Kedvesem !
Remélem , elolvasod megint, vagy ha nem, úgyis jó.
Szép napot szereztél azzal a tegnapi kis beszélgetéssel, meg azzal, hogy olyan voltál, amilyen.
Nem akarlak én megváltoztatni. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Szőrösen, álmosan, fáradtan. Te vagy a fontos. Hiszem, hogy a jóság benned is legyőzi a rosszat, és leszünk mi még azon a bizonyos keréken fent is.
Csak sikerülne egy kis munka ! Csak annyi, amennyit elbírsz.!Tudom, hogy ezer bajod van, de kinek nincs ? Ám a világ a pénz világa és sajnos nekünk abból van a legkevesebb, de ez csak átmeneti állapot. Én egyedül már nem bírom fedezni a kiadásainkat. Ha Te csak magadra gondolsz ! Te döntesz ! Tudom, hogy van tető a fejünk fölött, van kenyerünk és nem fázunk. De ez nem elég ,
Még ne adjuk fel, hiszen olyan "fiatalok "vagyunk. Jó, te még tőlem is fiatalabb vagy ( két héttel, ha-ha-ha ). Még nem késő változtatni az életmódodon. Addig, amíg rá nem megy az egészséged, az én egészségem és a házasságunk.
Emlékszel még a dalunkra, a Lady Laurára ? És a képre ,hogy öleltük egymást ? Én még mindig hiszem, hogy ott van az a fiú benned, akibe beleszerettem. Az az édes, érző szívű, kék szemű herceg, akit első pillantásomtól szeretek, akinek a szívem és az életem adtam ! Akinek gyereket szültem, akivel megosztom ágyam, asztalom és a pénztárcám.
Hiszem, hogy megállunk a lejtőn, és ránk nem igaz, hogy a lejtőn nincs megállás. Igenis van ! Csak jó erősen kapaszkodni kell egymásba és mindenkibe, aki segít kimászni. Én hiszem, hogy ketten együtt megcsináljuk.
Megszakad a szívem értünk. Majd meglátod, jobb életünk lesz, és leszünk mi még nagyon boldogok ! Hiszem, hogy a Jó Isten is megsegít, ha mi is segítünk magunkon. Én nem adom fel, és Te se !
Szeretlek és mindig szeretni foglak. Harcolok érted , értünk !
Csók Anyu

Köd ereszkedett a félhomályban úszó világra,
s kerestelek.
Arcodat nem láttam,
eltakarta előlem,
a feljövő hold sugara.

Féltem.

Kerestelek és akartam hogy láss,
mert bennem élsz,
minden mozdulatoddal,
minden gondolatoddal,
minden érintéseddel,
te vagy s én,
mikor velem vagy.

Hitted s éreztem,
kételkedtél vagy sem,
tudnod kellett hogy szeretlek,
s te mégsem vagy velem.

Nem értelek.
S most akármit is suttogsz a fülembe,
tudnod kell,
hogy szeretlek,
s neked szeretned kell.

Szeretned kell,
míg én élek,
míg a világ körülöttünk lebeg,
míg minden ideg szét nem pattan,
míg minden gondolat
érintés
a mélybe nem zuhan.
Szeretned kell,
mert szeretlek,
akkor is ,
ha én már nem leszek.

Csak még egyszer kérlek, add nekem,
hogy rám nézhessen az a szem.
Kérlek szépen, tedd meg nekem,
Hogy megfoghassa kis kezem.

Azt hittem, nem szeretem,
de bolondos az érzelem,
mely azt mondta nekem,
hogy nem tehetem,nem lehet velem .

Ezért hittem, ez nem szerelem,
mert engedtem, mert nem mertem,
pedig szerettem, s még mindig,
és örökké szeretem.

és mikor felébredtem a félálmomból, rájöttem, hogy ha nem alszol velem, akkor is magam mellé képzellek.

Megint hamarabb keltem, mint te.
Az ablakban ülök és nézem a sirályok táncát. Néha lopva pillantok párnán pihegő ajkadra, csukott szemedre.
Szeretnék szállni, repülni, táncolni. Szabadon. Te ezt tudod.
Érzem, hogy a szívem lüktet. Fájdalom, szomorúság, szeretet, szerelem, szabadság sűrűsödik benne.
Megmozdultál.
A sirályok búcsúznak, mint minden reggel mikor hamarabb kelek.
Felébredtél.

Tavasszal, mikor tarkul a rét,
sárgul a búzamező, s kékebb az ég.
Előtör bennem egy pillanat,
mely szívemben rég bennragadt.

Emlékszem mi az :a szavad.
S van még valami: barna hajad.
Selymes hajad, ahogy fújja a szél.
Szemed színe, mint a kék ég.
S ajkad, mint a bimbózó rózsaszál,
mely frissítő, tavaszi zápor után,
nedvesen csókra vár.

Orrod vonalát sem feledtem még,
ahogy elfoglalja zabolátlan,
kacsintó két csillag közt
méltó helyét.

De szavad színét sem feledtem még.
Olyan volt, mint egy tarka rét.
Itt-ott átszelte egy kispatak,
mely tovatűnt a széllel kacérkodó,
csapodár,olykor el-el hulló
virágszirmok alatt.

Puha kezed érintését is őrzöm én.
Derekamon, hátamon, vállamon,
mint finom selyem, mely könnyű szélben
végigsöpör a szíveken.

Már emlékszem:engem, mint tarka rétet
az aranyló mező, ölelt két karod.
Betakart minket az ég,
s később őriztek a csillagok.

S emléked, mint tavasszal
fel-feltűnő szelek,
elcsitulnak, de mélyen mindig
újra zengenek.

Nem téged hibáztatlak, vagyis nem egészen… Én is hibás vagyok, hiszen az éremnek két oldal van. Csak ezt a fajta érmét úgy érzem, nem tudom még kamatoztatni… Le van kötve bizonytalan időre, s csak imádkozni tudok azért, nehogy elvigye a gazdasági válság. Mikor beraktam ezt a kis kincset, nem tudtam, hogy később ekkora dilemmát fog okozni nekem… Tudtam, hogy történni fog valamikor valami; de, hogy ilyen kínzó, fájdalommal teli gyötrelem lesz belőle, nem gondoltam volna…
Az tény, hogy egy csiszolatlan gyémánt vagyok, illetve voltam… Mert régebben elhittem, hogy vagyok olyan értékes én is, és versenybe szállhatok a smaragddal szemben, ha eljön a drágakövek olimpiája. De ma már inkább egy elégett, szenesedett kis valaminek hiszem magam. Hidd el, te dobtál engem tűzbe… És miért? Talán, mert nem is sejtetted, milyen értéket vágsz a lángnyelvek közé… Vagy azért, mert szükséged volt a gyors, erőteljes tűzre, különben szétfagytál volna… Nem hibáztatlak. Én örömmel lángoltam, adtam neked meleget…
De azért hibáztatlak, hogy ilyen alattomos módon történt mindez! Óh, ha tudtam volna, hogy használsz még egy gáz-kazánt is, nem borultam volna ekkora lángokba… Sőt, elaludtam volna, s megmaradtam volna kis csiszolatlan gyémántként… zsebed legmélyén… De nem! Te titokban rejtegettél mindent előlem; sőt még néha dobtál felém egy kis szenet is, fát, vagy papírgalacsinokat, s én azokból táplálkozva égtem rendítetlenül!
Persze, kinek kell egy csiszolatlan gyémánt… Végül is csak egy fénytelen, ütött-kopott kis darab kavics, ami nem ékesít, nem is csodálják; sőt, ha nem tudnánk, hogy milyen értékes, még szégyellnénk is. Megcsiszolni, meg nagy meló ám! Megértem… Megértem, hogy képtelennek érzik magukat a csiszolásra; csiszoltatni meg drága pénz…
De miért nem adtad tudtomra, hogy nem kérsz belőlem semmit? Ha fáztál, közelebb jöttél a tűzhöz, amit én tápláltam; ha felmelegedtél, elmentél mellőlem, én pedig fűtőértékemet merítve ontottam tovább a meleget az üres térnek, csak azért, hogy ne hidegbe gyere vissza…
És én még táplálkoztam abban a reményben, hogy egyszer majd ékszerként díszíthetlek téged… Hogy is mertem ilyeneket gondolni??? Butaságomnál csak a szerelmem volt nagyobb…
És aztán elszabadultak a vörös, gyilkos lángok; mintha a pokol tüze robban volna ki… Te egy vödör vizet rám öntöttél, hogy azonnal megállíts… Mintha fájdalmas sikoltás tört volna fel, sisteregve, füstölve egy szempillantás alatt kialudt minden; még a parázs apró pontjai is mind egy szemig kihunytak, magukkal véve a legkisebb remény éltető erejét is…
Ott lapultam a szürke, kihűlt, szúrós szagú hamuban szénné égve, s rájöttem, soha nem én melegítettelek, én csak hangulatvilágítás voltam… Lelkitárs, és ezt már nyíltan kimondtad… Mindvégig ott volt a szobában a gáz-kazán, amit a sötétség miatt nem láthattam, villanyt meg nem oltottál, nehogy betekintést nyerhessek én is…

Enyém lettél harmatos füvön
enyém vagy hegyen és völgyön
enyém vagy mint a levegő
mely nélkül megfullad a tüdő
..
Ha öltözöl legyek ruhádon a minta
Ha vetkőzöl, gyere karjaimba
ha ébren vagy nézz énrám bátran
ha alszol ott vagyok álmaidban

Drága Szerelmem!

… Ázom az éjszakában. Magányom a szívembe markol. Oly távol a kedvesem. Talán édesen alszol e pillanatban. Bőrig áztam, észre se veszem. Gondolataimmal önmagamba zárkózom, hogy megismerjem önmagam… Szívemben is aprócska fény gyúl. Parányi, mégis lángba borít. Csillagmilliárdnyira, ki a tüzet okozta, évmilliárdokra, mikor életre keltek az első lángnyelvecskék. Ki okozta, s táplálta hangjával, édes mosolyával, minden tettével, még ha fájt is. S minél inkább táplálta, annál jobban égett, olthatatlanul. Minél inkább távolodtál tőlem, annál jobban lángoltam érted. S íme már lángtengerben izzom. Lángtengerben, mégis mint a mocsár fojt meg a gondolat, hogy oly távol vagy tőlem.
Távol vagy, bár itt ragyogsz a csillagokban, mosolyogsz az esőcseppben, mely a könnyel gördül végig az arcomon, hangodat hallom az erdő fájó sóhajában, érintésed érzem a szél fuvallatában. Csendként ölelsz át az éjszakában. Itt vagy körülöttem, itt vagy a szívemben. Ó, miért csak képzelem?…
Minden szenvedésnél jobban kínozna a Te boldogtalanságod. Gondold hát meg, hogy mit teszel az életemmel, a szívemmel, a könnyeimmel. Gondold meg és döntsd el, csak kérlek, soha meg ne bánd! Tied vagyok, de ha azt akarod megelégszem a szenvedés könnytavával, a magány zuhatagával, a szívem tisztaságávál.

Csókollak és ölellek:
a te Gittád

mr. stranger!
ha tudnád mennyire szeretlek belehalnék.