Tavasszal, mikor tarkul a rét,
sárgul a búzamező, s kékebb az ég.
Előtör bennem egy pillanat,
mely szívemben rég bennragadt.

Emlékszem mi az :a szavad.
S van még valami: barna hajad.
Selymes hajad, ahogy fújja a szél.
Szemed színe, mint a kék ég.
S ajkad, mint a bimbózó rózsaszál,
mely frissítő, tavaszi zápor után,
nedvesen csókra vár.

Orrod vonalát sem feledtem még,
ahogy elfoglalja zabolátlan,
kacsintó két csillag közt
méltó helyét.

De szavad színét sem feledtem még.
Olyan volt, mint egy tarka rét.
Itt-ott átszelte egy kispatak,
mely tovatűnt a széllel kacérkodó,
csapodár,olykor el-el hulló
virágszirmok alatt.

Puha kezed érintését is őrzöm én.
Derekamon, hátamon, vállamon,
mint finom selyem, mely könnyű szélben
végigsöpör a szíveken.

Már emlékszem:engem, mint tarka rétet
az aranyló mező, ölelt két karod.
Betakart minket az ég,
s később őriztek a csillagok.

S emléked, mint tavasszal
fel-feltűnő szelek,
elcsitulnak, de mélyen mindig
újra zengenek.