VilágKlasszik

Llosa első 1962-ben megjelent regényében megírta azt, amiből ő megmenekült, amitől néhány pofont biztosan megízlelt és ezek emlékének egy sziklakemény szobrot állított. Emléket a városról és a perui társadalom kutyáiról . Azokról, akik az utcán élik ki a társadalmi különbözőségekből adódó ösztönös és kegyetlen hajlamaikat és azokról, akik ugyan lehetnének a kollégium katonai diktatúrájának egyenlő tagjai, de amit kívűlről hoztak, azt bent tudják csak igazán megvalósítani. Hidegvérű rangsorolás a nedvesség marta falak között , kegyetlen „játékok” a barátságért, a hovatartozásért, a túlélésért. Tarkómon éreztem a fegyelem rideg jegét, sütött ez a hideg, s ütött is és keménysége sebet hagyott. De állva maradtam és ugyan nem választottam térfelet magamnak, nem léptem senki mellé, Sartre legelső gondolatait megértettem. Játsszuk a hőst, mert gyávák vagyunk, és szentet játszunk, mert rosszak vagyunk… Néha összerezzentem, mint a láma a kerítés fogságában, a szakadékokkal körülvett „szabadságban”. Ha már olvasni is nehéz volt, akkor milyen lehetett ezt elszenvedni. A nagyváros kisvárosában nincs egyenlőség, nincs menekülési útvonal és nincsenek szépemlékű tablóképek a végzős katonákban. Ezekhez az évekhez a felejtés kell hogy az első lecke legyen. Voltam húszéves. Énnekem senki se mondja, hogy ez a legszebb kor. – kezdi Llosa, P. Nizan szavaival a könyv második felét. A biztatás elmarad, a kiképzés még tart és az író emlékeinek hitelességét érezzük magunkban. A könyv utolsó hangja …mindenkit utólér a romlás (Carlos Germán Belli) a regény megírásának befejezése után is messzire hatott. A világhírig eljutott, ekkor még csak 27 éves perui szerző nemsokára arról is értesülhetett, hogy a Leoncio Prado Katonaiskolában az iskola tisztikarának és tanulóinak jelenlétében ünnepélyesen máglyára vetették a jeles tanintézményt gyalázó, hazafiatlan művet. (Utószó)

Első könyvem volt Vargas Llosa-tól, de biztosan nem az utolsó.
Teljesen egyedi stílusban ír, szinte „meg kell tanulni” olvasni a könyvet, mert az első 50-60 oldalon nézőpontból nézőpontba vált, sokszor még azt sem lehet tudni, hogy kinek a belső monológját olvassuk. Érdekes módon, ez egyáltalán nem zavaró, szerintem pont arra szolgál, hogy az alaphangulatot tökéletesen megteremtse az író.
Peru eddig szinte teljesen ismeretlen vidék volt számomra, a földrajzi és egy-két gazdasági adatai kivételével nem nagyon volt képem az ország belső életéről, és itt ha kicsiben is (a katonai iskola növendékein keresztül), de képet lehet alkotni a 60-as évek Perujáról.
Bár a regény fülszövege a gyilkosságra való utalással kezdődik, mégis úgy éreztem, hogy ez csak egy mellékszál, egy szükséges elem annak érdekében, hogy még mélyebbre süllyedhessünk a kadétok lelkivilágába, felfogjuk gondolkodásukat, megértsük tetteik mozgatórugóját – melyek szinte teljes egészében kivetíthetőek a körülöttük élő felnőttek világára is.
A regény olvasása közben egy mondás jutott az eszembe: „Fejétől bűzlik a hal..” – és ez tökéletesen igaz a könyvben szereplő hierarchikus katonai rendszerre.
Nagyon jó könyv a Város és a kutyák, nem egyszerű olvasmány, de az odafigyelésért a könyv búsásan megjutalmazza az olvasót.

Nem könnyű feladat erről a regényről értékelést írni… Nem is álltam neki azonnal, gondoltam, egy-két napig érlelem magamban. Sajnos, nem érzem , hogy sokkal előbbre jutottam volna. Olvasás közben is többször eszembe jutott, hogy talán túl nagy falat ez nekem, én ehhez a regényhez még nem nőttem föl gondolatilag, és akkor egyáltalán hogyan merészkedhetek én bármit is írni róla. Tegnap elemzéseket olvastam, és akkor jöttem rá igazán mennyire keveset láttam meg belőle… és elfogott a pánik, hogy ezek után, én maximum egy alsó tagozatos szinten megfogalmazott véleményt tudnék papírra vetni.

Na, de mégsem adhatom fel ilyen könnyen, hiszen úgy érzem, az sem lenne méltó a könyvhöz. Visszagondolva, nyugodtan mondhatom, hogy még soha nem olvastam egy ennyire összetett irodalmi alkotást. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy egy labirintusban vagyok, ahol viszont nem az a feladat vagy cél, hogy megtaláljam a helyes utat egy valamilyen végkifejlett-kijárat felé, hanem csupán annyi dolgom van, hogy bolyongjak. Bolyongás közben pedig figyeljek: lássak, halljak embereket, eseményeket, színtereket. Woland volt a vezetőm, ő volt a megbízható fonal, ami miatt tudtam, nem fordulhat elő, hogy én végkép eltévedjek. Behemót pedig mindig felbukkant és megmosolyogtatott. És annak ellenére, hogy lépten-nyomon valami meglepő és szinte elképzelhetetlen történt, hogy nem csak a helyszínek és idősíkok változtak, de velük párhuzamosan az egésznek a hangneme is, mégsem éreztem valótlanak bolyongásomat, hanem éppen ellenkezőleg: minden egyes mozzanat helyénvalónak tűnt. Ezen utólag viszont meglepődtem, de erre végül is Bulgakov varázsereje a magyarázat.

Miután befejeztem a regényt, elkezdtem olvasni Shakespeare-t, és annyira meglepő volt, hogy miközben a Mester és Margaritán morfondíroztam, egyszer csak rájöttem, hogy ha valaki megkérné, hogy egy szóval mondjam el, miről szól a regény, akkor én azt válaszolnám: a színházról. Arról a Színházról! Ahol mindnyájan felbukkanunk legalább egy szín erejéig, és ahol nem tudjuk mindig pontosan eldönteni, hogy éppen a színpadon vagyunk és „néznek” tehát szerepelnünk kell, vagy a másik valóságban a színfalak mögött, ahol levesszük a jelmezt, vagy a közönségben, ahol szabad ítélkezni a többiek játékán azzal a szent meggyőződéssel, hogy mi jobbak lennénk. Netán félve a rivaldafénytől elbújunk, és mi leszünk a (be)súgók, vagy senkivel sem törődve berendezünk magunknak (?)- másoknak (?) egy díszletet. Persze az is előfordul, hogy ambíciókat hajszolva, mi akarunk a rendezői székben ülni, mert hát emberi sorsokat elég egy zárójelek közé tett utasítással irányítani, nemde? Sokszor a válóságaink összemosódnak és bizonyos korokban, bizonyos helyeken előfordul, hogy a betanult szövegeinkről tömegesen azt hisszük, hogy a saját gondolatainkat adják vissza…

És ez mind benne van ebben az egy könyvben; számomra ezért lenyűgöző.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

(majd később értékelem. Ülepedjen)
————————————————————————————————————————-
2012.05.28.
Elolvastam ugyan már két hete a könyvet, de a csillagozást egyre halasztgattam, mert azon dilemmáztam, hogy adhatok-e maximális csillagot akkor is, ha mondjuk sok élményt nyújtó rész mellett, egy csomót bosszankodtam is. Nem is a több mint ezer oldalba fáradtam bele, inkább ezekbe az örökös felszökő- lezuhanó hangulatingadozásaimba. Néha túl sok volt számomra a kirakatba rakott féktelen szenvedély, ami már -már a gyerekessel volt rokon. Nem mintha mindig vitattam volna ennek szükségességét, de néhány kevésbé fontosnak érzett résznél tőlem nyugodtan kimaradhatott volna a nagyjelenet, a hisztéria, a bohóckodás. Nyilván célja volt mindent a végletekig ábrázolni, de például nekem direkt idegesítő volt, amit Fjodor Pavlovics a Zoszima sztarecnél való látogatása alkalmával művelt. Liza és az anyja kotyogása, valamint Kátya hisztériái szintén. Ezeket túlírtnak éreztem. Az Iljusenka szál meg sajnos picit untatott. Viszont nagyjából ennyi negatívumot ellensúlyozott, sőt feledtetett néhány olyan rész, ami egészen a katarzisig lenyűgözött. Magasan a legjobban A Nagy Inkvizítor poémája tetszett nekem , tényleg leesett állal olvastam. Meg Iván eszmefuttatásai is lekötöttek, főleg amikor az „ördöggel” diskurált. A vád és védőbeszédeknek is minden mondatát élveztem,az pazar.
De igazából Dosztojevszkij jellemábrázolásai nagyon jók. Elég tanulságos, ahogy az emberben normális esetben egyszerre meglevő többféle tulajdonságokat szétosztja, Mitya a szenvedélyt, érzelmet képviseli, Ivan a hideg észt, Aljosa az erkölcsöt, Szmergyakov az ördögit.. Háát, tiszta sor, hogy ennek jó vége nem lehet. De azért az meglepett, hogy ilyen gazdag regényben nem találtam egyértelműen szimpatikus szereplőt. Még a majdnem tökéletes Aljosától is sokkal jobban kedveltem annakidején A félkegyelmű Miskin hercegét. Most így első olvasásra főleg a kíváncsiság hajtott, mi lesz a vége, nem igazán tudtam elmerülni a részletekben, talán majd egyszer. De mindenképpen örülök, hogy elolvastam, és most már valahogy szívesebben adom meg az öt csillagot.
Jöhet a Bűn és bűnhődés, még az idén feltétlenül.

Nem sok idő telik bele, s az Issa mentén már senki se meséli, hogy a malomban, a gerendán, a lábát lóbázó ördögöt látott, vagy hogy hallotta a táncukat. Ha mégis ezt mesélné valaki, ne higgyünk neki.
Dehogynem higgyünk! Milosz úgy meséli el, hogy majd sajnálni fogod, hogy nem ott éltél. Vágyakozó hangulatot teremt a mesés, olykor veszedelmes ördögeivel, vagy a falu bolondjával. Issa völgyében az emberek különös világban élnek. Minden bokorban babona terem, a korhadt fűzfán frakkos ördög hősködik és patáját trottőrsarkú cipőbe rejti. Mindenki tudja, de senki se féli az állatok veszedelmes közelségét, sőt az állat és az ember egysége, még megbonthatatlan. A nagymama menyétre hasonlít, Pakienast, a rettenetesen gyáva embert, csak sügér arcúnak hívják. A felhők hasas figurákká tudnak tornyosulni, akár még sárkánnyá is változnak. Elsüllyedt Atlantisz ez a hely, de Milosz gyermekkori emlékeit én nem kérdőjeleztem meg. Nem igazán ismertem eddig az író könyveit és a lengyel kultúrát sem. Ez a második könyvem tőle és most már felsorakozik az új felfedezetteim közé. Tadeusz Konwicki 1982-ben filmet is készített, Az Issa völgye címmel a Nobel-díjas író önéletrajzi ihletésű regényéből. Nem véletlenül találta méltónak az író-rendező, hogy filmre vigye, ezt a látványban gazdag, élettel teli ,a Tavak Országában élő nép mindennapjait. Sokrétű a lengyel kultúra, ahol több évszázadon keresztül egymás mellett éltek lengyelek, zsidók, ruszinok, litvánok, németek A könyvet azoknak ajánlom (akik nem félnek az ördögöktől ;) ), akik hagyják magukat a gyermeki hiedelmek mesés világába vinni és szeretnek az ösvények között, a fenyőtű illatával átitatva elvarázsolódni. Szép volt, nagyon!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Romantikus nagyregény a javából. Nem is igazán értem, miért nincs akkora sikere, mint a mai divatos, középkort megidéző kalandregényeknek.
Számomra Follett A katedrálisa inkább zeller, mint best, míg Scott regénye igazi csemege. Nem kérem számon tőle azt, amit nem kell, elfogadom a romantikus regény játékszabályait – és jöhet a kaland. A visszalépés az időben abba a korba, mikor szász és normann még egymás ellenségei – de már kezdenek némiképp közeledni egymáshoz. Ivanhoe ugyan messze nem a történet főszereplője, de alakja, történetének alakulása mintha ennek a majdani egyesülésnek, összeolvadásnak szimbóluma is lenne. A Robin Hood-os legendákból, fantáziából és talán pici valóságból összegyúrt történet szálai nemcsak szórakoztatóak, hanem fontos kérdéseket is vetnek fel, annak ellenére, hogy minden a mese logikáját követi, tehát a cselekmény alakulása kiszámítható. Becsületesség és hűség egyik oldalon, képmutatás és árulás a másikon. Nemzetiségi és faji konfliktusok, társadalmi rétegek közti ellentétek – melyek akkor, később, még mindig érvényesek. A sarkítások nem minden esetben élesek – Izsák alakja például néha ellenszenvet, máskor szánalmat, vagy épp tiszteletet is kiválthat az olvasóból, a lovagi becsület és tisztesség pedig felülemelkedhet a személyes érdekeken és emberi gyarlóságon – mint például de Bracy esetében. Nem lehet nem észrevenni az elbeszélő egyházat érintő kritikáját sem – ami a Rebeka ellen indított boszorkányper taglalása során mélyül el.
Mindehhez egy lenyűgöző elbeszélésmód társul, a mesélés, történetmondás mesteri tudása, a gyakran sziporkázó humor – Wamba vagy Gurth alakja már csak emiatt is emlékezetessé válhat. És a végén, mint az egy igazi meséhez illik, a megpróbáltatások egyszer véget érnek, a jók elnyerik jutalmukat… kivéve Izsákot és lányát. Ők mennek tovább, és mennek, és mennek… Hiába, nem minden mese egyforma.

Nagyon sok Shakespeare-t láttam már, de olvasni emlékeim szerint csak annyit olvastam, amennyit a gimnáziumi irodalmi órán kellett, és hát ott is inkább a szonettekkel foglalkoztunk, no meg egy kis Rómeó és Júlia :) Mindenesetre, Othello eddig kimaradt, úgyhogy most pótoltam.
Mint mindig, most is furcsa érzés volt drámai művet olvasni és nem nézni… És nem tudom, a többiek hogyan vannak ezzel, de én nem voltam képes elszakadni attól, hogy ez színpadra készült, és ezért színpadon láttam magam előtt a szereplőket, nem képzeltem hozzá valóságosabb környezetet, Velence és Cyprus is díszlet volt… Pedig hát olvasva elvileg nagyobb szabadságnak örültem.

Számomra ez a darab is, mint minden Shakespeare dráma, amivel eddig összefutottam valahol az emberi szellem hiányosságairól szól. Elég nem tudni olvasni a sorok között, elég vakon megbízni és hinni abban, amit mások mondanak anélkül, hogy bizonyosságot szerezzük mi magunk (valahogy a bizonyosság szerzés is mindig úgy alakul, hogy közvetett Shakespeare pórul járt szereplőinél), elég nem tudni eleget az emberi természetről, hogy visszafordíthatatlan hibákat kövessünk el, amelyek tragédiákba torkolnak.
Ilyenek vagyunk. Vagy éppenséggel az érem túloldalán vagyunk: nagyon is jól tudunk és látunk mindent, de ezt kicsinyes, önző, végső soron gonosz céljainkra használjuk…
Othello szerintem az emberekbe vetett hit kérdését tárja elénk. Szép dolog, sőt felmagasztaló hinni az emberekben… veszélyes feltétel nélkül elhinni bárkinek is a szavait…félelmetes nem tudni, kinek hihetsz. Másfelől, ha folyton kételkedsz, nem fogsz soha nyugalmat találni…
És igaz, hogy Shakespeare drámáiban felnagyítva és kiélezve látjuk az élethelyzeteket, de azért nem árt elgondolkodni azon, hogy bárkivel előfordulhat, hogy épp csak egy véletlenül elejtett keszkenő választja el élete nagy tragédiájától….

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ejnye, de nagyon elhúztam az értékelését, fekete pont!
Valmont és Mme de Merteuil minden kegyetlensége ellenére imádtam ezt a történetet, magával ragadott a formája, a nyelvezete, és valamilyen szinten ezek a cselszövő játékok is.
Az viszon a két játékos eddigi leckéjéből kimarad, hogy a szerelem-szenvedély fonalából szőtt hálók mindig elszakadnak előbb-utóbb, és mindenkit magukkal rántanak.

Majdnem hétszáz esztendős jó bor. Csak lassan, minden nap tíz kortyban szabad nyeldekelni. Így is a fejébe száll az embernek.
Meg aztán az történt Arrabona városában egy szép tavaszi napon, hogy levette a polcról Lito de Merenga a kötetet, mely hiába tartalmaz könnyeden pikáns történeteket, biz az nem csak deka mértékben mérendő. Esténként fogott neki mindegyik nap tíz történetének, és nem is csodálkozott oly nagyon e majdnem kedves, de biztos, hogy nem szelíd vénleány, hogy a benne foglaltak olyan frissen ábrázolták az emberi gyarlóságot, hogy majdnem elpigmentálódott belé kerek orcája. De maga is ismervén az urak szerszámainak fortélyát, csak egy félmosolyra illette a lapokat a látványra szende, ámde nem szüzek láttán. Midőn elért a kötet végére, jó érzéssel csukta be azt, és örömét fejezte ki a világnak, hogy ez is megvolt, már este is van.

Egyszerre időtálló és idejét múlt. Most hagyjuk a hajlékonyságot vagy annak hiányát, vagy az egyes beállítások nehéz kivitelezhetőségét, de engem kiábrándítanak a bajszos illetve kék színű fickók a képeken, már ha a bajszos a férfi, ki tudja. Tudom semmi művészi érzékem nincs. Nem baj. Nagyrészt untam, kivéve a recepteket a végén, azokban bizarr örömömet leltem.