AeS  P 183


Összes kitüntetés 47


Kedvenc könyvek 17

Kedvenc sorozatok: Adrian Mole, Gergő-regények, Kázmér és Huba, Négyen egy gatyában

Kedvenc szereplők: Athos, Clara del Valle, Edmond Dantès, Encsy Eszter, Fermina Daza, Milady, Rhett Butler, Robert Frobisher, Vianne Rocher

Kedvenc alkotók: Alexandre Dumas, Böszörményi Gyula, Buza Beáta, Buza Péter, Dragomán György, Fekete István, Gabriel García Márquez, Gerlóczy Márton, Janikovszky Éva, Kiss Judit Ágnes, Radnóti Miklós, Szabó Magda, Szabó T. Anna, Vámos Miklós, Varró Dániel

Kedvenc kiadók: Európa, Magvető, Osiris, Palatinus, Scolar, Typotex


Aktuális olvasmányok

Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya Miként filozofálunk a kalapáccsal

>!
2015. augusztus 4., 17:52

Vicsek Lilla: Fókuszcsoport Elméleti megfontolások és gyakorlati alkalmazás

>!
2015. augusztus 1., 16:43

Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz! Útmutató azoknak a nőknek, akiknek elegük van a toporgásból

>!
2015. január 4., 21:36
6 hozzászólás

Utolsó karc

+
>!
AeS P

Nádasdy Ádám: Az Úr hegedűje

    A zsidót, akit szerettem, az Úr adta mellém, de persze nem azért, hogy megkönnyítse az életemet, hanem inkább, hogy megnehezítse. Rátarti voltam, mi tagadás, megérdemeltem. Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél: kiönteni a világra magamból, mint egy pici edényből, az isteni szeretetet. Mert valahogy az Neki jobban tetszik, ha mi egymásra öntögetjük ezt a finom szószt, mintha Ő közvetlenül öntené ránk. (Talán az Ő edénye túl nagy, és belefulladnánk, ha leöntene vele?) Szóval tudtam, hogy a legszebb dolog szeretetet öntögetni, de úgy hittem, énbelőlem nem kér senki, félresikerült vagyok, suta és hamis, így inkább nem öntögetek. Teremtett volna jobbnak, tisztábbnak, egyenesebbnek, tele szájjal hirdetném az Ő nagyszerűségeit. De így?
    Gőgös voltam. Mint a zenész, aki tudja, hogy tehetséges, de játék helyett azt hangoztatja, hogy amíg nem kap neki megfelelő hegedűt, addig nem is érdemes strapálnia magát. Bezzeg – mondja – ha kapna egy Stradivarit, akkor minden másképp lenne, akkor beindulna, mint a rakéta, izzana, fűtene, hajtana; de így még gyakorolni se érdemes.
    A zsidó, akit az Úrtól kaptam, nem volt egy Stradivari. Szép volt és jólelkű, szeretett is, de nem volt igazi mélysége, se magassága. Vagy talán csak én nem tudtam kicsalni belőle. Húsz év után ki tudja megkülönböztetni a hegedűst a hegedűtől? Mennyit rúgódoztam, mennyit berzenkedtem ellene. Nem az volt a bajom, hogy zsidó, ennek nem volt jelentősége (milyen butaságokat mondok: annak mindig van jelentősége, ha valaki zsidó), szóval nem ez zavart, hanem hogy férfi. Könyörögtem az Úrnak már azelőtt is számtalanszor, hogy vegye le rólam ezt a jelet, hagyjon futni, engedjen vissza a józan négynegyedes ritmusba, a rendes kerékvágásos világba. De nem. Gőgös zenészt hegedűvel büntet az Úr.
    Fiatalok voltunk, éltünk szerelemben, szégyenben. Nem bírtam sokáig: kamaszos ideáljaimat addigra oly sokáig dédelgettem, hogy azoknak senki és semmi nem tudott volna megfelelni. Szakítottam vele. Gyáván, a buszmegállóban, másfél év után. Fölszálltam, ő meg ott maradt a járdán és nézett a busz után tátott szájjal, csak az ádámcsutkája járt le-föl. Mondom az Úrnak: „Uram, én szégyellem ezt a dolgot, nyakamat megnyújtod, mint a zsiráfét, orromat, mint az elefántét, patám kopog, mint a zergéé, úgy bánsz velem, mint Nabukodonozorral, mindenki látja, hogy szőrös vagyok, mindenki hallja, hogy állat vagyok.” "Az is vagy," mondja az Úr, „mert nem szereted a zsidót, akit melléd adtam.” "De nem hozzám való, Uram," mondom őszinte sírással, „adj másikat.” Mire az Úr nevet, kíméletesen nevet, nehogy a nevetésbe beledögöljek. Ilyen hülyeséget mondani, hát ez jó!
    Egy évig bírtam nélküle, öntögetés nélkül, nem szerettem senkit, se szülőt, se gyereket. Mérhetetlen, szorgalmas sivárságban éltem. Se előre, se hátra, se nyelni, se köpni. Csak a szégyen. És rájöttem lassan, hogy így még sokkal jobban szégyellem, hogy nem csinálom, mintha csinálnám.
    Aztán egy szürke napon a pesti Kossuth Lajos utcán mentem, a Szép utca sarkán várni kellett a lámpánál, fölbámultam a csúnya Hungarotex irodaházra (nemrég modernizálták, most valamivel jobb), és egy villanásra Jézust láttam a felhőkben. Nem esküszöm meg, hogy képszerűen is ott volt, de megéreztem, hogy néz. Vagy inkább hogy lát. Vagy legalábbis hogy nem mindegy neki, mit csinálok. Ha már a fejembe vettem, hogy szeressem az embereket, mert ez az egyetlen, amihez valódi tehetségem van, és ha igazán csak férfitársban tud lehorgonyzódni ez a szeretet, hát menjek vissza, szeressem azt, és rajta keresztül szülőt, gyereket, tanítványt, rendőrt. Álltam a lámpánál, föltartott arccal, szitált a pára. Én buta, azt hittem, az Úr már levette rólam a kezét, hogy már szőrös Nabukodonozornak se vagyok jó.
    Egy év alatt visszadolgoztam magam ahhoz, aki még mindig szeretett. Megtanultam kicsinek lenni, mint a cigányzenész, húzni, amit kell. Egyébként formailag nem volt ő zsidó, az ünnepeket se nagyon tudta, templomba se járt, körül se volt metélve. Mégis ízig-vérig az volt: idegen, titkolózó, szeretetéhes, gyanakvó és öreg. Ötezer éves volt.
    Két éve temettük, el akart menni, és én végül már nem tartottam vissza. Kérdem az Urat: „Mit akarsz még, Uram, megint kilököd a csónakomat a tengerre?” Azt mondja az Úr: „Te lökted ki, kilökted a zsidót a csónakodból a tengerbe. Te akartál mozgást, sós szelet, nyíló horizontot. Megkapod.” Mondom neki: „Uram, én nem akartam, hogy meghaljon.” Feleli az Úr: „Ebben nem vagyok olyan biztos. Eleged volt belőle. Belefáradtál. Nem volt ő egy Stradivari, ugye? Sose szólt igazán szépen, sose volt teljesen tökéletes. Te szebben akartál hegedülni, mi? Primadonna vagy még mindig, önjelölt virtuóz.” Mondom erre: „Uram, én nem akartam szabadságot. Tisztességgel használtam a hegedűt húsz éven át, kimentemben és bejöttömben, ébresztőnek és altatónak, vádnak és vigasznak. Nem volt elég?”
    Az Úr hallgat, és én belerúgok az ajtófélfába. Miért mindig az enyém az utolsó szó?

Kapcsolódó könyvek: Nádasdy Ádám: A rend, amit csinálok

Nádasdy Ádám: A rend, amit csinálok