Csökkentem a várólistámat! 2011 – Anibell 18

Louis Tinner olykor magabiztos vagány, ilyenkor szellemes és szórakoztató, de leginkább szorongó, fárasztóan nyavalygó hipochonder, tehetetlen idióta. Számomra hihetetlen, hogy egy ember akit a belső feszültségei ennyire gyötörnek, aki vágyik a környezete elismerésére, szeretetére, emberi kapcsolatokra, képes egyszer csak őrült nagy marhaságokra: lazán improvizálni, kételyek nélkül hülyét csinálni magából vagy másokból.
A nagy szervezetekre jellemző munkakörülményeket – Louis jellemével ellentétben – hitelesen tálalja a könyv, amit rövidsége ellenére nekem 2 hónapig tartott elolvasni, annyira nem érdekelt Louis sorsa.

Neon puha gyomorrúgás, lehet, hogy nem akarod olvasás közben felvágni az ereidet, de azért a végére igencsak összegyűlnek a könnyek a szemedben.

A könyv számomra elsősorban nem az ajtóról, nem a felvázolt eseményekről, hanem a szeretetről szól, pontosabban a szeretet egy – bár öntudatlan de – önző és szükségszerűen boldogtalanságot hozó fajtájáról.
Gondolom, nem teljesen az volt Szabó Magda szándéka, hogy Emerencet egy jószándékú, de érzelmi terrorra hajlamos, szeretetében agresszív öregasszonynak lássam, de hát ez a szép az olvasásban: mindannyian átszűrjük az olvasottakat tapasztalatainkon, társítunk és párhuzamokat vonunk, szereplőkben ráismerünk saját életünk szereplőire, ezért is mond egy igazán jó könyv mindenkinek mást. Mert természetesen Az ajtó igazán jó könyv: magával ragadó, a múltbéli és jelen eseményeket jó arányban keverő, azokat megfelelő mennyiségű érzelmekkel átszövő, remek olvasmány.
Tudom, hogy elég egyoldalú az én megközelítésem, egyszer majd talán újra olvasom, hátha akkor mást fogok meglátni benne, de most (még?) számomra Emerenc – sok erénye mellett – az önzőn szeretők tipikus megtestesítője.

Bővebben a linkeknél: Esztergomb (Vannak ajtók, amiket nem kellene kinyitni).

1 + 6

A téma érdekes, a kezdet ígéretes, vannak benne jó jelenetek (a kiállítás megnyitó pl. nagyon szellemes) de a nehézkes a stílus, és a beiktatott magyarázatok arra vonatkozóan, hogy a tényeket miként és miért éppen úgy adagolja a szerző, sokat levon az élvezeti értékből.
Rövidsége ellenére nem sikerült néhány óra alatt elolvasni, pedig azt hiszem érdemes egyszerre elolvasni, akkor nem felejti el az ember, hogy ki kicsoda és az események időrendjét is észben tudja tartani (nem úgy, mint én :). Végül lemaradtam, hogy a fényképészt mégis kiölte meg, de annyira nem érdekel, hogy újra olvassam.