Algernon ♥×+SP értékelései 440
Varázslatos olvasmányélmény.
Amikor leemeltem a polcról, azt hittem egy gyerekkönyvet fogtam meg, és az is, részben. De bele akartam kucorodni a lapokba, el akartam bújni a pályaudvaron, hallgatni az óra kattogását, figyelni a megszülető világot.
Olvassátok Hugo történetét, nem azért, mert én vagy más ajánlotta, vagy azért, mert egy este alatt így olvashatsz el 500+ oldalt. Ne azért vedd le a polcról, mert képek vannak benne, vagy mert gyönyörű kiadás.
Hanem mert Hugo álmai a tieid is, mert hiszem, hogy a film az igazság másodpercenként huszonnégyszer, és hová lennék, ha nem kergetnénk sosemvolt álmokat?
Mintha nyárutó lenne, én kint barkácsolnék a virágos gangon, dédnagymamám pedig ott ülne mellettem, a macska pedig citromlepkéket üldözne a féltve őrzött rózsabokrok között, a kutya lustán ropogtatná a ládából kilopkodott diószemeket.
Ő pedig rákezdene egy történetre, a századfordulóról. Arról a korról, amelynek tárgyai ott vannak a mindig elvarázsolt kastélynak tekintett házban, a százesztendősnél is régebbi lim-lomok, melyeket ma már senki nem használ. Mesélt nekem erről az időről. Talán Veronka is ott volt bennük, egy álmos kisváros, napok, amelyeknek vége szakadt.
Én pedig csak hallgatom a történetet, látom magam előtt az egészet, a világot, ami ittmarad nekem. Minden rájuk emlékeztet.
Kegyed még nem hallotta Dávid Veron históriáját? Akkor azonnal hagyja a csillogó kütyüket, főzzön egy csésze jóféle teát, üljön le a tornácra, és olvassa el. Hiszen holnap miről fogunk diskurálni a piacon?
Bevezetek egy új fogalmat magamnak: "agykikapcs".
Az ilyen könyv ismertetőjele, hogy az általam nagyon kedvelt műfajok egyikében íródott (itt: disztópia), szimpatikus főszereplők ugrálnak a lapokon, nem kell minden egyes betűre árgus szemekkel figyelnem, néhány mondat elém festi a világot, és sodródom a sorokkal, majd egyszer csak azt veszem észre, vége a könyvnek.
Nem lézengek a kötet után napokig, de emlékszem az élményre, hogy nagyon tetszett, amikor olvastam, sokszor pedig sajnálom, amiért idő előtt ért véget. Ha sorozatról van szó – mint itt is –, egyértelmű, hogy el fogom olvasni a folytatást.
Nem késztet bonyolult gondolkodásra, nem vág a földhöz, néhol meglep ugyanakkor. Pluszpont ha különböző szemszögekkel is operál, mellékszereplői sem sablonosak.
Kikapcsol addig, amíg olvasom a könyvet, segít elbújni, sokszor elmenekülni.
Ez egy ilyen könyv. Agykikapcs :)
Nem akartam tudni, mi fog történni 12:07-kor.
Nem akartam megismerni Connor rémálmát.
Nem akartam megtudni a negyedik mese végét.
El akartam neki mondani, hogy minden rendben lesz.
El szerettem volna hinni, hogy ez nem lehet igaz.
Nem tudok írni a könyvről, hiszen hirtelen szembetaláltam magam a legeslegnagyobb félelmemmel, ami meghatározza minden döntésem, meggyengít a nehéz pillanatokban, ami a legtöbbet foglalkoztat mostanában. Megdöbbentett, és nem tudtam nem sírni.
Legnagyobb hibám, hogy én sem tudom elfogadni. Ellenségnek tekintem, melyet le akarok győzni. Mindig is le akartam.
Egyik legnagyobb tévedésem, hogy nem lehet. Együtt lehet vele élni. Elfogadni.
Amikor pedig elfogadod, akkor könnyebb lesz minden.
Mintha Connor édesanyja csak a fia jóváhagyására vágyott volna. Mintha addig nem tudott volna elmenni innen.
* (mint ahogyan végül Cal is elengedte Tess-t a végén – ld. Amíg élek c. könyv)
Megrendítő és mágikus történet ez, az egyik legmegrázóbb félelmünkről, mese arról, amivel nem akarunk szembenézni. De nem kerülhetjük el.
Gyönyörű allegória az elfogadásról, az elmúlásról. a sosem szűnő bűntudatról és örökös miértről.
Melyre nincsen válasz. Szeretnék eljutni oda, ahová Connor.
Azért az döbbenetes valahol, ha egy sorozat 4. kötetének a felénél jössz rá, hogy az egyik főbb karakter nevét következetesen félreolvastad. Vagyis ugyebár nálam Dimitrij Belikov, Dmitrij helyett…
És továbbra is éljenzek, hogy van Christian nevű karakter, eddig csak Moningnál láttam. Végre pedig tesóm keresztnevével is találtam szereplőt, igaz orosz.
Viszont itt volt a legidegesítőbb a visszautalós szájbarágás eddig – most komolyan, ha már egy széria negyedik részét olvassa valaki, akkor ne ismételjük el az előző részek során belénk vert alapdolgokat. Nem hiszem, hogy csak annak zavaró ez, aki az összes megjelenése után, folyamatosan olvassa a könyveket, és nem kell várnia az újakra.
Ettől függetlenül engem még mindig kikapcsol, szórakoztat (ezen lepődöm meg a legjobban), és még a vámpíros ellenszenvemet sem piszkálja. Bár az is segíthet, hogy itt moráknak emlegetik inkább :)
Ami másnak tetszik, sőt, sokaknak, neked nem biztos…
De nem ezért olvastam el. Lenyűgözött a könyv kivitelezése, gyönyörű darab, és a történet is hellyel-közzel felkeltette az érdeklődésemet, ennyi már bőven elég az esélyhez, hogy leemeljem a kötetet a polcról.
És csalódtam is benne, de még hogy… Igen, ez már sejthető abból, ha azt vesszük, hogy 4 hónap alatt sikerült átrágnom magam a míves oldalakon. Több is lett volna, ha nem kölcsönkönyv.
Értelmetlennek éreztem a szálakat, idegesítettek az időugrások (pedig szoktam szeretni őket), a karakterek számomra nem kapták meg a nekik megfelelő fontosságot, leírást. És nem igaz, hogy ez a végkifejlet… A tettek egyáltalán nem igazolják a szavakat, és az a szerelmi szál sem lett hiteles számomra. Egy ilyen varázslatos, mágikus világban csak ennyire futja?
Morgenstern nagyszerűen festi le elém a kavalkádot, a váratlanul érkező cirkuszt. Érthetetlen – számomra legalábbis –, hogy akkor a történetet miért nem tudja elmondani ilyen lebilincselően, mert a legnagyobb baj, hogy pont az nem érdekelt annyira.
Reggelre pedig nem marad más, csak a cirkusz nyomai. A történet pedig eltűnt vele együtt.
3 csillag a cirkuszért, semmi másért.
Újabb gyerekkönyv, @brena-val leltünk rá az Albertinában, a shopban.
A könyv érdekessége, hogy a nyuszik testének egy része különböző szőrmékkel van borítva :)
Nagyon cuki, szigorúan 0-3 éves korig.
Már-már szokásunk @brena-val, hogy minden múzeumi shop-ban betévedünk, rácsodálkozunk a részben egyező kínálatra, majd a gyerekrészlegre suhanunk, és keresünk helyben elolvasható könyveket :)
Ezt a gyöngyszemet Eisenstadtban, a kastélyban lévő üzletben lapoztuk át, gyönyörű rajzok voltak benne, csak ilyen való a gyerekek kezében. A történet pedig rendkívül aranyos. Minimális szöveg, és az illusztráció meséli ez a történet.
Ez… ööö… hát… izé… két csillag, az a helyzet.
Irodalmi szempontból értékelhetetlen, de valószínűleg nem is ezért vettem le a polcról, mert napvirágos mélységeket akartam találni benne. A téma miatt talán, és a magyar vonatkozás/aktualitás sokat nyomott a latban, emberi sorsok, akár én is lehetnék ebben a mai sanyarú világban.
Csalódás, mert nem saját monológokat hallunk, hanem E/3-as mondatokat, második osztályos szintet megszégyenítő összetettségben. Az egyszerű szöveg még magvas életbölcsességekkel is fűszerezve van, nesze neked, Coelho Tizenegy perce ehhez képest aluljáróban osztogatott prospektus.
Az egész könyv egy reklámhadjárat, igaz, lesz 1-2 rossz tapasztalatod, de menj el prostinak, mert úgy érhetsz el mindent, és lesz a mamának is új konyhája. Legyél k*rva, és jó lesz, vonhatnánk le a konklúziót.
Sajnálom a lányokat, amiért ebbe a helyzetbe kényszerültek, megdöbbentő a történetük, bár az indokok nevetségesek egyik-másik lánynál. A fő motiváció mindannyiuknál pénztelenség is volt. A karakterek nem szimpatikusak, nem válnak életközelivé, hiszem, hogy több van bennük, nem ennyire 2D-sek, és nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen történik minden.
Egy női lap cikksorozatában tökéletes lett volna pár héten át követni a különböző sorsokat, 4-5 hasábban, de ezért kiadni egy 250+ oldalas könyvet teljesen felesleges volt.
Ha bent látod a könyvtárban, esetleg hozd ki, és egy este alatt lapozd (!) át, ha érdekel a téma, de ne várj tőle semmit, ne ajándékozd senkinek, és ne ajánld senkinek. Ha pedig megvetted, tagadd le.
Álmosan keresgél a Holnap, nézi mit adhat az Ittmaradóknak. Pillanatokat gyűjtünk magunk köré, hogy elvigyük magunkkal mindennek a végén. Tess (17) gyógyíthatatlan beteg, már csak hónapjai vannak hátra – miután úgy dönt, felhagy a kemoterápiával, és kiélvezi a maradék idejét.
Sokat nevettem, és sírtam a könyvön. Öccse, Cal keserédes kérdéseket tesz fel, mindenki tudja, hogy nincs megoldás, gyógymód. Előbb-utóbb mindenki meghal. Tess sajnos túl korán. Az élet nem tisztességes.
Listát készít, mit szeretne még átélni a kevéske időben, ami hátravan még neki. Megértem, miért csinálja. És igen, úgy vélem, joga volt hozzá. Neki igen.
Nyomot akar hagyni, ha ő már nem lesz itt, ne felejtsék el. Ki nem?
Nem való szülőnek gyermeket temetni. Belegondoltatok már abba, hogy nincs is szavunk rá? A házastárs elvesztése után özveggyé válsz, szüleid nélkül árva vagy. Ez az egyik legrosszabb dolog a világon, tulajdon gyermeket látni tovatűnni. Bízom benne, soha nem kell megtapasztalnom ezt.
Megható, felkavaró történet elmúlásról, az oda vezető útról, cinizmussal, élni akarással, beletörődéssel, realitással.
Sikerült a listája. Még sokkal több is. És csak sírtam, mikor elfogytak a pillanatok.
Kimondhatatlan teher, ha ilyen fiatalon tudod, már nem sok van hátra.
És Tess tudja, mi vár rá. Leépülsz, lassan tűnsz el innen, hagysz itt minket. Végül elsodródsz, és nem jössz vissza.
Nem volt egyedül. Szeretnék így elmenni. A halálfélelem abból is ered, hogy félünk az élettől.
Szerettelek volna ismerni, Tess.
Sokan tudjátok rólam itt, én aztán nem olvasok vámpíros könyveket. Nem is kísérleteztem, kategorikusan elutasítottam azokat a történeteket, amelyben akár csak egyetlenegy vérszívó is akadt a főbb karakterek között, vagy megláttam az adatlapon a „vámpír” címkét. Ugyanakkor egyik gyengéim az urban fantasyk, várható volt, hogy előbb-utóbb megtörök.
A kérdés már csak az volt csupán, melyik könyv veszi el a „vámpírkönyv-szüzességemet” (a Tvájlájt egy estés átlapozását tekintsük sikertelen akciónak :). És hogyan tovább utána?
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor rávilágítottak arra, hogy a vámpírregények kritizálása csak akkor objektív, ha van legalább egy könyv, amit olvastam, és nem a nagyrészt filmes ismereteimre alapozom az ellenszenvemet. Jogos ugyebár, ismerjük meg az ellenoldalt is.
Egy 230 oldalas könnyednek titulált történet nem is hagy olyan végzetes nyomot bennem, és könnyebb végigszenvedni is, ha pocsék – gondoltam én. Csak arra nem számítottam, hogy 200 oldalt két este alatt fogok megenni.
Én? Vámpíros könyvet? Na neee… Valami nincs rendben a világgal. Negatív elvárásokkal indultam eléggé, az sem segített, hogy agyoncsillagoztátok az olvasásom, a keménymag pedig végig drukkolt, hogy túléljem az affért.
És jelentem, túléltem, élveztem is, sőt, azóta már újra bűnöztem, elolvastam a második részt is.
Mi van velem? – kérdezem.
Be kell vallanom, tetszett, vagyis igazából nagyon kellemes szórakozást nyújtott a könyv, és nem zavart, hogy a vámpírszál is a történet szerves részét képezi. Nem mondom, hogy ezentúl csak vámpírirodalmat fogok olvasni, vagy keresni fogom ezeket. Megvenni sem fogom őket, hanem könyvtár és kölcsönpéldányok lesznek a kiválasztottjaim.
De ha azt mondom, hogy szeretném elolvasni az egész sorozatot, azért az sokat elárul szerintem.
És tartozom egy bocsánatkéréssel mindazok felé, akiknek beszóltam az ízlésére, vagy ajánlatára, ha vámpíros sztorit olvastak, olvastattak volna velem. Nem szabad ennyire ellenkezni. Esélyt kell adni. Az én szerencsém pedig az, hogy hallgatva a Molyok ízlésére, sikerült az előítéletemet egy olvasmányos kötettel megcáfolnom, melynek érdekel is a folytatása.
Toleranciára figyelmeztetett a könyv.
Köszönöm.
És nem, A szürke ötven árnyalata és Fejősévi nem ez a kategória :P
Szinte mindannyian hallottunk az Alzheimer-kórról, a tüneteiről, a gyógyíthatatlan betegségről, annak lefolyásáról. Jómagam a biokémiai hátterét is ismerem, mi hogyan romlik el molekuláris szinten. De ez sem változtat a tényen, a pusztításon, amit véghezvisz.
Miközben elveszted önmagad.
Idős emberek vannak előttem, akik elfelejtik a hazautat a boltból, vagy azt, hová tették a kulcsaikat. Nem is gondoltam rá, hogy egy professzorasszony, aki kutatómunkát végez, pályája csúcsán áll, csak 50 éves, elveszíthet mindent. Alice viszonylag gyorsan épül le a diagnózist követően, és nehéz olvasni, mi történik vele. Szívszorító.
Kis párhuzamot vélek felfedezni a Virágot Algernonnak c. könyvvel, Charlie is a zseni agyával kénytelen felfogni, a változás nem tartós, a korábbi intelligenciaszintjére fog visszaesni. Alice is kénytelen elfogadni, hogy rövid időn belül a cipőfűzőjét sem fogja tudni bekötni, és arra sem fog emlékezni, hogy miket fedezett fel, milyen elméletek fűződnek a nevéhez. Látni fogja a nevét a borítón, de nem fogja tudni, hogy azt ő maga írta.
Jelenleg, ha a családban halmozottan előfordul a kór, lehetőség van genetikai szűrésre. A betegség AD módon öröklődik, ha az egyik szülő beteg, a születendő gyermek esélye 50%-os lesz arra nézve, hogy ő is örökli-e a hibás gént. A szűrés csak tájékozott beleegyezéssel végezhető, mérlegelni kell előtte, hogy kíváncsi vagy-e az eredményre.
Alice gyermekei közül az egyikük nem vállalja ezt, nem akarja tudni. Meg tudom érteni az álláspontját. A másikuk viszont igen.
Nem tudom, én hogyan döntenék. Szörnyű és megrázó lehet ezzel élni.
Igazi érzelmi hullámvasút ez könyv, sokszor megkönnyeztem az utat. És a végén minden a ködbe vész.
Ez az egyetlen olyan könyv, amelyet jóváhagyott az Alzheimer's Association is. Hiteles képet fest a betegség minden oldaláról, a rombolásról, a szellemi hanyatlásról, és ezúttal nem a hozzátartozók, hanem a beteg szemszögéből láthatjuk mindezt. Ritka az ilyen.
Kérlek, olvassátok.
Kedves Charlie Olvasó!
Én tényleg megpróbáltam szeretni, én tényleg bíztam benne, hogy szeretni fogom, és szándékosan nem kerestem benne a modern Zabhegyezőt, hiába hirdeti a magyar kiadás büszkén a borítón – az egymillió eladott példányszámot jelző aranyplecsni alatt. A filmet is megnéztem, a teljes élmény érdekében, a könyv nagy része alatt pedig a soundtracket hallgattam egy végtelenített verzióban.
Gondban vagyok, hogyan is értékeljem a könyvet. Rá kellett döbbennem, mennyire változom az idők során. A Zabhegyezőt, a Prozac-országot például kellemes olvasmányélményként őrzöm az évek távlatából, az Igazolt hiányzást pedig harmadszori próbálkozásra sem sikerült végigvinnem.
Az ilyen típusú történeteket is mindig szerettem, kedvelem a zűrös és „szerencsétlen”, meg nem értett karaktereket, a „szürke verebeket”, a naplókat. Már-már azt gondoltam, sikerült egy teáskanál érzelmi szintjére süllyednem, hogy ennyire idegesít néha a könyv. Aztán rájöttem, hogy nem Charlie-val van bajom, azzal, hogy problémái vannak az életben, érzékenyebb a társainál, terápiára van szüksége vagy barátokat szeretne.
Chbosky stílusával van bajom, mert Charlie-ból sikerült egy érzelmileg sekélyes, állandóan sírdogáló lúzert faragnia. Rengeteg fajsúlyos témakör szóbakerül, a homokszexualitástól kezdve az erőszakig, droghasználat stb., mégis, úgy érzem, mintha csak manipulálni akarna a szerző. Persze, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette, persze, hogy hatással vannak rám. De céltalannak érzem. Charlie ennél többet érdemelne, intelligensebb ő ennél, mint azt ki is mondja az egyik karakter a könyv végén.
Ráadásul a kötet tele van örök életigazságokkal, amik elcsépeltnek hatnak számomra. Talán azért, mert az eredeti mű 1991-es, és azóta eljött az internet forradalma, sok mindent elmondtak már, amit el lehetett. Ezt nem rovom fel a regény hibájának, ám ilyenkor sajnálom, hogy nem olvastam előbb, akár eredetiben is (félig olvastam, bátran ajánlom, nem kihívás az angol annyira, mint gondolnád). Viszont internet nélkül valószínűleg nem hallok a könyvről :) Furcsa kettősség.
Mégis voltak részek, amit tetszettek, sőt, kifejezetten faltam az oldalakat, azért mégiscsak elolvastam két nap alatt.
Viszont keserű a szám íze. Csalódott vagyok.
Kedves Olvasó, olvasd el a könyvet, mert vannak könyvek, amiket olvasni kell. Csak lehet, nem fogod megtalálni benne azt, amit keresel. Magadra ismerhetsz bizonyos jelenetekben, lesz olyan, amin felhúzod magad, mert annyira távol áll a valóságtól, és lesz olyan, ami egyszerűen csak nem hagy nyomot benned. Számomra azonban nem sok újat adott a könyv, bármennyire is nyitott voltam.
Azért Feel infinite.
Szeretettel ölellek,
Algernon
Hihetetlen, mit ki nem bír az ember, ha arra kényszerül.
Egy lehetetlen könyv, amit csak olvasol és olvasol, amíg el nem fogynak a lapok, mert érdekel a történet, mert tudni akarod, hinni akarsz abban, hogy ez az iszonyat nem tarthat örökké. Egy litván család története, akiket elhurcolnak otthonról, és munkatáborba száműzik őket.
Nincsenek rá szavak, milyen arcai vannak az embereknek, hol mutatkozik meg igazán, legyőző vagy legyőzött, mikor eltűnik a méltóság, már csak a túlélés a cél, és kapaszkodsz egy szalmaszálba, egy régi világ emlékébe.
Elborzasztó és mégis egy szép könyv, miközben elrettent, közel húz magához, és nem ereszt, neked szegezi a kérdést: Te vajon kibírnád?
Kedves Mary Ann Shaffer,
néhány napja fejeztem be a könyvét, a Krumplihéjpite Irodalmi társaságot, és kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak róla, hogyan is tetszett.
Be kell vallanom, nem vártam sokat a történettől, bár hallottam elismerő véleményeket róla, ám ezeket az könyv első negyedében nem tudtam volna alátámasztani. Aztán történt valami, és azt vettem észre, egyre jobban érdekelnek a szereplők levelei, alig várom a következő postafordultát, én is ott ülök a sötét kis házikóban, és irodalmi társalgást folytatok, a részemmé válik.
Erről jut eszembe, megadná majd a krumplihéjpite receptjét?
Rég olvastam ilyen bájos történetet, közben pedig dúlt a második világégés – mégis jól esett olvasni a hétköznapokról, arról, milyen volt az idő, amiről nem sok történelemkönyv beszél.
Köszönöm az élményt, nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott története, és hiányozni fognak a levelei.
Könyve hírét elviszem magammal, és ajánlani fogom én is jó szívvel másoknak a borongós délutánokra, egy csésze tea mellé.
Maradok őszinte híve,
Algernon
Biztos, hogy Barney nem volt teljesen magánál, amikor nevét adta ehhez. Izzadtságszagú az egész, és sajnos nem igazán működik nyomtatásban a Barney Stinson-életérzés.
Szomorú utánzata az eredetinek, hiába követi a sorozatot. Barney csak mozgóképen az igazi, melyhez sokat tesz hozzá Neil Patrick Harris.
Kár érte.
Haragszom erre a könyvre, mert nagyon-nagyon akartam szeretni, és sokat vártam tőle, mégis kegyetlenül megszenvedtem vele. Alig tudtam elolvasni.
Most pedig következik az, hogy az értékelésembe nem veszem bele ezt a szenvedést, a „rosszkor olvasást”, a tökéletlen időzítést, nem keresem a miérteket, mi tartott ilyen sokáig, mi zavarhatott a stílusban.
Csupán a történetet fogom értékelni, a mondanivalót, az elsuttogott szavakat, ki nem mondott gondolatokat. Samnek megadatott az „esély”, hogy megláthassa az okokat a tettek mögött, ő valóban tudta, hogy ez a kávé az utolsó lesz, az a buli a végső. És nem lesz több.
Sok igazság van a könyvben, elcsépeltnek hangozhat, és meg sem az. Van néhány dolog ugyanis, ami időtlen. Ha megmented egy társad, ha kedves vagy a másikhoz, ha tudsz bocsánatot kérni, ha elismered, hibáztál – az sosem lehet égő, nem helyénvaló, ciki.
Az úgy helyes. Sokszor azonban ezt elfelejtjük.
És Samnek lehetősége volt minderre. Mielőtt elmegy. Neked is van. Kérdés csak az, élsz-e vele?A címválasztás remek, és a befejezésnek is nagyon „örültem”, tetszett, hogy nem habcukros.
Mert nem kerülhető minden el. A címből tudható. De az idővel Te rendelkezel, csakis Te.
Erős közepeske, semmi extra. Ígéretes alapötlet, aztán unalomba fullad. Azért sok helyen együtt tudtam érezni Gerrivel :)
És vannak benne vámpírok. Hi-he-tet-len…
Megjegyzés:
Soha nem értettem, egy fordító miért nem veszi a fáradtságot, hogy egy filmcímnek utánanézzen, magyarul hátha nem szó szerinti fordítás. Nem Randevú Joe Blackkel (eredetileg ugye Meet Joe Black), hanem a hazai forgalmazásban Ha eljön Joe Black. Ezért haragudni tudok, nagyon, főleg, mivel a szövegkörnyezetből kiderül, egy filmről van szó, és maga a film ha nem is alapdarab de az!, pontosan tíz évvel korábbi, mint a fordítás.
Megjegyzés megjegyzése:
Sokat elmond a könyvről, hogy a megjegyzés hosszabb, mint az értékelésem.
Nem érdekelnek a könyv hibái, a miértek, és a mi lett volna ha, meg a nehogymár felkiáltások.
Tudod, vannak néha olyan könyvek, amikről tudod, hogy nem vág a fő profilodba, félsz tőle, hogy túl romantikus, nyálas, de meggyőz egy borító, egy barát ajánlása, egy kritika, egy fülszöveg.
Belekezdesz. És csak azt veszed észre, hogy kiolvasod másfél nap alatt a 440 oldalt, és közben mosolyogsz, aggódsz, és helyére kerül a világrend, és hinni szeretnél benne, hogy igaz, és van ilyen. És akár Te is lennél Abby helyében.
Igen, kellenek ezek a könyvek nekünk – amikor sajnálod, hogy vége van :)
(és tökéletes sűrű hóesésben az ablaknál olvasni)
Kedvem támadt marcipánt enni :)
Néha pedig ilyen történetek is kellenek a törékeny női léleknek.
Ide nekem egy mechanikus pillangót!
Imádtam a sötét világot, a kohéziót, a logikáját, mindennek oka és célja volt, az abszurd összeolvadásokat, a könnyeket és fájdalmat, a soha el nem jövő ígéreteket, a történeteket, a sosemvolt emlékeket, a világot, amit belepett a hamu és a por.
Hol a következő rész? :)
Nem akarom, nem tudom, nem hiszem, nem tehetem, mert az nem lehet, mert ha ez igaz, ha dönthettek volna, akkor nem tudnám milyen az, amikor elfogynak a könnyek. Sajnos azonban tudom. Ők miért nem akartak maradni?
Gyönyörű szerelmi történet ez, melyet átitat a zene, igazi hullámvasút ez, a gyászról, milyen az, ha egy pillanat alatt hullik minden darabokra. Döntened kell.
Szerettem az időugrásokat, az érzelmi árnyalatokat, és mégis, nem ejtettem könnycseppet, miközben olvastam. Csak most, ahogy éppen Yo-Yo Ma-t hallgatom. Amikor sír a cselló.
Megütne a guta, ha várnom kellene a következő kötetre… de szerencsére előrelátó kislány voltam, @FFG pedig bűbáj, és kölcsönadta a befejező részt. Így azonnal is kecmeregtem a polchoz, és nyitottam is ki, és kezdtem neki :)
A kötet első 70 oldala maga a tökély, Moning tényleg odatette magát. Barrons meg hááát… még mindig semmit nem tudunk róla, ha esetleg választ is kapunk egy kérdésre, tuti újabb két kérdéssel találjuk szembe magunkat.
Valahogy mégsem faltam be két nap alatt a könyvet, de imádtam minden sorát, eseménydús volt eléggé, kapkodtam a fejem rendesen. Még mindig elvarázsol a világ, bár nem szívesen futnék én se bele egy ITK-ba, vagy egy Rinófiúba az utcán sétálva. Dani az előző részben kicsit idegesített, most azonban eléggé a szívemhez nőtt ő is, Rowena pedig sosem volt szimpatikus.
Macnek nem lesz könnyű dolga.
Sok mindent köszönhetünk neki.
Én egy örök elköteleződést a sejtbiológia iránt azon a bizonyos második laborgyakorlaton, a világ, nos, számtalan gyógymód, elmélet és terápia megszületését.
Bár nem volt tökéletes, az életrajzi rész néhol túl hatásvadászra sikerült, ám nem tudok rá haragudni. Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kell, aki valaha is betett egy HeLa feliratú metszetet a mikroszkóp alá.
Nem csak névtelen minták azok. Voltak Valakik, itt jártak köztünk. Ezt sosem szabad elfelejteni.
S ugyan már 51 éve elhagyott minket, jeltelen sírban nyugszik, mégis örökké él. A szó legvalódibb és nem szentimentális értelmében.
Sajnos sikerült a végén elspoilerezni magamnak, mi történik Mac-kel, ugyanis beleolvastam a 4. kötet fülszövegébe…
Ebben a könyvben csak egy dolog zavart, de így egymás után olvasva a 3 kötetet, ezúttal nagyon – ez elején található szájbarágás. Vagyis nem az a baj, hogy áttekintjük, mi is volt eddig, hanem az, hogy ugyanazok a poénok és sorok köszönnek vissza, amit az előzőekben olvastam. Szerintem viszonylag felesleges, senki nem kezdi a 3. kötettel a sorozatot, annyira pedig nem kuszák a szálak, hogy ne lehessen felvenni a fonalat. Vagy ez csak akkor zavaró, ha befejezel egy kötetet, és másnap már emeled le a következőt a polcról?
Ettől függetlenül még mindig nem sikerült kiábrándulnom Írországból, pedig hát Moning aztán eléggé vehemensen bizonygatja, Dublin nem a földi Édenkert :) Jó kis finálé lett itt a végére.
És nem igaz, hogy nemhogy megkaptam volna a keresett válaszaimat, csak még több kérdésem van. Még mindig érdekel a könyvesbolt címe :) és Barrons titka
Na ez szép, lazán ledaráltam ezt a könyvet másfél nap alatt… Szerintem Moning most ott röhög rajtam Barrons és Mac társaságában egy dublini pubban whiskeyvel koccintva, amiért vizsgaidőszak előtt sikerült rátalálnom a sorozatra, és majd lekaparom a falat, hogy visszajussak a fővárosi rezidenciámra este a 3. kötetért. – Ja, hogy pénteken vizsga? Hehe – kacagnak rajtam.
Elmentek ti a… :)
UI: És végre egy karakter, akit Christian-nak hívnak, imádom ezt a nevet :)
Igazi szórakoztató, kikapcsoló, metálfényű tündérmese ez, vannak hibái, már-már túlontúl bájos is talán ebben az félig-meddig robotok és holdlakók által benépesített, posztapokaliptikus világban, mégis, nem tudok rá haragudni, hiszen ez Hamupipőke története, aki csak el akart menni a bálba, és akinek mindannyian szurkoltunk, miután ottmaradt az üvegcipellője, hogy a herceg találjon rá, és éljenek örökkön-örökké boldogan.
Hamupipőke ezúttal már kiborg, és nem lencsét válogat a hamuból, hanem műszereket javít, nem az egerekkel és madarakkal társalog, hanem egy androiddal (aki lelki szemeim előtt nekem Eve volt a Wall-e-ből), és a báli ruhája láttán sem ámul el a nagyközönség. Új-Pekingben járunk (gondolom tudatos helyszín, az eredeti Cinderella-történet a 9. századi Kínából származik) a negyedik világháború után, ingatag politikai helyzet, miközben tombol a pestis, ellenszer nélkül, a Hold népe harcra készül, a rozsdás és elavult alkatrészek között pedig mi csak szurkolunk a kiborg lánynak, ahogyan tettük ezt a Disney-rajzfilm alatt és a Grimm-mese közben is, és együtt sóhajtunk fel, amikor Kai herceg álruhában toppan oda Cinder bódéjához a vásárban.
Mert ilyenek vagyunk. Tündérmesék kellenek nekünk.
És itt vagy egy, ne menj el mellette. Még ha az egyik nagy csavar már oldalakkal korábban ordítja, mi lesz az, akkor se. Csak mosolyogj az apró kis részleteken (a roncs autó narancssárga, és eredetiben „pumpkin”-nak becézi egyszer Cinder), vackold be magad a fotelba egy bögre forró teával, és ámuló szemmel figyeld a mesét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt, hetedhét országon is túl, volt egy lány, aki csavaranyákat válogatott, és olajfoltos ruhában ment a bálba :)
Slusszpoén:
Most láttam először leírva magyarul, és nem is az egyetemi jegyzeteimben az „audio-interfész” szót :) Ezért már jár egy csillag.
Hihetetlenül cuki és tündéri könyv egy kis bagolyról, a rajzok, hát azok valami halál aranyosak. A német nyelven írott szöveg megértése nem okoz gondot, úgyis csak a baglyocska a lényeg, aki egyedül van az erdőben :)
Szintén egy bécsi művészkönyvesboltban lapoztuk végig @brena-val.
Egy bécsi könyvesboltban lapoztuk végig, de @brena-val ellentétben én simán megvenném a gyerekemnek a könyvet, kihajtogatós, kinyílós térbeli könyv, és nagyon szép rajzok vannak benne :)
Szerintem mindenkinek kell, hogy legyen legalább egy ilyen könyve.
(nekem is volt, bár tény, pár évvel később, mire kezembe került, már darabokban volt).
Írország és tündérek :) +Jericho Barrons, akinek tudni akarom a titkát!
Nincs több szavam, ide a következő kötetet, és a könyvesbolt pontos címét!
Ehh, vegyes, elég vegyes érzelmek.
Viccesnek vicces, szimpatikusak a karakterek is, és tényleg reálisabb a helyzet, mint egy amerikai gimi pompomlányokkal. Unikum, ha vehetjük úgy.
A borító fennhangon hirdeti, „egy sorozat, amely itt és most játszódik”. Azonban – számomra – ez csupán abban nyilvánul meg, hogy a szerző összeszedte az ismert bandákat, sorozatokat, filmeket, és random dobálja be őket a történetbe. Idegesítő, nem mellesleg szerintem a szerző informatikai analfabéta is. A könyv 2010-ben jelent meg, és mégis, mintha a 90-es évek végén játszódna, csak itt van msn is, függetlenül attól, hogy Reni karaktere maga sem egy műszaki zseni.
Világos, az első szerelemtől (is) viselkedsz hülyén, de amit Reni művel, az kb. 8 éves szint. Értelmes, okos lány, erre a Cortez-bejegyzései fájdalmasan gyerekesek, erre nem mentség a kamaszszerelem és a regény napló mivolta sem. Bár ez utóbbit tetszett, érdekes, ez az E/1 jobban bejött nekem, mint Katniss monológjai :)
Kicsit erőltetett a könyvolvasási mániája, számomra úgy jön le, mintha szándékosan lenne – akár nevelési célzattal is – könyvmoly a főszereplő. Mintha ezzel megszólítaná azokat a szürke verebeket, akik a középiskolai közösségből kilógtak, és inkább a könyvek felé menekültek, akik egy kicsit mindannyian vagyunk, voltuk.
Viszont mosolyogva olvastam az történetet, aranyos, ez a legjobb szó rá. Kár, hogy Leiner Laura az „itt és most”-t nem igazán tudta átültetni. Én 10 11 éve voltam Renivel egyidős, de már akkor másképp volt minden, pedig én is egy pesti suliba jártam.
A rajongást sem értem, valószínűleg különc vagyok. Pedig én is váltottam sulit, és voltam/vagyok kívülálló, Reni helyzete nem ismeretlen számomra. Az osztályközösség azért irigylésre méltó.
Tény, rohanni azért nem fogok a második kötetért, egynek elment szakdolgozatírás közben, mert nem kellett gondolkozni, és viszonylag könnyen megjegyezhetőek voltak a karakterek.
Azért Arnolddal tudnék vitatkozni, de nem biztos, hogy én nyernék :)
Kiegészítés: kizárt, hogy Reninek minden könyv tetszik, amit olvas.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Úgy tűnik, az 1 mégsem a legmagányosabb szám *
Mattia száma: 2760889966649
Alice száma: 2760889966651
A fenti számok különlegesek – ikerprímek. Egy szám (itt: 2760889966650) mindig közöttük áll. Ez a szám sok minden jelent, egy áthatolhatatlan akadály kettejük között, hosszú időn át. Évek elteltével újra és újra találkoznak, és az a szám még mindig ott van köztük.
Annyira drukkoltam nekik, hogy észrevegyék, hogy átlépjenek rajta, hogy nem kell megadniuk magukat. Annyira közel álltak egymáshoz, csak egy hajszálon múlott. Hiszen csak egyetlen szám volt köztük.
És sajnos ők nem látták.
Egyedül maradtak. Magányosan, elveszetten a számok végtelenjében.
És soha nem állhatnak egymás mellett.
Nehéz a prímszámok élete. Szembe kell nézniük a saját démonainkkal. Végülis egyedül. Kísérhetnek minket az úton, de a saját csatáinkat nekünk magunknak kell megvívnunk. Ez a kulcs. Szembe tudok-e nézni azzal, aki vagyok? Tudok-e változtatni?
Ez a történet nem más, mint két megtört lélek többszörös találkozása az őrület határán. Van valami zavaróan és kétségbeejtően gyönyörű ezen ikerprímek történetében. Vajon Mattia és Alice örökké magányosak maradnak, mint a prímszámok?
*Three dog night – One is the loneliest number c. száma
Monumentalitásában és a szálak kavarodásában a szokott minőség a szerzőtől, egyszerűen nagyszerű, Follett bravúrosan keveri (egyszer-kétszer már túl abszurd módon) a fikciót a valósággal, történelmi díszletként most a második világháborút teszi meg. Ezúttal nem mert belemenni annyira tényekbe, inkább csak felsejlenek a világégés eseményei a családi drámák közepette.
Az alakok többsége már eleve szimpatikusabb volt, és a szereplők azonosítása is könnyebben ment, mint a Titánok bukása olvasásakor, de sajnos néhányuk nem annyira árnyalt figura. Vannak hibái a könyvnek, ráadásul néhol érezhető, hogy két fordító dolgozott rajta. Itt-ott a politikai ábrázolásmód is eléggé sekélyesre sikeredett.
Ettől függetlenül engem kellemesen kikapcsolt, csak úgy faltam az oldalakat – sürgősen ide nekem a 3. részt is!
Képzelj el egy olyan világot, ahol a leghétköznapibb dolgok is úgy tűnnek már, mintha sosem voltak talán igazak, mintha csak egy eltűnt időből maradtak volna, mintha homályosan látnád ezeket.
Csodák voltak, a múlt nagy csodái. Egy naplemente, egy 24 órás óra, egy hajnali napsugár az asztalon. Amikor még minden rendben volt.
Aztán megváltozott.
És nem tehetsz mást, mint alkalmazkodsz, miközben elveszik az idő, és tudod, hogy jó vége úgy sem lesz. De elmesélheted a történeted – megható és gyönyörű, egy szilánkokra hulló világ árnyékában. Kilátástalan, és elkeserítő a helyzet. Nem igazi posztapokaliptikus sci-fi. Csendben kúszik be a zsigereidbe, és ránt le magával.
Egyetlen egy dolog marad számodra csupán. A tudat. Csak az az egy.
A tudat, hogy itt voltál.
