Anibell AP értékelései 344
Vagy lesz vagy nem lesz olyan idő, amikor egy zokni húzás stratégiai kérdés, ki tudja, ha lesz, az szerencse lesz -e avagy szerencsétlenség (bár ez főleg rajtunk múlik). Ha lesz kívánom, hogy legyen szilvalekvár és paplan alatt kézfogás is.
Aki idősekkel foglalkozik, annak ez a kis könyv – habár szép és irodalom – tanagyag lehet.
Hiánypótlás. Ha időben olvasom, biztosan sokkal jobban tetszik, így nem okozott meglepetést, hogy ki kicsoda, ki melyik oldalon áll. Szerintem már 6 évesen sem gondolnak kislányként magukra a kislányok, a 15 évesek pláne nem, egy-két Zsuzsanna-Kőnig jelenet számomra a végkifejlet ismeretében (is) érthetetlen maradt, de sokat jelent azért, hogy olvastam volna tovább is.
Bepillantás az olasz hétköznapokba, egy sípályára, egy házibuliba, egy osztályterembe, egy társasházba, egy villába, és két kisiklott ember lelkének titkaiba. A könyv epizódokat villant fel különböző évekből, az olvasóra van bízva, hogyan képzeli el a hiányzó részeket, a történet csak a könyv végére lesz folyamatos, ezzel nő a feszültség, és egyre kevésbé tudtam letenni. Szerettem volna a gyermek Mattia két kezét megfogni és azt mondani neki: Nem Te tehetsz róla. Alice-nak nemigen van mondanivalóm (vagy a felnőtt Alice-nak mégis: bocsáss meg édesapádnak és fogadd el önmagad), együttéreztem vele, de igazán nem szerettem meg, sőt sokszor bosszantott. Sok kérdést felmerült bennem szülő – gyermek kapcsolatokról (hogyan kezelje a szülő a gyermekét ért tragédiát?), a megbocsátásról, a titkokról, a párkapcsolatokról (lehet -e elfogadni olyan szerelmet, amit nem tudunk viszonozni? van -e jövője egy olyan kapcsolatnak, amiben az egyik fél mindig passzív, sodródik?)…
Tetszett, bár helyenként soknak találtam a magyarázkodást, a panaszkodást, a dolgozó anya kontra háztartásbeli anya és a nők kontra férfiak a Cityben témákon való lovagolást, és persze kissé idegesített Kate: hogy állandóan kompenzál, nincs a gyerekekkel, ezért elhalmozza őket, ígéreteket tesz nekik, hogy képes felülni a cipő- / ruhavásárlás átmeneti örömének, stb.
Magamban írtam az emlékeztetőket Kate-nek:
_Asszertivitás. Családi kapcsolatok: több elfogadás, kevesebb elvárás. Lazulás, humor. Ha Rich bénán öltözteti a gyerekeket, mosolyogni és segíteni neki.
Új takarítónőt keresni, az új takarítónővel és a nevelőnővel leülni beszélni, tisztázni az elvárásokat, és azokat következetesen képviselni.
Munka: határozott fellépés, önérdek-képviselet._
Vannak benne érdekes részek, de jellemzően kevéssé gyakorlatias. Hosszan taglalja a könyv, hogy a kórházi szülés milyen rettenetes, közben a jelentősen javuló baba-mama halálozási statisztikákat egy mondattal elintézi. A szerzők szerint a kórház egy gyár, a baba egy termék és az anya mellékes tényező, ugyanakkor alig-alig térnek ki arra, hogyan lehet mégis a kórházi szülést a szerintük kívánatos holisztikus szemlélethez igazítani. A kispapa elolvasta az apa szerepéről szóló fejezetet, megtudta, hogy pénisz irigysége lesz, féltékeny lesz amiért ő nem tud szülni, és mentálisan teljesen kész van a szex nélkülözése miatt, és hogy a férfiak ijedten tapasztalják a vért, a fájdalmat és a tehetetlenségüket a szülőszobában… Ő a fejezet alapján egyest adott a könyvre.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Rendben van, felfaltam. Azért meg kell jegyeznem – ugyan hitelesítik a történetet – minden egyes nyomozó, rendőr, ügyvéd, ügyész, hivatali dolgozó szakmai önéletrajza helyett olvastam volna érdekesebb részleteket. A Szekció szállal meg az a gondom, hogy nem érzem eléggé alátámasztottnak a tagok motivációját, szerintem az kevés, hogy van két, karizmatikus megszállott. Ráadásul többször is olvashatjuk, mekkora nagy balhé lesz ebből, aztán a végén a nagy balhéról, a következményekről nem tudunk meg szinte semmit.
Egy nyomozáshoz kapcsolódó fontos tény csak úgy mellékesen derül ki az olvasó számára, engem ez is zavart egy kissé. Azért összességében persze egyáltalán nem bánom, hogy végre elolvastam.
Szerintem bármelyik Terry Pratchett mű meggyőzőbb, viccesebb, szellemesebb. Nehezen hangolódtam rá, kicsit zavaros volt az eleje, aztán kibontakozott, hogy ki kicsoda, és a történet is, ami viszont nem ragadott magával igazán. Crowley és Azirafael azért jó karakterek, mondjuk a lábjegyzetek már-már kínosan fárasztóak.
Beck zenész akart lenni, de tanár lett. Komolyabb kapcsolatok nélküli, üres és kényelmes életébe egyszer csak visszatér a zene és berobban a szerelem, előbbi diákja Rauli, utóbbi a csinos Lara képében. Beck a tehetséges litván fiú menedzsereként szeretne kiugrani az unalmas tanári lét kényszerpályáról. Elsősorban Beck érzéseiről és kapcsolatairól szól a könyv, de közben olyan fontos témák is szóba kerülnek, mint a bevándorlók társadalmi helyzete, a drog, a tanár – diák viszony, az önmegvalósítás, a tehetség értéke, a karrier, a bizalom. A történet izgalmas, fordulatos, és elkalauzol minket Budapestre is. A fél csillag levonás viszont jár az egyik fontos szál homályba burkolása miatt.
Köszönet a könyvért a Geopen Kiadónak.
Az Apák könyve után olvasva – az ismétlődő epizódok miatt – még inkább az a benyomása az embernek, hogy ez igaz, ez nem fikció, így még közelebb kerültem a történethez. Átéltem Ladó anyja iránti érzéseit, utáltam, sajnáltam végül megkedveltem özv. Dr. Maros Andorné Kozinkay Piroskát. Későn.
Sokszor elgondolkodtam mit tennék én, megértőbb, kedvesebb, okosabb lennék -e, mint sárikám és lacikám. És mit tennék, ha én ülnék abban a rohadt hullámvasútban? Hát nem tudom… (addig jó, hehe.) Nem tudtam elítélni egyikőjüket sem, na jó, azért Lacpac feldühített a hülye reménytelen szerelmével (tisztára mint Buzzati Antonio Dorigója).
12 Csillag = 5 csillag
Érdekfeszítő, sodró történetek, és bár nem mindegyik szereplő nőtt egyformán a szívemhez, mindegyikkel együtt éreztem, különösen fájt a sok értelmetlen halál. A múltba nem szeretnék belelátni, de egy Apák (anyák) könyvét szívesen olvasnék a családomról… Úgy tűnik, nekem kell elkezdeni…
Kedves és szellemes. Viszont nekem a rajzok nem tetszettek, sőt nem csak a rajzok, az egész könyv megjelenése (pl. a belső sárga fehér rombuszos borító) sem. A kétoldalas illusztrációk a szövegtől elszakadnak, öncélúak. A Kalandor „vöröskeresztes bonbon-expedíció mellé szegődött kísérőnek: egy Tátra-csúcsra vittek életmentő vajas krémet.” A rajzon svájci zászló… érthetetlen, és olyan nagyon kár, mert a szöveg tényleg nagyon-nagyon jó, és nem csak jó, hanem okos is (pl. "több ezer teasüteményt menekített ki Bostonból").
Mosolyfakasztó könyv. Köszönöm @Andiamo.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hiába a forró olasz nyár békésnek tűnő képe, a vakáció öröme, már az első oldalakon érezzük: itt valami nagyon nagy igazságtalanság történt Pietro Moronival. Aztán gyorsan visszaugrunk a télbe, és megismerjük a negyvennégy éves Graziano Bigliát, sodródó, céltalan életét, és új szerelmét. Gyorsan beindulnak az események, egyszer az iskolás Pietro, másszor az öregedő szívtipró Graziano hétköznapjait kísérjük figyelemmel, aztán meg kitérőt teszünk az eseményekre hatást gyakorló más szereplőkre is, ami csak fokozza az izgalmakat.
Pietro mulya, Graziano fajankó, mégis drukkolunk nekik, hogy a hibáik és tévedéseik ellenére helyre rázódjon az életük, ugyanakkor érezzük, hogy a kézenfekvőnek tűnő megoldások egyáltalán nem életszerűek, márpedig ez a könyv az életről szól, az életről, ami – ahogy az első fejezet is sugallja – egyáltalán nem méltányos. És arról is szól, milyen súlyos következményei lehetnek, ha egy ember (mint Flora) nem szerzi meg a megfelelő időben a megfelelő élettapasztalatokat, vagy ha (mint Pietro) képtelen az érdekeinek érvényesítésre. Jó könyv, izgalmas, a történetet színezi az olasz valóság, ami jelen van helyszíneiben, ételeiben, társadalmi berendezkedésében, zenéiben.
Annyi jó értékelés van ehhez a könyvhöz, hogy az enyém már sokat nem fog hozzátenni, de azért… Tetszett, eleinte nehezebben hangolódtam rá, de aztán megszerettem a hangulatát, megkedveltem Renée -t és Palomát is, no meg természetesen Manuelát.
fucking pápasüveg! :)
Már az első oldalakon olvashatjuk a kulcsszavakat, de csak úgy a könyv első harmada után válik teljesen bizonyossá, hogy mitől is más Kathy, Ruth és Tommy. Kathy emlékein és érzésein keresztül ismerjük meg hármójuk történetét, gyermek- és fiatalkorukat, kapcsolatukat. Valójában a cselekmény néhány mondatban összefoglalható, mégsem unalmas a könyv, van hangulata és lendülete. Másfelől olyan, mintha a szerző szándékosan eltolta volna a hangsúlyt: nem arról ír, ami igazán lényeges vagy izgalmas, és ettől az egész sejtelmessé válik, és rengeteg kérdést és érzést hagy az emberben. Bennem főleg indulatot.
Sajnos szakmailag nem tudom értékelni a könyvet, na de érzelmileg… Nagymamám könyve volt, imádtam lapozgatni, nézegetni, és selyempapírra másolni a mintákat.
A legkedvesebb háborús könyv, vagy a legháborúsabb kedves könyv, ezt még nem döntöttem el. Olykor a levelezők megírtak egymásnak olyan információkat, amik nyilvánvalóan mindkettejük előtt ismertek, ergo csak az olvasó kedvéért, emiatt a levél-forma időnként elvesztette a hitelességét.
Másfelől, ha tehetném holnap indulnék Guernsey -re, mivel nem tehetem, írok inkább egy levelet.
Allan Karlsson kilép a nyugdíjasotthon szobája ablakán és elindul. Nem tudja mit akar, csak azt tudja mit nem akar: nem akar a 100 éves születésnapjára rendezett ünnepségen részt venni, már csak azért sem, mert minden valószínűség szerint nélkülöznie kellene az alkohol bármiféle formáját, Allan tehát úgy dönt, lelép. A buszállomáson hirtelen ötlettől vezérelve lenyúl egy bőröndöt, abban a reményben, hogy van benne egy kalap vagy egy cipő, és posztópapucsát, amiben útnak indult lecserélheti. Nincs a bőröndben se fejfedő, se lábbeli, és a bőrönd gazdája sem díjazza tulajdona eltűnését. Valahogy így indul a történet, aztán Allan barátokat szerez és különös kalandokba keveredik, nem irányítja az eseményeket, egyszerűen sodródik és kiderül, tulajdonképpen így telt az egész élete.
Allannak sosem voltak elvei, céljai, de még vágyai sem. Számára az élet rendben van, ha van étel, pia és társaság, nem akármilyen szaktudását pedig bárkinek szívesen átadja, ha szépen kérik… vagy ha az átlagosnál kicsit jobban felönt a garatra.
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt szórakoztató könyv, (kissé talán túlságosan is) egyszerű nyelvezettel ("x azt mondta, y erre azt válaszolta, és végül mind egyetértetek abban…"), komoly tanulság nélkül, de országok, diktátorok, izmusok és a XX. századi történelem eseményeinek remek szatírájával.
A téma érdekes, a kezdet ígéretes, vannak benne jó jelenetek (a kiállítás megnyitó pl. nagyon szellemes) de a nehézkes a stílus, és a beiktatott magyarázatok arra vonatkozóan, hogy a tényeket miként és miért éppen úgy adagolja a szerző, sokat levon az élvezeti értékből.
Rövidsége ellenére nem sikerült néhány óra alatt elolvasni, pedig azt hiszem érdemes egyszerre elolvasni, akkor nem felejti el az ember, hogy ki kicsoda és az események időrendjét is észben tudja tartani (nem úgy, mint én :). Végül lemaradtam, hogy a fényképészt mégis kiölte meg, de annyira nem érdekel, hogy újra olvassam.
A könyv számomra elsősorban nem az ajtóról, nem a felvázolt eseményekről, hanem a szeretetről szól, pontosabban a szeretet egy – bár öntudatlan de – önző és szükségszerűen boldogtalanságot hozó fajtájáról.
Gondolom, nem teljesen az volt Szabó Magda szándéka, hogy Emerencet egy jószándékú, de érzelmi terrorra hajlamos, szeretetében agresszív öregasszonynak lássam, de hát ez a szép az olvasásban: mindannyian átszűrjük az olvasottakat tapasztalatainkon, társítunk és párhuzamokat vonunk, szereplőkben ráismerünk saját életünk szereplőire, ezért is mond egy igazán jó könyv mindenkinek mást. Mert természetesen Az ajtó igazán jó könyv: magával ragadó, a múltbéli és jelen eseményeket jó arányban keverő, azokat megfelelő mennyiségű érzelmekkel átszövő, remek olvasmány.
Tudom, hogy elég egyoldalú az én megközelítésem, egyszer majd talán újra olvasom, hátha akkor mást fogok meglátni benne, de most (még?) számomra Emerenc – sok erénye mellett – az önzőn szeretők tipikus megtestesítője.
Bővebben a linkeknél: Esztergomb (Vannak ajtók, amiket nem kellene kinyitni).
Neon puha gyomorrúgás, lehet, hogy nem akarod olvasás közben felvágni az ereidet, de azért a végére igencsak összegyűlnek a könnyek a szemedben.
Louis Tinner olykor magabiztos vagány, ilyenkor szellemes és szórakoztató, de leginkább szorongó, fárasztóan nyavalygó hipochonder, tehetetlen idióta. Számomra hihetetlen, hogy egy ember akit a belső feszültségei ennyire gyötörnek, aki vágyik a környezete elismerésére, szeretetére, emberi kapcsolatokra, képes egyszer csak őrült nagy marhaságokra: lazán improvizálni, kételyek nélkül hülyét csinálni magából vagy másokból.
A nagy szervezetekre jellemző munkakörülményeket – Louis jellemével ellentétben – hitelesen tálalja a könyv, amit rövidsége ellenére nekem 2 hónapig tartott elolvasni, annyira nem érdekelt Louis sorsa.
Könnyen fogyasztható, jó könyv, de nekem nem kiemelkedő élmény. Néhol nagy életbölcsességeket fogalmaz meg egy-egy mondatban (lsd. idézetek), néhol meg cikornyás körmondatokban ecseteli az időjárási jelenségeket. Bár sokat ír róla, nem érzem úgy, hogy bármit is megtudtam a spanyol polgárháborúról, azonkívül, hogy borzalmas volt. Az Ulpius kiadás az elírásokon kívül olyan bosszantó hibákat is tartalmaz, mint a jó (Fermin) és a rossz szereplő (Fumero) nevének felcserélése.
Első képregényem felnőttként, és nagyon tetszik. A rajzok egyszerűek, mégis sokat mondóak. Nagyon hatásos, hogy nem csak az események, a gondolatok is megjelennek a képkockákon. Márzsi érzéseit nagyon is meg tudom érteni így szöveg-rajz kombinációval közvetítve. A humor és az önirónia sem hiányzik belőle, így mosolyra is ad bőven okot a sok szomorú történet közepette.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az áruházi manák korábban nem hittek az odakint létezésében. Persze voltak akik kételkedtek abban, hogy az Áruházon kívül semmi nem létezik, de még ők is fura elméleteket gyártottak az esőről, a szélről, és nehezen tudták elképzelni, hogy a leveleket nem valaki odateszi a fákra, hanem maguktól nőnek és lehullanak. A könyv kedves, vicces, és szerintem nagyon szellemes az információ hittel való pótlásából adódó helyzetek leírása.
Arnold testv. védjen minket a tábláknak nem engedelmeskedő humanóktól!
A tékozló fiú megszabadul a múlt kísértetitől, vagy nem. Konvenció az élet, vagy nem. Hallgattam, és mivel hallgatni sokkal gyorsabb, mint olvasni (talán 3 délután volt), nem nőttek hozzám a szereplők, és nem sok idő volt elmélkedni a két olvasás között, így nem is szerettem meg annyira a könyvet.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Sodró, izgalmas, és szörnyű képeket éget az agyadba. Egy hónappal az olvasása után is fel tudom idézni a szorongást, amit éreztem olvasás közben és a képeket, amiket láttam magam előtt: a konyhát, a kertet, a pincét, a csizmákat, a két nőt…
* * * spoiler * * *
Drukkoltam, hogy Aliide és Zara közelebb kerüljön egymáshoz, hogy ha nem is árulják egymásnak el minden titkukat, legalább ne mélyítsék a köztük lévő szakadékot ordas hazugságokkal. Drukkoltam, hogy Aliide jóvátegye múltbeli bűneit, s bár segített Zarán, valójában fel sem fogta, hogy mivel tartozna Ingelnek.
Harmóniamentes kapcsolatban élő emberek érzései, gondolatai és a köztük zajló párbeszédek, amik köré nem írtak regényt.
