Nem téged hibáztatlak, vagyis nem egészen… Én is hibás vagyok, hiszen az éremnek két oldal van. Csak ezt a fajta érmét úgy érzem, nem tudom még kamatoztatni… Le van kötve bizonytalan időre, s csak imádkozni tudok azért, nehogy elvigye a gazdasági válság. Mikor beraktam ezt a kis kincset, nem tudtam, hogy később ekkora dilemmát fog okozni nekem… Tudtam, hogy történni fog valamikor valami; de, hogy ilyen kínzó, fájdalommal teli gyötrelem lesz belőle, nem gondoltam volna…
Az tény, hogy egy csiszolatlan gyémánt vagyok, illetve voltam… Mert régebben elhittem, hogy vagyok olyan értékes én is, és versenybe szállhatok a smaragddal szemben, ha eljön a drágakövek olimpiája. De ma már inkább egy elégett, szenesedett kis valaminek hiszem magam. Hidd el, te dobtál engem tűzbe… És miért? Talán, mert nem is sejtetted, milyen értéket vágsz a lángnyelvek közé… Vagy azért, mert szükséged volt a gyors, erőteljes tűzre, különben szétfagytál volna… Nem hibáztatlak. Én örömmel lángoltam, adtam neked meleget…
De azért hibáztatlak, hogy ilyen alattomos módon történt mindez! Óh, ha tudtam volna, hogy használsz még egy gáz-kazánt is, nem borultam volna ekkora lángokba… Sőt, elaludtam volna, s megmaradtam volna kis csiszolatlan gyémántként… zsebed legmélyén… De nem! Te titokban rejtegettél mindent előlem; sőt még néha dobtál felém egy kis szenet is, fát, vagy papírgalacsinokat, s én azokból táplálkozva égtem rendítetlenül!
Persze, kinek kell egy csiszolatlan gyémánt… Végül is csak egy fénytelen, ütött-kopott kis darab kavics, ami nem ékesít, nem is csodálják; sőt, ha nem tudnánk, hogy milyen értékes, még szégyellnénk is. Megcsiszolni, meg nagy meló ám! Megértem… Megértem, hogy képtelennek érzik magukat a csiszolásra; csiszoltatni meg drága pénz…
De miért nem adtad tudtomra, hogy nem kérsz belőlem semmit? Ha fáztál, közelebb jöttél a tűzhöz, amit én tápláltam; ha felmelegedtél, elmentél mellőlem, én pedig fűtőértékemet merítve ontottam tovább a meleget az üres térnek, csak azért, hogy ne hidegbe gyere vissza…
És én még táplálkoztam abban a reményben, hogy egyszer majd ékszerként díszíthetlek téged… Hogy is mertem ilyeneket gondolni??? Butaságomnál csak a szerelmem volt nagyobb…
És aztán elszabadultak a vörös, gyilkos lángok; mintha a pokol tüze robban volna ki… Te egy vödör vizet rám öntöttél, hogy azonnal megállíts… Mintha fájdalmas sikoltás tört volna fel, sisteregve, füstölve egy szempillantás alatt kialudt minden; még a parázs apró pontjai is mind egy szemig kihunytak, magukkal véve a legkisebb remény éltető erejét is…
Ott lapultam a szürke, kihűlt, szúrós szagú hamuban szénné égve, s rájöttem, soha nem én melegítettelek, én csak hangulatvilágítás voltam… Lelkitárs, és ezt már nyíltan kimondtad… Mindvégig ott volt a szobában a gáz-kazán, amit a sötétség miatt nem láthattam, villanyt meg nem oltottál, nehogy betekintést nyerhessek én is…