Clarke Orbit – értékelések 101
!
wow, szóhoz sem jutok. eddig miért nem olvastam? bár talán még mindig a gyermekkor vége a kedvenc, az biztos, hogy ő a kedvenc szerző.
+ a film egy kicsit csalódás volt számomra, mivel azt hittem itt végre nem kell bosszankodnom a különbségeken. de kellett, bőven. főleg, hogy clarke megoldásai mindig jobbak. ettől függetlenül ahogy kubrick ezt az egészet megálmodta és megvalósította az egyszerűen lenyűgöző, az biztos.
Szokatlanul modern téma, félelmetesen aktuális áthallásokkal, és „szokásosan” érdekes gondolatkísérlet.
A történet egyes részei tökéletesen bemutatják napjaink bulvárosodásának következő lépését -és rémisztő jövőképet festenek-, összességében pedig tökéletesen érzékeltetik a gyökeres változást, amit egy forradalmi technika okozhat (és sokszor okoz is). Érdekes volt végigkövetni az új társadalmi rend születését, de még inkább a történelem lecsupaszítását, és annak következményeit.
A múltbeli visszautazás leírása nagyon tetszett, bár a csattanója nem annyira lepett meg, számítottam vmi hasonló „meglepetésre”. Az egész könyv befejezése engem is a Gyermekkor végére emlékeztetett, azonban annál jóval pozitívabbnak éreztem ezt a megoldást.
tyű hát ez is borzasztóan izgalmas. a vége azért felvet pár miértet és hogyant, és óriási képzelőerő kell hozzá.. de végül is ezért szeretjük.
Nem sok sci-fit olvastam eddig, de azt el kell ismernem, hogy az emberiség és a földönkívüli idegen faj első találkozását ez a könyv úgy írja le, ahogy az akár meg is történhet. Az írónak sikerült a földi dolgoktól elrugaszkodnia, és a rámaiakat (technológiájukat) úgy leírni, ahogy az teljesen hihető legyen.
Nocsak, nocsak, mit talál az ember, ha ACC régi, 1951-ben írt sci-fijei között kutakodik! :)
Gyanútlanul olvasom az elejét, aztán egyszer csak bevillannak a 2001 képei! Az igaz, hogy az alapötlet az 1948-as Az őrszem c. novella, de a filmes megvalósításnál egyértelműen önmagát „plagizálta” (azt szabad :D), amikor itt a Föld körül és önmaga tengelye körül keringő Egyes Számú Űrbázist leírta; az érkező űrhajó hogyan veszi fel a bázis forgását, amikor dokkol – ez volt a nyílhegyforma hajó; a forgás miatti mesterséges gravitációban a „gyűrűben” futó-sétáló ember, aki nem lát a bázis görbülete miatt sem előre, sem hátra; az Ares űrhajó formája – súlyzóhoz hasonló jármű=Discovery; a Jupiter-Szaturnusz páros már itt is képben van; aztán az utazás közbeni „dolgok” – ezek mind be lettek építve előbb a 2001 filmbe, majd utána a könyvbe. Ezt nem tudtam, amíg el nem olvastam ezt a könyvet! :) Amiről beszéltem, azt itt lehet ellenőrizni:
http://www.youtube.com/watch?v=U8Q3X5Gw5I4&feature=related
Amiről fent írtam az az új, 2011-es kiadásban a 12-18. oldalakon olvasható.
A történet pedig 61 év távlatából – tudva, hogy akkor mit tudhattak a Marsról – érdekes. Ilyen (is) volt a sci-fi.
Még valami: az egyik főszereplőről, Martin Gibsonról nem nehéz észrevenni, hogy őt az író, ACC, legalább 50 %-ban saját magáról mintázta. Ez volt az ő képzeletbeli marsi vakációja :)!
Minden másért tessék némi fizikai munkát is végezni a földi gravitáció alatt – vagyis kézbe a könyvvel és irány olvasni ;)!
Azt kell észrevennem, hogy egyre jobban rákapok Arthur C. Clarke könyveire, s valahogy a régebbiek jobban tetszenek, mint a viszonylag frissek.
A Marson való emberi kolónia létrehozása kedves téma lehetett az író számára, mert sokszor használta, de mindig egy kicsit mások a körülmények és persze a végkifejlet is. A téma számomra mégis kicsit szokatlannak tűnt, hiszen nem egy tudós, hanem egy újságíró szemszögéből látjuk az eseményeket. De élvezetes volt és érdekes, bár a kiderült titkok számomra kissé nehezebben hihetőek. Az űrutazást mindenesetre Clarke egy lényegesen egyszerűbb tevékenységnek gondolta el, mint amilyen valójában. Gondolok itt pl. arra, hogy az űrhajón, vagy a marsi várost védő burkon megjelenő kisebb lyukakat nem tekintik olyan hatalmas problémának, hanem csak egy könnyen kezelhető kényelmetlenségnek. Azért a valóság ennél zordabb, s még a mai technikai fejlettség szintjén is elég veszélyes dolog akár csak Föld körüli pályára jutni.
Ahogy visszagondolok, szerintem Clarke-nak eddig ez a könyve tetszett legjobban. Sokan írták előttem, hogy hiányolják a kielégítő válaszokat eme könyv esetében. Általában én is így vagyok ezzel, de furcsa módon most először nem hiányoztak a magyarázatok. Jó volt egyszerűen olvasni erről a kis világról, a benne történő eseményekről, s saját elméleteket gyártani, hogy mi is lehet a Ráma célja.
Jártam már sokszor úgy, hogy egy-egy könyv végén megtörtént a nagy lezárás, megválaszolásra került minden, de teljesen másra számítottam, vagy éppen annyira nyakatekert dolgok lettek megírva, hogy úgy éreztem, “ezt máshogy is lehetett volna”, vagy éppen “bár maradt volna rejtély mindez”. Szerencsére itt éppen ezeket az érzéseket sikerült elkerülni.
A befejezésről nekem amúgy egy Stargate: Universe epizód ugrott be egyből. Talán innen vették a sorozat írói az ötletet? Gyanús mindenesetre a hasonlóság :)
Sokat ígérően indult a történet, de sajnos csalódást okozott a téma kidolgozása. Számomra minden szereplő ellenszenves volt, több döntésük következetlennek, érthetetlennek tűnt. Talán csak David folytonos kíváncsisága, megszállott kutatása fogott meg valamelyest.
A technológia olyan ütemben fejlődik, hogy szinte követni sem lehet, és bizony sokszor nem is törik magukat az írók, hogy bővebb magyarázatot adjanak, inkább csak odadobják a tényeket elénk, hogy kezdjünk vele, amit akarunk. Az időbeli ugrások is furcsán váratlanok, ránk van bízva, hogy kitaláljuk, mennyi idő telt el két fejezet között.
Rettentően zavart a rengeteg szexuális utalás is, valamint annak kifejtése, hogy hogyan fog megváltozni az emberiség gondolkozása ezen a téren. De itt valószínűleg a “fáj az igazság” esete áll fenn, mivel ismervén a mai társadalomban jelen lévő elfajulásokat, már nem is annyira hihetetlen az emberek ilyen mértékű kitárulkozása.
Egyedül az utolsó fejezet tetszett, az élet “visszakövetése” a kezdetekhez. Sok esetben tapasztaltam sci-fi könyveknél, hogy a befejezéssel gondban volt a szerző, inkább elvágta, nyitva hagyta a történet szálát, sokszor kérdések sorát hagyva az olvasóra. Itt viszont elég jó lezárást kapunk, még ha nem is egészen olyant, mint amire számítunk.
Hasonlít a könyv amúgy a Gyermekkor végére, itt is a társadalom, az emberek gondolkodásmódjának gyökeres átalakulása a központi motívum, valamint a tanulási és a szórakozási szokások megváltozása a technikai fejlődés hatására. Mégis, ennél sokkal jobbat is írhatott volna a két szerző.
Mint általában ez Clarke-nál megszokott, egyik űrodisszeiában sem a történeten van a hangsúly (bár, ahogy általában, a cselekmény sem utolsó). Inkább az emberi (vagy inkább egyéni) viselkedést és a társadalmi jelenségeket vizsgálja, egy egész könnyen elképzelhető, valós jövőképen keresztül. És igen érdekes jövőt sikerült az emberiség számára fölvázolnia a mesternek Kíváncsi vagyok, vajon ha hirtelen ezer évvel előrébb ugranék az időben, mit találnék, és legfőképpen hogyan sikerülne beilleszkednem – ha egyáltalán.
Jó volt. Igazából kicsit csaltam az olvasást illetően, mert az első „könyvet” (2001 – Űrodisszeia) ezúttal inkább film formájában abszolváltam (immár sokadszorra), a 2010 – Második űrodisszeia pedig ez alkalommal csak egy gyors átolvasás erejéig érdekelt. Nem szeretem ugyanis az ilyen féltégla-könyveket, amikkel nem tud mit kezdeni az ember. Leginkább egy olvasóállványon tudnám elképzelni, ahogy a Clarke-papok és -szerzetesek körbeállják és idézeteket mormolnak felette vagy részleteket olvasnak föl belőle önmaguk és egymás szórakoztatására.
