Stephen Lawhead

Nem siratom többé a hullámsírban nyugvó holtakat. Nem hullatok több könnyet elveszett ifjúságomért, a pettyes bikák szentélyéért. Buzog benne az életerő, nem gyászolom ami egykor volt, azt sem, mi lehetett volna. Más utat választottam, az vezet engem.

(első mondat)

Kinézek a toronyszobám ablakán, odalent érett gabona várja az arató kaszáját. Nézem a hullámzó aranytengert, és a száraz kalászok zizegésében hallom újra az esztendők mélyéből utánam kiáltó hangokat. Behunyom a szemem, s ők úgy állnak előttem, mint réges-régen. Velük lehetek újra, átélem még egyszer azt a boldog időt, amikor mindannyian ifjak voltunk, és a közelgő vész nem fenyegetett…

11. oldal

Írni fogok: elmondok mindent önmagamért, utódaimért és a felesétől rettegő hangokért.

11. oldal

– Amit tudtam, elmondtam.
– Ó, te sose adsz át többet végtelen tudásodból annál, mit feltétlenül szükségesnek ítélsz.
A látnok kajánul elvigyorodott. – Egy kis bizonytalanság csak frissíti az elmét.

16. oldal

– Nagyon régen volt már – mondta Briseis. – Akkoriban még máshogy gondolkodtak az emberek.
Charisnak erről az a kérdés jutott eszébe, vajon mit gondoltak másképp, mint ma? – És mitől változtak meg? – kérdezett rá.
– Ez a világ rendje – felelte az anyja. – Apró fokonként parányi lépésenként juthatsz el új helyekre. Telnek-múlnak a napok, és egyszerre minden megváltozik.

40. oldal

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Jól emlékezett Annubi intésére: ha a látó kristályhoz fordul, igyekezzen óvatosan pontatlan maradni: – A látnok tanulni akar a kőtől, nem irányíthatja – mondogatta nemegyszer. A sors szolgálóleányai iránti tiszteletből kell általánosságban megfogalmazni kérdésünket. Gondolj csak bele! Mi más a sors, mint testet öltött lehetőség? Miért utasítanánk el az egész csokrot, ha egyetlen szálat szeretnénk?

18. oldal