Várólistarövidítős 2011 20

Kicsit szégyenkezem, de ez nekem nem. Ezt a könyvet egészen biztos nem nekem írták.

Nagyon sok a forma, nagyon kevés a tartalom. Sok Ágnes. És sok depresszió és intellektuális… mondjuk, hogy erőfitogtatás. Volt benne, ami tényleg tetszett: körülbelül egy novella, vagy mondjuk, hogy kettő. De a többi tömény szenvedés, nyöszörgés, penész, nem annyira rejtélyes rejtélyek és ismétlések, amivel amúgy is ki lehet kergetni a világból, mert mindig azt hiszem, hogy meghülyültem, amikor azt hiszem, hogy ezt a részt már olvastam korábban.

Jobb szeretem tudni, hogy mi történik, mi volt előtte, és mi lett a vége, mert már csak ilyen csekélyértelmű medvebocs vagyok.

Fogalmam sincs, hogy ez egy jó könyv-e vagy sem. Azt se tudom, hány csillagot adjak neki. Az alábbi egyetlen dolgot tudom biztosan: soha nem küszködtem még ennyit egyetlen regénnyel, hogy februártól októberig tartson elérnem a végére.

Nem tudom sem a Noli me tangere (Ne nyúlj hozzám), sem a poltikai-történelmi háttere nélkül értelmezni. A Fülöp-szigetek függetlenségi háború előtt áll, 1890 körül járunk, és a spanyol szerzetesrendek és a sűrűn cserélődő kormányzók tűrhetetlen mértékig fokozták a korrupciót és kizsákmányolást. (Nincs új a nap alatt, ugye.) Előbb-utóbb „a tudatlan, alsóbbrendű indusok” fel fognak lázadni, csak idő kérdése, hogy mikor, és csak a jó isten a megmondhatója, hogy hogyan. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember annak lássa az El filibusterismot, ami: uszító röpiratnak.

Míg a „Ne nyúlj hozzám”-ban még volt történet, volt remény és voltak magyarázatok, sőt, talán tanulság is, „A felforgatók”-ban ennek már nyoma sincs. Az egész kőkemény cinizmus, a bemutatott jelenetek és életképek csupán a gúnyolódásra vannak kihegyezve. Rizal egyformán bohócot csinál mindenkiből, lázadóból, tulisánból, béketűrőből, megvesztegetettből és megvesztegethetetlenből, kínaiból, spanyolból, indusból.

De az már nem világos egészen, hogy mi történt. Rizal ellenezte a forradalmat – nem a forradalmat magát, hanem az időpontját és a módját, úgy vélte, várni kell még, amíg megérik rá a filippin nép, hogy független lehessen. Ugyanakkor ezt a regényét becsempésztette a Fülöp-szigetekre, tudva tudván, hogy egy ilyen katalizátor beindítja a forradalmat, és hogy őt ezért ki fogják végezni. (Egyik sejtésében sem csalatkozott.)

És ami még ennél is több, a 19. századhoz képest meglepő módon Rizal felelget saját három évvel korábbi regényének. Ibarra és Basilio, María Clara és Julí sorsa, megpróbáltatásai is végzetei is szépen párhuzamba állíthatók.

Kétszer írta meg ugyanazt a történetet a naiv, a világ megválthatóságában hívő ifjúról, akinek keresztbe tesz a dominikánus rend, és a naiv ifjú gyönyörű jövendőbelijéről, akinek szintén keresztbe tesz, ha nem is a dominikánus rend a maga teljességében, de legalább egy szerzetes. És a két történet mégis egészen más, ez a második valahogy sokkal fájóbb (és ugyan nehéz kimondani, de sokszor unalmasabb is.)

300 oldal vitriolos társadalomkritika egy olyan társadalomról, amit nem ismerek és nem értek. És mégis érdekes. És mégis több mint egy fél évembe került elolvasni. Hát ki igazodik ki az ilyesmin? Én ugyan nem.

És azt hiszem, ez az értékelés mindenről szól, csak A felforgatókról nem.

Ez egy nagyon tisztességtelen könyv. A filozófiai része tényleg nagyon érdekes, bár nem több, mint amennyit középiskolában tanultunk a témából. Azt, hogy az elején vannak bosszantó dolgok a történetvezetésben, szépen megmagyarázza… de pont emiatt a magyarázat miatt válik tisztességtelenné. Úgyhogy most kicsit dühös vagyok. És nem tudom eldönteni, hogy posztmodern-e vagy a posztmodern kiröhögése, vagy mind a kettő.
Mindenesetre volt, mikor jókat vihogtam rajta, és alapvetően szerettem és élveztem, de toll a fülébe. Undok egy darab.

Gaardernél azt hiszem, továbbra is a Tükör által… meg a Történetárus marad a lista tetején és kész.

Olyan ez a könyv, mint valami tudatmódosító szer.

Amíg benne vagyok, csak ámulok, magával ragad, lehengerel, le se bírom (nem is akarom) tenni. Elbűvöl a hangulata, a világa, a légköre, a figurái. Beleszerettem – nem Senbe, nem Silasba, a mesébe – valahol a harmadik vagy negyedik oldal körül. És bár többnyire észre se veszem az illusztrációkat, most abszolút észleltem, hogy ezek szépek. (Azt nem mondanám, hogy meg is néztem őket alaposan, csak láttam, hogy ott vannak.)

De most? Hajnalban befejeztem, és mire reggel felkeltem, már nem is tudom, mi ragadott annyira magával. De az tudom, hogy örülök, hogy elolvastam, és annak is örülök, hogy most. Jó ideje várt már a polcon, de a megfelelő pillanat most jött el. De ha megnyúznak se tudom már megmondani, hogy jó volt-e vagy sem.

Nagyon szerettem olvasni, azóta kíváncsi voltam rá, hogy évekkel ezelőtt láttam a rajzfilmet.

Krabat teljesen hétköznapi koldusfiú, aki három éjszakán át álmot lát, amiben valaki határozottan megmondja neki, hogy legjobb volna, ha azon nyomban a schwartzkollmi malomba szegődne inasnak, és egy szép napon Krabat szót is fogad. De ez a malom nem hétköznapi hely, a molnármesterségen felül a fekete mágiát is ki lehet ott tanulni. És Krabat tanul, ahogy tanul a többi tizenegy molnárlegény is. Aztán idővel kiderül, hogy pontosan milyen ára is van a fekete mágia tanulásának.

Az egész teljesen klasszikus (rém)mese, sötét, néha kicsit félelmetes és alapvetően elég szomorú is. De van benne valami nagyon szép, nagyon rendszerezett, amitől az az érzésem volt végig, hogy minden részlet a helyén van, minden pontosan úgy történik, ahogy annak történnie kell, minden aprócska mozzanat illeszkedik a többihez, szóval a kompozíció kész és működőképes, nem pedig esetleges. Nem tudom ezt ennél értelmesebben megfogalmazni, úgyhogy ezzel kel beérnetek.

Az egyetlen ami nem tetszett igazán csak apróság – annyira apró, hogy fél csillagba se kerül –, a legvégén amikor eljön az igazság pillanata, az mintegy fél oldal. Ott szerettem volna kicsivel több részletet látni, hogy pontosan hogyan és miként történtek a dolgok, és hogy mi történt utána. Persze mindez kiderült, ami pedig nem, arra utal, de szeretem megerősítve látni mindazt, amit már elképzeltem és kikövetkeztettem.

Akárhogy is, Krabat jó, és ezt a könyvet úgy döntöttem, hogy szeretni fogom.

Mikor megvettem, évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy nagyon fogom élvezni, mikor elmeséli, hogy is néz ki a könyvvásár, ki csinál mit, és így tovább. Ehhez képest messze nem is ez volt benne a legjobb. Sőt.

Nagyon érdekes is volt, meg nagyon unalmas is.

A könyv nagyjából első fele a régi, nagyon régi Frankfurttal és Lipcsével foglalkozik, a hordókban szállított bekötetlen könyvekkel, Erasmussal, Gutenberggel és mindenféle más nagy nevekkel, és ez borzasztó izgalmas és nem mellesleg nagyon szórakoztató is. Tizenötödik század, meg ilyenek, kultúrtörténet, könyvtörténet. Remek.

Aztán egyszer csak jön a huszadik század és a modern kori könyvvásár (igaz, csak 2000-ig, ameddig Weidhaas a Könyvvásár igazgatója volt, és például az e-bookról szóló fejezete az azóta eltelt tíz évben bizony komolyan elavult), és ez is érdekes, csak kicsit már politikai meg gazdasági meg anyagias. És eljön az a pont, hogy a szerencsétlen olvasó már mást se csinál, csak arra vágyik, hogy valaki vigye már el Frankfurtba, már az idén, de ha nem az idén, akkor már tavaly, visszamenőleg. Mert Frankfurtot látni kell, megtapasztalni kell, szagolni és ízlelni kell, holott pontosan tudom – és ha nem tudnám, a könyvből kiderülne –, hogy túl nagy falat ez ahhoz, hogy be lehessen fogadni, és az igazán érdekes dolgokat sajnos úgysem láthatná a magamfajta.

Aztán a legeslegvégén hirtelen elkezd kicsit unalmas lenni és érdektelen, amikor szerzői jogtulajdonosok, kiadók és olyan emberek nevei röpdösnek, akiket a szöveg hangulata szerint igazán mindenkinek ismernie kellene – de én nem. Salman Rusdhie és a Komeini ajatollah saját fejezetet kapott, ami érdekes ugyan, de mégis. Ez vezet el a könyv egyetlen komoly hiányosságához, hogy talán nem olvasta át nem-szakmai külső szemlélő, és nem bökött rá azokra a pontokra, amiket a civil a pálya széléről nem ért, és amiket kicsit meg kellett volna magyarázni vagy éppen kifejteni. De még ezzel együtt is jár neki az öt csillag (naná.)

Innen kellett megtudnom, hogy van valami érzékem a tao iránt, már feltéve, hogy sikerült felfognom ebből a könyvből, hogy mi is az a tao.

Akármi legyen is, Smullyannek nagyon kedves, okos stílusa van, és egész idő alatt – márpedig elég hosszú ideig olvastam – az az érzésem volt, mintha ülne velem a buszon, és magyarázna nekem, úgy négyszemközt, személyesen. De azért az Emlékek, történetek, paradoxonokat azt gondolom, hogy mindig jobban fogom szeretni tőle.

Hogy mi a tao, vagy hogy miről szól ez a könyv? Fogalmam sincs. De a tao nem kérdez, mint megtudtam, és még kevésbé válaszol.

Szerintetek ez tartalmaz vagy nem tartalmaz cselekményleírást?

-=-=-=-=-=-=-=-
Na jó, szóval ez meg mi volt? Azt hittem, hogy ha ülepszik pár napot, egy-két hetet, akkor fogom tudni, mit gondolok róla, de még mindig nem tudom, viszont már kezdem elfelejteni a könyvet.

Bírtam volna nélkülözni ezt az egész „ettől a történettől hinni fogsz Istenben” témát. Amikor valaki meg akarja magyarázni, hogy a vallások logikusak, attól kicsit égnek áll a hajam. És nem jött be az sem, hogy eljátsszuk, hogy ez egy igaz történet. Ha igazán valakinek a története lenne, akkor az nincs rendjén, hogy Martel meséli el, ha pedig ez is annak a vallási párhuzamnak a része, hogy „igaz történetként mesélem el, de valójában csak mélységesen szimbolikus”, akkor lásd néhány sorral följebb a hajégnekállós reakciómat.

A hajó- és tutajépítős részeket nem igazán tudtam követni, hogy most hol van a ponyva és mi melyik irányba merre és meddig, mi alá, mögé és fölé és mellé. Valami történik valamitől valamilyen irányba. Hát, jó. Annyira, gondolom úgysem fontos.

És nem vágott igazán falhoz a vége sem, a történet lényegén mit sem változtat, hogy kik a szereplői. Legfeljebb szembesíti az olvasót a saját képzeteivel, hogy bár az állatokat szeretjük felruházni emberi tulajdonságokkal, azért mégis másként nézzük őket. Hát, ez se olyan nagy újság. Aztán hogy melyik történet „igaz” a kettő közül, az meg tulajdonképpen mindegy is. Könnyen lehet, hogy egyik sem.

Egyébként bármi is derülne ki ebből az értékelésből, nagyon szerettem olvasni, meg érdekes is volt, nem is volt kedvem letenni, és egyáltalán, jó kis könyv volt, csak hiányzik nekem valami belőle, amitől tudnám hová tenni.

A macskámat pár napig Ricgard Parkernek hívtam, de őt ez a legkevésbé sem zavarta.