VilágKlasszik

A Saját szoba Virginia Wooolf két 1928-as egyetemi előadásnak (A nők és a regény) kibővített változata. A kortársak mérsékelt érdeklődéssel fogadták, feminista kisiklásnak tartották, pedig érdekes könyv.
A feminizmusa tagadhatatlan, és nyilván még időszerű is volt, mert annak ellenére, hogy az első világháború nagy lökést adott a női egyenjogúságnak, Virginia Woolf még aligha gondolhatta, hogy Nagy-Britannia egyik legfontosabb XX. századi politikusa egy nő lesz.
A kortársak nagyra tartották Mrs. Woolf kritikusi, esszéírói teljesítményét, és nem véletlenül. A gondolati ív szép, a stílus kiforrott, de Mrs. Woolf, talán épp azért, hogy ne kelljen megtörnie a szép gondolati ívet, hajlamos megfeledkezni néhány apróságról.
Azt írja, hogy a könyvtárak tele vannak férfiak tollából származó, férfiakról szóló könyvekkel. Azt a néhány nőkről szóló könyvet, amit talált, szintén férfiak írták, és gyakorlatilag megismerhetetlen a köznapi nők történelme. Csakhogy a köznapi férfiak történelme is megismerhetetlen volt még a 20-as években. A történetírás a „nagysággal” foglalkozott. A mikrotörténelem, a történeti antropológia csak az 50-es, 60-as években vált „divatos” irányzattá az Annales-iskola jóvoltából. 1928-ban a földműveseknek, munkásoknak, hivatalnokoknak még ugyanúgy nem volt (kutatható) életrajza, mint a feleségeiknek.
Arról is hosszan ír, hogy a nőknek évszázadokon keresztül nem volt esélye tanulni, és alkotni, ami kétségtelenül igaz, de azért ez is némi kiegészítésre szorul.
A tanulásra, a szellemi önállóságra, az alkotásra ugyan mennyi esélye volt annak, aki napi tizenkét órában túrta a földet, dolgozott gyárban, vagy bányában? Ugyanannyi, mint annak, aki a háztartását vezette és nevelte számtalan gyerekét. Semennyi. Egy, a kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozó nőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt művelődni, vagy akár írni, mint egy parasztnak, vagy munkásnak. Azt hiszem belátható, hogy a szellemi függetlenségnek, és az alkotó életnek nem annyira a nemhez volt (van) köze, mint inkább az anyagi biztonsághoz.
A könyv legérdekesebb része az angol női irodalom megszületéséről és kibontakozásról szóló fejezet. Itt háttérbe szorul a feminista, előtérbe kerül az irodalmár, és remekül bemutatja azt az anyagi, tárgyi, társadalmi, szellemi és lélektani hátteret, ami Jane Auten és a Brontëk felbukkanásához vezetett.
Az irodalomszociológia, az alkotáslélektan iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott.

Őrület a köbön. Idegtépő, eszement és elkeserítő abszurditás, de nevezhetjük fekete humornak is, amit tulajdonképpen én szeretek de most valahogy nem akaródzott nevetni. Egy-egy jelenetnél már-már ott tartottam, hogy na most, most igen, szinte már mosolyra húzódott a szám széle, amikor a következő mondatnál letaglózott a tudat, hogy tulajdonképpen ez őrület, kiábrándító és szánalmas, nem mulatságos egy cseppet sem. A történet ugrál az időben néha, és különböző szemszögből is megismerhetünk egy-egy eseményt, de igazándiból olvasás közben erre nem is igen figyeltem, csak így utólag kezd letisztulni bennem hogy mit is gondoljak. Nem szerettem olvasni. Ez nyilván abból is adódott, hogy sokadszorra futottam neki. A kiábrándulás, a reménytelenség, a logikátlanság, az emberi önzőség és korlátoltság tökéletes szemléltetése, mesteri bemutatása.
Sokszor utáltam. De olykor meg vártam az újabb és újabb sorokat. Aztán újra utáltam. Aztán megint nem. De mégis, ha lassan is, de csak olvastatta magát, sőt volt amikor tetszett. Hogy csillagozzam ha egyszer utáltam? Vagy mégsem? Ez is egy 22-es csapda.

Az, hogy 2011. első számú nagybetűs Kedvence lett nálam, nem tudja visszaadni azt, amit ez a könyv nyújtott nekem. Az, hogy zseniális (a történet, a stílus, a levélregény forma), még azt sem érzem az igazinak, de már a közelében van.
Annak idején kislányként mindig irigykedve gondoltam a rizsporos parókát és hatalmas abroncsos, gyönyörű ruhákat viselő hölgyekre a filmekben. Irigyeltem a kort, amiben éltek. Később már irigyeltem az elegáns férfiakat is tőlük, akik mindent megtettek az imádott nő kegyének elnyeréséért. Ennek a könyvnek az elolvasása után már abszolút nem irigykedem. Hihetetlen, hogy ezek az emberek unalmukban hogyan tudnak az érzelmekkel, a szexualitással játszani, incselkedni, csábítani, szerelmessé tenni, romlásba dönteni.
Ajánlanám minden nőnek és férfinak, ezt el kell olvasni egyszer (többször is)!

Majakovszkijt nehéz hova tenni. Sarlóval kaszabolt új utat magának, hátat fordítva mindannak, amit addig az ő koráig költészetnek hívtak. Kovács András Ferenc írta J.A. szonettje c. versében a költészetről, hogy „Gallyát töröm csak, mert a töve vén” – Majakovszkij kitépte gyökerestől. Nagyon élénk, energikus jellem volt. Verseit határozottan, tagoltan adta elő, mély, basszus hangján, teli torokból. Ezért írta a verseinek jelentős részét lépcsőzetes, tömör struktúrában. Szavai hatásosak és célratörőek voltak – ahogy ő fogalmazott: „A költészet / akár a rádiumtermelés./ Egy gramm rádium / egy évi robot. / Tízezer tonna szó-érc sem kevés, / ha azt az egy szót / közte fölhozod. / De ez a szó / milyen emésztően éget!” Hithű kommunista volt, a századforduló még akkori tiszta értelmében, melynek célja az volt, hogy a sokat szenvedett tömegekre is rámosolyogjon a boldogság verőfénye. Szerette volna a költészetet is az eszme szolgálatába állítani. Hitte, hogy a költészet is egyenrangú eszköze lehet annak a gépezetnek, mely egy szebb jövővel kecsegtetett. Verseiből következtetni lehet arra, hogy a megjelenése milyen felkavaróan hathatott a közönségére. Látni véltem, ahogy megjelent emelt fővel, melyet egyenes gerinc tart. Tekintete végigmér mindenkit, szúrón, szemrebbenés nélkül. Szavaitól pedig megmámorosodik a változásra szomjas férfinép és libabőrösök lesznek a nők. Kortársai rettegtek tőle, kiket folyton ostorozott. Mikor Majakovszkijt olvasod, akkor eléd tárul a zavaros kor, melyben élt, látod magad előtt a kommunizmusnak azt az arcát, melybe annyian beleszerettek és melynek hiánya miatt annyian kiábrándultak belőle – ahogy valószínűleg ő maga is. Ezt látva az ókori görögökhöz méltó egyenességgel, saját maga tette ki az utolsó pontot harminchetedik életévének a végére, és szíven lőtte magát, de a korrektség kedvéért a búcsúlevelében megemlítette: „Halálomért senkit se okoljanak, és kérem, hagyják a pletykákat. A megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette.”
Versei felkavartak, inkább nem csillagoznám.

Félek azt mondani erről a könyvről, hogy mese, de az. Jobb szó nincs rá. Méghozzá huszadik századi mese, varázslatosan hosszú bekezdésekkel, kevés párbeszéddel, meghatározhatatlan humorral, valami ősi otthonossággal, családiassággal (családregénytől mit várjunk?), és esztelenül jó 400 oldallal. Ez tipikusan az a könyv, aminek a borítójáról hiányzik a figyelmeztetés: Vigyázat! Függőséget okoz! Tessék az olvasáshoz előkészíteni többnapi élelmet és ágytálat, és nem árt egy cseléd sem, a kedves neje/férje pont jó lesz erre.

Végre valami olyan, ami a csontomig hatol. Annyira éreztem/értettem Sinclairt, hogy az még tán engem is meglepett. És mennyire igaz, hogy fogalmunk sincs önmagunkról, még felszínesen sem, ám hogy igazán mélyen mire vágyunk, mit akarunk, azt meg még saját magunk előtt is elrejtjük. Gyávák vagyunk, mert úgy a kényelmesebb. Inkább a napi robotba temetkezünk, vagy bármibe, ami elterel attól, hogy szembe kelljen nézni önmagunkkal, a saját poklainkkal. Egyértelműen kedvenc. Oly annyira, hogy rá fog venni, hogy Nietzschét olvassak…