atalant

minden tartalma borítói (15) értékelései (246) észlelései (9) fülszövegei (7) idézetei (36) karcai (1) kiadásai (11) könyvei (9) olvasásai (319) polcai (1)

Vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről olyan volt, mint valamiféle tudományos bulvár, amolyan 400 oldalasra duzzasztott National Geographic-cikk. Néhol elég hatásvadásznak éreztem, és nem nagyon tudtam megbékélni azokkal a kitalált párbeszédekkel sem, amik elhangzottak a könyvben a szereplők között azokban az években, amikor az írónő még nem ismerkedett meg a Lacks családdal. Ezek számomra kicsit gagyivá tették ezeket a fejezeteket.
Ami viszont mellette szól, hogy ettől függetlenül ezeket a részeket is élveztem a könyvben, hiszen látszott, hogy a szerző mélyen beleásta magát a témába, és úgy tűnt, hogy tényleg megpróbál minden tőle telhetőt elmesélni arról az asszonyról, aki tudtán kívül oly sok mindent tett a tudomány fejlődéséért.
Személy szerint én sosem hallottam erről az egész bonyodalomról a könyv megismerése előtt. Azt sem tudtam, mi fán teremnek a HeLa-sejtek. Most már tudom, és örülök, hogy kicsit kiszélesedett a tájékozottságom mezeje. Bár az is tény, hogy nem bántam volna, ha a sejtek gyakorlati alkalmazásáról, tudományban betöltött szerepéről kicsit több és kevésbé általános szó esik. Azt, hogy a családot hogyan érinti a Henrietta körül kialakult érdeklődés, alaposan kivesézi a könyv, de esetleg a társadalmi visszhangokról olvastam volna kicsit többet, illetve kifejezetten érdekelt volna, hogy mind a tudományos, mind pedig a civil közösségek hogyan viszonyultak ahhoz a tényhez, hogy ez a redkvívüli fontosságúvá vált sejtvonal egy színesbőrű nőtől származik. Annál is inkább, hiszen akkoriban (egyes szélsőségeknél még ma is) ez meglehetősen kényes kérdésnek számíthatott.

Még mindig ugyanolyan jó ifjúsági regény, mint az első rész volt, és még mindig olyan, mintha a Leviatán szája egy porszívó csöve lenne: hát nem beszippantott már megint? Hát de.
Talán a közepe táján harapózott el egy kicsit a felkelésesdi annyira, hogy unalmamban már-már nézegettem, hogy ennek mikor is lesz vége? Szerencsére azonban az illusztrációk bogarászása és a könyv szaglászása úgy elvonták a figyelmemet az unalmasabb részekről, hogy nem is olyan sokára megint ugyanúgy élveztem, mint az elején.
Még több szörny, még több gép, még több fejezetvégi függővég és még zavarba ejtőbb, hogy egyetlen normális (=átlagos) állattal sem találkozunk, mégis van utalás a húsra, mint ételre. Mint a Pokémonban. De hol vannak a többiek? Hátha a következő könyvből kiderül.

Úgy örülök a ténynek, hogy vannak szerzők, akik nem nézik hülyének a gyerekeket (és nem használnak bugyuta szöveget), és képesek nekik MESÉLNI. Nagybetűvel. Mindezt úgy, hogy felnőttként is tökéletesen élvezetes a történet. Az idén csak a Dobozvárosnál éreztem hasonló ötletességet. Vadon élő, vonuló velocipédek? Könyvtárgyík? Bezoárkecske? Zseniális. Szinte kiált azért, hogy megfilmesítsék valami jóféle animációban (ezt persze kicsit várom, de kicsi rettegek is tőle).
Gyönyörű nyelv, bájos (de nem bárgyú) hangulat és olyan szavak, hogy néha meg kellett gugliznom őket… Ráadásul mindez az írónő ellenállhatatlan stílusában? Már ez is meggyőzne. De mindennek a tetejébe olyan kedvesen idézi meg az Alíz Csodaországbant, az Óz, a csodák csodáját és a Narnia-történeteket, hogy nem tudtam nem imádni. Elvesztem. Bárcsak tudnék róla értelmes dolgokat is írni…
A történet kerek, egész. A folytatások léte ne riasszon meg senkit, a kötet önmagában is tökéletesen élvezhető!

U.i.: Őszintén remélem, hogy a fent említett folytatások is kiadásra kerülnek. Ha erről tud valaki valamiféle infót, kérem, ne tartsa magában! :)