VilágKlasszik

Gyermekként azt hittem Szovjet atyuskáink 'cocialistapropragranda' könyvéről van szó. Aztán ki is került a figyelmemből. Egészen mostanáig. Most meg azt nem értem, eddig mér nem olvastam el. Idült vigyorú röhögéseket hallattam, persze más kínján röhögni teljesen gyarló és emberi. Lájfovblájen szintű angolosan, gyökereiben orosz groteszk, csendes gúnyolódás korának természetrajzáról, ujjal bökdösése a varieté világának, melyben maga is otthon volt. Az igazolványos, mert kérem anélkül nem is létezik a létező, író, aki azért író mert igazolványa van róla és nem azért, mert ír, korszak realistán kifordított romantikája. Szóval ebben a könyvben minden van. Legfőképpen emberek, akik esendőek, akik nem szeretik, hogy rámutatnak hibáikra, akik hazudnak-csalnak-lopnak-szeretnek-élnek-halnak. Elgurult fejek, meg kiömlött olaj, meg táviratok és telefoncsengések. Kegyetlen, ha úgy veszem, mulatságos, ha emígy, mindenesetre szórakozásnak kitűnő. Pláne egy unalmas könyv után, ez volt az én szanatóriumi kezelésem, gyógyultan távoztam.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sajnos nem azt kaptam, amit vártam. Pedig az eleje alapján lehetett volna olyan is, mert akkor engem is teljesen beszippantott. Ráadásul nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet. De (talán mert az Anna Karenina után olvastam?) úgy érzem, kissé összecsapta, a közepét túlírta, sok benne a felesleg, a végén, bár végre megint érdekes és pörögnek az események, nem rendesen varrta el a szálakat.

A főhős herceg egy akaratgyenge valaki, aki az ő jóságában mindenkinek megteszi, amit kérnek tőle. Ha pénzt kérnek tőle, ad, ha azt mondja neki vki, vegye feleségül, akkor gondolkodás nélkül igent mond stb., ezekre számtalan példa van az egész könyvben. Egy igazi Yes-man, ez a mi hercegünk. Míg az összes többi szereplőnél nem világos, ki mit akar (a pénzen kívül, persze, de ha jobban belegondolok, erre is akadnak ellenpéldák), egész egyszerűen, mert senki sem őszinte azzal kapcsolatban, hogy mit akar (Aglaja kihez akar férjhez menni, Rogozsin elvenni akarja Nasztaszja Filippovnát vagy megölni, Lizaveta Prokofjevna Ivolgina szereti-e a herceget vagy sem, hozzáadná-e egy lányát vagy sem, Gavrila Ardalionovics becsvágyó-e vagy kigyógyult belőle, Lebegyev szolgálatkész-e vagy aljas), Miskin viszont egész egyszerűen nem akar semmit szerintem, az eleje kivételével, amikor még feleségül akarja venni N.F.-t, mert „ő tisztelné meg vele”. De aztán az is elmúlik, és onnantól kezdve ide-oda rángatják szegényt, kavarják körülötte a sz@rt, az ártatlan kis lelke meg nem ért semmit (nem is lehet), és csak kapkodja a fejét. A végén meg megtudjuk, hogy a „gondolkozószervek nagyon erősen megrongálódtak”.

Már olvasás közben azt éreztem, hogy a páromnak tutira bejönne ez a könyv, mert mindenki tiszta őrült benne – még a herceg tűnik a legnormálisabbnak, na jó, meg Kolja –, azon kívül pedig szinte nincsenek benne biztos kapaszkodók. Mivel szinte mindenki össze-vissza hadovál, sohasem lehet tudni, mi az igaz, és mi nem, mit is kell tulajdonképpen gondolni? Néha még azt sem értem, mire utal az író azzal, ha egy szereplő pl. „azonnal megértett valamit” vagy ilyesmi: mit értett meg? Miről maradtam le én? Olyan mintha titkolóznának előttem, ez destabilizál és felbosszant. Ez vmi olyasmi, amit Tolsztojnál pl. sohasem érzek, ott inkább a másik véglet van: mindent a számba rágnak. Bár azt gondolom, valahol a kettő között van az igazság, azaz kellenek biztos fogódzók, de közben az a jó, ha bizonyos dolgokat az író csak sejtet, ám ha mindenáron választani kell, akkor inkább rágjanak mindent a számba, mint Leó bácsi.

Összességében hiányoltam, hogy Miskin és Rogozsin közös moszkvai félévére csak utalások történnek, meg arra is, hogy mi történt akkor, amikor N.F. hol az egyikkel, hol a másikkal élt. Egyrészt érdekes lett volna a jellemábrázolás miatt is. Nekem pl. Rogozsin egyáltalán nem tűnik akkora gazembernek, ahogy mondják. Sőt, „gazemberségében” egyenesebb mint a többi szereplő, és ha kell, lehet számítani rá, nekem ez jött le. Amikor gyilkolni akar, ill. a végén meg gyilkol is, azt hiszem, csak kétségbeesésében teszi, mert tudja, hogy máshogy sohasem lesz vége ennek a cirkusznak. A közös kalandoknak már csak azért is örültem volna, mert szinte biztos vagyok benne, hogy D. valami ellenpólust akart a herceghez a könyvben, egyfajta Lucifert, egy bukott angyalt, hát nem igazán lett ez kidolgozva, mert nekem ha összeadogatom a dolgokat végképp nem ez jött le.

N.F. tényleg nem normális, tiszta őrült, de nem derül ki, amit fontos tudni, hogy „jó-e vagy rossz”. Mondjuk én végig nem értetem, mit kell annyit pörögni azon, hogy „olyan nő”, szerintem csak a botrányai miatt lett „olyan nő”, ami viszont azért van, mert fix, hogy idegbeteg. Aglaja meg a párja: szinte ugyanolyan szép, szinte ugyanolyan gőgös, szinte ugyanannyira hisztis, szinte ugyanannyira csiki-csukit játszik, csak épp nem csap annyi botrányt, na a végén a „gróffal” ő is megkapja a magáét, legalább van igazság a földön.

És hát volt egy csomó fölösleges rész is emellett: pl. a „Pavliscsev fia”, Ippolit gyónása (bár az is tetszett), ám talán jobb lett volna, ha novellának írja meg, és egy rakás jelenet, amit inkább színpadon tudtam volna elképzelni a szereplők groteszksége (hisz „mindannyian Gogol Köpönyegéből bújtak elő") és hadoválása miatt, nem pedig egy nagyregényben. Mindenesetre én azt szeretem, ha egy regény valahogy kompaktabb, teljesebb egész, ha jobban összeállnak a fejemben a dolgok, ha a végére szinte "megvilágosodom”, na ez az.

Kedvelem V.W-t, kedvelem és mindig elképzelem, ahogy az ajtófélfának félvállal neki dőlve eltűnődik, vagy az íróasztalánál, megbillentve székét, hátradőlve elmereng azon, hogyan mondja el nekünk a gondolatait.
Ő, aki önmagát sem látta igazán, ő akar nekem-nekünk valamit adni magából. Vannak emberek, írók akikkel szívesen hallgatnék együtt. Ő is ilyen. Ülnék vele szemben és úgy érzem kölcsönösen fürkésznénk egymást. Mire jönnénk rá? Nem tudom. Nem tudom, s mivel e találkozás csak a képzeletben lehetséges, ezért olvasom őt. Orlandóval V.W. szárnyal az időtlenségben. 400 év (k)ám(b)ulatban. Száműzött életkeresés és az emlékezet bágyadt vágya. Mert mire is emlékezünk a régmúltból igazán? Mi marad meg bennünk? Mindig az, amit kaptunk attól a valakitől vagy valamitől. Orlandó is mosolyokra, vágyakra, tájakra,színekre emlékszik. Ezek az ő „sajátjai”, s ettől lett az élete megfejthetetlen. Azt hiszem, nem arra kell törekedni olvasás közben, hogy őt megértsük vagy megfejtsük, hanem arra, hogy úgy ahogy ő, elfogadjuk mindazt amit a sorsa őelébe hoz. Írják róla, „olyan mint Mona Lisa mosolya”. Van akinek az nem is mosoly. És azt is kérdezik, „mit akar mondani az író?” – s a válasz tökéletes: „ mindazt, amit senki se mondott őelőtte”. Woolf mély, megrendítően költői műve megosztja az olvasókat. Van aki a legfontosabb regényének tartja és van aki szóra sem méltatja.
De el kell olvasni.

Ősz óta sokfelől hallom, ahogy a barátaim ajánlják nekem, vagy csak felemlegetik felolvasóesteken, filmekben, más könyvek utalásaiban. Így jutottam el mostanra odáig, hogy már-már sorsszerűséget várjam, milyen üvegburáról is ír nekünk (konkrétan nekem?) Sylvia Plath.
És elkezdtem olvasni. A puszta ajánláson kívül semmit se tudtam az egészről, így meglepődtem, hogy szinte csajos regényként kezdődött a történet. Persze aztán beütött, amit vártam, de mégis, furcsa.
Ez a furcsa érzés még most is bennem van az egésszel kapcsolatban. Félelmetesen magamra tudok vonatkoztatni sok mindent, amin Esther érzett vagy gondolt – vele mégsem tudtam azonosulni. Sőt, sokszor kifejezetten irritált is szegénykém.
Persze, megértem az üvegburát, és tényleg nincs olyan ember (olyan kamasz vagy felnőtt), akire még egyszer se borult volna rá. És igen, a kezdeti dilemma mintha egy az egyben rólam szólna. De. Valami gond mégis volt a könyvvel. Valami mégis taszított a főszereplőtől. És az írásmódtól.
Ez persze semmit sem von le a könyv értékéből. Talán kicsivel korábban kellett volna olvasnom. Vagy mondjuk jóval később, nem tudom. Bár igazából nem bánom, hogy most, így ért el hozzám.

Vagy egy évig vadásztam erre a könyvre, míg sikerült megszereznem, de bőven megérte.
Két elbeszélést tartalmaz a könyv. Az elsőben egy badeni gyógyüdülés alatt zajló eseményeket látjuk. A jól kiválasztott szobafoglalás fontosságától, a szerencsejátékok alatt érzett szenvedély pontos lélektanán át, a híressé vált badeni konyháig sok minden felmerül, persze az alaptémához, a betegségekhez kapcsolódóan. Ez még nem lenne elég, hogy fenntartsa érdeklődésemet, viszont a magát gyógykúráltató beteg, maga Hesse. A könyvben a saját lelkét boncolgatja, kifinomult öniróniával..Szerintem ennél pontosabb képet sehol máshol nem kaphatunk róla. Néha elhűlve néztem, hogy meri olyan gondolatait is leírni, ami ránézve tán kevésbé megnyerő, aztán persze úgy megmagyaráz mindent, hogy már -már megingó rajongásom szilárdabb lett, mint valaha. Érteni véltem az életből kiábrándultságának, és gyötrődéseinek okát éppúgy , mint amikor az ellenpólust is megmutatta, a módot, amivel a kétségbeesést mégiscsak fel lehet oldani. Ez pedig a humor és a szeretet útja. Annyira szeretem Hessének ezt a képességét, hogy filozófikus mélységekig pontosan és gyönyörűen képes megfogalmazni a betegségről, elmúlásról, kegyelemről , egységélményről, és az örökös változásról szóló felemelő gondolatait.
A második elbeszélés is a saját lélekelemzése, aminek apropóját, a pár hetes nürnbergi utazása szolgáltatja. Ez nekem picit sötétebb tónusú volt, és kevésbé találtam meg az első elbeszélésnél itt-ott azért elcsíphető játékosságot. Az élmény persze összevéve is ötcsillagos.

Hát wow. A 18. században egy ilyen regény! És Örkény fordította. Gőzöm sincs, miért maradt ki ez nekem, de örülök, hogy végre eljutottam idáig.
Ilyen kegyetlen, szívtelen játszmázást! Huh. Örkény olyan jót írt az utószóban M. márkinéról: „húsevő virág”. Igen, de nem csak ő. Unatkozó, adrenalinfüggő, kárörvendő húsevő páros, akik tönkretesznek bárkit, csak jól szórakozzanak.
És akkor most jöhet a film.

Ez volt az első e-könyvem, amit (nem monitorról) olvastam, hanem kölcsönKindle-n.

***UPDATE és SPOILER***
A film.
John Malkovich, szívem John.
És hát Glenn Close. Zseniális szereposztás, zseniális színészek. Meg hát itt látványosabban bánta Valmont, hogy elhagyta Tourvelnét. Ami a szívem egyik felének kedves, a másik meg tiltakozik. Volt-e szíve, jó kérdés.

Óóó, ezt meglepően jó volt olvasni. Pár oldal, míg az ember belezökken a stílusába, nyelvezetébe, utána pedig már csak úgy lubickol benne. Ez a regény is egyik bizonyítéka annak, hogy az ember mesélésre (is) született. Mit számít az a röpke majd kétezer év – a mese örök. Ízes, zamatos a nyelvezete, fordulatos, kalandos a történet, alakjai hétköznapi emberek, akiken néha jót nevetsz, máskor elszörnyűlködsz, néha szereted, néha utálod őket. De mindenképp többet és többet akarsz olvasni róluk, meg akarod ismerni világukat. Néha már azt sem tudod, ki mesél kinek, egymásba fonódnak a szálak, majd szépen kibogzódnak, a mese pedig szövődik szépen, színesen, néha pajzánul, néha humorosan, máskor elgondolkodtatóan. És annyira érdekes látni, hogyan fűződik tovább más mesékbe, hogyan adják szájról szájra, tollról tollra évszázadok múltán. Itt egy Boccaccio novella, ott egy Grimm mese alapja, mint megannyi álmából ébredő Csipkerózsika. És a legértékesebb gyöngyszem: Ámor és Pszyché története, amiben mindent megtalálunk: korképet, társadalomkritikát, realizmust, iróniát, humort, ármányt, szerelmet, féltékenységet, kapzsiságot, szeretetet és megbocsájtást, isteni világban tükröződő evilágot – istenek tanácsában kikarikírozott szenátust, fiára ráripakodó isten-anyát, mostohaként kiszolgáltatott, de jutalmát elnyerő Hamupipőkét.
És ha a változatos történetek sora nem lenne elég – a regény vége újabb fordulattal szolgál, új megvilágításba helyez mindent, értelmet ad a kalandnak. Beavat a misztériumba.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mi újat lehet erről a történetről mondani? Attól függ, kinek mi új (mondaná Sancho, csak sokkal ízesebb, ráadásul mulattató nyelven).

Örülök, hogy elolvastam, a leegyszerűsített, rövidített vagy ifjúsági verziók után érdemes megismerni a teljes két kötetet. Benyhe János Utószava Cervantes életéről, a korabeli Spanyolország társadalmának Janus-arcáról, a kor irodalmáról (és még mi minden másról) nekem nagyon sokat segített, hogy eligazodjak ebben a furcsa, bonyolult, a történelem- és irodalomórákon kicsit talán csak felületesen megismert világban. Igazság szerint enélkül néha már azt sem tudtam volna, mi a fikció és mi valóság (Avellaneda rosszindulatú Don Quijote hamisítványa például valóság, szegény lovag és Sancho mérgelődik is a második részben miatta eleget, de mivel Cide Hamete kitalált személy, könnyen azt gondolhattam volna, hogy Avellaneda még inkább az, vagy inkább azt, hogy a regénynek ezen a síkján minden, de minden puszta kitaláció.) Szóval szerintem érdemes elolvasni az utószót, akár előre, akár többször is, mert tulajdonképpen önmagában is érdekes. (Én konkrétan egyszer olvastam a második kötet előtt, és mégegyszer a regény befejezése után.) Érdemes olvasgatni a jegyzeteket is, így kiderülhet, hogy nem csak mókás és kalandos regény ez, de bizonyos tekintetben ismeretterjesztő műnek sem megvetendő.:)

Most azt gondolom, találkozom még majd a búsképű lovaggal máskor is, mert bár a történet során hangosan alig-alig nevettem, nagyon élveztem a folyamatos (irodalmi és egyéb) csipkelődést, a számtalan váratlan kaland mellett a sok-sok szójátékot és mindenféle hol meghökkentő, hol nagyon is emberi, lelki bonyodalmakat, a sok-sok közbeszúrt, Ezeregyéjszaka meséibe illő novellát (főleg az első rész vége felé) és legkülönfélébb irányú elmélkedést, beleértve Sancho virágos közmondásbokrait (főleg a második kötetben). Magyarán hol elgondolkoztatott, hol elszomorított, de legtöbbször mégis inkább megmosolyogtatott ez a regény, és igen, egyszer legalább még biztosan újra elolvasom, ha rajtam múlik.

Végül talán annyit még: most már tényleg el akarom olvasni egyszer azt a híres Orlando Furioso-t, mely műnek létezéséről csak az olaszkönyvemből volt szerencsém ezidáig hallani. Sőt, esetleg egy-két egészen ponyvaszerű, korabeli lovagregényt is hozzácsapok majd egyszer, ki tudja.:)
(Life is short, read fast, ahogy a napokban olvastam itt a molyon.:)

Mellékhatás: ne csodálkozzunk, ha azon kapjuk magunkat, hogy ismerőseinkkel az olvasás szüneteiben kizárólag csak sok-sok váratlan közmondással megtűzdelt bonyolult körmondatokkal, magunk számára is meglepően kacifántos, régies stílusban tudunk majd értekezni. Ilyenkor lehet, sőt, kifejezetten javallott egy-egy közbeszúrt, könnyed pöttyös vagy delfin könyvvel lazítani. (Modern dráma, francia egzisztenciális irodalom viszont kifejezetten ellenjavalt, csak még tovább komplikálná az addigra már valószínűleg amúgy is kétségbeejtő nyelvi és érzelmi tüneteinket.)

Röviden: Olvassátok el bátran (vakmerően?:) az egészet, tök jó szerintem.