi utalások a legérdekesebbek, majd valahogy összeszedem, hogy honnan kit idézett. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de jó, hogy vége.
Csillagozni nem tudom, mert annyira nem értek a pszichiátriához – sőt, számomra sok helyen nagyon is tudományos volt a megfogalmazás, láthatólag inkább bennfenteseknek, szakmabelieknek íródott. Szerinte kissé csalóka a cím, – bár valóban csak vázlatosan ismerteti az igazságügyi elmekórtan tárgyát –, de nekem úgy tűnt, hogy elsősorban a a Rorschach-tesztekre adott válaszokra, illetve még inkább a motorikus engrammokra , magyar valamilyen mozgásos bevésődésre összpontosul a szerző figyelme. (A Rorschach tesztképeket tudtommal nem nagyon szokták mutogatni, talán egy képet találtam róla a neten, ebben a könyvben sem voltak, csak szóban ismertette a szerző, hogy milyen képeket idéztek fel a vizsgált személyek.)
Elég sokat nézem a Gyilkos elméket, ott is mindig kielemzik a gyilkosok lelkét, de míg a sorozatokban a gyilkos mindig gonosz, minimum súlyosan nárcisztikus, de még inkább pszichopata, vagy nem is tudom, addig itt kifejezetten empátiával fordul a tettesek felé a szerző-pszichiáter, és nekem úgy tűnik, ha a bíróság előtt bűnösnek vagy beszámíthatatlan elmebetegnek nyilvánítja is a tettest, igazából sajnálja őket azért, hogy bizonyos korábbi események nyomán, sőt, néha gyakorlatilag minden irracionális vagy racionális indok nélkül ölni kezdenek. Leginkább olyanokról beszél, akik a kijózanodást követően összeroppannak annak súlya alatt, a mit tettek.
Nagyon sok esetet ismertet tömören a könyvben, olyanokat, amelyekkel napi szinten találkozni a sajtóban, és némileg kifejti ezeket, és legalább elvi szinten az okokat meg lehet érteni.
Szóval összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a nem túl hosszú vázlatot a kriminálpszichiátriáról, rávilágított a szörnyre, amely bármelyikünk lelkében ott rejtőzhet, ugrásra készen. Remélem, csak keveseknél fog valóban ugrani.
Ja, és sok új szót tanultam, ezek közül csak a nozológia jut most eszembe, de majd összegyűjtöm őket.
Ez is a kevésbé olvasott könyvek egyike.
Julius Herzfeld élete alkonyán egy széken üldögélt, a barlang bejáratánál. A tűz középen szikrázó lángokat vetett, miközben Julius, a csoportterápia árnyait nézte a barlang túlsó oldalán, s közben szembenézett a saját halálával is.
Ha most vissza kellene néznem, vajon én milyen figurákat is látnék a barlang falán? De ezt itt most nem fejtem ki….
Kifejezetten filozofikus regény arról, hogy ha valaki hiteles akar lenni, akkor a halálának vagy legalábbis az élete utolsó időszakának olyannak kell lennie, mint az életének. Aki az életét terápiák sorozatában éli le, élete végén még egyszer utoljára megalkotja és befejezi az éppen aktuális terápiát, amellyel egyben gondoskodik az utódjáról is. És ha kész a mű, az már a saját életét kezdi élni, így a halál bekövetkezéséről már nincs igazából mit mondani.
When your life flashes before you make sure it’s worth watching.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hosszú tipródás után lett 4 csillag. Voltak részek, amelyek nagyon jók, és összességében is jó könyv, de voltak benne kevésbé flottul megírt részek.
Az is biztos, hogy az Anna Kareninához nem hozta meg a kedvemet (bár ahhoz eddig sem volt különösebb affinitásom).
Szép dolog lehet, de követendő példa-e vajon egy tiszavirág életű fellobbanás után biciklivel a Tiszában lehűteni magunkat?
Én ezt itt most koncentrációhiányból kifolyólag félbehagyom. Még lehet, h egyszer, nyugodtabb időkben elolvasom a végét is. Nagyon nehéz olvasmány, nagyon jó a fordítás, és mégis. A nehézsége miatt nem is tudom hány csillag lenne. de az utolsó mondatatot azért elolvastam, az ötös…
