afuge értékelései 50
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Lassan sikerült keresztülrágnom magam ezen a részen, pedig a végéről visszatekintve egyáltalán nem tartozik a gyengébbek közé. Sőt, visszagondolva egyre nehezebbé válik a történet: Jordan világa a legtöbb „szokásos” történethez képest nem „halad” – hanem „terjeszkedik”. Azaz: nemcsak felvonultat mellékszereplőket, speciális eseményeket, cselekményszálakat, amelyek valahogyan tovalendítik a központi történetet, majd lezárulnak, eltűnnek – egyáltalán nem: Jordan minden egyes új szálat kézben és élőn tart, egyesével. Ettől pedig hatalmassá válik a regény – elképesztően részletes, elképesztően lehengerlő – de bizony csak egyre több figyelemmel követhető.
Valahol ilyen tájt alakul ki az olvasóban (bennem) a várakozás érzése. A hatalmas történet nem azért kelti a lassúság érzését, mert nem halad a cselekmény – hanem mert rengeteg szálat kell leírni, kibontani, és ez önmagában idő- és karakterigényes. Ezért aztán ez a rész számomra a ritkásan elszórt, de önmagukban hatalmas mérföldkövek élvezetes megtétele.
Mert bizony ez a rész mondhatni „történelmi jelenetőségű” jeleneteket tartalmaz: az egyik természetesen Egwene amyrlinné választása, a másik az asha'man rendszer bevezetése (és persze a „tanya”, azaz a Fekete Torony lassú, de félelmetesen erős hatást keltő fejlődése) – és persze ott van a finálé, amelyről még írok alább.
Jordan (saját megítélésem szerint) nagyon jó. Nagyon jó, mert Rand belső küzdelmét (amely gyönyörűen van fölvezetve, ahogy már korábban is írtam róla) annyira jól jeleníti meg, annyira szépen, aprólékos fokozatossággal építi föl (Lews Therin előbb csak egy-egy szavas, majd hosszabb monológjai, az interakció első, válasz nélkül maradt jelei, majd a közvetlen egymásra találás), hogy valósággal érezhető a nyomás, és nekem konkrétan rossz érzés volt olvasni ezeket a részeket: az állandó kétség, hogy vajon mikor válik végeletessé az őrület, egyáltalán ez maga az őrület már, vagy nincs is köze hozzá? A súly hatalmas: az őrület mítosza a regény elejétől az olvasóba sulykolt; a belső hang pedig több könyvön keresztül jelen van – ahogy korábban megannyiszor írtam, ez ad igazi erőt majd minden hasonló szál feloldásának az Idő Kerekében.
Persze szót kell ejteni a Fekete Toronyról, amely már önmagában letaglózó számomra, hiszen olyan dolog kezd el kialakulni, amely öt részen keresztül elképzelhetetlen lett volna a történet világában – minden apró kis rész, amely a „tanya” életéről szólt, teljes izgalomban olvastam. Az aes sedai rendszer „másolata” pedig olyan, mintha egy régóta hiányolt egyensúly térne vissza, vagy alakulna ki újra.
A karakterfejlődést itt is meg kell említenem, amely változatlanul gyönyörűen felépített és jó látni: leginkább Egwene az, aki most hatalmasat lép, aki szívében aiellé válik – öröm olvasni a végre egyre határozottabb és egyenesebb személyét.
Még rengeteg szinten lehetne elemezni ezt a részt: az egyre elviselhetetlenebb nyomást az időjárással kapcsolatban (szinte az olvasó is fullad az elképesztő regénybeli hőségben); ahogy Mat karaktere is megtalálja méltó helyét a cselekményben; Nynaeve és Elayne „felfedezéseit”, aminek köszönhetően újabb „atombombát” dob le Jordan az elcsendesítés meggyógyításával; a Kitaszítottak itt-ott elejtett szervezkedését és így tovább.
Ami azonban kihagyhatatlan az a záró rész: a Dumai kutak. Ha valamit, ezt a fejezetet sosem felejtem el (és első olvasás után sem felejtettem el mostanáig) a regényből. Az asha'manok első bevetése olyan erejű, hogy már feszegeti a regény felső határait: Jordan olyan hatással írja le a nyers erőt, amelyet egy könyveken át épített félelem és csodálat leng körül, hogy utána percekig nem tud kibillenni az olvasó a szinte extatikus állapotból. Az író valami brutális finálét hozott össze, ahol egyszerre oldódik fel Rand tortúrája (amely olyan jól van megírva, hogy csak másodszori olvasásra tűnt föl, mennyire „rövid” az a pár nap, míg elrabolják – az emlékezetemben tízszer ilyen hosszúra nyúlt ez az időszak, és már arra tippeltem, hogy csak a következő könyvben jön a "feloldozás"), egyszerre vetik be az említett módon először az asha'manokat, és egyszerre hódolnak be először igazán az aes sedaiok az Újjászületett Sárkány előtt – amely szintén elképesztő esemény.
Ha valamiért, akkor ezért a fejezetért már önmagában érdemes volt elolvasni idáig a regényt. Nincsenek rá szavak.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A többi könyvvel ellentétben ez az első rész, amely csak négy csillagot kap. Most először éreztem igazán úgy az olvasás alatt, hogy ez a könyv inkább átkötés, inkább kapocs két „komolyabb” történés között – persze leszámítva a Jordanhez méltó finálét. Talán korábban már írtam, hogy a regény egyre „lassabb”, egy-egy rész fokozatosan rövidebb időszakokat ölel föl: míg az első két könyv nagyjából másfél évet foglal magába, addig a harmadik rész már csak egy évszakot, a negyedik pedig fele ekkora időt. Ehhez mérten természetesen részletesebb az elbeszélés, több idő marad minden szálra, ám eddig sosem éreztem azt, hogy fogynak az oldalak, de alig halad előre a cselekmény.
Talán azért, mert ez nincs is egészen így, hiszen minden „mozgásban van”, de a történet ennek ellenére „csupán” két utat mutat be: Rand a Pusztából megérkezik Cairhienbe, Elayne és Nynaeve pedig Tanchicoból Salidarba – semmi többet. Leginkább szembetűnő, hogy Perrin karaktere teljesen hiányzik ezúttal.
Ezek miatt nem csodálom, ha valaki ennél a kötetnél kezd el kizökkenni a regényből, ha itt kicsit lankad a lelkesedés, nehézkessé válik az olvasás: mintha ennek a regénynek inkább tisztázó, informáló szerepe lenne; fény derül pár fehér foltra a múltban, és pár jövőbeli történés alapot kap.
Ilyen alapozás az időjárás leírása, amelyet így, másodszorra olvasva valóban zseniálisan hint el az író: valahogy végig érezhető, hogy ez az elképesztő forróság (ősz végén járunk) nem normális, nem természetes, sőt, nagyon nehezen elviselhető (szinte az olvasó is fullad a száraz hőségben a szereplőkkel együtt) – mégis, ha nem tudnám előre, mennyire fontos lesz ez a további részek miatt, talán föl sem tűnne a sok utalás.
A másik alapozás ennél egyértelműbben megjelenik: Rand meghasonlása szintén tökéletesen épül föl. Eleinte csak furcsa (de saját) gondolatokkal, majd egy-egy szorosabb helyzetben eleinte értelmezhetetlen „idegen” belső hangokkal – de igazából ez is betudható lehet pusztán az „újjászületésnek”; a regény végén azonban már egyértelműen párbeszéd indul Rand és a benne lakozó Lews Therin között – mindez azonban szintén még csak a töredéke abból, ami ránk vár a további részekben. Ilyen szempontból tehát Jordan zseniális munkát végez, a felépítés tökéletesen kiszámított, kellően elaprózott, és első olvasásra szinte garantált a „rádöbbenés” élménye, amikor kiderül, miért is ilyen jelentősek ezek az utalások. Ez az, ami az Idő kereke regények monumentalitását adja: a gondos fölépítés, és a könyvekkel előre történő utalás, amelyek fontosságára hirtelen, de akkor elemi erővel derül fény.
Ismét meg kell említenem a karakterfejlődés nagyszerű folytatását: ebben a részben elsősorban Egwene és Mat lépnek nagyot magukhoz képest (bár az alább részletezett hiszti Egwene esetében ront valamennyit az összképen) – öröm látni, hogy a karakterek továbbra is életszerűek, de legalább is tanulékonyak: tanulnak és fejlődnek a történtekből, és ezáltal hitelesen változik a személyiségük és viselkedésük.
Mégsem öt csillag, és nem csak a gyengébb cselekmény miatt. Itt következik be először, amiről az első pár könyv értékelésénél írtam: a női karakterek „hiszti-faktora” elkezd emelkedni. Most éreztem először, hogy már kicsit sok, már kicsit irreális a folyamatos házsártoskodás, zsörtölődés – számomra ilyen mennyiségben ez már inkább rontja az élményt. Remélem, nem emlékszem jól, és ez nem erősödik még tovább (bár tartok tőle, hogy pont ez irányba haladunk).
Ezt a könyvet a finálé menti meg. Egyfelől hálás voltam ezért, különben nagyot csalódtam volna ebben a részben – másfelől kicsit az a fajta kellemetlen utóíz kerülget, amit némely folytatásos, gyengécske sorozatnál érez az ember: van egy közepes történet, aminek a végére minden epizódnál bedobnak valami hatalmasat, hogy aztán legyen kedv megnézni a következő részt. Szerencsére tudom, hogy következnek még jobb kötetek is, de számomra ennél a könyvnél nagyon elütött a nyolcvan kilencven százaléknyi fő rész a végét jelentő tíz elképesztően izgalmas százaléktól.
Némileg még nehéz is követni a megszokott lassúság után hirtelen fölpörgő történéseket: három könyv után a Kitaszítottak egyszer csak hullani kezdenek, ráadásul ketten egészen kétes módon; közben egy-egy monológban hirtelen összegzésre kerül az aktuális állapot (Rand beszélgetése Bashere nagyúrral), elhangzik egy-két utalás a jövőre nézve (aes sedai követek Randhez) – mindez azt érzékelteti, hogy bőven lesz még esemény.
Nem lehet végül kihagyni Moiraine halálát sem, amely a gyengécske részhez képest az eddigi teljes regény egyik legmeghatóbb, megszomorúbb része. Nem véletlen, hiszen olyan karakter távozik (egyelőre) a történetből, aki az első oldalak óta velünk van. Szépen búcsúzik, méltósággal, és szép emlékeket hagy maga után.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A negyedik részt egyre nagyobb kiegyensúlyozottság jelzi – Robert Jordan tündököl. Talán először ennél a két kötetnél írhatom le, hogy minden lapját élveztem – a korábbi részeknél mindig volt egy-egy szál, ami kicsit elnyújtott, kicsit lassú, kicsit érdektelen volt, most viszont a három fő vonal (Perrin Emondmezőn, Elayne-ék Tanchicoban és Rand a Pusztában) tökéletes ritmusban váltja egymást.
Ennek a kötetnek az igazi lényegét és súlyát egyértelműen a múlt soha ennyire nem részletezett feltárása adja, ezáltal az egész regénysorozat egyik legfontosabb részévé emelve azt. Számomra ugyanis egy fantasy történet legfőbb erejét a benne elrejtett saját történelme adja, furcsa módon „hitelesítve” azt. Ez az, ami ekkora „hitelt”, erőt ad a Gyűrűk urának (és amit kicsit hiányoltam a Jég és tűz dala sorozatból). Azáltal, hogy Jordan itt ilyen részletességgel, és ilyen zseniális átkötéssel (a kétgenerációs lépegetés) mutatja be a Világtörést és az onnantól a jelenig vezető utat, egy elképesztően szilárd alapot ad az egész történetnek – hatalmas erőt és mögöttes tartalmat adva minden további eseménynek. Az olvasó szinte érzi, ahogy ránehezdik a múlt súlya, ahogy újabb és újabb jelentőséget nyer minden egyes pecsét, angreal, (újrafölfedezett) varázslat – vagy éppen egy szokás megtörése (elég csak Aramra gondolni, akinek a lépése fele ennyire nem lett volna jelentőségteljes, ha előtte nem látjuk a Levél Útjának hátterét és fennmaradását).
Korábban már magasztaltam Jordan népábrázolását, itt csupán ismét megemlíteném, milyen okosan rejti el a valós történelem egy-egy hagyományát (vallását?) a regény egy-egy népcsoportjánál (nem lehet véletlen az evőpálcika fölbukkanása, a zsiráf, mint egzotikus állat, vagy a török buggyos öltözékhez hasonló ruházat stb.). Mindazonáltal fölösleges lenne megpróbálkozni bármely regénybeli népet a valósághoz hasonlítani – a szokások és jellegzetességek épp eléggé szét vannak szórva; másrészt pedig önmagukban is épp eléggé csodálatosak az ábrázolt világok.
Azt hiszem, innentől már minden egyes könyvnél kénytelen leszek áhítattal áldozni a karakterfejlődés oltárán: továbbra is csak magasztalni tudom az írót, ahogyan nem csak a cselekményt, de magukat a karaktereket is lépésről lépésre építi. A legerősebb változás talán Randen látszik, aki egyre kevésbé mutatja a félénk és bizonytalan birkapásztor jeleit, és egyre többször lép merész és megjósolhatatlan lépéseket, olyannyira, hogy már az olvasó sem tudja, mire készül. Emellett persze Perrin sem marad el, aki lassan Folyóköz vezetőjévé válik – az egyensúly talán Mat kárára dől most, aki itt jóval kevesebb szerepet kap (bár később ezt kamatostul pótolja majd).
A karakterek fejlődésével együtt pedig az olvasó egyre közelebb is kerül hozzájuk, és ez újabb erőt ad a regénynek. Olyannyira, hogy a folyóközi szál már-már elhomályosítja a „hagyományos” utolsó fejezeti csatát: az eredeti kiindulópont, Emondmező küzdelme (megfűszerezve Perrin esküvőjével) ennek a könyvnek a legmeghatóbb, legerőteljesebb része.
Érződik, hogy a regény immár túljutott a „fölvezetésen”: az első részhez képest a helyszínek szinte nem is változnak, sokkal lassabban (és persze sokkal kidolgozottabban) halad minden előre; a vége pedig (bár parádésan lehengerlő) „csupán” egy lépés a következő rész felé, és inkább kezdet, mint lezárás. Indulhat is a következő!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Jordan ismét változtatott kicsit az írásban, és ismét jól sikerült részt adott ki a kezei közül. Ahogy többen is írták már, ebben a részben Rand alig-alig tűnik föl, a cselekmény „szinte minden mással” foglalkozik – és így is tökéletesen izgalmas és jól összerakott történetet kapunk.
Emellett egyre nagyobb szerepet kap az Álmok Világa. Ez érdekes, számomra például kicsit szétzilálja, higítja a történetet – leginkább azért, mert ez a „helyszín a helyszínben” megjelenés nekem sokkal megfoghatatlanabb eszköz. Persze ez semmit nem von le a könyv értékéből, és másik szemszögből nézve rengeteg új síkon színesíti az alaptörténetet.
Ahogy halad előre a regény, egyre érezhetőbbé válik az egyik (számomra) kedvenc tulajdonsága: hogy minden apró utalásnak súlya van, minden beteljesült prófécia egyre erősebb hatással van rám – hiszen van köztük olyan, amely már két könyvvel korábban megjelent, és azóta húzódik. Ebben áll Jordan egyik zsenialitása: annyira aprólékosan, halvány utalásokon keresztül, mégis stabilan készít elő egy-egy történést, hogy mire eljutunk a bekövetkezésig, szinte elsöprő az említett szál hatása (számtalan példát lehetne erre hozni, akár ahogy egy-egy pecsét föltörik – mikor már száz-oldalakon keresztül hallgattuk, hogy mennyire fontos szerepük van, mennyire törhetetlenek, és mennyire rettenetes, ha mégis föltörnek; vagy amikor rengetegszer elhangzik, hogy az aielek sosem jönnek át a Világ Gerincén – aztán egyszer csak mégis átjönnek és így tovább; nem beszélve az igazán brutális hatású varázstárgyak megtalálásáról és alkalmazásáról, mint Valere Kürtje, vagy a Callandor). Ezt az előbb leírt hatást azért szeretem, mert minden könyvvel egyre erősebb – a hetedik-nyolcadik résznél már alig bírok magammal, amikor egy-egy, 5-6 részen keresztül vezetett szál zárul le, teljesedik ki. Csak így tovább!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Töretlenül halad tovább az események áradata. A cselekményfolyamot nem részletezném – Jordanhez mérten változatos, és itt már (számomra) ledobja magáról a legtöbb Tolkien-féle haránt impulzust, érezhetően „saját erőből” zubog a történet. A változatosság egyik legjobb példája, ahogyan Jordan nem engedi „csak úgy” használni a korábban fölfedezett dolgokat: az Átjárók mégsem válnak „hétköznapi” utazási módszerré – helyette pedig szinte új világ, a Kapukő bukkan föl.
Számomra az egész regénysorozat csodálatossága két alapon nyugszik: az egyik a monumentalitás érzékeltetése, ami briliáns (az utolsó fejezetek csatája során szinte látom magam előtt, ahogy Rand egyszerre látja a csatát fölülről és mégis maga körül) – a másik pedig, ami még talán az előbbinél is fontosabb: a karakterfejlődés. Ha valami, ez utóbbi végigköveti az egész történetet. Minden egyes ilyen apróság (ahogy a juhász egyre kevésbé fél az aes sedai-októl, ahogy a fiatal Tar Valon-i tanoncok egyre felelősségteljesebben (na jó, itt azért még nem annyira) döntenek stb.) külön öröm, és valahogy „hitelesebbé” teszi a regényt, de legalább is élethűbbé a karaktereket.
Jordan továbbra is zseniális időközönként szórja el a fő történet apró darabjait – itt egy pecsét kerül elő, máshol épp egy hatalmas sa'angreal mellett haladnak el, majd megint máshol egy prófécia hangzik el – mindennek jelentősége lesz később, és gyönyörű a szerkesztés, ahogy ezekre előre és visszautal az író.
Számomra a cselekményvezetés is változott, talán mondhatni gyorsult: a fejezeteken belüli nézőpontváltás (nem csak egymáshoz közel lévő karaktereknél, hanem néha teljesen más országba ugrik a történet egy fejezeten belül) pörgősebbé teszi az egész elbeszélést, így nekem még most sem volt sok sem a ruha- és tájleírás, sem az általam emlegetett „karakterhiszti”.
Összességében tehát le a kalappal, a történet valóban szinte folyamatosan a csúcson pörög, és Jordanhez méltóan a finálé zseniális. Lássuk a következő részt. :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Másodszorra kezdtem bele a Jordan-világ olvasásába, és bár nagyon tartottam tőle, hogy milyen lesz ez alkalommal elveszni a varázslatban – másodszorra sem csalódtam! A helyenként lassú, túlontúl részletes történetvezetés ellenére a ciklus első regénye közel sem olyan vontatott, mint azt páran írták (sőt, én sokkal hosszabb ruha- és tájleírásokra számítottam). A regény mind tagolásában, mind cselekményvezetésében kiegyensúlyozott (legalább is számomra), és másodszorra olvasva sokkal nagyobb élvezet, hogy rengeteg összefüggést már egyből átlátok, sőt: egyrészt a korai utalásokat értve még jobban nőtt a szememben az írás (hiszen ezek mind a gondos fölépítést és tervezést jelzik), másrészt így minden részletre sokkal jobban tudtam figyelni, és sokkal tisztább, átláthatóbb a történet. Még most is csodálom a cselekmény kidolgozottságát; a monumentalitás érzékeltetése meg szerintem Jordan különlegesen kifinomult képessége (korábbi kritikákkal ellentétben engem például nem zavart a „mindig van rosszabb, kegyetlenebb, iszonyatosabb – vagy éppen tisztább, erősebb, lélegzetelállítóbb” jellegű elbeszélés).
Mégis csupán négy és fél csillag, ugyanis itt még valóban nagyon erősen érződik egy Gyűrűk Ura behatás (kíváncsi vagyok, vajon mennyire tudatos, vagy inkább mennyire „oda-nem-figyelt") – számomra is meglepően sokszor döbbentem rá egy-egy hasonlatosságra: az Arinell-folyó menti kifaragott királyok; a Padan Fain – Gollam párhuzam; a Fertő – Mordor hasonlat (vagy éppen Shayol Ghul – Végzet Hegye). A varázslények megjelenítése engem nem zavar, hiszen ez megannyi fantasy regényben megjelenik; viszont az előbbiek már annyira "gyűrűkurás” beütésűek, hogy picit levont a történet értékéből – pont azért, mert (ahogy a későbbi könyvek mutatják) Jordan ennél bőven többre képes.
Mindezek ellenére mind a világ, mind a cselekmény így is gond nélkül ragadott magával minden alkalommal, amikor csak kézbe vettem a könyvet: a világ részletessége, a rendkívül színes népvilág (aielek, kolompárok, a Tengeri Nép, az aes sedai-ok világa, a különböző országok jellegzetességei) – pont az ad valamennyi „hitelességet” a regénynek, hogy nem pusztán az ember-varázslény kettősében gondolkodik, hanem az emberi népcsoportok közötti változatosságot legalább ennyire komolyan veszi. Meglepő módon itt (az Új tavasz résszel ellentétben) még a bevezető részhez írt kritikámban leírt „minden karakter hisztis” érzést sem éreztem; legalább is nagyobb egyensúly volt a „nyugodt” és a „szélsőséges” karakterek között. Plusz pont ezért is.
A cselekmény pedig kifogástalan: bevallom, az olvasás mellé egy új kihívást is kitűztem magam elé, mégpedig, hogy megrajzolom a cselekményrajzát a regényfolyamnak – elmondhatom, már az első regény rajza is jól néz ki; emellett pedig már előre elkezdtem vezetni a Kitaszítottak neveit és az egyéb speciális utalásokat, mert emlékszem, korábban a hatodik-hetedik könyv körül már nem tudtam követni néha, hogy ki-kicsoda, vagy éppen mire utalnak vissza négy-öt könyvvel később.
Összegezve: apró félelmeim ellenére ez a regény továbbra is lenyűgöző, magával ragadó, de a legjobb szó rá mégis a monumentális.
Másodszorra direkt ezzel az előzményleírással kezdtem neki a Jordan-univerzumnak – jó döntés volt így „belerázódni”. Bár a fő cselekményszálhoz képest számomra ez a bevezetés gyengébb, Az idő kereke világ részletessége még így is átütő erejű, lehengerlő és magával ragadó.
Mégis, másodszori olvasatra már kissé jobban tartok tőle, hogy az elképesztően izgalmas történet, és a számomra egy regényt (sorozatot) alapjaiban meghatározó, ez esetben tökéletesen meglévő karakter-jellemfejlődés pozitívumait mennyire veszi el / rontja meg a Jordan által valamiért elképesztően kidomborított „szereplői hiszti-faktor"… Míg első olvasáskor a sztori nagyszerűsége bőven kárpótolt a karakterek oldalakon keresztül részletezett szeszélyeiért, így pár évvel később jobban szembetűnik a legtöbb szereplő számomra kicsit valószerűtlen szélsőségessége. Szerintem legalább is, ha egy ilyen regényben van négy-öt szeszélyes, nehezen kezelhető karakter, az bőven belefér. De hogy minden egyes kocsmáros(né), uralkodó(nő), paraszt vagy nemes(asszony), aes sedai és így tovább házsártos, ripacskodó, gőgös, rátarti, kicsinyes stb. jellemű legyen, és pont a "normális” szereplők ritkák, mint a fehér holló, az néha már túlzásnak tűnik, és számomra egyre jobban rontja a regény élvezhetőségét.
Ettől függetlenül, pont a korábban említett, máig emlékezetes izgalmak miatt, nagyon várom a történet „újraélését”, máig alig találkoztam olyan, ehhez fogható monumentális művel, ahol egy-egy későbbi kötetben egy-egy történésnek a jelentősége ennyire megalapozott, és ezáltal ennyire lehengerlő legyen az olvasó számára.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ismét azon könyvek egyike, amelyet én már nem tudok nem a film kontextusában értékelni – ahhoz képest pedig csalódás: már-már azt kell mondanom, hogy a történetet a film jobban tagolva, izgalmasabban, szinte szebben (köszönhetően a látvány és zene eszközeinek) meséli el. Ahhoz képest egy könyvtől valahogy komplexebb, mondanivalójában mélyebb leírást vártam volna (valahogy arra számítottam, hogy a filmben sejtetett összefüggések itt ténylegesen és részletesen kibontásra kerülnek), azonban egyáltalán nem ez történt – a könyv megmaradt „puszta történetnek”. Ez persze önmagában nem lehet hátrány, de így egy erős mozgókép-forma mellett számomra gyenge maradt.
Sőt, a könyvet olvasva néhol az átírt eseményszálak jobban is tetszettek, elsősorban Zakri történetének vége. A könyv egyetlen erőssége ezért tényleg a terjedelme adta lehetősége, azaz hogy némely szálakat egyszerűen nagyobb lehetősége volt kifejteni. Ezért Szonmi története valóban szenzációs itt, ahogy Zakrié is – a többiek azonban még ezen „hosszabb” verzióban sem tettek rám mélyebb benyomást a filmhez képest.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A negyedik kötet olvasása közben nagyon sokáig azt éreztem, hogy a könyv, és vele a történet vár valamire (persze ez az érzés a kötet végét olvasva egészen más fénybe került). A harmadik részhez írt kritikámban már említettem a kiszámíthatóságot: ezt ugyanígy éreztem ennél a résznél is, főleg az egész könyvre értve: mindenki tart valahova, mindenki dolgozik valamin, de igazán jelentős történések (talán egy-két köztes eseményt leszámítva) csak a könyv vége felé történnek (nem kevéssé felingerelve az olvasót, természetesen :)). Ez sem feltétlenül baj, de így a kötet sokkal inkább átkötő könyvnek hat, mintsem konkrét mérföldkőnek – ez talán amiatt is érződik, mert Martin a terjedelem miatt „félbevágta” könyvét.
Ez a „félbevágás” sajátos légkört ad a műnek, és mivel a magyarázat csak a végén jelenik meg, ezért a könyv feléig (de egyes szereplők esetében az utolsó pillanatig) ott van az olvasóban a némileg feszült várakozás, hogy vajon mi történik a nem említett szereplőkkel. Egy fokkal távolabbinak is éreztem magamat, mert a sok „idegen” és egyszeri szemszög nem adta meg a megszokott közelséget és stabil nézőpontot – ez sem negatív, de egészen más érzés volt ilyen gyakran változó szemszögből olvasni, mint a megszokott 5-6 szereplőt követni a regény során.
Bár váratlan fordulatban ez a rész sem szenved hiányt, mindez az előző kötet átütő pálfordulásai miatt már nem annyira meglepőek – hogy azért nem, mert az újabb „sorscsapásoktól” félve nem mertem közelebb kerülni a régi-új karakterekhez, vagy mert maguk az események nem annyira jelentősek, nem tudom. Mindenesetre erősen érződik, hogy a mű nem teljes, hogy vár valamire, tart valamerre – amely nem feltétlenül baj egy nagyjából „középső” kötet esetében, bár kicsit keveselltem, hogy igazán nagy izgalom ismét csak a könyv végén lévő, utolsó fejezetekben ért.
A harmadik kötetet némileg hosszabb kihagyás után vettem kézhez, így elsőre vissza kellett rázódni a cselekménybe – ekkor ébredtem rá újra a mű monumentalitására. Amellett, hogy felépítésében, világában ez a könyv is hozza az előzőek színvonalát, és ezek mellett a korábbiakhoz írt kritikáim is érvényesek, ez a kötet ismét egy lépéssel közelebb hozott Martin írásmódjához, és még jobban magába szippantott.
Eddig ez a könyv volt a „legkegyetlenebb” kötet, a három közül – a korábbiaknál még élesebben megmutatkozik, mennyire reálisan, valósághűen kezeli az író a saját hőseit: valóban bármi megeshet bárkivel, és senkinek sincs „írói kegyelem”. Ezen sokáig nem tudtam, hogy tomboljak-e dühömben, vagy ámuljak azon, mennyire mesteri a történetvezetés. Ahogy az olvasó elköteleződik hősökhöz, majd hirtelen az adott hőssel valami rossz történik – valahogy túlságosan ahhoz szoktunk (szoktam?) hozzá, hogy ez után „mégis minden jóra fordul”, vagy legalább jön valamiféle „megtorlás” a másik (rossz?) oldal irányában – ez itt közel sem érvényes. Ha valaki győz, akkor ő győzött, lehet akár gonosz, akár jó, de leginkább egyik sem, mert a karakterek a valóságban sem mindig ilyenek. A szemszögváltás is furcsa volt elsőre, de a történet számos figurája tűnt föl egészen más színben (és sokkal szerethetőbben), mint az előző fejezetekben.
Egy leheletnyit éreztem csak hatásvadásznak a történetet, valahogy egyre inkább igaz az írásmódra, hogy mindig a fejezet végén van a csattanó, és mindig a könyv végére gyorsulnak föl az események – ez sem feltétlenül negatív, számomra legföljebb csak azért, mert így kiszámíthatóbbá vált a könyv: tudtam, hogy a fejezetek első 10 oldalán úgysem történik lényegi változás. Persze ez nem vont le a történetvezetés magas szintű megalkotásából.
Martin komoly mézesmadzag-húzogató: a mágia szerepe továbbra is határozottan ködbe burkolózik, és épp amikor már-már felszínre törne, hirtelen elvágódik a szál, eltűnik a karakter… tűkön ülve várom, vajon ez így marad ez az egész regény során, vagy lesz egy pont, ahol „elszabadul” a varázslat.
Összességében ez a kötet is remekre sikeredett, leginkább a rendkívül váratlan, és ebből adódóan elképesztő erejű fordulatok maradtak meg bennem, mindez mesteri fonalvezetés közepette.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A könyv befejezte óta azon rágódom, hogy vajon ennyit számít-e, hogy az első kötet előtt láttam a sorozatot, vagy tényleg önmagában sokkal jobb, mint az előző rész? Nem ismételném az első könyv kapcsán leírtakat, csupán ami változott.
Itt már tényleg nem egyszer magával ragadott a politika, a hadműveletek és taktikák sora – úgy érzem, elkezdett „beérni” a történet, és az első könyv valóban csak egyfajta alapot adott a kibontakozáshoz (ha eredetileg is ennek szánták, akkor csak én vagyok tudatlan :)). A tényleg váratlan fordulatok mellett itt már valóban szinte éreztem, ahogy kavarognak a szálak és hirtelen fordulnak sorsok – az előző kötethez képest számomra meglepőbb és izgalmasabb utakon. A nagypolitika, a királyok föl- és letűnése is rendkívül jól megkonstruált, ennél is jobban tetszett azonban a Királyvárban, a királyi udvarban folyó játszmák sora – Tyrion karaktere pedig talán a regény legzseniálisabb figurája.
A mágiáról szintén hasonlókat tudok írni: örülök, hogy a regény úgymond a „varázslat útjára lépett”, tehát bár még szintén csak lehelletnyire, de élőben is megjelenik a mágia, nem csak a régmúlt idők elbeszéléseiben él. Örülök, mert így még színesebb és többrétű lehet a történet, és most már valóban földerengett a távolban előttem is, hogy ebből tényleg egy monumentális alkotás kerekedhet – sikerült meggyőzni. :) Jöhet a következő kötet!
Nem titok, hogy azon olvasók közé tartozom, akiknek a film hozta meg érdeklődését a könyv iránt – így is nagy várakozással vettem kezembe a regényt, egyrészt a magas molyos értékelés miatt, másrészt mert eddig elvétve találkoztam olyan filmmel, amely akár csak megközelítette volna az eredeti könyv szépségét és izgalmait.
Ez esetben azonban megközelítette: a filmkészítők becsületére legyen mondva, a sorozat szinte tökéletes mása a könyvnek. Emiatt sem választom el a nyomtatott forma értékelését erősen a filmtől.
Vártam, hogy mikor kerít hatalmába az a bizonyos izgalom, amikor alig tudom letenni a művet, az oldalak (és közben az idő) pedig észrevétlenül pörögnek – ez valahogy azonban mégsem történt meg. Mint könyv, talán azt vártam volna, hogy ott ad sokkal többet, ahol a mozgókép nehezebben: a történelmi háttérben, az érzelmek leírásában, a mögöttes gondolatok és tervek érzékeltetésénél – ez azonban csak néhány esetben történt meg, és úgy éreztem, hogy nem kerültem közelebb a szereplőkhöz (vagy a nagy történethez) a filmbeli ismeretségünknél szorosabban. Hogy mindez fordítva lett volna, ha előbb olvasom – nem tudom.
A regényt sokan hasonlítják Tolkien világához, nekem mégis hiányzik az az elképesztően magabiztos, végletekig kidolgozott történelmi háttér, ami a Tolkien-művet végig lenyűgözővé és szinte kézzel foghatóan valószerűvé teszi. Bár itt is rengeteg utalás történik a korábbi évekre (és évezredekre, ami talán furcsa is, mert még Tolkien sem merészkedik 4-5 ezer évnél messzebb saját történeténél, itt pedig 12 ezer éves utalással is találkozunk), nekem valahogy sokkal ingoványosabbak, kevésbé pontosak ezek a részek. Ugyanakkor az író sokkal nagyobb szerepet szentel a családoknak, családfáknak, ez tényleg rendkívül igényesen és pontosan kidolgozott – összességében azonban a múlt (kivéve talán a nagyon közeli múltat, bár pontos viszonyítási alapokkal, évszámokkal a könyvben végig nem találkozunk) sokkal kevésbé kézzel fogható, mint Tolkiennél.
Ide kapcsolható még a nagypolitika kérdése is, amitől a film után szintén többet vártam, hosszabb kifejtésekre, részletesebb tervekre és a szereplőkben megfogalmazódó változatosabb verziókra, ám szintén csak néhol éreztem azt a bonyolultságot vagy komolyságot, ami megmozgatja az olvasót és elkezd izgulni a történet alakulásával.
Ami számomra a legnagyobb erőssége és egyik legnagyobb élménye a regénynek, az a karakterábrázolás. Ahogy egy korábbi értékelésben már megfogalmazták, valóban sokkal realisztikusabb, a tolkieni fekete-fehér bemutatásnak szinte ellentéte a történet szereplőinek megjelenítése – nincs egyértelmű jó és rossz, egészen pontosan „teljesen jó” és „teljesen rossz”, és talán ez teszi szerethetővé akármelyik karaktert: hogy mindegyik követhet (és követ is) el hibákat. Ez a realisztikus ábrázolás nem csak a karakterekre igaz, a sokszor nyers, szemérmet karcoló megjelenítés számomra nagyon pozitív ("végre egy olyan mű, ahol nem titok, hogy a lovagok is járnak árnyékszékre").
Végül még egy érdekes és számomra szintén rendkívül ügyesen vezetett témáról szeretnék írni, ez pedig a mágia kérdése. Zseniális, ahogyan Martin az egész mű alatt fönntartja a mítosz vagy valóság közti kétséget a mágiát tekintve, és az utolsó pillanatokig kérdéses, hogy a történetet végigkísérő régmúlt mesék tényleg léteztek-e, vagy csupán okos kellékei a gyermekmeséknek. (Persze azért igencsak örültem, hogy a regény vége felé kapunk válaszokat a bizonytalan kérdésekre is.) Talán ez az óvatos egyensúlyozás tette számomra a könyvet igazán kihívónak, motivált leginkább, hogy a „végére járjak” – és most annál inkább várjam a folytatást, amit tényleg nem ismerek, hiszen a film itt a történettel együtt (egyelőre) véget ért.
Összességében látszik, hogy egy monumentális művel állunk szemben, de számomra ez tényleg „csak” a bevezető regény – a hét kötetesre tervezett történetben egyébként ez egyáltalán nem hátrány, viszont ha valóban bevezető céllal készült, talán részletesebb leírásokat vártam volna a fent említett témákban, amilyenekkel Tolkien, vagy akár Robert Jordan Az idő kereke világában találkozhatunk. Kíváncsi vagyok, hogy ismeretlenül mennyire érint majd meg a következő rész – a könyvjelző már a következő köteten várakozik.
Monumentális, elképesztő mű. Ez talán a harmadik újraolvasásom lehetett, és még mindig elképesztő a rám gyakorolt hatása! Érdekes, ahogy a háttértörténet, és a korábbi korok történelme egyre jobban kirajzolódik és fontosabbá válik – első olvasatkor még szinte csak az aktuális cselekmény érdekelt, és nem is tudtam követni rendesen a háttérben futó szálakat, mozgatórugókat; mostanra pedig azt vettem észre, hogy a „VÉGE” felirat után alig bírom abbahagyni a függelék böngészését.
A szerző „egyetlen elfogadott saját kritikájával” is egyetértek, azaz hogy a regény túl rövid. Ez egy furcsa nézőpont miatt jutott eszembe az olvasás során többször is: az utóbbi években ugyanis leginkább a film kapcsán éltem át a Gyűrűhordozó kalandjait. A könyv újraolvasása során ez az egyik elképesztő tapasztalatom: itt mutatkozik meg igazán, hogy egy könyv filmre vitele mennyire sikeres, vagy sem – úgy gondolom, ez esetben Peter Jackson hatalmasat alkotott. Bár olvastam már egyes történeteket film után könyv változatban, itt éreztem igazán, hogy a film látványvilága tökéletesen passzol, sőt, néha kifejezetten szükségem is volt rá, hogy minden tekintetben átéljem a cselekményt. A film javára szól az is, hogy zseniális ráérzéssel írta át a cselekményt ott, ahol az idő szűke miatt esetleg túl nagy kitérőt tett a könyv.
Visszatérve az első gondolathoz: ahogy a filmben egy-egy jelenet kiemelkedik, úgy néha volt olyan érzésem, hogy a könyv egy-egy sarokeseményen mintha túl gyorsan túllépne. Így hát egyetértek, hogy valóban lehetne hosszabb – erről az elképesztően alapos, magával ragadó történetről kétszer ekkora könyvet is elolvasnék!
Engem valamiért nem bírt hatása alá vonni a mű. Talán azért, mert (nagy szerencsémre) nem éltem meg diktatúrát – nekem túl egyoldalúnak hat minden, mintha minden és mindenki csakis nyomasztó, egyhangú-kedvű és még annál is borzalmasabb oldalról létezne… és ezen egyoldalúság miatt nincs, ami kontrasztot adjon az előbbieknek. Bár a borzalom, érzéketlenség és kegyetlenség leírását értem, átélni nem tudtam – talán az írói technika miatt. Így csupán egy kép marad, ami kellően nyomasztó, de hitelessége (számomra) kérdéses.
